Szabó István
Vajjon ki lehet, aki felől ezt a szokatlan angyali szózatot hallom: Surrexit; Feltámadott! Vajjon ki okozza mind az égen, mind a föld alatt e mái hallatlan nagy örömet és vigasságot? Nem engedik, hogy tovább kérdezzem, dücsőséges Szent Ágoston doktor és Szent Ireneus, hanem azonnal megfelelvén, azt mondják: Az Úr Krisztus a mi húsvétunk, a mi örömünk és dücsőségünk, kit a régi jövendölések hirdettek, akit pátriárkák látási példáztak, kire az egész ó törvény célozott és nézett, kit az előjáró hopmesterek és próféták jelengettek. Úgy vagyon, kedves keresztyénim, mert Szent Pál apostol bizonysága szerént: Finis Legis Christus; a törvények vége Krisztus, úgyhogy valamik az ő törvénybéli írásokban foglaltatnak, mind tudniillik a pátriárkáknak látási, mind pedig a prófétáknak jövendölési, mintegy első lineák és rajzolások valának; azok pedig a sokféle cerimoniák, áldozatok, tulkoknak vérei, a papoknak sok különb-különbféle öltözeti mintegy eleven festések, melyekkel Krisztus szentséges személye és jövendőbéli cselekedeti magától a Szentlélektől leírattak és gyönyörűségesen lerajzoltattak. Egy szóval mi volt az egész ó törvénybéli Szentírás, ha nem leábrázoló képe Krisztusnak, mellyel úgy megegyezett mind személyében, mind pedig cselekedetiben, hogy nincsen vonás, nincs pont, nincs oly homályos írás az egész ó törvényben, mely személyében és cselekedetiben Krisztusnak világosan ki nem tetszett légyen, úgyhogy midőn már megmezteleníttetett, megostoroztatott és megszaggattatott testtel a kereszthez szegeztetett és már az halállal tusakodni kezdett, egy vala még hátra mindazoknak bételjesítésére, amik felőle megírattak. Arra való nézve mondotta, amint Venerabilis Beda bölcsen feljegyzi: Sitio; szomjúhozom, hogy eszekbe juttatná a zsidóknak az epét és ecetet; annyit akarván mondani: tudom, hogy semmi könnyebbségére nem lésztek haldokló testemnek és elszáradott ajakimnak, de egy híja vagyon még ennek az én valóságos emberi képemnek és ábrázatomnak, hogy azzal a képpel, mellyel az ó törvénybéli írásokban lerajzoltattam és leábrázoltattam, tökélletesen megegyezzem, az epe tudniillik, és az ecet, és mi történt?
Halljátok a szép hasonlatosságot: Apelles, hajdant ritka nevezetes képíró egy lovat írt, amint Plinius és Valerius Maximus mondják felőle, mely lónak szemei, termete, ágaskodó vagy földet kapáló lábai, egy szóval egész magaviselése oly eleven festékkel és mesterségesen le vala írva, hogy semmi fogyatkozás nem találtatnék benne, sőt önnönmaga Apelles meggyőzni láttatnék magát annak a lónak írásában, de egy vala még hátra, hogy tudniillik a zabolát harapó és rágó lónak szájában tajtékot írna; itt noha minden tudományával és elméjével iparkodnék, mindazonáltal semmire nem mehetett. Kifogyván tehát mesterségébül, és kétségbeesvén, hogy írását tökélletesen végbe nem viheti, foga bosszúságában egy spongyiát, feir festékbe mártá, és történet szerént úgy találá csapni a ló szájához, hogy semmi mesterség jobban, szebben és kellemetesben tajtékot szájába nem írhatott volna. Mely történetbűl esett csapás úgy elvégzé és béfejezé Apelles írását, hogy senki helyesen és tudósan többet hozzá nem adhatna, el sem vehetne. Így történt Krisztus Urunkkal. Elvégeződött vala már az ő halálra vált képének írása az ó törvénybéli Szentírás szerént, de hátra vala még az epe és az ecet. Arra való nézve: Ut consummaretur scriptura, dixit: Sitio. Hogy bételjesednék az Írás, mondja Krisztus: Szomjúhozom; hallván pedig a zsidók a kiáltást: Sitio, szomjúhozom, kifogyván már minden mesterségekből és nem tudván, mit adjanak többet a Krisztus Jézus haldokló képéhez, feltalálák magokat, vévének egy ecettel teli spongyiát, izsópot tévén körüle, és a szájához vivék, és azonnal maga Krisztus Urunk bizonysága szerént: Consummatum est; bételjesedett az ő képének írása, elvégeződött, és az ó törvénybéli képpel megegyezett. És ezen szavára, amint ugyan Szent János mondja: Lehajtván a fejét, kiadá a lelkét.
Efelől mondja mái napon az angyal: Surrexit; Feltámadott. Ez okozza mennyekben, ez a föld alatt a nagy örömet és vigasságot. Ez a hangos énekléseket, a közönséges dicséret-mondásokat, és méltán, mert hogy többeket elő ne hozzak, minekutána az ördögnek incselkedésit a pusztában haszontalanná tette; minekutána a Tábor hegyén a maga szépségét, ékességét és dücsőségét az Anyaszentegyháznak mint kedves jegyesinek megmutatta; minekutána a néma ördöggel győzedelmesen megütközött; minekutána az őtet követő nagy számú sereg előtt mindenható erejét és hatalmát, véghetetlen bölcseségét és könyörületességét és mindenekre kiterjedett kegyes gondviselését világosságra hozta; minekutána mind a természet, mind pedig az írott törvényből úgy, mint kezes előállíttatott, és bűneinket magára vállalta, hogy adósságinkat kifizetné, az Isten igazságának eleget tenne. Végtére, minekutána mint természet szerént való örökös királyunk, nagy pompával és dücsőséggel Jeruzsálem városába bément, hogy ott, amik felőle megjövendöltettek és megírattak, egészen bételjesítené, és az emberi nemzetnek váltságát elvégezné, csakhamar feláldoztatá magát a Kálvária hegyén, és valamint régenten a Jósué parancsolatjára megállott a nap az égen, míglen ellenségi egészen megverettetnének és meggyőzettetnének, úgy Krisztus az ő mennyei szent Atyjának akaratjára mindaddig függött a kereszten, míglen az ördög, az halál és a vétek meg nem rontattak; azután elérvén ez a valóságos nap az ő nyugovását, az halállal együtt a föld gyomrába ment, és ímé e mái dücsőséges napon, valamint Jákob születésekor megkapta a Rebekka méhében az Ézsau sarkát, és úgy született véle együtt e világra, úgy Krisztus Jézus is a föld gyomrában is megtartván az istenségét: Surrexit; feltámadott. Mely feltámadásnak örvendetes alkalmatosságával megmutatom, mivel tartozunk a dücsőségesen feltámadott Krisztus Jézusnak. Kérek azonban szokott csendes hallgatást.
Hogy az egész ó törvénybéli írások, jövendölések, látások, ceremóniák, áldozatok és mindennemű példák a Krisztus Jézust jegyezték, ábrázolták és mutogatták, világosan kitetszik abból, hogy mindazokat utolsó pontig tökélletesen bételjesítette; és viszontag valamiket Krisztus Urunk az életben cselekedett és szenvedett, mindazokat az ó törvénybéli példákban és jövendölésekben feltalálhatjuk, és mi már főképpen, kiket az igaz hit megvilágosított, mint valamely tükörben láthatjuk. Ha nemcsak tőlem hallani, hanem magatok is látni kívánjátok, és ennek igazságát tapasztalni, mivel az egész ó törvénybéli példákat egy óra alatt és summásan előtökbe nem terjeszthetem, csak a koronás prófétának, Szent Dávid királynak zsoltárit tegyétek szemeitek eleibe, és valamint a királyi palotákban hogy le szoktak írattatni a nevezetes hadakozások, várok ostromlási és a jeles bajnakoknak vitéz cselekedeti és szenvedési, úgy a zsoltárokban le vannak írva Krisztusnak minden cselekedeti és szenvedési. Első, ami fő és kiváltképpen való Krisztusban, az, hogy öröktől fogva való származása által az Atyától egyszülött fia Istennek, és ímé ezt a második zsoltárban feltaláljuk: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged. Hogy egyenlő az Atyával, énekli Dávid: Monda az Úr az én Uramnak: ülj az én jobbomra. Megtestesülését: Leszáll, mint az eső a gyapjúba, és mint a földre csöpögő csöppök. Születését: Ember született őbenne, és maga fondálta azt, a Felséges. A napkeleti királyok által való imádtatását: A Tharsis és sziget királyi ajándékokat mutatnak bé, az arábiaiak és a Sába királyi ajándékokat hoznak. A templomban bémutatását: Elvettük, Isten, a te irgalmasságodat a te templomod közepett. Az ő megkeresztelését: Az Úr szava a vizeken, a felségnek Istene dörgött. Az ő Jeruzsálembe való dücsőséges menetelét: Oh uram, adj jó előmenetelt; áldott, aki az Úr nevében jő.
Lássuk már azon zsoltárokban a Krisztus Jézus szenvedését. Elárultatását Júdás által előnkbe adja a negyvenedik zsoltár, mondván: Az ember, aki kenyeremet eszi vala, nagy csalárdságot mívelt rajtam. Veszedelmét Júdásnak: Az ő püspökségét más vegye el. Az oltári szentségnek rendelését: Te pap vagy örökké a Melchisedek rende szerént. A papi fejedelmeknek, és népek gyülekezetét és Krisztus ellen való tanácskozását: Miért agyakodtak a pogányok, s a népek hívságokat gondoltak; felállottak a föld királyi és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen. Ostorozatását Krisztus Urunknak: Öszvegyűjtettek reám az ostorok. Ecettel és epével való itatását: Epét adtak eledelül, és a szomjúságomban ecettel itattak engem. Kezeinek és lábainak megliggattatását: Megliggatták kezeimet és lábaimat. A halálnak kívánását: A te kezeidbe ajánlom lelkemet. A koporsóba való tételét: Az alsó verembe tettek engem, a setétségben. E mái dücsőséges és örvendetes feltámadást: Én aludtam és mély álomban voltam, és felköltem. Országlását: Uralkodik a tengertől a tengerig. Dücsőséges győzedelmét: Mondjátok meg a pogányok között, hogy az Úr országlott. A Szentléleknek küldését: Kibocsátod lelkedet és megújítod a föld színét. Prédikáltatásit: Minden földre kiment az ő hangjok, és a földnek határira az ő szavok. Mennybemenetelét: Felmentél a magasságban, megfogtad a fogságot. A zsidóknak vakságát: Setétüljenek meg az ők szemek, hogy ne lássanak, és az ő hátokat mindenkor meggörbítsed. A pogány nemzetségek hívását: Kérjed tőlem, és néked adom a pogányokat örökségül. A Krisztus Jézusnak második eljövetelét: Isten, add a királynak a te ítéletedet; az Isten nyilván eljő. Ímé a Krisztus Jézusnak eleven képe Szent Dávid zsoltáriban, ímé az ő cselekedetinek világos tüköre. Így: Impleta sunt, quae concinit David fideli carmine: Bételjesedtek a Dávid éneki.
Melyből következik, hogy Krisztus bételjesítette mindazokat, amik az ó törvénybe megírattattak, amiket a pátriárkák láttak, amiket a próféták jövendöltek, tehát megrontatott az ördög, elpusztíttatott a véteknek országa, az halál meggyőzetett, a mi adósságink kifizettettek; megengeszteltetett a méltó haragra gerjedt Isten, megváltatott a kárhozat alá vettetett ember, és nincs egyéb hátra, hanem hogy mi is azon Krisztus Jézussal szerencsésen feltámadjunk. De hogy előtökbe terjesztendő kötelességünknek okát bővebben és világosabban értsétek, azt mondom, hogy minden cselekedeti Krisztusnak, valamiket éltében, szenvedésében és halálakor végbevitt, ennek az egy szónak igazságán fundáltatnak: Surrexit; feltámadott. Ez oly fő, szükséges és kiváltképpen való cselekedete Krisztusnak, oly erős fundamentoma és hatalmas oszlopa az egész keresztyéni igaz hitnek, hogy ha Krisztus igazán és valóságosan fel nem támadott volna, minden írások, látások, jövendölések merő álombéli képzések és látások lettek volna. De mivel mindazokat a maga igaz és valóságos feltámadása által bizonyosokká tette és megerősítette, áll a mi hitünknek megmozdíthatatlan igazsága, nevekedik az ő feltámadásában vetett megcsalatkozhatatlan reménségünk, és csak arra köteleztetünk, hogy e mái legfelségesebb, leghatalmasabb, legdücsőségesebb és minden napjaink közül legörvendetesebb naptól fogva egész életünk fottáig nagy háláadó szívvel dicsíretet, áldást, magasztalást mondjunk Istennek, hogy az ő szerelmes Fiát e mái napon győzedelmessé tette érettünk; és alleluját énekeljünk. És hogy szíveiteket örök háláadásra és dicsíretmondásra annyival is inkább felgerjesszem, vegyetek példát és halljátok, mit mond ama mennyen, földön és föld alatt repdeső sas, Szent János. Hallám, úgymond, a sok angyalok szavát nagy szóval mondván: Méltó a Bárány, aki megöletett, de már feltámadott, hogy erőt, és istenséget, és bölcsességet, és erősséget, és dücsőséget, és áldást végyen. És minden teremtett állatot, mely mennyben vagyon, és föld fölött és a föld alatt, és amelyek a tengerben vannak, mindnyájokat hallám mondani: a Báránynak áldás, és tisztelet, és dücsőség, és hatalom örökkön örökké.
Ímé az áldás, a dicsíretmondás, a felmagasztalás mind az égben, mind a földön, mind a föld alatt: Dignus est Agnus, qui occissus est, accipere virtutem; Méltó, hogy erősséget végyen, mert ki haláláig bárány volt, feltámadásakor oroszlány lött, azért mondja azon Szent János: Győzedelmessé lött a Júda nemzetségéből való oroszlány, a Dávid gyökere. Ki midőn embersége szerént megholt is, nyitva voltak, mint az oroszlánynak, az ő istenségének szemei, és ugyan az Istenség a mi feltámadásunknak lépesmézét rakta szájába. Eltemették a megöletett oroszlányt a hitetlen dühös zsidók, és vitézeket is rendelének, meg nem gondolván a gondolatlan és esztelen lelkek, hogy egyszersmind gyökér, ki a földből hamar kicsírázik, feltámad, és azokat is, valakik abba a gyökérbe valának oltva, magával együtt feltámasztja; azért mondatik Dávid gyökerének, tudniillik az erősek, a vastagok, a győzedelmesek gyökerének. Halljátok a Dávid hatalmas cselekedetét. El akarván Dávid kerülni a Saul dühös kegyetlenségét és üldözését, az engaddi barlangba méne, és ott lappangék; hallván ezt Saul, melléje vévén háromezer válogatott férjfiakat, utána indula; történék azonban, hogy ugyanazon barlangban, melyben Dávid elrejtezve vala, Saul is béméne. Ki remélheti vala, hogy Dávid életben jő ki a barlangból, midőn oly hatalmas, fegyveres hadi vitéz ellensége mégyen bé utána? De különben történt a dolog, mert nemcsak kijött életben, hanem elmetszvén a Saul mentéje szélit alattomban, dücsőséggel és nyereséggel jött ki. Így történt Krisztus Urunkkal: azt vélik vala a zsidók, hogy a föld gyomrába tévén, a haláltól örökre eltemettetett; ő pedig poklokra is leszállván, nemcsak a halálban nem maradott, hanem nagy győzedelemmel és dücsőséges nyereséggel, tudniillik az igazaknak lelkeivel tért meg. Mivel pedig tudta Krisztus Urunk azt, hogy soha viadalra nem adja magát véle az halál, ha észreveszi, hogy meggyőzettetik, azt cselekedte, amint az okos hadi vezér, ki erejét továbbra tartván, először enged az ellenségnek, némely vitézit meggyőzettetni és levágattatni megengedi, azután maga teljes erejével reárohanván az ellenségre, egészen megveri és megrontja. Úgy Krisztus Urunk először sok szenteit, azután magát engedte az halálnak; akkor pedig, mikor vélte az halál, hogy győzedelmes, megrontatott, meggyőzettetett. Vagy ha más hasonlatosság inkább tetszik, úgy cselekedett, mint amely fejedelmi személy valamely vad erdei bika ellen mégyen a vadászatban, tudván, hogy a veres színt nem szenvedheti, veres köntösbe öltözik, és valamely vastag fát általölelvén és a veres színt mutogatván, úgy izgatja maga ellen a bika haragját. Ez a veres szín ellen dühösséggel vitetvén, úgy a fában szögezi szarvait, hogy hirtelen vissza nem ránthatván, prédája lészen a győzedelmes vadásznak, leveretik és megöletik. Ilyen két hegyes szarvú, dühös bika vala az halál, kit hogy Krisztus Urunk meggyőzne, a keresztnek fájához szegezteti magát, és a maga piros vérében megfestetvén egész teste, készteti vala maga ellen, és midőn ellene agyarkodik az halál, és a keresztfán öldökleni akarja, magát szegezi a kereszthez, leveretik és meggyőzettetik. És ímé mit mond Habakuk próféta mái napon felőle: Szarvak vannak, tudniillik az halálnak szarvai, kezében, ott rejtetett el az ő erőssége. Megérezte ezt az halál, és mint Szent Efrem tanítja, hogy e mái győzedelmes napon vége lészen; azért, úgymond, mint az újonnan született kisdedek, azonnal hogy születnek, sírással kezdik életeket jelenségül, hogy valamikor meghalnak, úgy az halál azon a napon, melyen e világra belépett, midőn tudniillik Ábel megholt, sírva jelengette az Ábel vére kiontása által jövendő meggyőzettetését az igaz Ábelnek, a Krisztus Jézusnak feltámadása által. Méltó tehát a Bárány, aki megöletett, hogy erőt és erősséget vegyen, és istenséget. Azaz, amint Cornelius bölcsen magyarázza, hogy az emberek úgy mint erős és győzedelmes bajvívót és üdvözítő igaz Istent áldják, dicsérjék és magasztalják. Másképpen Krisztus istenséget nem vehet, mert öröktől fogva Isten volt, hanem istenséget mondatik venni, midőn az emberektül, úgy mint igaz Isten imádtatik, tiszteltetik, dicsírtetik és dücsőíttetik.
De méltó, hogy bölcseséget is azonképpen végyen; mert ő volt, aki azt a hét pecséttel bépecsételtetett könyvet, melyet Szent János látott, felnyitotta, és ami belöl és kívöl írva vala, világosságra hozta. Forgassátok és olvassátok, azt mondja e mái bölcs oroszlány, és mindjárt az első levélen és az első pecsét alatt az én megtestesülésemet feltaláljátok. Nézzétek, hogy aluszik, követ tévén feje alá, Jákob, és lajtorját lát feje felett, és a lajtorjára támaszkodott Urat s az Isten angyalit fel s alá járni azon. Mit jegyez egyebet, hanem engemet, emberségbe öltözött Istent, ki az egeknek grádicsin a földre lejövén, az angyaloknak lejövetelt, az embereknek felmenetelt készítettem. Fordítsátok a más levelet, és a második pecsét alatt mit láttok? hanem ártatlan Izsákot a rakás fa tetején és atyját, Ábrahámot, kivont éles pallossal, hogy elüsse fejét és feláldozza; de ott vagyon a tövisbokrok között a kos is, mely Izsák helyett feláldoztatik Moria hegyén. Mit jegyeznek ezek egyebet, hanem az én szenvedésemet és a Kálvária hegyén feláldoztatásomat. Az harmadik pecsét alatt mit láttok? hanem amaz habozó tengert, melyben az én bujdosó prófétám, Jónás vettetett, és a cethaltól elnyelettetett, melynek gyomrában harmadnapig maradott, és azután a tenger partjára kivettetett. Ez jegyzi az én harmadnapig való nyugovásomat a föld gyomrában, és harmadnap után győzedelmes feltámadásomat. A negyedik pecsét alatt nézzétek amaz egek felé repülő Illyés prófétát, Elizeusnak hagyván palástját. Én is felmégyek az egekbe és tinéktek hagyom az én szent Anyámot, és az oltáriszentségben tulajdon testemet és véremet. Az ötödik pecsét alatt ama tágas, széles és száraz csontokkal rakott mezőt, melyet Ezékiel próféta látott, mely csontoknak felelevenítésére, úgy tetszett, hogy sok lélek kívántatott, mégis egy lélek által mind feleleveníttettek és talpra állíttattak. Mely által jelentetik, hogy: Kiöntök az én lelkemből minden testre, és mindenek új életre hozattatnak. Az hatodik pecsét alatt nézzétek a Salamon templomát, mely a pogányok által és a Tyrus király szolgái által mesterségesen építtetett, mert tudniillik azon templomba, vagyis az én Anyaszentegyházamba vezérlem a pogány nemzetségeket is, hogy bennem higyjenek. A hetedik és utolsó pecsét alatt mit láttok? hanem amaz iszonyú és rettenetes hangú és harsogású trombitát, mellyel az én második eljövetelemkor az ítéletre hívattatnak mindenek. Akkor: Assumet armaturam zelus illius, et armabit creaturam ad ultionem inimicorum; Fegyvert fog az ő buzgósága és felfegyverkezteti a teremtett állatot az ellenségeken való bosszúállásra. Ímé a véghetetlen erősségű oroszlány, hogy leszaggatta azokat a hét pecséteket, felnyitotta azt a könyvet, melyet senki, sem mennyen, sem a földön, sem a föld alatt fel nem nyithata, sőt reá sem nézhete. Kinyilatkoztatta titkait, és ugyanazért hét jeles és nevezetes titulusokkal dicsértetik. Erővel, istenséggel, bölcsességgel, erősséggel, tisztelettel, dücsőséggel, áldással. Méltó azért: Dignus est agnus, qui occisus est. Méltó, hogy őtet örökké áldjuk, dicsírjük, tiszteljük és magasztaljuk. Nem különben, mint amaz huszonnégy vének: leborulának orcájokra, és imádák az örökkön örökké élőt.
Megértvén Jákob pátriárka, hogy élne az ő szerelmes fia, József: Joseph, filius tuus vivit; József, a te fiad él, azt mondá nagy lelki örömmel: Sufficit mihi, si adhuc Joseph filius meus vivit. Elég nékem, ha az én kedves gyermekem él. Ímé az örvendetes hír, kedves keresztyénim: Surrexit; feltámadott és él a Krisztus Jézus. Feltámadott, hogy mi is feltámadjunk, él, hogy véle együtt mi is örökké éljünk, mert ha él a gyökér, élni fognak a csemeték is, ha él a szőlőtő, élni fognak a szőlővesszők is. A földbe és halálba vetette magát, de mi beléoltattunk, és amint Szent Pál mondja: Ha béoltattunk az ő halálának hasonlatossága szerént, a feltámadásban is úgy leszünk. A Krisztus halála nem annyira halál volt, mint az halálnak hasonlatossága; úgy lészen a miénk is, behunyjuk szemeinket, de hogy örökké lássunk. Fogja egy szűz a szökfüvirágnak új növését, és el akarván ültetni, mit cselekszik, hogy gyökeret bocsásson? megharapja a lábacskáját vagy száracskáját, meghasítja és búzamagot tészen belé, és úgy eltemeti. A búzamag pedig hamar gyökerecskét eresztvén és csírázván, és annak növéséből és nedvességéből elevenséget kapván, a szökfünek növése is, mindketten gyönyörűségesen kinőnek és virágoznak. Így történt az emberrel: olyan vala, mint a gyökér nélkül való növés, de minekutána azzal a mennyei finom fő búzamaggal, ki a földre jött, a Krisztus Jézussal együvé ültettetett, élni kezdett, és a Krisztus feltámadásával ő is feltámadott. Vagy ha világosabb hasonlatosságban akarjátok hallani: a fészekben hagyatott tojások soha ki nem kelnek, és belőlök csirkék nem lésznek, hacsak a madár vagy tyúk az ő természet szerént való melegségével nem élteti és ki nem költi; ha pedig az a melegség éri, kikélnek. Így mi is, emberek, el valánk rejtve az halálban, mint a tojás hajában, és örökké elvesztünk volna, de a Krisztus Jézus, mint a szorgalmatos tyúk, az ő szeretetének melegségével kihozott a halálból, és életet adott. Erre magyarázza Szent Ágoston doktor ama szavait Szent Dávidnak: Vállaival megárnyékoz téged, és az ő tollai alatt bízol. Szent Pál is gyönyörűségesen mondja: Ha annak lelke, aki feltámasztotta a Jézust halottaiból, bennetek lakik, megeleveníti a ti halandó testeteket is. Örüljünk azért, kedves keresztyénim, és szívünk szerént vigadozzunk, mert feltámadott a mi fejünk, akiben mi is feltámadunk. Él a mi Jézus Krisztusunk, ez légyen elég. És hogy él, és tiérettetek él, azt mondom, amit az angyal mondott Tóbiásnak: Áldjátok a mennynek Istenét, és minden élők előtt hálát adjatok neki, mert irgalmasságot cselekedett veletek. Mondjátok ma, holnap és mindennap ama mennyekben zengő szókat: Alleluja! salus, et gloria, et virtus Deo nostro; Alleluja! üdvösség, és dücsőség, és erő a mi Istenünknek. Alleluja quoniam regnavit Dominus Deus noster omnipotens; Alleluja! mert uralkodott a mi mindenható Istenünk, midőn az halálon, ördögön és vétken győzedelmet vett és dücsőségesen feltámadott. Ezeket egyszersmind mondván és énekelvén, hogy kinek-kinek áldott és szerencsés húsvétje légyen, minden testi és lelki jókkal folyjanak napjai, míg ama boldog feltámadást eléri, szívemből kívánom. Ámen.
1746