Káldi György
Ami a helyet illeti: Urunk nem Jeruzsálemből ment fel mennybe, hanem a váras kívül és mezős helyen való magas hegyről; azért I. Hogy mindnyájan, akik előtt akart felmenni, minden akadály nékül láthatnák. II. Hogy azok ne látnák, akiket tudott méltatlanoknak lenni az olyan jeles dolgoknak látására, az ő hitetlenségökért. III. Azzal alázatosságát is jelentette, mert noha délkorban és sok nép előtt akart a keresztfán gyalázatos halált szenvedni, mindazáltal dicsőséges feltámadását és mennybemenetelét kevés embernek jelentette meg, arra tanítván bennünket, hogy e világnak se dicsőségét ne kívánjuk, se gyalázatjától ne féljünk. Születésekor is az angyalokat, kik örvendezvén örömet hirdettek és Istennek dicséretet mondottak, csak egynehány szegény és együgyű pásztorok látták. És mikor színét elváltoztatván, az orcája fénylett, mint a nap, csak három tanítványi látták. IV. Amint Betlehem-kívül, közönséges istállóban született, jelentvén, hogy nem egy várasért vagy tartományért, hanem mindenekért született. És amint Jeruzsálem-kívül, vagy a kapun kívül szenvedett, jelentvén, hogy mindenekért elégségesen szenvedett és hogy az Anyaszentegyház, melyet ő halálával fundált, nem egy nemzetséget foglalna magában, mint a Synagoga, hanem minden nemzetségeket, és hogy annak áldozatja nem az egy jeruzsálemi templomba rekesztetnék, hanem az egész világon mindenütt szolgáltatnék, és hogy, amint Szent Leo mondja, a Krisztus kereszte nem a jeruzsálemi templomnak, hanem az egész világnak oltára. Azonképpen Jeruzsálem- és Betánia-kívül ment fel mennybe, jelentvén, hogy mindeneknek használ az ő elmenetele. Mert valaki igaz hittel ragaszkodott hozzája, annak utat nyitott és mutatott, és helyt szerzett menyországban.
Továbbá, amint Szent Lukács jelenti, Betániából ment Urunk az Olajfák hegyére, amelyről felment mennyekbe. Elsőben azért, hogy ahonnét a szenvedésre ment, onnét menne a dicsőségre is az Atyjához, jelentvén, hogy azon út viszen a dicsőségre, amelyen szenvedünk; sőt hogy más út nincsen is a dicsőségre, hanem csak a szenvedésnek úta, úgyhogy: Ha a Krisztussal együtt szenvedünk, véle együtt meg is dicsőíttetünk. Másodszor, hogy nyilván elhinnők, hogy senki arra a dicsőségre nem mehet, valaki nem az engedelmesség házából való, mert a Betánia az engedelmesség háza. Mert amint az első Ádámot minden maradékival az engedetlenség űzte ki a Paradicsomból, azonképpen a második Ádám minden híveivel, kik az engedelmességben végig megmaradnak, mégyen fel mennybe. Mert Urunkat azért magasztalta fel az Isten, hogy mindhalálig engedelmes volt, és a Krisztus az örök dicsőségnek oka minden őnéki engedőknek.
Hogy pedig az Olajfák hegyéről ment fel, amint Szent Lukács jelenti, oka az lehetett: I. Hogy azon hegyen kezdette el szenvedését, midőn a tanítványival kiment az Olajfák hegyére, és megmondotta nékik, hogy megbotránkoznak őbenne, sőt maga is bánkódni és szomorkodni kezdett, elannyira, hogy vérrel is verítékezett. II. Mert senki menyországban nem mehet, aki irgalmasságot nem cselekeszik, melynek példája az olajfa. Mert irgalmasság nélkül való ítélete lészen annak, aki irgalmasságot nem cselekedett, és csak az irgalmasság gyakorlóinak mondja Urunk ítéletkor: Jöjjetek el, én Atyámnak áldottai, bírjátok a világ kezdetitől fogva nektek készíttetett országot, mert éheztem, és ennem adtatok.
Ami az időt illeti, bizonyos dolog: I. Hogy Urunk az ő feltámadása után negyven nap múlva ment fel a mennyekbe, és következendőképpen csötörtökön. Harmadnapon támadott fel, és negyvenedik napon ment mennybe. Mert a halál könnyen megbizonyosodott harmadnapig, mint közönséges mindennapi dolog, a feltámadás úgy mint szokatlan és csodálatos dolog nehezebb volt az elhitelre, és azért több időt is kívánt. II. Urunk alig maradott halva negyven óráig, mely halállal igen megszomorította volt a tanítványokat, kiket feltámadásával negyven napig vigasztalt, jelentvén, hogy a lelki vigasztalás sokkal felyülhaladja a háborúságot és bánatot, mint a nap huszonnégyszer haladja meg az órát.
Holott vedd eszedbe, hogy Urunk születése után negyven nap múlva mutattatott bé a templomban, a törvény parancsolatja szerént. És midőn Szent János keresztelése után néminéműképpen újonnan való születésnek jelét felvötte, negyven napig volt a pusztában, hogy megkísértetnék az ördögtől, minekelőtte a prédikállással magát megmutatná. Most harmadszor születvén a feltámadás által, a halottak között elsőszülött, amint Szent Pál és Szent János nevezték, negyven napig jelent meg a tanítványinak, minekelőtte felment az Atyjához. Az első negyven nap egyáltaljában az emberekkel volt, a második negyven nap a vadakkal, a harmadik negyven nap csak az ő szeretőivel. Az első negyven nap eltelvén, a templomba vitetett és a jámbor vén Simeon és Anna, a próféta-asszony magasztalták az Istent; a második negyven nap elmúlván, az angyalok szolgáltak néki, és ő prédikállani kezdvén, bément a templomba és a synagogákba; a harmadik negyven nap után maga erejével felment a mennyei templomba, ahol az angyalok imádják. Az első napok illetik az elkezdő híveket; a középsők vagy második rendbéliek a nevekedőket vagy előmenőket; az utolsók a tekélleteseket. Sem a törvény nem eresztette mindjárt a templomba, sem a lélek a prédikállásra, sem a feltámadás menyországba, hanem mindenik negyven nap múlva.
Ami a csötörtök napot illeti, arról némely aitatos keresztyén tanítók szépen elmélkednek, és azt mondják, hogy amely nap Isten a halakat teremtette a vízből, azon napon küldötte az Isten Fia az emberek halászóit, az apostolokat a prédikállásra, és hogy a Krisztus, kit más prédikációban hasonlónak mondottunk a sashoz, azon nap röpült az égbe, melyen az Isten azon vízből teremtette a madarakat is; és hogy méltó volt a Krisztusnak azon nap minden egek és minden angyali karok fölibe felmenni, amely nap az a mennyei méltóság az ő tanítványinak, sőt árulójának is lábaihoz borult, és azokat nagy alázatosan megmosta; és hogy méltó volt, hogy amely nap Krisztus e földön az ő szent testét eledelül adta az embereknek, azon nap azon testével megvigasztalná mennyben az angyalokat is.
Ami az órát illeti. Szent Ágoston azt vélte, hogy Urunk mennybemenetele délben volt, mert magyarázván Dávidnak ama mondását: Estve, és reggel, és délben megbeszéllem, azt írja: Estve az Úr a kereszten volt, reggel feltámadott, délben mennybe ment: és megbeszéllem estve a meghalónak békeséges szenvedését; kihirdetem reggel a feltámadónak életét; imádkozom, hogy meghallgasson délben, ülvén az Atyának jobbján. Hogyha e három időhöz hozzáadod az éjfélkori születést, a napnak négy részét a Krisztusnak négy jeles és fő dolgaira oszthatod. És mivelhogy születésekor az ég legjobb kincsét e világnak engedte éjfélkor, hogy megvilágosítana minden e világra jövő embert, viszontag a föld a mái napon az égbe küldötte legdrágább marháját délkor, jelentvén, hogy annak világosságával elégségesképpen megvilágosult. Úgyhogy, aki abban a világosságban nem részesül, nem tulajdoníthatja másnak, hanem csak egyedül magának.
1631