Landovics István

Elmúlt a tél

Elkedvetleníti a szántóvető embert, a kertészt és majorgazdát a hosszú télnek fergetege, sokáig tartó fagya és eltűrhetetlen hidege, de ugyan üdőjártával mikor vélekedésén kívül hirtelen egy meleg déli szél támad, amely meleg fuvatalával, mintegy élő lélekzettel mindaddig fújja a földnek színét, míg a megolvasztott havat bé nem itatja a földdel, míg a fenekig jéggé vált vizeket meg nem higgasztja, míg a hóval béborított és mintegy előszült mezőket gyönyörködtető zöldségre, mintegy megiffiúdott állapotra vissza nem téríti. Mikor az előre vető verőfény kiád rajta a sötétségen, s tüzes hajnala után maga is aranyas öltözetében nagy fényességben kimutatja az égen dicsőségét, s leszegezvén a földre sugárit, minden fáknak, füveknek és virágoknak gyökerit melegíti és éleszti. Ah! akkor simább homlokkal, mosolygóbb tekéntettel, vígabb szívvel kél fel a gazdaember, kifordul a mezőkre, kerteit eljárja, és azon örvendez, hogy mindenek élete megtért. Így a mi tekélletes anyánk is, az Anyaszentegyház valameddig a hitetlen szíveknek hideg fagyát említette, a kegyetlen kínzásoknak fergetegét beszéllette, és a gyilkosoknak tolvaj cselekedeteket, úgymint az ártatlan Jézusnak megölését és annak halálát szemlélte, minden vigasságtúl megszűnt, keserves volt az ő éneke s minden öltözete szomorú gyász, mert egynek halálával mindenek élete elfogyott, de minekutána elmúlt a fergeteg, vége lett a kínoknak, meggyőzettetett a halál, azzal vigad, amivel vigasztalja szerelmese: Jam hyems transiit, imber abiit recessit surge. Elmúlt immár a tél, eltávozott a fergeteg, kelj fel és örvendezz. De micsoda tél múlt el? micsoda fergeteg? Origenes Krisztus képében megfejti: Elmúlt a kínszenvedésnek tele, mert teéretted én szenvedtem a fergeteg dühösségét, amely habok tégedet borítottak volna el, azok teheletted engemet vertenek, énreám omlottanak, temiattad halálig szomorkodott lelkem, de most feltámadtam halottaimból, feltörvén a halálnak kapuit és elszaggatván köteleit pokloknak, azért mondom, kelj fel és örvendezz. Ennek kedvéért felserkenti a gyümölcsöket és virágokat, és azt kiáltja reájok: hallgassatok engem, szent gyümölcsök és mint a vizek folyási mellett plántáltatott rózsa, gyümölcsözzetek. Mint a Libanusnak, gyönyörűséges illatotok légyen, virágozzatok, virágok, mint a lilium, és illatozzatok, és ágazzatok kedvesen, és áldjátok az Urat az ő cselekedetiben. Elmúlt a gyötrelmeknek fele, kikölt, kicsírázott az elvetett mag, Krisztusnak szent teste dicsőséggel virágzik. (…)

Feltámadott Krisztus, soha többé vissza nem tér koporsójába, feltámadtál te is malasztja által, ne térj vissza előbbi bűneidbe, hogyha éppen meg nem holtál, de elszunnyadtál, sörkenj fel jórul jobbra, mert a tunyaság gyakor álom útja a halálnak, sokszor akik elaludtak, soha életekre fel nem sörkentenek, azért félő, ha csak szunnyadozva élsz, azaz se meleg, se hideg nem vagy, hirtelen meg is ne halj. Kelj fel, és félretévén szokott gonoszságidat, ülj alája ennek a felnevelkedett gyümölcsös fának, kóstoljad kínszenvedésének gyümölcsét, s meglátod, hogy édes lészen torkodban. Ülj alája, és mondjad Szent Ágostonnal: Ah! kérlek én szerelmem, édes Jézusom! mindeneket tégy keserűé, amik tekívüled vannak, hogy egyedül te tessél, téged szeresselek mindenek felett, aki az én üdvösségemet annyi változásokkal kerested.

Általmentél a kegyetlen télnek fergetegén, kikeletre jutottál, érzettük virágod jó illatját, édesdeden kóstoltuk gyümölcsét feltámadásodnak, hasznát vettük felnevelkedett fádnak, árnyéka alatt megnyugodtunk, és üdvösségünket megnyertük, élj örökké, s ha kedves a mi örvendezésünk, néked örvendünk, néked kívánunk örökké dicsőségedre élnünk, mert Dignus es, méltó vagy örökké való dicséretre és szeretetre.

Engedd azt, hogy örökké szeressünk.

 

1689




Hátra Kezdőlap Előre