Lukácsy Sándor
A harangok Rómába mentek, áhítatra kereplő int, a misemondó a gyász színébe öltözik. Nagypéntek a kereszténység számára a világtörténelem – az üdvtörténet – legnagyobb eseményének, a megváltásnak a napja.
Az egyházi irodalomban különleges színfolt a nagypénteki prédikáció. Műfaji társaitól epikus jellege különbözteti meg: Krisztus kínszenvedését beszéli el, hogy a borzalom, szánakozás, bánat és hála általános emberi érzelmeit indítsa fel hallgatóiban. Cél és tárgy az ihletet gyakran késztette nagy teljesítményekre. Már kódexeink tucatnyi szép beszédet őriztek meg, később Pázmány és utódai jó néhány becses szónoki művet írtak erre a napra. Ezek közül is kiemelkedik Kelemen Didák (második) nagypénteki prédikációja: a magyar próza ünnepe.
A derék minorita szerzetest (Mikes Kelemen kortársát) a Székelyföld küldte az Egyház és az irodalom szolgálatába. Térítő és építő volt: buzgalma változtatta meg a katolikusok javára a Felső-Tisza vidékének vallási térképét; az ő energiája állította helyre a pusztuló nyírbátori gótikus templomot, ő emeltette Isten dicsőségére Miskolc kéttornyú templomát, melynek bejárata mellett kőtábla őrzi emlékét. Irodalmi munkássága néhány alkalmi beszéden kívül prédikációinak Buza fejek címmel kiadott gyűjteménye. Kassán jelent meg 1729-ben. Voltaképpen csonka mű, mert csak az egyházi év ádventtól húsvétig terjedő első felének vasárnapjaira írt hitszónoklatait tartalmazza, a többinek kiadására, úgy látszik, nem talált pártfogót. Életét, noha 1717-ben rendfőnökké választották, példás szegénységben töltötte (szerette volna megvásárolni Pázmány prédikációs könyvét, de nem volt rá pénze). Szentség hírében halt meg Miskolcon 1744. április 28-án, hatvanegy éves korában.
A négy evangélium részletesen adja elő Krisztus szenvedéstörténetét, az utolsó vacsorától a kereszthalálig, de nem egyformán (Máriát a keresztfa alatt csak János evangélista említi) és nem arányosan. Profán jogi műszavakkal: a rendőrségi akcióról (Jézus letartóztatása az Olajfák hegyén), valamint a törvényszéki jelenetekről (Kajafás, illetve Pilátus előtt) bővebb tudósítások szólnak, mint az ítéletvégrehajtásról (a Golgotán). Prédikátoraink kerek írói művet akartak szerkeszteni, ezért más forrásból is merítettek: az apokrif hagyományból és a középkori misztikus irodalomból. Sokan idézték – Kelemen Didák is – Brigitta, a 14. századi svéd szent asszony írásait, aki látomásaiban Máriától, mondhatni első kézből értesült a történtekről.
Kelemen Didák modern prédikációt írt. A régi egyházatyák, ha a szenvedéstörténetről beszéltek, minden mozzanatához szimbolikus magyarázatot fűztek. Szent Ambrus szerint például a bíbor palást, melyet a poroszlók gúnyból Krisztusra adtak, a (későbbi) mártírok vérét jelképezi. A 18. században jórészt már szakítottak az egyházi hermeneutikának e hagyományával, Kelemen Didák is. Beszéde tiszta epika, érzelmes előadásban, érzelmek keltése végett: ezért mondható modernnek.
A prédikációk bevezető részét (exordiumát) szokás volt különös gonddal, díszesen kidolgozni; Kelemen Didák is ezt teszi, szép jelzőhalmozással: „Szomorú, gyászos, minden étszakáknál, minden árnyéknál, minden setétségnél, minden ködnél, felyhőnél setétebb nap ez…” A szónok nagy időbeli távlat boltíve alá állítja a nap eseményeit: előbb megnevezi Krisztus ószövetségi előképeit (Sámson, József, Jónás, Ábel), majd – mint egy modern író, aki fütyül az időrendre – a történet végpontjáról ad előzetest a Megváltó halálakor bekövetkezett csodás jelenségek felsorolásával. A képbe ő maga is belép: „ily nagy keserűséggel teljes napon mit cselekedjem, szóljak-e vagy hallgassak?” – ezt a személyes hangot a prédikáció személytelen műfajában csak a rendkívül nagy emóció indokolja. A kérdést eldönteni egy példázat segít. Croesus királyra vesztes csatájában kardot rántott az ellenség, s ekkor születésétől fogva néma fia felkiáltott: Ne bántsd a királyt! A hitszónok sem tehet másképp: Krisztus szenvedését látván nem maradhat néma, kiáltani – prédikálnia kell. A hérodotoszi eredetű példázatot és alkalmazását Kelemen Didák Pázmánytól kölcsönözte, ez akkoriban még nem számított az írói tulajdon sérelmének.
A legtöbb nagypénteki prédikációnak két közös vonása van. Az egyik az alapeszme: a megváltás a szeretet műve, azé a szereteté, melyet Krisztus az emberiség iránt érzett. Erre a témára a jezsuita Szabó István a 18. század közepén egész sorozat gyönyörű beszédet írt, a szeretetet megszemélyesített alakban tüntetve föl; Simon Máté a tételt metaforává tömörítette: a szeretet volt „Krisztusnak gyilkosa”. Kelemen Didák a krisztusi szeretetet egy másik prédikációjában már tárgyalta, ezért nagypénteken nem ezt teszi főszólammá, inkább a bűnös ember felelősségéről beszél: „Oh Uram! én vagyok, aki vétkeztem, én vagyok, aki loptam, tolvajkodtam, sok gonoszt cselekedtem… Oh átkozott bűnök! melyekért ennyit kellett szenvedni az ártatlan Krisztusnak…” – A másik közös motívum: a vér. Ennek a vezérszónak szüntelen ismételgetésére Simon Máté egész prédikációt épített, igen hatásosan és művészi módon. Kelemen Didák is él ezzel a retorikai fogással, de csak egy részletben, amikor Krisztus vérverítékezéséről szól; a megváltáshoz – VI. Kelemen pápa számtalanszor idézett véleménye szerint – egyetlen csepp vér is elegendő lett volna, de Krisztus értünk akarta áldozni minden cseppjét, már a Getszemáni kertben kilencvenhétezerháromszázöt cseppet. „Oh véres Vőlegényem, édes Jézus!” – kiált fel a szónok, s a következő rövid passzusban kilencszer írja le a vér szót.
Kelemen Didák prédikációjának hangneme a magas cé tartománya. Lépten-nyomon felkiáltásokkal szakítja meg az epikus előadást. Vagy részvétre szólítja fel az egek és a föld lakóit: „Oh angyalok, rettenjetek meg!”; „Oh medvék, oh párducok, oroszlányok!” (álljatok bosszút); „Oh menny, föld, angyalok, sírjatok!” – vagy magukat a szereplőket szólongatja: „Oh én szerelmem, drága Jézusom!”; „Oh szeretetnek tékozló fia!”; külön-külön Krisztus tagjait: „Oh szentséges lábak!”; a helyszínt: „Oh áldott Kálvária!” A felkiáltás szidalom is lehet: „Te Júdás, hogy merészelted ezt cselekedni?… ah gonosz nyelv! ah büdös száj! oh szemtelen orca!” Ezek a felkiáltások úgy kísérik a cselekvényt, mint a kórus a görög drámát.
Az elfogatás a kertben megtörtént, kezdődhetik a per. Régi prédikátoraink következetes nyelvújítók (ezért tanulmányozta írásaikat a fiatal Kölcsey), tömegesen váltották magyarra az idegen szavakat, kivéve a jog nyelvét, az – úgy látszik – érinthetetlen volt. Kelemen Didáknál is; a törvényszéki eljárás leírásában megtartotta a latin szakkifejezéseket: szentenciáz, allegatio, causa, vox, gratia. Sajátos módon épp ez a házi latinság ad egy kis magyar színezetet szónoklatának.
A gyermek Jézus kereséséről írt beszédében tanúságot tett remek dramaturgiai képességéről, még inkább nagypénteki prédikációjában: ez úgy működik, mint egy forgószínpad, de úgy is mondhatjuk, hogy a szónok terelgeti helyszínről helyszínre a dráma nézőit, hallgatóit. „Jőjj ide te is, keresztény lélek, nézzed ezt a szomorú processiójárást, gyászos pompát, miképpen édes Megváltód egyik birótúl másikhoz kötözve vitetik…” „Menjünk a pitvarba, ahol Péter melegszik a tűznél…” „Fordítsuk már szemeinket a szomorú Anyára…” „Lássuk immár Urunk Jézusnak szörnyű állapotját…” „De lássuk, mit mívelnek a zsidók…” „Lássuk immár mint ment a szomorú processió a Kálváriához…” „Forduljunk immár a szomorú Anyához, aki nagy keserűséggel a kereszt alatt áll vala…” A beszédnek ez az úgyszólván rendezői utasításokkal való világos tagolása Kelemen Didák írói művészetének egyéni jellegzetessége. A dráma szereplői gyakran megszólalnak. Jézus bejelenti anyjának, hogy eljött a szenvedés ideje; mi módon fog ez történni, kérdezi Mária; isteni szülötte irodalmunk egyik legszebb szekvenciájával (látod, látod…) válaszol, melyhez a tudós prédikátor – mivel az evangéliumokban nincs ilyen beszéd – jórészt ótestamentumi idézeteket használ föl: „Én édes Anyám, látod-é az én testemet, melyet tetőled vettem, azt mind tagonként elkínozzák. Látod, hogy az én fejem ékes a selyemszínű szép hajjal, de oh édes anyám, azt énnékem holnap mind kitépik, és ugyan majd haj nélkül marad a fejem. Látod-e, hogy az én orcám igen szép, melyre az angyalok kévánnak nézni, de oh szerelmes Anyám, holnap olyan lészen, mint a poklosnak, a sok verés és pökdösés miatt. Látod, drágalátos Anyám, hogy most kezem, lábam épen vagyon, de holnap vasszegekkel általverik. Most minden tagom egészen vagyon, de holnap, édes Anyám, a sok vereség miatt olyan lészen, hogy egy tőhegynyi épség nem marad benne. Ezen tisztaságos szűz méhedben a Szentlélek által fogantatott testem keresztre feszíttetik, a ruhám, melyet tulajdon kezeiddel csináltál, kockára vettetik, oldalam kegyetlen láncsával általverettetik. Ez lészen, édes Anyám, utolsó együtt beszélgetésünk.” Mária hasonló ékesszólással felel szent fiának.
A párbeszédben Jézus röviden összefoglalta kínszenvedésének főbb mozzanatait; a részletezés a prédikátorra várt. A látomás-irodalomból pontos adatokat tudott: a pribékek 6760 ütést mértek Krisztusra, és 5475 sebet okoztak testén; kiserkedt vércseppjeinek száma több mint 230 000; fejébe hetvenkét tövis fúródott, „mint a rostát, úgy meglyuggatván szentséges koponyáját”. A leírás végletes naturalizmussal akar hatni. „Midőn az elfáradott Jézus Pilátus háza előtt való grádicson felmenne, elöl a csúf ruhájára hágott, s úgy elesék, hogy orrán, száján a vér buzgott… Két hóhérok oly kegyetlenül ostorozták s oly irgalmatlanul verték szent testét, hogy éppen megnyúzva láttatott… Kifáradván a négy hóhér, lejöve más kettő, mint valami medvék, kezekben vaslánc ostorok lévén, kik úgy eltaglák édes Üdvözitőnket, hogy az ő tisztaságos szent teste szakadozva hullott a földre, mert valahányszor ütötték, mindannyiszor darabonként szakadt húsa szent testéről, elannyira, hogy mezítelen csontja kilátszanék…” – beteljesedett a bibliai Jób jövendölése: „Ossa, quae tecta fuerunt, nudabuntur.” A kínzás nemeinek hosszú részletezése után egy hatásfokozó tömör kép: az ecce homo Krisztusa „mint valami megnyúzatott állat.”
Kelemen Didák a testi kínokhoz lelki gyötrelmet társít. Krisztus magányát a szenvedésben Szent Bernáttól kölcsönzött szavakkal dramatizálja: „Hol vagytok ti ötezer férfiak, kiket öt kenyérrel és két hallal megelégített?” Nem sietnek jótevőjük segítségére. „Te százados, kinek szolgáját meggyógyította Jézus, te zsinagóga fejedelme, kinek leányát feltámasztotta Jézus, és te Nicodeme és te Lázár, hová vontátok magatokat?” A magára hagyott szenvedőnek ez a hatásos retorikával kinagyított alakja (ha középkori eredetű is) modern pszichológiai elemet visz a passió történetébe. Ez az egyszerű prédikátor tudott valamit Isten magányosságáról.
A dráma csúcspontja: Krisztus megérkezik a Kálváriára. „Oh áldott hegy!… Oh keserű hegy!”… Az Istenfiát megfosztják ruháitól. „Jőjj ide, oh ájtatos lélek! tekintsd meg a te sebes-véres Vőlegényedet, mint áll anyaszült mezítelen, mint lefüggesztette szemérmes szűz szemeit…” Krisztus magányosságát kiszolgáltatott pőreségének szégyene fokozza: egyedül, mezítelenül, szemben a bámész és részvétlen tömeggel.
„Oh áldott kereszt!” A Megváltó így invokálja: „Oh kedves ágyam!” A keresztet frissen ácsolták. A prédikátor, még az éjjel történtek elbeszélésekor, kis (apokrif) dramolettet illesztett a nagy drámába. Mária keresi szent Fiát: „A városba menvén, a szél lámpássokat elfújá, és világgyújtáshoz egy házhoz bétérvén, látták, hogy egy ács keresztfákot csinál, s kérdezvén, kinek csinálná? azt felelé: ketteit két tolvajnak, a harmadikat a Názáreti Jézusnak…” A jelenetet szóról szóra így adta elő (kicsit bővebben) az Érsekújvári-kódex; hogyan került szövege Kelemen Didákhoz, nem tudjuk.
Krisztus a keresztfán hét kiáltást hallatott. Kelemen Didák mellőzi őket, noha bibliai szavak; gazdag jelentésüket külön prédikációban szokták fejtegetni (mint Pázmány). A hét kiáltás helyett Kelemen Didák megköltötte Krisztus búcsúszavait Máriához: „Köszönöm, édes Anyám, néked, hogy az angyal szavára engem méhedben fogadtál, kilenc holnapig hordoztál, ez világra szültél, és szűz tejeddel feltartottál. Oh édes szülém! ez harminchárom esztendő alatt mely nagy ájtatossággal szolgáltál, mennyit fáradtál, mikor idegen tartományokban velem bújdostál, Egyiptomban vittél, hogy a haláltól megmentenél, mennyi éhséget, szomjúságot, félelmet szenvedtél. Azért valamennyi munkát érettem felvettél, mennyi csöpp tejet adtál nékem, annyiszor köszönöm néked, édes Anyám.”
A keresztrefeszítés naturalista leírásába Kelemen Didák finom lélektani mozzanatot vegyít. Krisztus félrefordította arcát, hogy „ne lássa a szörnyű szegezést”; Mária tépelődéséről, már a halál után, úgy beszél, mint egy tapasztalt pszichológus.: „Nincsen tehetsége, hogy a keresztről szent Fiát levegye. De ha volna is, nem merné. Pilátus udvarában senki nincsen ismérője, ki által a holttestet megkérhetné, pénze sem volt, mellyel a temetésre való szükséget megszerezné; a holttestet a keresztfán hagyni nem akarta, félvén, hogy a zsidóktúl gyalázatokkal ne rongáltatnék, illetlen és éktelen helyre ne vettetnék, az égi madaraktól ne szaggattatnék…” Végül Arimathiai József segítségével sikerül tisztességesen eltemetni a Úr testét.
A természet megrendül: „Gyászba borult az ég, a nap és hold nem világoskodott, reszketett a föld, a kősziklák repedeztek…” – amit az exordiumban már elmondott a prédikátor, most a hosszú-hosszú beszéd végén megismétli: így lesz kerek a magyar irodalom egyik legművészibb kompozíciója.
Sokan ismerik és csodálják a nyírbátori faragott Krucsay-oltárt, a passió naturalista Krisztusával és magyaros öltözetű pribékjeivel; kevesen tudják, hogy ezt s a templom többi berendezését Kelemen Didák tervezte. Nagypénteki beszéde előbb készült el, mint az oltár, de talán megengedhetünk egy kis képzeletjátékot: áll a derék szerzetes a maga tervezte szószéken, a passió-oltárra mutat, és mondja-mondja a legszebb magyar prédikációt, mely valaha is elhangzott Krisztus szenvedéséről… A hallgatók sírnak.