Csúzy Zsigmond
Vásott közmondások e világ fiainak, hogy nem oly rút az ördög, amint szokták írnia; valóságos igaz, mert aminémű utálatosságban keverte őtet pártos gonoszsága, emberi tehetség azt voltaképpen soha le nem írhatta, ki nem ábrázolhatta. Mindazáltal nyughatatlan elméjét futtatván, egy jádzi tanéttó azt kérdi: mikor legrútabb a gonosz sátán? Fársángban-e? mikor több nyomdokit követő pajktársival járja a maskarát s annyiféle barom formára változtatja őket, valamennyi feslettségre, bujaságra és szörnyű törvéntelenségekre vetemednek? Nem böjtben-e? mikor a hívek töredelmességgel zsákban öltöznek, s ájtatossan port hintenek fejekre? Vagyis nem sátoros ünnepnapokon-e? mikor az ő választott jegyesi tornyos bóbitákat és majd a maga szarvaihoz hasonló szarvakat rakván fel, leshányó, cifra öltözetekkel hívságoskodnak? Maga megfelel elméssen magának, s mindnyájunknak azt mondja, hogy húsvét napján legrútabb, legförtelmessebb az ördög; miért? mert akkor öltözik gyászban. Mire nézve? kit gyászol? A maga tulajdon feleségét, úgymond. Boldog Isten, hogy-hogy lehessen ez? nemde lélek-e a sátán? miképpen lehetett tehát felesége? Vélekednek ugyan némelyek (fejtegetvén imez Szentírás szavait: Videntes filii Dei, filias hominum; látván az Isten fiai az emberek leányit), feleségeket vettek magoknak azok közzül; vélekednek, hogy testben öltözvén, az angyalok feleségeskedtek volna, de ez balvélekedés.
Hanem az emlétett doctor mégis így futtatja elméjét: Éva, első anyánk, szövetkezéssel társolkodni kezde Paradicsomban (vagyis mindjárt mellette) az ördöggel, s reméntelenöl megszeplősítteték tőle, amint maga megvallja a mennyei Vőlegény: Sub arbore malo, corrupta est genitrix tua; az almafa alatt fertőztetett meg a te szüléd, és engedetlenséget fogada; az engedetlenség születtetvén, nemzé a torkosságot; a torkosság nemzé a bűnt; a bűn pedig (maga bizonsága szerént a Szentírásnak, peccatum, cum consummatum fuerit, generat mortem) holott bételjeséttetik, halált szokott nemzeni; a bűn tehát nemzé a halált, melyet is látván a sátán, eljegyzé azt, sőt feleségül vévé magának, kit e mái dicsőséges napon megöle édes Üdvözéttőnk, régi jövendölése szerént Oseás próféta által: O mors, ero mors tua, oh halál, szörnyű halálod lészek s ez az oka, hogy setét gyászban öltözvén, legrútabb, legutálatosabb a pokolbéli sátán.
De mivel az ő rútsága a mi ékességünk, az ő szomorúsága a mi víg örömünk, méltó, hogy e mái napon örvendezzünk; de nem hogy a száraz tőkehal megelevenedett, vagy hogy a keszegnek lábai nőttenek; vagyis a keszőce és korpacibere orgyává változott, hanem inkább lelki eledellel, mintsem testi dúskálkodásokkal lakozzunk. Pompás vendégséggel lakozott s nagy örömmel szokta vala Nagy Sándor egész országos tábort is megvendégelni, diadalmassan győzedelmeskedvén ellenségi ellen, kiváltképpen a perzsiai birodalmat, igen hatalmas monarkiát hatalma alá hajtván. Mennyivel inkább illik ez minékünk, látván, hogy a mi erős bajnokunk, a Krisztus Jézus (Vicit Leo, de tribu Juda), valamint Sámson, plures interfecit moriens, quam vivens; sokkal többet ölt meg halálával. Nevezet szerént legfenébb három ellenségünket, tudniillik a csalárd pártos világot, minden tündér módon futamó hiúságos gyönyörűségivel, a délceg testet vásott kacérjával és törvénytelen hajlandóságival, és a most emlétett pokolbéli sátánt tulajdon szemtelen feleségével (kit házasságtöréssel szentségtelenöl jegyzett vala el magának), a szörnyű halállal meggyőzte, megölte és dicsőségessen lábai alá tapodta. Ezért ösztönöz Szent Pál, ut epulemur, hogy örvendezve vendégeskedjünk. Vendégeskedjünk, melyet fontolván, Hugo kardinál így szól a dologhoz: a böjti sanyarúságok után lakodalomba hí bennünket az apostol; illik is (úgymond), hogy mi lakozzunk és vigadjunk, mert a mi Urunk, aki megholt vala, feltámadott; mi pedig a bűn által megölettetvén, új életre nemzettettünk. Helyesen tészi pedig hozzá, hogy a negyven napi böjt után hí bennünket a húsvéti lakodalomra, mert ugyanis testi sanyargatások és munkás fáradságok után adatik a jutalom; ezek nélkül pedig semmi! S ezért is mondja: Qui non laborat, non manducet; aki nem akar munkálkodni, ne is egyék.
Valaki ezt a szent húsvéti napot igaz örömmel és üdvösséges haszonnal akarja ülleni, és a feláldoztatott igaz húsvéti Báránnak (mely az oltáriszentségben foglaltatik) foganatos és drága gyümölcsét ízlelni kívánja, szükséges, hogy a régi kovászt, azaz a megrögzött gonosz szokást, a meggyökereztetett feslett erkölcsöt és velünk nevelkedő bűnt kiirtsuk, kitisztogassuk. Ám valamint a kovászon a bűn és gonoszság, a kovásztalanságon pedig a tiszta jó erkölcs, a tekélletesség, az isteni félelem és egyéb jószágos cselekedetek értetnek, úgy a régi poshadtságon a bűnös ó ember, melyből levetkőzvén, tanácsolja Szent Pál, hogy in novinate vitae ambulemus; új emberben öltözzünk, és Istennek kedve szerént szentöl, tisztán, igazán és non in commessationibus, et ebrietatibus; nem tobzódásokban részegségekben, nem szemtelenségekben, irigységekben és versenkedésekben, hanem (amint mondám) szentül illjük a húsvéti szent napokat.
Szentül illették vala mind Ezekiás, mind pedig Josiás, emlétett tekélletes királyok, ezért is vagyon oly szép és dicséretes emlékezetek a Szentírásban. Mert ugyanis kivetették a régi poshadt kovászt, azaz az utálatos varázslást, és a szokott bálványozást teljességgel kiirtották a nép közzül. Istenes buzgósággal öszveronták ezek a bálványokat, kiűzék a varázslókat és a hazug jövendőmondókat, azaz a nézőket és boszorkányokat, Istennek nagyobb dicsőségére és magoknak kiváltképpen nagy hasznokra. Nemde méltóbb-e, hogy mi, keresztények (inkább kedvesb, választott népe lévén fölséges Urunknak; holott nem példát, nem árnyékot, hanem valóságot illünk) hasonlót kövessünk el? Köztünk ugyan ritka a külső bálványozás, de valóban közönséges a belső. Ám annyi bálványos és idegen istened vagyon, valamennyi gonosz szokásod. Látom, majd minden egyház mellett kápolnát épít az ördög magának, azaz alig mívelünk valami jót, melyet balszándékunk vagy feslettséggel kormányozott gondolatunk meg nem férgeséttene.
Az athénásbéliek felől (akik csak az újságokban gyönyörködtenek vala) monda Szent Pál, hogy a bálványozásban szorgalmatosbaknak látta légyen őket egyebeknél, mert olyan oltárt is talála nálok, melyen isméretlen istent tiszteltek bálványozásokkal. Oh ámbár a mi szegény hazánkban, sőt ebben a helységben ne teljesednék bé ez a Szent Pál szova; mert majd kevés házba mennék bé, melyben mit olyast nem tapasztalnék. Ki a habot hányja, ki a viaszt önti, ki a csillagot hazugul vizsgálja, vagy a tenyeredet, ki a vizet hinti, ki a fejedre bőrbitöl s jószerencsét jövendöl; ez a pap után tisztítja szobáját és utána hajítja söprűjét; amaz az udvarra helyhezteti (temetés után) székét; másika melléje tészi le pemetét; s még a gyermeke is (hogy ezereket elhallgassak), ha egyebet nem tud, majd mindenre legalább megcúcantja magát; s micsoda ez, ha Isten eleven templomát (amely ti vagytok) nem fertőztető kápolna, micsoda, ha nem bűvölő búbajos babonásság? Noha gyakortább tudatlanságból származik, azonban ezek által nem az Istent, hanem az ördögöt tisztelik, aki zsoldos híveinek kínnal szokott fizetni.
A közönségesbet lássuk mindazáltal, tudniillik a belső bálványozást. Nemde nagy mértékben köztünk is feltaláltatik-e az uzsorás, vagy különben telhetetlen fösvénység? Holott, ki-ki magát szeretvén, farkas kaszával szándékozik másét magának tulajdonétani. Nemde közönséges-e az ételben és italban való mértéktelenség? úgyhogy csak barom módon meg nem részegednek némelyek vagy nem garázdálkodnak, még véteknek is alig alítják; s azonban teljes tehetségekkel azon vannak, hogy kikeresett s néha tiltott eledelekkel is (minémű böjti napokon a húsétel) csiklándoztassák torkokat s hízlalják hasokat. Ezt pedig mind a kettőt nyilvánvaló bálványozásnak mondja Szent Pál, a torkosok istenének nevezvén a hasat; a fösvénységet pedig bálványok szolgálatjának. Így szólhatunk a több bálványos gonoszságokról is, melyek annyira eláradtak, hogy alig találtassék Dávidtól, aki jót míveljen, vagy akit a jóért ki ne nevessenek.
Kire nézve szükséges elsőben is a felfúalkodott kevélységnek bálványos halmait lerontani; a buja fajtalanságnak labyrintusos berkeit kivagdalni; a barom formában öltöztető bosszúló haragot, a dühös irigységet és jóra való restséget, egy szóval, minden botránkoztató szentségtelenséget kiirtani, eltörleni és a penitentiatartás által megsemmiséteni. Mert ugyanis törvénytelen hajlandóságinkkal ezeknek néminemű áldozatokat mutatunk bé, őket böcsüljük, őket szeretjük, s megbántani irtózván ugyan, tőlök várjuk hívságos örömünket, vigasztalásunkat.
Ilyformán haszontalan (mibennünk) keserves kínszenvedése Urunknak, haszontalan szörnyű halála, haszontalan dicső feltámodása. Úgyhogy méltán panaszolkodik koronás próféta Szent Dávid által: Vajon mi haszna az én vérem kiontásának? melynek különben egy cseppecskéje elégséges lett volna az egész világ váltságára.
1724