Pázmány Péter

„Szálla alá poklokra”

Valamennyi szentek voltak Christus előtt, el nem vették az ígért boldogságot, hanem amint ő magok szólanak, pokolra mentenek. Úgy vagyon, hogy nem kínoztattak, hanem amint Lázárrúl mondá Ábrahám, vigasztalások volt, mert a jövendő boldogság reménségével tápláltattak, noha csak messzünnen nézhették az ígért boldogságot; és amint Szent Pál írja, távúl köszöntötték a jövendő szabadulást.

Ha az Isten szolgáinak e világi rövid élet hosszúnak látszott a mennyei boldogság kívánása miatt, és nyughatatlan vágyódással óhajtva kérték eloszlásokat, felszóval kiáltván: kicsoda szabadít meg engem ettűl a halál testétűl? jaj nékem, hogy ennyire halad zarándokságom! Ha mondok, ezeknek ily gyötrelmekre volt az haladott reménség, könnyű meggondolnunk, minémű nagy kívánsággal várták a fogoly szentek ennyi száz, sőt ezer esztendők forgásában a Christus jövését.

Mihen azért a keresztfán elválék testétűl a Christus lelke: a Credoban azt valljuk: Descendit ad inferos, poklokra szállott. Oh végetlen irgalmasság! Oh kimagyarázhatatlan alázatosság! Szinte pokolig megalázta érettünk magát az élő Isten. Csak egy szavával kimenthette volna Christus a szentatyákat fogságokból, mint Lázárt kiszólítá koporsójából, de miképpen a mi váltságunkat nem akarta különben végbevinni, hanem maga személyének testesülésével és emberi természetinek kínszenvedésével, úgy a szentek tömlöcébe maga akart menni; személye szerént akarta foglyait látogatni, vigasztalni, hogy ebben is eleget tenne a próféciának, mely azt tartotta, hogy önnön maga hozza ki a kötve tartott foglyokat a tömlöcből.

Azzal, hogy Christus a pokolba ment, nem kisebbedett az ő méltósága, mivel nem úgy ment oda, mint rab és fogoly, hanem inter mortuos liber; mint szabados a halottak között, mert a Szent István szavaként, Solutis doloribus inferni, impossibile erat teneri illum ab eo; megoldotta a pokol fájdalmit, és lehetetlen volt, hogy ő ettűl tartóztatva lenne, sőt ő fosztotta meg a pokol fejedelmét, amaz erős fegyverest, győzedelmének pompájában, bátran és nyilván vitte fogságba.

Noha minden haladék és ellenállás nélkül, egy szempillantásban ment Christus a szentatyák tömlöcébe, mindazáltal Szent Dávid ennek az alámenetelnek dücsőséges pompáját, emberi mód szerént említvén, azt mondja, hogy a Christus-késérő angyalok elöljáró sokasági felszóval kiáltottak: Emeljétek fel, fejedelmek, kaputokat, hogy bémenjen a dücsőség Ura. Amonnan azt kérdették: Quis est iste Rex gloriae? Kicsoda ez a dücsőség Ura? Az angyalok azt felelték, hogy ez az erős, hatalmas és hadakban győzedelmes Úr; azért bánjanak véle, nyissák fel a kaput, hogy a dücsőség Ura bémenjen. Másodszor is azt kérdék amonnan: kicsoda ez a dücsőség Ura? És mindjárt Christus Urunk Contrivit portas aereas, et vectes ferreos confregit; egyberontá a rézkapukat, eltördelé a vasrudakat, és bémenvén a tömlöcbe, ottan Paradicsommá lén a setét tömlöc, mert mihelyen oda érkezék Üdvözítőnk, bételjesíté, amit régen ígért vala: Penetrabo omnes inferiores partes terrae, et inspiciam omnes dormientes et illuminabo omnes sperentes in Domino; alászállok a föld mélységébe; minden halottakat megtekintek, és megvilágosítom azokat, kik az Úrban reménlettek. Azért mennyei dücsőségének fényével megvilágosította mindjárt az atyák lelkét, szent színelátásának boldogságába részesítette és a tömlöcöt menyországgá változtatta.

 

1636




Hátra Kezdőlap Előre