Landovics István
Két csudálatos dolgot látván a mi Urunk mennyben menetelében, alig végezhettem el magamban, melyikérül rendeljem beszédemet; azt beszéljem-e, mi módon mutatta isteni hatalmát maga erejétül felemeltetvén a föld színérül a magasságban mindaddig, míg a fényes felhők lábai alá lebocsátkozván, mintegy pompás királyi szekérre felültetvén, felvitték a dicsőségben? Azt beszéljem-e, mi módon és renddel jöttenek eleiben a mennyei fejedelmek, a Serafinok, a Cherubinok, az Uraságok, az angyali karok, akiknek fényes dicsőségek sokkal felyülhaladták a verőfénynek fényét és világosságát? azt beszéljem-e, minémű örömmel fogadták királyokat, mit éneklettek előtte vett győzedelme dicséretire, mely különböző muzsikával zengett az ég? micsoda vigasság volt az egész mennyei seregek között? Micsoda köszöntéssel üdvözlette szent Atyját? és ez minémű szeretettel fogadta szent Fiát? a teljes Szentháromságnak minémű öröme volt az istenségben béavatott emberségén a Krisztusnak? mert ezek mind olyanok, amelyeknek csak említése is minden szomorúságot elfelejtet velünk, és mintegy lengedező széllel gyújtja és éleszti szeretetünknek tüzét, úgyannyira, hogy ezeket hallván, eleven reménségre felébresztetvén, semmirül arrul meg ne emlékezzünk, ami valamikor vagy megszomorított vagy megszomoríthatna, de hiszen tudom én azt, amit efelől mondott Szent Ágoston: Minémű légyen és mely nagy az a dicsőség, minémű fényességgel tündököljék, mondhatunk valamit felőle, és vég nélkül dicsérhetjük, de meg nem magyarázhatjuk. Azt beszéljem-e tehát, minémű árvaságra jutott e világ Urunknak elmenetele miatt, avagy azt beszéljem-e, mi oka lett légyen annak, hogy amely világnak megnyeréséért harminchárom esztendeig fáradott, annak kedvéért dicsőségébül kivetkőzvén szolgai formában, sőt bűnös szolgája képében sokat szenvedett, s mindaddig harcolt, míg maga is a harc helyén lelkét fel nem adta, s mégis minekutána birodalmában vette az egész világot, maga örökévé tette az egész emberi nemzetet, nemhogy közöttünk mulatna és mintegy megnyugodnék fáradsági után, hanem inkább elsiet, és felemeltetvén, minket itt hágy a siralomnak völgyében, s maga bémégyen a dicsőségben? az ugyanoly beszéd volna, hogy annak hallására ki-ki magát is megunná; de hiszem tudom én azt, amivel biztatta tanítványit előbb, hogysem mint elment volna: Non relinquam vos orphanos, sed veniam ad vos. Nem hagylak én titeket árvául, hanem eljövök hozzátok. Oh legkedvesebb vigasztalásunk! Tudom én immár, mit kell beszéllenem, reáakadtam okára elmenetelének. Eltávozott, felment mennyégben Jézus, de úgy ment el, hogy minket is utána emeljen, és azért sietett el tőlünk, hogy velünk is megutáltassa az itt való és elmulandó jókat, s oda emelje kívánságunkat, ahol az igaz jó és vég nélkül való boldogság találtatik.
1689