Landovics István

Az Atyaisten vígsága

Mennél nagyobb titkokat és csudákat foglaltak magokban azok a napok, amelyeket eddig szerelmes Megváltó Urunknak üllöttünk emlékezetére, annál nagyobb készülettel, és ájtatossággal üllettük. Éjjel és nappal vigadtunk karácsonykor, csudálatos születésérül emlékezvén annak a hatalmas Istennek, akit se az ég, se a föld körül nem foghat, hogy egy kicsiny gyermecske képében közinkbe szállott. Minekutána pedig üdő jártával keserves halálával egynéhány nap üdvösségesen megszomorított, hirtelen feltámadásával isteni dicsőségében annyira megvigasztalt, hogy éjjeli álmunkat is megszakasztván legvígabb dicséretekkel áldanánk és dicsőítenénk. Akkor mindenütt hallatott az énekszó, harsogtak a trombiták, zengett a muzsika, szólott az orgona, minden karok egy dicséretet, egy alleluját kiáltottanak a templomban, kívül pedig ropogtanak a puskák, bömböltek a bástyákon az ágyúk, az eget és földet bétöltötte öröme jelenségével a keresztyénség. S mi dolog tehát az, hogy e mái dicsőséges nap, amelyben az emberek szeme láttára hatalmát mutatja a levegőégen, tapodja a felhőket, a szelek szárnyain jár, az angyalokra könyöklik, magassan felemeltetik, és minden egeken felül maga erejével vitetik azon Megváltó Urunk, majd semmi kiváltképpen való vigasság nem hallatik? Bizony (úgymond) Szent Bernárd: Hogyha az Úr születése és feltámadása napját illendő áétatossággal üljük, megérdemli a mai mennybemenetele napja is, hogy hasonlóképpen üljük, mert semmiben nem alábbvaló azoknál, hanem inkább vége és bétöltése mindenikének; hanem ha arra szűnt meg minden vigasságunk, hogy vigasságunknak oka szemünk láttára tőlünk eltávozik? de hiszem elég bátorításunk az, amellyel azt ígérte, Vado vobis parare locum, meg ne szomorodjatok, mert csak azért mégyek előre, hogy néktek helyet készítsek, elveheti szívünkről a bánatot az, amit mondott, Si non abiero, non veniet Paraclitus. Ha én el nem megyek, nem jő el a vigasztaló Szentlélek, aki mindenekre megtanít, valamiket tőlem hallottatok és nem értettétek; egy szóval eleget vigasztal az angyalok fogadása, Quemadmodum vidistis euntem in coelum, ita veniet. Valamint láttátok felmenni az égben, úgy jő el. Más tehát az oka, miért nem hallatik vigasságunk, s ha jól elmélkedem, az, amit mond Szent Dávid: Ascendit Deus in jubilatione, et Dominus in voce tubae. Felment az Isten örvendezéssel, és az Úr trombitaszóval, azaz az angyaloknak kimondhatatlan örvendezése között. Vigadunk mi a mai nap is, de vigasságunknak csak jele sem tetszik akkor, mikor a mennyeiek vigadoznak, tovább hallatik az angyalok trombitája, mely nem egyéb, hanem azoknak szava és dicsérete, s azért minden muzsikánk igen csendes ahhoz képest, amelyet ma rendeltenek a mennyeiek; amely kiváltképpen való örömöt, hogy jobban hallhassátok, legyetek csendes hallgatással, és üdvösséges tanusággal, és szívetek vigasztalásával halljátok.

Fényes nappal a meggyújtott gyertya ég ugyan a verőfény alatt, de világossága alig tetszik, mert a verőfénynek nagy világa elborítja; a vitézkedő Anyaszentegyháznak is megvagyon ugyan az öröme, és vigassága, de mintha nem is volna, csak annyit éreztetik ahhoz képest, amellyel örvendeznek a dicsőült szentek és angyalok; mert ha megkérdem az írásmagyarázó szent doctorokat és másokat, mit tészen az a szó, amelyet Szent Dávid rövidesen beszél: Ascendit Deus in jubilatione, felment az Úr örvendezéssel, tehát megfelel Dydimus, s azt mondja: az a szó jubilus, avagy örvendezés, oly örömöt jelent, amely a mi elménket felülhaladja, és szóval ki sem mondhatni; hasonlóképpen az az örvendezés kimondhatatlan öröm, amelyet se el nem hallgathatunk, se szóval ki nem mondhatunk, hanem csak ha fejtegetni akarjuk, meg kelletik vallanunk Jeremiással, hogy szólani többet nem tudunk felőle, mint a gyermek a betűkbül álló bölcseségről, el tudjuk kezdeni, de nem végezni, s mennél többet mondunk, csak annyi, mintha azt mondanánk, á, á, á, amelybül senki semmit nem ért. Gondoljátok el tehát, ha külső dicsőségét akarjátok látni, a lábai alá siető felhőknek fényességét, olyan világosságban, aminéműben a verőfény tündöklik, és csak árnyékot láttok annak fényességéhez képest; ha a környülálló seregeket vizsgáljátok, gondoljátok el vagy Xerxes táborát, amely tízszerte való százezer fegyveres emberbül állott, vagy az Izrael népét; amely tizenhatszorta való százezer fegyveres férfiúbul volt, vagy a Machabaeusok üdejebéli tábort, oly ékesen, oly drágán, arannyal, és ezüsttel felékesíttetett vitézekbül, hogy a Szentírás bizonysága szerént: Mikor az arany és rézpajzsokra szolgált a verőfény, a hegyek is fénylettenek tőlök, nem különben, mint a tüzes lámpások; gondoljátok el ezeket ahhoz a sereghez képest, amely környülvette a felménő Jézust, és csak keveset, egynéhányat láttatok, mert ahol az Irás azt mondja, Currus Dei decem millibus multiplex, az ő szekere tízezerrel sokas, Szent Hieronymus a zsidóbul így olvassa: Innumerabilis multitudo, számlálhatatlan sokaság; Cajetanus: Duae myriades millium Angelorum, Ezerni ezer angyaloknak, tízszerte való száz ezereknek ezere. Ezeknek pedig fényessége mindenikének különb a csillagok fényességénél, mert Omnis pulchritudo Domini exaltata est super sydera, az Úrnak minden szépsége felülhaladta az égnek csillagit. Ha pompáját kívánjátok látni, gondoljátok el ama régi tyrannusok pompáját, akiknek azon kívül, hogy udvarlottanak a főrendek, arany lánccal kötözve vitetett utánok valamely fogoly király, és annak a hátárúl ültek fel lovokra, de ebben az egy kegyetlen embertelenségnél többet nem láttok; ha pedig a mi Istenünk pompáját nézitek, tehát Szent János bizonyságábul az angyaloknak és szenteknek eleit lába előtt látjátok; orcájokra borultanak a dicsőségnek székében ülő előtt huszonnégy véne a dicsőülteknek, azaz eleje, és fejedelmi a mennyei seregeknek, és imádák az örökké élőt, és lábai elejben rakák koronájokat, egyenlő szóval azt kiáltván: Méltó vagy, Uram Isten, aki dicsőséget és minden tiszteletet végy. Ha magának az Atyaistennek örömét és vigasságát akarjátok hallani avagy látni, jusson eszetekbe Jákob öröme, midőn szerelmes fiát, akinek holt hírét hallotta volt, sok üdő múlván életben találta, mint vigadott, mivel az egész egyiptumbéli királynak, fáraónak muzsikája örvendeztette. Emlékezzetek Tóbiás vigasságára, mikor szerelmes fiát az angyal visszakésérte, avagy ha valami efféle más nagy vigasságokat hallottatok, képezzétek magatok elméjében, és talán valami hasonlatosságára akadtok, mert akármit mondjak én, akármint elmélkedjetek ti felőle, valóságára nem találtok; sőt amint Szent Cyprianus szól: Se emberi, se angyali nyelvvel ki nem mondhatni, se semminémű éles elme meg nem foghatja, minémű vigassága volt az Atyaistennek szerelmes szent Fiának visszajövetelén, úgyannyira, hogy ahhoz a megváltozhatatlan örömhöz semmi több nem adattathatnék. A mi dicsőséges Megváltónk a megszabadított és magával felemelt szentekkel kedveskedett Atyjának. És amint Szent Epiphanius vette eszében, maga vállán vitte elejben az elveszett és megtalált juhot, úgymint az emberi természetet, s mit nyert ilyen ajándékért? oh felettébb sokat! akkor kezdette ajándékozását az Atyaisten, és e mái napig sem szűnik meg tőle; a Szentlelket és annak jovait ajándékozta az embereknek, mert amint Szent Pál szól: Christus ascendens in altum, captivam duxit captivitatem, dona dedit hominibus. Felmenvén Krisztus, fogva vitte a foglyokat, és mindjárt ajándékokat kezdett osztogatni az emberek közzé. Micsoda foglyokat? Sylveira így magyarázza: Fogva vitte a foglyokat, a halált, az ördögöt és a vétket; ezek voltanak azok, akik fogva tartották az embereket, azért ezektül őket megmentvén, ajándékival töltötte őket. Attul a naptul fogva vagyon igaz értelmünk, tudományunk és bölcseségünk; attul fogva vagyon erősségünk, amellyel mind látható s mind láthatatlan ellenségink ellen erőssen állunk; attul fogva zabolán vagyon a torkosság, becsüljük a mértékletességet, szeretjük az igazságot, gyakoroljuk a kegyességet, mert a Szentlélek jovaiban részesültünk. Egy szóval ezen a napon hatalma szerént szerzette örömét a mindenható Istenség.

De mit értünk mindezekbűl? oh becsülhetetlen ünnepnap! amelyben örvend minden alkotmány, örvend azoknak alkotója, mert végét érte fáradságának, végben vitte szándékát, nékünk helyt készített; oh legvígabb gondolat! helyt készített Üdvözítőnk maga örökkévaló lakodalmában. De mit beszélek? a sötétségbül dicsérem a világosságot, a siralom völgyébül a mennyei vigasságot, a fogságbul a szabadságot, akadozó nyelvvel a kimondhatatlan angyali dicséreteket, vigasságát Jézusnak, amelyrül akármit beszéljek, csak szót szaporítok, s közel sem érkezem kimagyarázásához. De azt látom, hogy ma teljesedett bé, amit Szent Jób mondott volt. Felemelkedik a sas, és a magas helyeken rakja az ő fészkét, onnét szemléli az eledelt, és messzére látnak a szemei. Amely helyre Szent Maximus így szól: Ez a hasonlatosság alkalmatos, mert valamint hogy a sas az alacsony helyeket elhagyja, és magasan repül, és az egekhez közelget, úgy a mi Megváltónk a poklok alacsonyságát, ahová leszállott volt, elhagyta, és a Paradicsom magasságára emelkedett, felső részeit az egeknek meghaladta, onnan nézi az eledelt, azaz a mennyei ajándékokat, a lelki táplálásra való eledelt! Ki számára? A fészekben hagyott fiainak; azaz az Anyaszentegyházban tőle váró fiainak; onnan messze lát, azaz mindenfelé vigyáz, hogy a ragadozó madarak, azaz az ördögök ne árthassanak. Mivel tehát azon kívül, hogy örvendetes nap ez, nékünk felettébb hasznos is, mert ajándékit vesszük az Atyának; ajándékit a Fiúnak, ajándékit a Szentlélek Istennek, s úgy tetszik énnékem, ki-ki arra készül, hogy valamit kérjen, aminémű néki leghasznosabb; s bizony üdvösséges gondolat is, mert ugyanis neheztellette azt Urunk, hogy felmenetele előtt senki a tanítványi közzül tőle semmit nem kért, Usque modo non petiistis quidquam. Petite, et accipietis. Ímé eddig veletek lévén minden jónak Ura, láttátok hatalmomat, tapasztaltátok kész voltomat, s mégis semmit sem kértetek? Kérjetek azért, és megnyeritek, amit kértek. De mit kérjünk, s mikor? Megtanít erre Illyés próféta példája. Illyés próféta tudván üdejét elmenetelének, avagy inkább elragadtatásának, Elisaeusnak azt mondá: Postula a me quod vis, ut faciam tibi, antequam tollar a te. Előbb, hogysem mint tőled elvitettessem, kérj amit akarsz, hogy megcselekedjem. Szép ajánlás! De mit kérjen Elisaeus? Gazdagságot? Ah! elmulandó állhatatlan jó! Ellenségi ellen segítséget? Ah! csak bosszúállás az. Testi egészséget? az is veszedelmes, mert ritkán vagyon az, hogy a szüntelen való testi egészségben nyavalyája ne légyen a léleknek. Mit kell tehát kérni? Ille ait: obsecro, ut Spiritus tuus fiat in me duplex; Kérlek, hadd légyen a te malasztod énbennem dupla. Oh legokosabb kívánság! Micsoda malaszt volt Illyésben, hogy dupláztatni kivánja magában? az-e, hogy jövendő dolgokat megjövendölt? az-e, hogy hatalma volt a felhőkön? hogy a tüzet, mikor akarta, akkor szállította le az égbül? Ah! mind külső ajándékok ezek! Illyés prófétában az a malaszt volt, hogy akaratja szerént járt Istennek, hogy becsületéért megindult, legnagyobb buzgósággal szerette felséges Urát; ez (úgymond) a malaszt légyen énbennem dupla, avagy kettős. Felele néki Illyés, nehéz dolgot kívántál, mindazonáltal, ha akkor látsz, mikor tőled elragadtatom, meglészen, amit kérsz, de ha nem látsz, nem lészen. Szintén ezt láttatik mondani a mi szerelmes Megváltónk: ha látod felmenetelemet, megnyered kérésedet. Oh! bizony boldog (úgymond Szent Hieronymus), aki mellén viseli, azaz szívében a Krisztus felmenetele dicsőségét, azaz emlékezetét! mert nem fél a' semmi inségtül, nemkülönben, mint aki drágakövet, gyémántot visel a mellyén, nem szűkölködik az; úgy, aki azt a dicsőséget forgatja és viseli elméjében, nem tart a világnak semmi változásátul.

Fel, fel tehát, tekéntsetek keresztyének, oda, ahová ment Krisztus, hogy malasztotok dupláztassék, hogy tiszta szívbül szerethessétek az Istent; erre kér Clemens Alexandrinus. Mint a világosság fiai úgy járjatok, mint igaz saját fiai a világosságnak, úgy nézzük a mennyei dicsőséget, amelyet nékünk készített a felmenő Jézus; nézzük azt a fényességet, s úgy nézzük, hogy idegeneknek, fattyaknak ne találjon az Isten, mint a verőfény a sast: abban próbálja fiait a sas, ha nézheti a napot; ha nem, mint fattyát, mint sötétséget szerető baglyot leveti. Így valakik Szent Dávid szava szerént: Oculos suos statuerunt declinare in terram; csak a földiekre szegezik szemeiket, éjjel-nappal csak a világi jónak gondolkodásában fáradnak, nem fiai a világosságnak, hanem baglyok, és az örök sötétségnek fiai. Boldog az ember, ha a mennyei dicsőséget nézi, és felőle gyakorta elmélkedik, de ha arrul szemét elfordítja, oh! mely elvetett (úgymond Seneca) az ember, ha feljebb a földieknél fel nem emeli szemeit. Erre a dicsőségre fordítsátok szüntelen lelki szemeiteket, és bizonyossan, amelyet most meg nem foghattok, jövendőben belőle részesültek, azzal dicsőittettek a mennyben felment Jézus ajándéka által örökkön örökké.

 

1689




Hátra Kezdőlap Előre