Káldi György
Ezékiel próféta csodálatos látását a négy lelkes állat felől sokképpen magyarázzák a doktorok, és szép lelki tanuságokat is adnak abból, de közönségesben a négy evangélistáról értik, kiknek írási egyeznek azoknak az állatoknak tulajdonságival. És így az ember Szent Mátét példázta, ki az ő írását Urunknak emberi nemzésén kezdette el. Az oroszlány Szent Márkot, ki az evangéliomát a pusztában kiáltó szaván kezdette el, mely tulajdona az oroszlánynak. A borjú Szent Lukácsot, ki az ő írását az áldozaton kezdette el, melyre legalkalmatosb állat a borjú faj. A sas pedig Szent Jánost, ki a többinél némineműképpen feljebb repülvén, evangéliomát az Igének istenségéről kezdette el.
De minthogy a négy evangélisták írási az egy Krisztust adják előnkbe, mind a négy állatoknak hasonlatosságit feltaláljuk őbenne. Megtestesülésében, születésében és nyájaskodásában hasonló volt az emberhez. Midőn a földön láttatott és az emberekkel nyájaskodott és gyönyörködött az emberek fiaival lenni, azt kívánta, hogy mindnyájan, akik munkálkodnak és terhelve vannak, őhozzája menjenek, és megkönnyebbíti őket. A pusztában pedig hasonló volt az oroszlányhoz, midőn a negyven napi böjt után a pokolbéli oroszlány megkísértette, de azt elkergette amaz oroszlány-ordítással: Menj el, sátán! Sőt a kertben is, midőn amaz egy szóval: Én vagyok, egy egész roppant sereget a földhöz vert; de főképpen feltámadásakor, midőn az ördögnek minden hatalmát megrontotta, és annak vitézi is, kik a koporsót őrzötték, megrettentek, és löttek mint a holtak. És úgy a Júda nemzetségéből való oroszlány meggyőzte a körüljáró oroszlányt, ki mindenütt keres, akit elnyeljen, és talám azért olvastatja az Anyaszentegyház Urunknak feltámadása napján a Szent Márk evangéliomát. Kínszenvedésében és halálában hasonló volt az áldozatra való borjúhoz, mivelhogy akkor igen kedves áldozattá lött az Atyaisten előtt, minekutána az ő gyenge és drágalátos testéből lakodalmat szerzett volna a végvacsorán, melyet példázott a hízlalt borjú a tékozló fiúnak készíttetett lakodalomban. Borjú, mert amint Euthimus írja, soha a bűn igája meg nem terhelte. Hízlalt pedig, mert minden jószágos cselekedetnek kövérségével teljes volt, vagy, amint Szent Jeronymus írja, mert minden penitenciatartóknak üdvösségökért áldoztatott meg, kinek testével és vérével naponként élünk.
Végezetre, a mái dicsőséges és csodálatos mennybemenetelében hasonló volt a sashoz, mert mint a sas a madarakat meghaladja, és feljebb röpül mindeneknél, azonképpen a Krisztusnál senki feljebb nem ment, úgymint ki minden egek fölibe ment. Azt írja pedig Alpharabius asztrológus, hogy a nyolcadik ég oly messze vagyon a földtől, hogy ha ember szünetlen menne is, nyolcezer esztendeig alig érkeznék oda. Annál pedig sokkal feljebb ment a Krisztus. Némely asztrológusok pedig azt írják, hogy a csillagos vagy a nyolcadik ég a földtől négyezerszer négyszázszor hatvankilencszer való ezerhétszáz és huszonegy mélyföldön vagyon. Azokáért az Anyaszentegyház méltán nevezi csodálatos mennybemenetelnek, mivelhogy a Krisztus minden idegen eszköz nélkül, maga erejével, igen hamar ment minden egek fölibe, és azokat meg sem rontotta, hanem dicsőséges testével általhatotta. Ez a mi sasunk a természet szerént való sashoz sok dolgokban hasonló volt.
I. A sas a madarak királya, és természet szerént való koronája vagyon. A Krisztus született király, sőt királyok királya, felyülhaladván az angyalokat is, és az Isten jobbján ül, amint az evangéliom mondja. II. A sasnak serény szemei vannak, és a napot hunyorgatás nélkül nézi. A Krisztus egyedül nézi a maga erejével az igazságnak napját, ki egyebekhez képest hozzájárulhatatlan világosságban lakik; kit senki az emberek közzül nem látott, de nem is láthat.
III. A sas prédával él, erős orra és körmei lévén. A Krisztus neve: Siess ragadományokat fosztani; siess prédálni. És az erős fegyverest meggyőzvén, minden fegyverit elvötte, amelyekben bízott, és az ő ragadományit elosztotta. Erős és hatalmas volt pedig cselekedetben és beszédben; senki ollyakat nem cselekdhetvén, amint ő cselekedett; sem úgy nem szólván, amint ő szólott. IV. A sas a fiait mint fattyakat aláveti fészkéből, ha a napra nem nézhetnek, de ha reá néznek, feltartja és röpüllésre tanítja, sőt izgatja. A Krisztus sem tartja igaz fiainak, kik a földi dolgokban elmerülvén, a mennyeiekre fel nem emelkednek elmélkedéssel, és azt mondja nékik: Menjetek el tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mert éheztem, és nem adtatok ennem, nagyobbra böcsülvén a földi ételt a mennyei jutalomnál. Az igaz fiait pedig beszédével és példájával arra tanítja, hogy elméjekkel a mennyei dolgokra emelkedjenek.
V. A sas, míg a fiai kicsinyek, táplálja és oltalmazza őket, mellettök forgolódván, de ha tollok kezd nevekedni, egy napra s kettőre is elmégyen tőlök; midőn pedig megvastagodnak, elröpül tőlök, és arra kénszeríti, hogy magokra gondot viseljenek. A Krisztus három esztendeig szünetlen a tanítványival volt; feltámadván, néha-néha jelent meg nékik, szólván az Isten országáról, hogy megkívántatná vélek, és meg is próbálná hitöket és erejeket. Végtére ugyan eltávozott tőlök, izgatván őköt, hogy az egész világon röpösvén, magoknak eledelt szerzenének a lelkek prédájából. VI. A sas noha magasan röpül, de szemeit fiairól el nem fordítja. A Krisztus is felment a mennybe, de gondviselésének szemeit a híveiről el nem fordítja, hanem vélek vagyon mindennap világ végezetig, és midőn Szent Istvánt kövezték, fennállott, hogy megsegétené. Saulusnak pedig azt mondotta: Miért üldözsz engem? noha a híveit üldözte.
VII. A sas követ tészen a fészkébe, hogy azzal megnyomtassa és erősítse. A Krisztus az ő Anyaszentegyházát olyan erős kősziklán építette, hogy: A pokol kapui sem vésznek erőt rajta. És Pétert rendelte fő gondviselőjévé, kinek neve kőszálat tészen, és azt mondotta néki: Én könyörgöttem éretted, hogy el ne fogyjon a te hited, és te valamikor megtérvén, megerősítsed az atyádfiait; melyet mind világ végezetig cselekeszik. VIII. A sas tolla egyéb madártollat elfogyat és megemészt. A Krisztus tudománya is, az evangéliom, minden bölcs filozófusok tudományát megemészti, Szent Pálnak mondása szerént: Elvesztem a bölcsek bölcseségét, és azoknak okosságát megvetem. Hol vagyon a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak tudakozója? Nem bolonddá tötte-e az Isten e világ bölcseségét? tudniillik a kereszt által, melyet a pogányok bolondságnak alítottak.
IX. A sas örökké ellensége a sárkánynak. A Krisztus a sátánnak, ki igazán pokolbéli sárkány, kit a Krisztus meg is győzött. De a hattyúnak is ellensége a sas, mert kívül szép feír tollai vannak ugyan és gyenge pihéi, de a húsa kemény és fekete. A Krisztus is igen ellenek szólott a képmutatóknak, kik kívül szépek, belöl útálatosok; és nem ok nélkül, mert ő igazság volt, és tettetés benne nem lehetett. X. A sas noha a madarak királya, mindazáltal igen kegyes, és némelyek a kegyességet akarván példázni, a sast úgy írták, hogy más madárral egy fazékból evett. Krisztus oly kegyes volt, hogy mind a bűnösökkel és publikánusokkal, s mind a kevély és irigy farizeusokkal gyakorta együtt evett. Plutharcus pedig azt írja, hogy a lacedaemoniusok nem tudván a döghalálnak egyébképpen eleit venni, egy Helena nevű szép leányzót akartak a hamis isteneknek áldozni. Mely kegyetlen felmészárlástól egy sas mentette meg, hirtelen az áldozó paphoz röpülvén és a kardot a kezéből kiragadván. Krisztus is megszabadította az asszonyállatot, kit a zsidók meg akartak kövezni, a vádolóit pedig és hóhérit szép módjával megszégyenítette.
XI. A sas nem gondol a szidalommal. Azokáért némelyek a sas mellé egy varjat írtak, mely mind kákogott s mind szárnyaival berzenkedett a sas ellen, de a sas sem tollát nem mozdította, sem száját fel nem tátotta, és azzal példázták a szidalommal nem gondoló embert. A Krisztust is sokképpen káromlották a zsidó varjak; hol zabállónak és borivónak mondván, hol hitetőnek, hol ördögösnek, hol káromlónak. De midőn szidalmaztatnék, nem szidalmazott, sőt a szidalmazókért könyörgött. XII. A sasnak hálaadásáról szép példát ír Crates Pergamenus és Stesichorus poéta: Tizenhat ember együtt aratott; egyik közülök vízért menvén, a kútnál egy sast talált, melyet egy kígyó meg akart fojtani, általtekeredvén rajta; és legottan sarlójával a kígyót kettévágta, és a sast megszabadítván, elbocsátotta, a vizet pedig a társainak vitte. És mindegyiknek innya adván, utolszor maga is innya akart, de a sas hirtelen odaröpülvén, az edényt a kezéből kiütötte. Csodálkozván azon az arató, minthogy megismérte, hogy az volt, akit ő megszabadított, szidalmazta mint háládatlant, ki a jóért gonosszal fizetett. Azonban a társai egytül egyig hanyattá estek, megholtak. És az arató eszébe vötte, hogy az a víz mérges volt, és hogy a sas jól tött véle, meghálálván a jótéteményt. A Krisztus annak is örök boldogsággal fizet, aki legkisebb atyjafiával jól tészen, sőt aki csak egy pohár hideg vizet ád is, még a tanítvány nevében is, el nem veszti jutalmát. Zakaeusnak pedig, aki örömmel fogadta házában, azt mondotta: ma lett üdvössége e háznak. A menyegzőn pedig a vizet borrá változtatta.
Végezetre, a sas a földre csak eledelért száll, és azután az ég felé röpüll. A mi édes Üdvözítőnk egyébért a földre nem jött, hanem eledelért, melyről azt mondotta: Az én étkem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki engem küldött, hogy elvégezzem az ő dolgát. Hogy pedig azért jött légyen, azt is nyilván megjelentette, mondván: Alászállottam mennyből, nemhogy az én akaratomat cselekedjem, hanem annak akaratját, aki engem küldött. Ez pedig annak akaratja, aki küldött engem, az Atyának, hogy amit nékem adott, semmit abból ne veszessek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Azokáért az Atyaisten akaratja és a Krisztus eledele a mi üdvösségünk volt, és azért jött e világra. Azt pedig véghezvivén, azt mondhatta: Kijöttem az Atyától, és e világra jöttem; ismég elhagyom e világot, és az Atyához mégyek, melyet a mái napon csodálatosképpen vitt véghez. Erről régenten emlékezett Salomon a sas példája alatt, midőn azt mondotta: Három dolog nehéz nékem, és a negyediket teljességgel nem tudom: a sas útát az égen, a kígyó útát a kősziklán, a hajó útát a tenger közepin, és a férfiú útát ifjúságában; avagy amint némelyek a zsidó bötű szerént fordítják, az ifjú leányzóban. E magyarázat szerént, némely tudós emberek azt mondják, hogy Salomon Krisztus négy jeles dolgait akarta példázni: megtestesülését, e világon való forgolódását, feltámadását, a mennybemenetelét, melyet elsőben említett a sas útához hasonlítván. Másodszor feltámadását a kígyónak kősziklán való útához hasonlítván, mivel a pusztában felemeltetett rézkígyó is őtet példázta; és úgy jött ki a koporsóból, hogy sem fel nem nyitotta, sem valami nyomot vagy jelt nem hagyott rajta. Harmadszor, a hajónak a tenger közepin való útához hasonlítván e világon való forgolódását, mivelhogy az ő Anyaszentegyházát e világi háborúságokban úgy helyheztette, mint a hajó szokott lenni a tengeri habok között, mely noha ide s tova keményen hányattatik, mindazáltal el nem buríttatik. Az apostolokat is a hajóból hítta az ő hajójában való evezésre és igazgatásra, mint jó evezőket és kormányosokat. Utolszor, a férfiúnak ifjúságában vagy az ifjú leányzóban való útához hasonlítván megtestesülését és születését, mely az ő szent Anyja szűzességének minden sérelme nélkül lött.
Ezek oly nagy dolgok, hogy az emberi elme meg nem foghatja; és azért Salomon is oly dolgokhoz hasonlította, melyeknek végére nem mehetni, sem nyomokat fel nem találhatni. Mert hogy csak a máiról szóljak, ki foghatja meg, hogy Urunk mindenek láttára minden külső eszköz nélkül a földtől felemelkedvén, minden egek fölibe ment? Erről jövendölt régenten Dávid, mondván: Mondjatok dicséretet az Istennek, ki felment az egeknek egére napkeletre. És Michaeas: Felmégyen az utat nyitó előttök. Sőt a Moyses mondását is erről érthetjük: Mint a sas repülésre izgatván a fiait, és fölöttök röpösvén, kiterjesztette szárnyait. Mert noha Moyses bötű szerént az Israel fiairól szól, kiket az Isten Egyiptusból kihozván és az Ígéret földére vívén csodálatosképpen megoltalmazott (amint a sas az ő szárnyaival oltalmazza a fiait, és árnyékot tart nékik), mindazáltal a sas hasonlatossága mind a mái dologhoz is illik, ki a fiait röpüllésre is izgatja, fölöttök röpösvén, mivelhogy Urunk felmenvén az égbe, mint a sas, tanítványit arra izgatta, hogy utána kívánkoznának megútálván minden világi elmulandó dolgokat, amint Szent Maximus mondja.
1631