Szabó István (1695–1753)

Kassai passió

Elöljáró Prédikáció

A szeretetnek tulajdonságit leírván bölcs Plátó azt mondja: hogy szülött magzatja a szegénységnek a szeretet, és ugyanazon okból mind természetében, mind tulajdonságiban hasonlónak írja lenni az Anyjához, a szegénységhez. A szeretet, úgymond, mindenkor szegény, halvány, színtelen, mezítelen, hajlék nélkül, kívül az utcákon szakaszkodik, az egek boltozatja és födele alatt a földön kapja nyughatatlan álmát. mely tulajdonságit a szeretetnek, mivel rövid szókkal és homályosan írta le, eképpen magyarázza maga Plátó: a szeretet mindenkor szegény, mert minden javaitól örömest megfosztja magát, annak kedvéért, akit szeret. Halavány és színtelen, mert nyughatatlanságban és szorgalmatosságban tölti napjait életének. Mezítelen, mert minden indúlatiból kivetközik, és annak engedi, akit szeret. Hajlék nélkül vagyon, mert ott vagyon inkább mindenkor, ahol szeret, nem ahol lakik, amint közmondásba is vétetett: Anima magis ibi est, ubi amat, quam ubi animat. Az égnek fedele alatt nyilván és nem rejtekben aluszik, mert a szívét mindenkor nyitva hordozza, aki szeret; és amint a versszerző mondja: Quis enim celaverit ignem? lángadozó tüzét oltsa ámbár s takargassa, ugyancsak el nem titkolhatja. Mely helyesen, pontosan és bölcsen leírott tulajdonságiban a szeretetnek, hogy senki beszédemet hívságos és feslett erkölcsű szeretetre ne magyarázza; vajon kedves keresztyénim, a világ kezdetitől egész eddig, ki teljesítette ezeket úgy bé maga példájával? ki nyilatkoztatta, ki terjesztette úgy a világ eleibe, mint az emberi nemzetnek szereteteért megtestesült Fia Istennek, a Krisztus Jézus? Ha szegény a szeretet, és szülött magzatja a szegénységnek, nemdenem az Istennek Fia egyenlő Isten lévén Atyjával, és minden javainak, gazdagságinak és birodalmának természet szerént örököse lévén, egy szegény szüzet választott Anyjának, és minden gazdagságiból kiüresítvén magát, amint Szent Pál bizonyítja: Egenus factus est, cum dives esset; midőn gazdagsággal bővelkednék, ügyefogyottnak és szűkölködőnek tette magát. Ha hajlékon kívül bújdosik a szeretet, nemdenem az Istennek Fia elhagyta az ő mennyei házát és az emberi nemzet szereteteért e világra jött bujdosni? in similitudinem hominum factus, hasonlóvá lévén az emberekhez, ama közmondás szerént a szeretetről: Amor aut pares facit, aut invenit; hogy a szeretet vagy hasonlóra talál vagy hasonlóvá tészi magához, akit szeret. Ha a szeretetnek nincsen állandó helye, az Isten Fiának csak annyi helye sem volt, ahová szentséges fejét lehajthatta volna. Ha mezítelen, halovány, színtelen a szeretet, és az egek boltozatja alatt keresi álmát, ah kedves keresztyénim! nemdenem az Istennek Fia, minekutána a te üdvösséged keresésében, oh háláadatlan bűnös lelkek! nyughatatlanúl fáradozott, nemcsak halavány és színtelen orcával, hanem egészen megostoroztatott és megsebesíttetett testtel, mezítelen az ég és föld között gyalázatos fára feszíttetett? és nemcsak elaludt, hanem valóságosan életét is letévén, lelkét kiadta? Ó hatalmas szeretet! igazán az Isten Fián rajzoltad le tulajdonságidat.

De nem ok nélkül, keresztyének, mert az Írás bizonysága szerént: Fortis ut mors dilectio. Erős az szeretet, mint az halál; és erősségét az Isten Fián is megmutatta. Arra való nézve, minekutána az emberi nemzetnek igazúlásáért és szabadításáért mennyeknek országából e világra húzta; addig fáradozott s mesterkedett, hogy végtére keresztfára szegeztette, és hogy meghaljon, végbevitte. Mi (ha engem követni tetszik) indúljunk annak a szeretetnek cselekedeti után, keresztyének, míglen a Kálvária hegyét és a ként halált szenvedett Krisztusnak keresztjét el nem érjük. Mivel pedig: Amor habet alas, szárnyakon repül a szeretet, mi is letévén lelkeinknek terhét, úgy siessünk kegyelme által Istennek, hogy látván tiszta lelki szemekkel, mit cselekedett az Isten Fiával a szeretet, minémű képet írt az ő szentséges testén? szánakodásra indíttassunk; és tulajdon szeretetünk ellen bosszonkodásra gerjedvén, szakasszuk el a világnak minden mulandó javaitól és hívságos gyönyörűségitől, és oda szegezzük, ahová szeretetünkért szegezte a mi szeretetünket, a Krisztus Jézust a szeretet. Ez lészen tárgya minden pénteken beszédemnek, hogy lássuk, mint egy tükörbe, mit vitt végbe Krisztus több tagjain a szeretet, hogy aki eddig nem tudta szeretni, nem tudta végtelen sok jótéteményit meghálálni, tanulja meg, és mintegy szeretetté válván, méltán mondhassa ennek utána Szent Pállal: Vivo ego, jam non ego; vivit vero in me Christus: Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus Jézus, hallgassátok.

Nem volt elégséges az isteni szeretetnek, hogy az ember teremtetett, hogy Paradicsom gyönyörűségébe helyheztetett, hogy az élet után örök boldogságára mennyei dücsőség készíttetett, hanem azonnal, hogy súlyos esetét, szörnyű romlását és veszedelmének meglábolhatatlan örvényét látta, oly dolgot vitt végbe, melynél nagyobb csudálkozásra és álmélkodásra méltóbbat sem végetlen bölcsesége Istennek ki nem gondolt, sem mindenható ereje és hatalma nem mívelt. Midőn tudniillik, amint Szent Pál apostol mondja: Deus, qui dives est in misericordia, propter nimiam charitatem, qua dilexit nos, misit Filium suum: Az Isten, ki gazdag az irgalmasságban, az ő igen nagy szereteteért, mellyel szeretett minket, a maga egyetlen egyszülött Fiát küldötte e világra: Verbum caro factum est: Az Ige testté lőn, és az Isten emberré. Hiszed ezt, keresztyén lélek, nem kételkedem, de mesterséges cselekedetét a szeretetnek alig hiszem, hogy általlátod: mit mívelt légyen akkor, mikor az Isten Fiát arra vette, hogy emberré légyen. Arra való nézve, hogy világosan és mintegy tükörben lássad, vegyük példáját a Szentírásból. Két világtalan vakokról emlékezik az Írás. Egyikét az elmúlt vasárnapra rendeltetett Evangéliomban írja le Szent Lukács evangélista, hogy midőn édes Üdvözítőnk Jeruzsálem felé mégyen vala, nem messze Jerikóhoz az útfélen ülvén, meghallotta, hogy a Názáreti Jézus mégyen által, felkiálta, mondván: Jesu Fili David miserere mei! Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. A másikát Szent János evangélista könyvének 9. részében ekképen hozza elő: hogy megkönyörülvén ügyefogyott állapotján és vakságán, Krisztus Urunk sárt csinála, és megkenvén szemeit, megvilágosítá. Csudálkozván pedig némellyek, kérdezik vala tőle: miképpen nyíltak volna meg szemei? és azt felelé: Ille homo, qui dicitur Jesus, lutum fecit. Az az ember, úgymond, aki Jézusnak mondatik, sárt csinált és megkené szemeimet, és monda nékem: menj a Siloe tavára és mosódjál meg; és elmenék, megmosódám, és látok.

Már keresztyének, az első világtalan és vak koldus Szent Gergely magyarázata szerént, példázza az emberi nemzetet, mert így szól a szent atya: Coecum est genus humanum, idque non tantum hodie a sua cujusque nativitate, sed etiam a prima omnium origine. Vak, úgymond, az emberi nemzet, és ki-ki vakságban vagyon, nemcsak születésekor, hanem első közönséges eredetétől fogva. Azokáért, hogy ezt a vakot, tudniillik az emberi nemzetet megvilágosítaná: Qui illuminat omnem hominem venientem in hunc mundum. Ki megvilágosít minden embert, aki e világra jő, halljátok mesterségét a szeretetnek: sárt csinál. Nem öltözteti az Istennek Fiát angyali természetbe, mert egészen lélek: Nunquam angelos, sed semen Abrahae apprehendit; hanem amint Szent Pál feljegyzi, az Ábrahám magvát ragadja, emberi testet formál, és abba öltözteti. És már akkor bételjesedett a világtalan mondása: Ille homo, qui dicitur Jesus, lutum fecit, hogy sárt csinált Krisztus, midőn emberi testbe öltözött. Sárbúl formáltatott az első ember, sárbúl áll minden test, és mivel a szeretetnek munkája, az Isten pedig merő szeretet, amint Szent János mondja: Deus charitas est; azt mondhatja az emberré lött Isten  a szeretetnek, a maga szent Atyjának, amit Jób Pátriárka mondott régenten: Memento, quod sicut lutum feceris me. Emlékezzél meg, szerelmes Atyám, hogy mint a sárt csináltál engem. Ah kedves keresztyénim! ki látott vagy hallott ilyen dolgot? ki foghatja meg, hogy a szeretet az emberért Fiát Istennek romlandó és halandó testbe öltöztette? Bizonyos mindazonáltal, és oly bizonyos, mint hitünk egyik fő ágazata. De mi vakok vagyunk, a szeretetnek jeles cselekedetit voltaképpen nem látjuk, vagy látni nem akarjuk. Ha pedig isteni szándékának mélységes titkait vizsgáljuk, hogy sárt csinált, sárbúl formált testet, és úgy öltöztette testbe az Isten Fiát, avégre cselekedte, hogy oly formát és képet írhasson rajta, aminéműt kíván. El sem mulatta bizonyára, hanem születésétől fogva egész halála órájáig addig forgatta, addig sanyargatta azt a megböcsülhetetlen drága sárt, akarom mondani, a Krisztus Jézus szentséges testét, míg azt a képet nem írta rajta, melyet a keresztfán elvégzett; és hogy az egész világ lássa keze munkáját, a Kálvária hegyén felállított. Mindenekelőtt megszállotta szívét, és annyira elfogta, hogy azt cselekedhette csak, amire a szeretettől bocsáttatott. Mi vala egész élete egyéb, hanem szegénység, éhség, szomjúság, mezítelenség, éjjeli és nappali nyughatatlanság, fáradság, testi sanyarúság. És ezekkel a szeretetnek száraz gyümölcsivel tápláltatván, méltábban lehetett volna tőle tudakozni, mint régenten Jonadáb tudakozódott Amontúl, a Dávid király fiától: Quare sic attenuaris macie Fili Regis? Miért száradsz így el naponként a fonnyadástól, király fia? miért fáradsz? miért hervadozol, élő Istennek, királyok királyának fia, kegyes Krisztus? És mit felelhetett volna egyebet, hanem amit Amon felelt Jonadábnak: Amo, szeretek. Eredj már, valaki eddig nem tudtad, miért szállott az Istennek Fia mennyekből e világra; miért vett sárt vagy emberi testet magára; miért született barmok között jászolyban; miért böjtölt a pusztában; miért töltötte egész életét szegénységben, sanyarúságban és fáradságban? Miért siránkozott, miért szomorkodott, miért nyughatatlankodott? és mindezekre más feleletet nem hallasz, hanem: Amo, szeretek, ah szeretek! és mindaddig szeretek, míg a szeretet miatt meg nem halok.

Nem is elégedett meg keserűséges életével Krisztusnak a szeretet, többekre és nagyobbakra veszi. Ímé a mai szent evangéliomban mit mond Krisztus: Ascendimus Hierosolymam, et consummabuntur omnia, quae scripta sunt per Prophetas de Filio hominis. Felmegyünk Jeruzsálembe, és bételjesednek mindenek, melyek megírattak a próféták által az ember Fiáról: Tradetur enim gentibus, et illudetur, et flagellabitur, et conspuetur, et postquam flagellaverint, occident eum: Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és megostoroztatik, és megpökdöstetik; és minekutána megostorozzák, megölik őtet. Oh szeretet! oh felettébb való nagy szeretet! ah szerelmes Jézusom! ha így lészen dolgod, ha ezek következnek reád Jeruzsálemben, mi oka, hogy abba az istentelen és gyilkos várasba készülsz? Ki kénszerít, hogy magadat veszedelembe bocsássad? ki ösztönöz, hogy életed vesztét keressed? ah! amo, szeretek! ez az első és végső felelet: szeretek. Úgy van, keresztyének, mind a szeretetnek cselekedeti valának ezek; mert igaz és valóságos dolog, hogy emberi indulat szerént szólván, nem kellett volna Krisztusnak  Jeruzsálembe menni, tudván jól és általlátván, hogy ottan irtóztató kénokat, temérdek gyalázatokat, hallatlan szidalmakat, és végtére szörnyűséges halált fog szenvedni. De haszontalan vala, mert a szeretet, mely mennyeknek országából lehúzta és emberi természetbe öltöztette, úgy kívánta. Egy dolgot vésznek itt eszekbe némely szent atyák és írásokat magyarázó bölcsek, tudniillik: Krisztus Jeruzsálembe készülvén, azt mondá: Ibi consummabuntur omnia, quae scripta sunt per Prophetas de Filio hominis: Hogy ott végeződnek el mindenek, amik megírattak a próféták által az ember Fiáról. Jeruzsálemben lévén pedig, minekutána mind az ó törvénybéli vacsorát, mind amelyet újólag szerzett, elvégezte, mélységes titkokkal teljes beszédet tett tanítványaihoz, és többi között felkiálta, mondván: Pater opus consummavi, quod dedisti mihi, ut faciam. Atyám, a munkát elvégeztem, melyet nékem adtál, hogy megcselekedjem. Ha tehát elvégezte a munkát, melyet reá bízott mennyei Atyja, miért mondotta, hogy Jeruzsálemben végződnek el mindenek? vagy ha még hátra voltak, amik reá bízattattak, hogy végbevigye, miért mondotta: Opus consummavi: A munkát elvégeztem? Megfelelnek azon bölcsek, és azt mondják, hogy két hivatala volt Krisztusnak a földön, egyik: hogy mestere lenne és oktatná tudatlanságát e világnak; másik, hogy megváltaná és üdvözítené. Az első munkáját elvégezte harminchárom esztendők forgása alatt, mind szentséges életének példaadásával, mind prédikállásával, mind felséges csudatételivel az örök életnek ösvényére vezérelvén, tanítván és igazgatván az embert. Mely azon Szent János tanítása szerént nem másban áll, hanem: Ut cognoscant te solum Deum, et quem misisti Jesum Christum. Hogy megismerjék az egy igaz Istent, és akit elküldött, a Krisztus Jézust. És így méltán mondotta Krisztus, hogy ezt a munkáját elvégezte. De hátra vala még az emberi nemzetnek megváltása; és mivel azt Jeruzsálemben vala végezendő, azért mondotta: Ibi consummabuntur omnia, hogy ott végeződnek el mindenek, amik a megváltáshoz rendeltettek. Ezen okból mondotta azt is Krisztus: Pater venit hora, clarifica Filium tuum. Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat.

Mindezeket hisszük mi keresztyének, mert hitünknek megcsalatkozhatatlan ágazati: de az nem elégséges, hacsak a szeretetért szeretetet nem adunk vissza, és sok jótétményiről háláadó szívvel meg nem emlékezünk. Arra való nézve, juttassuk eszünkbe, mit mondott kegyes Megváltónk annak a világtalannak, kinek sárt csinálván, megkené szemeit, hogy tudniillik a Siloe tavára menjen, és ott mosódjon meg. Ezt cselekedjük mi is, keresztyének: a Siloe tavára menjünk, hogy Krisztusnak hozzánk mutatott végetlen szeretetét és tulajdon kötelességünket megismérjük. Nem Siloe tava, hanem feneketlen tenger a Krisztus Jézus szenvedése, melyben ha megmosogatjuk homályos és vakoskodó szemeinket, megnyílnak, és világosan meglátjuk, mit vitt végbe a szeretet a mi szerelmes Üdvözítőnkön. És nemcsak meglátjuk, hanem mint egy könyvben olvashatjuk, mit írt reá, nem annyira az hóhérok kénzó eszköze, mint a szeretetnek nyila. Innen mondja gyönyörűséges hasonlatosságban Laurentius Justinianus, hogy a szenvedő Krisztus Jézus belől és kívül írott könyv, melyben: Habet foris simplex, et indoctus, quod legat et habet spiritualis, ac perfectus intus, quod intelligat. Vagyon kívül, mit olvasson az együgyű és tudatlan; vagyon belöl, ami az okosnak és tanultnak értelmet adjon. In eo scripsit charitatis compendium, perfectionis celsitudinem, virtutum normam, et totum humanae redemptionis modum, ordinemque in hoc sui corporis inclusit volumine. Abba a könyvbe írta le a szeretetnek summáját a szeretet, felségét a tökélletességnek, módját a jóságos cselekedetek gyakorlásának abba a tulajdon testének könyvébe foglalta. Quamobrem cum scribendo complesset, nihilque superesset scribendum, inquit: consummatum est. Arra való nézve, minekutána elvégezte írását, és nem volna már mit írjon, monda: Consummatum est. Elvégeztetett.  Induljatok azért, kik eddig jótéteményit Istennek meg nem ismértétek, szeretni a szenvedő Krisztus Jézust nem tudtátok. Nézzétek, vizsgáljátok  tetétől fogva talpig, és minden tagjain szeretetet olvastok. Tudván pedig, hogy a szeretet szeretetet kíván, mondjátok Szent Ignác mártírral: Amor meus crucifixus est. Az én szeretetem megfeszíttetett, méltó azért, hogy odaszegezzem én is szeretetemet.

A nemzetségek doktora, Szent Pál azt mondja vala: Mundus mihi crucifixus est. Megfeszíttetett nékem a világ. Mintha mondaná az apostol: Csak annyira böcsülöm a világot, mint valamely latornak függő, utálatos dögét az akasztófán. Csak annyira kell minékünk is szeretnünk a világot és minden hívságos gyönyörűségit. A végre pedig, amint írva vagyon: Erit vita tua pendens ante te, szemeink előtt hordozzuk szünetlen életünket, tudniillik a keresztfán függő Krisztus Jézust, és jótéteményiről soha el ne feledkezzünk. Erre int a Jegyes, midőn mondja: memores uberum tuorum, hogy megemlékezzünk emlőiről; mert az emlőkön Krisztusnak szeretete és jótéteményi értetnek, melyek úgy folynak lelki vigasztalásunkra, mint az emlők a kisdedek táplálására. Méltó azért, hogy azokról háláadósággal emlékezzünk, kiváltképpen ezekben a következendő böjti napokban. Bizonyára nem volna szíve, nem szánakodó lelke, aki minden ok nélkül elmulatná azokat az alkalmatosságokat, melyekben megmondhatatlan szeretetét Krisztusnak lelki szemekkel olvashatja. Ímé, előre mégyen Jeruzsálembe, vállain viszi az én és a ti gonoszságotoknak súlyos terhét, bűnös lelkek, mert: Posuit in eum Dominus iniquitatem omnium nostrum. Azokáért nem lésztek méltók szeretetére, ha utánna nem igyekeztek könnyhullatástokkal, szánakodástokkal és szívbéli szeretetetekkel. Ne is mentegesse magát senki, ha az hívságot és mulandóságot nagyobbra nem akarja böcsülni üdvösségénél. Megsiratták Jób pátriárkát kedves baráti, látván fekélyes testének rongáltatását. Szánakodó szívvel követték a római tanácsurak és a község ama nevezetes Catónak kötöztetését és tömlöcre juttatását. Siránkozó szemekkel követte Korintus várasa Dionysius tyrannust a tenger partjára, midőn számkivetésbe küldetett. Ímé, kedves keresztyénim, a szenvedésre siető Krisztus Jézus, nemcsak hív barátotok, hanem teremtő és megváltó Istenetek, és szörnyű fájdalmin nem esik-e meg szívetek? Nemcsak megkötöztetik, mint Cato, hanem temérdek vereségi és ostorozási után szegekkel is kereszthez szegeztetik a ti oktató Mesteretek, kitül az életnek igéjét vettétek: és ti, nemes Kassa várasának tanácsurai, ti kassai lakosok, nem követitek-e búsulásban és keserűségben? Nemcsak számkivetésbe, hanem az halálnak árnyékába vettetik, nem Dionysius tyrannus, hanem a szelíd Jézus; s hányan lésznek, kik megkönyvezik gyászos halálát?

Nagy háláadatlanság volna ez, keresztyének, és világos jelensége, hogy nincs igaz szeretet bennünk. De talám mind hallottátok már, amiket Krisztus szeretetéről, szenvedéséről és haláláról hallhatnátok? de ebből hozok ítéletet fejetekre, hogy hallottátok, mégis szeretetnek tüzétől nem lángolnak szíveitek. Talám olvastátok? vajha úgy volna! tudom bizonyára, hogy nagyobb kívánsággal mennétek In domum luctus, quam in domum convivii, a siralom házába, mintsem a vendégségbe. Ez a templom Krisztus kénszenvedését és szomorú halálát gyászoló siralmas háza Istennek. Ha tehát vigasságos házakat kerestetek eddig, ennekutána ebben légyen szívetek lakása, mert Szent Pál apostol intése szerént: Charitas Christi urget nos, ut qui vivunt, jam non sibi vivant, sed ei, qui pro ipsis mortuus est. A Krisztus szeretete ösztönöz minket, hogy akik élnek, már ne magoknak éljenek, hanem annak, aki őérettek megholt. Fejezzem bé azon nagy apostol rövid ugyan, de szívekbe ható mondásával: Si quis non amat Dominum nostrum Jesum Christum anathema sit. Ha ki nem szereti a mi Urunk Jézus Krisztust, átkozott légyen. Ámen.

 

Első pénteken

Hogy mind ígéretemnek, mind hivatalomnak megfeleljek, mivel nem késedelmeskedik a szeretet, továbblépek én is beszédemmel. Mert minekutána Fiát Istennek e világra hozván és emberi testbe öltöztetvén, harminchárom esztendőkig sanyargatta, látom, hogy Jeruzsálem várasába sietteti. Elérvén a szomorú tragédiának helyét, vacsorát készített, vendégséget tart, és tudván, hogy elment volna már az áruló, csak hamarsággal végét szakasztja a vacsorának, és titkos ösztönözéssel a kertbe vezeti. Érkezik Júdás, közelgenek a kardos vitézek, a papi fejedelmeknek szolgái dorongokkal, és bátorságot adván Krisztusnak, azt mondatja véle: Surgite, eamus; ecce appropinquavit, qui me tradet. Keljetek fel, menjünk el; ímé elközelgetett, aki engem elárul. És azonnal (amely megfoghatatlan cselekedete vala a szeretetnek) csók által, jele által tudniillik a szeretetnek, kezekbe adja: Ave Rabbi, üdvözlégy, Mester! és megcsókolván Júdás: Cohors, et tribunus, et ministri Judaeorum comprehenderunt Jesum, et ligaverunt eum. A sereg és az hadnagy és a zsidók szolgái elfogták Jézust, és megkötözék őtet. Itt (ha ezzel a hasonlatossággal szabad élnem) mit mondhatott egyebet a szeretet, hanem amit Bírák könyvének 6. részében Dalila mondott Sámsonnak: Philistiim super te Samson. Rajtad a filiszteusok, Sámson. Ah látom, igenis, hogy rajtad vannak a poroszlók, Sámsonnál erőssebb szerelmes Jézusom! hol vagyon a te hatalmad, hol a te mindenható karod? De tudniillik: Comae capitis tui Rex ligatus in eis. A te fejed hajszálai, megkötöztettél azokban, felséges, hatalmas király: de nem mástól, hanem a szeretettől. Innen mondja helyetted bölcs Origenes, hogy az Istenségnek erejét eloltotta benned a szeretet, és hogy megkötöztetnél, megengedte.

Eredj már, világi hívságos szeretet, kívánságid után, midőn az ártatlan bárányt a farkasok között, a szenvedésre siető és üdvösséget szomjúhozó szarvasfiat az oroszlányok között, a szelíd Jézust a kegyetlen zsidók között látod. Csörögnek, csattognak a láncok és fegyverek, agyarkodnak, kiáltanak a darabantok; maga egyedül Krisztus, mint a mészárszékre vitendő bárány, hallgat, hátra kötött kezekkel, hajadon fővel, a láncok súlyától meggörbedt nyakkal és véres verítékének bársonyával színlett testtel húzatik a papi fejedelem udvarába; és te vágyódásid csintalan feslettsége után indulsz? ah állj meg, ha üdvösségedet szereted, és figyelmezz! Hogy az Isten megtestesült Fiának kezei megkötöztettek a pólyákban csöcsömős korában, nem annyira csudálom, mert édes anyjától és szüléjétől kötöztettek; és nem fogságra, nem szörnyű kénokra, hanem a többi kisdedek módjára; de midőn azt az idejét elérte, melyben emberi természete szerént szólván is, megvolt ereje és magát védelmezhette, angyalokat álmélkodtató szenvedés megkötöztetése. Ah kedves keresztyénim! tehát azok a gyenge feírséggel minden patyolatot megelőző kezek megkötöztettek? azok a kezek, melyek felől Jób pátriárka mondja vala régenten: Manus tuae fecerunt me, et plasmaverunt me; a te kezeid csináltak és alkottak engem? Azok a hatalmas kezek, melyek felől írva vagyon, hogy: singulis manus imponens curabat eos: csak reájok tévé Krisztus kezeit a nyavalyásokra, és meggyógyítá őket? Azok az irgalmas kezek, melyeknek erejét megismérvén az evangéliombeli fejedelem, nagy bizodalommal monda: Domine Filia mea modo defuncta est, sed veni, impone manum super eam, vivet. Uram, az én lányom most holt meg; de jere, tedd reá a kezedet, és megélled. Azok az áldott kezek, melyek bétöltenek minden teremtett állatot bővséges áldásokkal? Azok a kezek, melyek az eget és a földet támogatják? melyekben élete és halála vagyon az embernek. Azok a kezek megkötöztettek, és oly kegyetlenül, hogy körmei alól szivárognék ki szentséges vére. Azt mondja vala ékesen szóló Cicero a rómaiak felől, hogy nagy cselekedet, ha valamely római polgár megkötöztetik; és ímé, nem római polgár, hanem mennynek és földnek királya kötöztetett meg. Vala egy király, kinek sebeit bé akarván kötözni az értelmes borbély, nem engedte, mondván: nem illik, hogy a király megkötöztessék; és ímé, a királyok királya megkötöztetik: Comprehenderunt Jesum, et ligaverunt eum. Megfogák Jézust, és megkötözték őtet. De ki engedelméből? a szeretetnek. Ez vala első szándéka is, minekutána a Krisztus szenvedését és halálát eltekéllette, hogy megkötöztetnék. Mi okból cselekedte pedig, meghalljátok, csak beszédemet figyelmetesen hallgassátok.

Valamint két természetből áll Krisztus, isteni, tudniillik, és emberi természetből, úgy titkos értelemben jobb kezén istenségét, bal kezén pedig emberségét, jobb kezének ujjain öt fő tulajdonságit istenségének, bal kezének ujjain öt felséges munkáit árnyékozzák némely bölcsek. Első ujján jobb kezének értik a mindenhatóságot, és ennek tulajdoníttatik teremtése a világnak, megtartása, és a hatalom, mellyel, midőn tetszik, semmivé teheti. A másik ujján értik a bölcsességet; és ennek tulajdoníttatik rendes és gyönyörűséges kormányozása e világnak, az időnek, napnak, étszakának és egeknek egyenlő folyása. Harmadik ujján értik az isteni jóságot; és ennek tulajdoníttatik megváltása az emberi nemzetnek és hathatós ereje a szentségeknek. Negyedik ujján értik az irgalmasságot; és ennek tulajdoníttatik igazulása a bűnös embernek, és az örök életnek megnyerése. Ötödik ujján értik az igazságot; és ennek tulajdoníttatik a gonoszok büntetése és az igazak megjutalmazása. A bal kezének első ujja jelenti Krisztusnak megtestesülését. A másik: születését. A harmadik: emberi természet szerént való cselekedeteit. A negyedik: szenvedését. Az ötödik: halálát. Már keresztyének, halljátok, mit cselekszik a szeretet. Hogy eltekéllett szándékát akaratja szerént vihesse végbe, hogy kedvére bánhasson egyéb tagjaival Krisztusnak, hogy tetszése szerént írhassa képét, először is kezeit köti meg. Oh megmondhatatlan erejű szeretet! de egyszersmind, oh kegyetlen szeretet! mert bizonyára azt mondhatom felőled Jób pátriárkával: Mutatus es in crudelem, kegyetlenné változtál Krisztushoz. Ugyanis kit kötöztél meg, kinek nyakába vetettél, nem aranyláncot, hanem vaslánc szemeket? Elfogák Dárius királyt a görög vitézek, de felséges személyének méltóságát tekintvén, arany lánccal kötözék meg. Te az Isten Fiának mindenható karjait minden tekéntet nélkül talám szekérláncokkal szorongatod, hatalmát megerőtleníted, bölcseségét határozod, igazságát tartóztatod, jóságát és irgalmasságát mintegy bosszontod. Úgy van, keresztyének: Ubi amor regnat, nulla est ratio generis. Nem gondolt a szeretet azzal, hogy isteni személlyel vagyon ügye, hanem kívánságát követte, és amit Hercules felől mondott a versszerző, méltábban felőle lehet mondani: Quem nullus potuit vincere, vincit amor, hogy akit senki meg nem győzhetett, a szeretet meggyőzte.

Tudta valóban a szeretet, hogy szenvedő testét Krisztusnak szörnyű fájdalmak nélkül nem írhatja, tudta, hogy: Ubi dolor, ibi manus, ahol a fájdalom, ott a kéz. Arra való nézve, minekutána isteni erejét és hatalmát az emberi természetnek erőtlensége alá kötötte, karjait is megköttette, hogy akár angyali orcája csapattatnék, akár szentséges háta ostoroztatnék, akár feje tövissel koronáztatnék, egy szóval: akármely tagja rongáltatnék, csak kezeivel se illethetné a kegyetlen ütéseknek és veréseknek helyeit. Ah bizonyára kegyetlen szeretet! De mondd meg, ha szabad kérdeznem, mit cselekedtél? megfelel helyetted Laurentius Justinianus: A szenvedhetetlent megsebesítetted, a győzhetetlent megkötözted, rángattad a megmozdíthatatlant, az örökkévalót halandónak tetted, hogy többé ellened állani féljen a nyomorúlt ember, midőn látja, hogy az Istenen is győzedelmet vettél. Nem vala az elég a szeretetnek, tovább mégyen szándékában, és azt cselekeszi, amit a képíró. Ez, midőn vászonra akar írni, azt először rámára húzza és kiszegezi. Így a szeretet, minekutána Annásnál, Kajafásnál, Pontius Pilátusnál, Heródesnél és Jeruzsálemnek utcáin hallatlan szidalmakon, gyalázatos csúfságokon, temérdek vereségeken és tenger kénokon általvitte Krisztust, a Kálvária hegyén keresztfára feszíti és leszegezi. Jól van, hogy úgy mondjam, irgalmatlan szeretet! vedd elő már minden író eszközödet, kedvedre írhatod ártatlan testét, és a képet, melybe munkálkodol, elvégezheted. Ne félj te, hogy ellent álljon, mert kezeit és lábait szegek tartják. Oh rendkívül való csuda! és minden csudákat felyülhaladó cselekedet! melyet nem kellene szenvedni a természetnek, ha szeretete Jézusnak nem parancsolná.

Állj meg már, engesztelhetetlen szeretet! elég légyen ma kezeit az ártatlannak, a Mindenhatónak nemcsak megkötözni, hanem kereszthez is szegezni. Nem is mégyen ma tovább, hanem hogy írását tökélletesen végezze, megnyugszik. Mi azonban, tudván már szándékát az Isten hozzánk való szeretetének, térjünk a Getszemáni kertbe, és juttassuk eszünkbe, hogy a kertbe lett első romlásunk, a kertbe kezdődött szabadúlásunk. Megkötözte kezeit Krisztusnak a szeretet, mert tartóztatás nélkül nyújtja vala ki az első ember kezeit a megtiltott fának gyümölcsére. Megkötözte kezeit a szeretet, hogy nem különben, mint ártatlan Izsák kötözve vitetett az áldozatra, úgy vitettetnék Krisztus is a keresztnek oltárára. Megkötözte kezeit a szeretet, hogy köteleivel a szeretetnek minket is hozzá kötne, és oda vezetne, ahol Krisztust feláldozta. És nemcsak megkötözte, hanem kereszthez is szegezte; mert amint Szent Ágoston doktor mondja: Az egész világot meg akarta ölelni kiterjesztett karjaival a szeretetnek. Szent Bonaventura pedig azt mondja: Megliggattatta kezeit és lábait felettébb való szeretete által, hogy midőn te bűnös lélek, hozzá jutandasz, úgy rejtekezzél sebeibe, hogy szakaszthatatlanul hozzá foglaltassál. Azért mondja Krisztus képében Szent Chrysologus: Ezek a szegek szeretetiteket szorítják inkább hozzám, mintsem fájdalmimat okozzák. Mit mondasz ezekre, bűnös lélek? bizonyára érzéketlenebb vagy a keresztnél, melyre Krisztus szegeztetett, keményebb szegeinél és a Kálvária kősziklájánál, ha szeretetét meg nem isméred, ha szeretettel nem hálálod. Ide azért! és azokat a mindenható, végtelen irgalmú és szeretettel teljes kezeket csókolgassad. És mivel: ubi dolor, ibi manus, ott a kéz, ahol a fájdalom; maga pedig a te leszegeztetett Krisztusod fájdalmas tagjait nem illetheti, te könnyhullatásiddal mosogasd, szeretetednek valóságos jeleivel apolgasd. Most vagyon időtök, bűnös lelkek, míg ezeket a kezeket kiterjesztve látjátok, míg az igazságnak karja szegezve vagyon, most folyamodjatok hatalmas kezeihez Krisztusnak, hogy azoknak támogatásától soha meg ne fosztassatok. Most, míg isteni hatalomnak ereje mintegy erőtlenné tétetett, ti szíveiteket erősen keresztéhez szegezzétek; és azon szeretet, mely azokat az isteni kezeket leszegezte, ugyanazokban titeket is leír, hogy végső órátokban bizodalmasan mondhassátok Szent Ágostonnal: Olvasd érettem, megfeszíttetett, leszegeztetett irgalmas Jézusom, olvasd szentséges kezeiden az írást, és üdvözíts engem!

Ah kedves keresztyénim! ezek ám azok a kezek, melyekkel megnyittatnak az üdvösségnek kincsei, az élő vizeknek forrási, a világnak száraz földeit öntözgető mennyei vizeknek folyami. Ezek nyitják meg örök békességnek és dücsőségnek kapuit, melyek le vannak ugyan most szegezve, ki vannak terjesztve, készek az irgalmasságra, készek, hogy a tékozló fiút is megöleljék és az Isten kegyelmébe visszategyék; de nemsokára megszaggatja ez a mennyei erős Sámson kezeinek köteleit, és szegeit öszvetördeli; felébred az halálnak álmából hatalma, és igazsága felfegyverkezik, et non est, qui resistat manui: és nem lészen, aki ellentállhasson kezeinek. Vigyázzatok azért, kedves keresztyénim, hogy a Mindenhatónak karjai ellen kezeiteket ne emeljétek. Egyszer nyújtotta kezét Ádám, és mindnyájunknak halált szerzett. Dőllő félbe vala az Istennek szekrénye, amint a Királyok második könyvének 6. részében olvasom, és látván Oza, ki a szekrény mellett álla: Extendit manum ad arcam Dei, et tenuit eam: quoniam calcitrabant boves, et declinaverunt eam. Kinyújtá Oza a kezét az Isten szekrényére, és megfogá azt, mert rugoldozának vala az ökrök, és félrehajtották vala azt. És ímé: Iratusque est indignatione Dominus contra Ozam, et percussit eum super temeritate, qui mortuus est ibi, juxta arcam Dei. Oza ellen haragra gerjede az Úr, és megveré őtet a vakmerőségért, ki meghala ott az Isten szekrényénél. Ugyan Királyok második könyvének első részében: azonnal, hogy Saul királynak megöletését hallotta Dávid, megszaggatá ruháit és sír vala keservesen, böjtölvén estélig, és monda az ifjúnak, aki hírt hozott vala néki, hogy ő ölte volna meg Saul királyt: Quare non timuisti mittere manum tuam, ut occideres Christum Domini? Miért nem félél kezedet reá vetni, hogy megölnéd az Úr Krisztusát? vocansque David unum de pueris suis, ait, ascendens irrue in eum; qui percussit illum, et mortuus est; és híván Dávid egyik szolgáját, monda: jere, rohanj reá! kicsapá őtet, és meghala.

Ah szerencsétlen kezek! boldogtalan vakmerő lelkek! mi következik reátok, ha ezek ily súlyosan büntettettek, midőn ti Krisztus ellen nyújtjátok kezeiteket? Nem volt talám elég, hogy egyszer okot adtatok a szeretetnek Krisztus megkötöztetésére és megfeszíttetésére? Jaj néktek! ha többször kezeiteket az Úr Krisztusra bocsátjátok. Meg valának kötözve kezei, karjai megláncoltattak, viszi vala minden kigondolható kénoknak szenvedésére a szeretet, egy ellenző szót nem szólott, hallgatott, mint a bárány; de midőn Annás papnál kinyújtá átkozott kezét egy szolga, és teljes erővel arcul csapta, megszólalt, és el nem hallgathatta, hanem az ütésnek szörnyű  voltát és fájdalmának súlyát (noha szelídséggel) kifakasztotta, mondván: Si male locutus sum, testimonium perhibe de malo; si aueem bene, cur me caedis? Ha gonoszul szólottam, mondd meg, miben vétettem, tégy bizonyságot a gonoszról; ha pedig jól szólottam, miért versz engem? Ezt Jób pátriárka mintha testi szemeivel látta volna, azt mondja könyvének 15. részében: Tetendit adversus Deum manum suam, et contra Omnipotentem roboratus est. Kezét Isten ellen kinyújtotta, és a Mindenható ellen megerősödött. Ezt cselekeszi minden vakmerő bűnös lélek. Isten ellen nyújtja kezét, aki az özvegyeknek és árváknak véres verítékét elragadja; Isten ellen nyújtja kezét, aki tilalmas illetésekben gyönyörködik; Isten ellen nyújtja kezét, aki hívságos és botránkoztató verseket és könyveket írogat; Isten ellen nyújtja kezét, aki felebarátjának jó hírét, nevét pennájával és fekete festékkel bémázolja; Isten ellen nyújtja kezét, aki Istennek felszenteltetett szolgáit vereséggel illeti; Isten ellen nyújtja kezét, aki az hamisság védelmére fegyverre mégyen; Isten ellen nyújtja kezét, aki igazságtalanul vért bocsát; Isten ellen nyújtja kezét, aki ügyefogyottat és gyámoltalant fojtogat. Jaj mindezeknek! mert Isten ellen nyújtják kezeket. De balgatagok, mert mindenható kezek azok, és ha ideig kötve tartatnak, lészen idő, melyben felkiáltanak: Manus Domini tetigit me. Az Úr keze illetett engem; és súlyosságát jajgatással és örök nyögéssel fogják érezni. Tudjátok-e, bűnös lelkek, mit cselekedett a szeretet, mikor Krisztus kezeit kereszthez szegezte? Fecit potentiam in brachio suo: Hatalmat cselekedett az ő karjában: hogy amint az ördög erejét megrontotta, úgy valaha a bűnösök ellen bosszút álljon. Mutius Scaevola római erős ifjú felől írja Seneca, hogy a hetrusok Porsenna nevű királya ellen hadakozván, nem fegyveres, hanem megperzselődött kézzel szalasztotta meg. Ne véljétek, hogy oly erőtlenek az Isten Fiának kezei, hogy az istenteleneken hatalmat ne vehessenek. Égette azoknak sebeit a szeretet, de a bűnösök ellen, kik vakmerő bizakodással ellene nyújtják kezeket. A mennyköveket is azokban helyheztette. Jaj! akire bocsátja.

Távul légyen az mitőlünk, kedves keresztyénim, hogy mi azokat az hatalmas kezeket sértegessük és bosszúállásra gerjesszük; hanem inkább térdeinkre esvén és orcáinkra borulván, imádjuk, magasztaljuk. Mondjuk Isaiás prófétával a megkötöztetett és keresztfára szegeztetett Krisztus Jézusnak: Esto brachium nostrum in mane, salus nostra in tempore tribulationis. Légy a mi karunk, felséges, hatalmas Isten! légy a mi karunk reggel, és a mi szabadulásunk az háborúságnak idején. Légy a mi karunk reggel, azaz ifjúságunktól fogva gyámoltalan életünknek egész estéléig. Légy a mi karunk, te oltalmazz, te támogass, te vezérelj, hogy a te parancsolatid mellől soha el ne álljunk. Esto brachium. Légy karunk minden cselekedetinkben, hogy tégedet igazán és tekélletesen szolgálván, felettébb sok jótéteményidet meghálálván, hatalmas karodnak erejét üdvösségünkre megismérjük. Esto brachium, légy karunk in tempore tribulationis, minden testi és lelki háborúságinkban, és szabadulásunk minden veszedelmekben. Légy karunk, hogy abban bízván, az örökkévalóságnak útján bizodalmasan járjunk. Légy karunk, hogy attól félvén, másuvá ne folyamodjunk, hanem a te mindenható kezeid közé. Vidd végbe a te hatalmas karoddal, hogy amint te, halálra válván, mennyei Atyádnak kezeibe ajánlottad lelkedet, úgy mi is halálunk óráján bátorsággal mondhassuk: In manus tuas commendo spiritum meum! a te hatalmas kezeidbe ajánljuk lelkeinket! és engedd, hogy ugyan a te szentséges kezeid közt tegyük le életünket. Oh áldott szerencsés lélek! mely Krisztus karjai között legeltetett ez életben, és Krisztus kezei között mégyen ki testéből. Oh isteni szeretet! cselekedd mivelünk is azt, amit az Isten Fiával cselekedtél: írd le rajtunk a Krisztus Jézus tökélletes képét, kötözd meg karjainkat, liggasd meg kezeinket és lábainkat, hogy soha a megfeszíttetett Krisztustól el ne válhassunk. Hogy ezt megnyerjétek, azt mondom, keresztyének, és azzal béfejezem beszédemet: Humiliamini sub potenti manu Dei. Alázzátok meg magatokat az Istennek hatalmas karja alatt; Krisztust alázatosságban és engedelmességben kövessétek, ki arra való nézve, hogy humiliavit semet ipsum factus obediens usque ad mortem, megalázta magát és engedelmes lett mindahalálig, felmagasztaltatott, hogy ti is mennyei dicsőségre emeltessetek kezei által Krisztusnak. Ámen.

 

Második pénteken

Mit tudok tenni, keresztyének? ma egy egész hete, hogy tusakodom, versengek, vetekedem Krisztus ügyében, de haszontalan mentegetem az ártatlant, igaznak lenni vitatom, védelmében fáradozok, de csak annyit használok, hogy midőn Pilátus megmosván kezeit, azt mondja: Innocens ego sum a sangvine justi hujus. Ártatlan vagyok én ez igaznak vérétől, a szeretet vérbe mossa kezeit, és úgy készül szándékának bételjesítésére. De mit akarsz többet, hatalmas szeretet? az ártatlant megkötözted, az igaznak kezeit kereszthez szegezted, mit kívánhatsz egyebet az ártatlantól, az igaztól? Ha mégis írni akarod, emlékezzél meg (mert te voltál annak is mestere), hogy gyenge Szűznek véréből formáltatott ennek az ártatlannak teste, és természet szerént való ártatlanságának fejér köntösébe öltöztetvén Speciosus forma prae filiis hominum, ékes ábrázatú az emberek fiai felett. Oly minden fogyatkozás nélkül való angyali, sőt isteni ékessége vagyon, hogy az angyalok kívánva kívánnak orcájára nézni, és te magad gyönyörködöl szépségében. Tudod, a Tábor hegyén mennyire megtetszett mennyei Atyjának, hogy világos szókkal maga bizonyságot tenne felőle, mondván: Hic est Filius meus dilectus, in quo mihi bene complacui; ez az én szerelmes Fiam, kiben nékem jól kedvem tölt. Ha pedig az Istennek magának úgy megtetszett, oh micsoda képet akarsz írni ékes ábrázatján?

De haszontalan: csak mégyen dolgában a szeretet, míg tárgyát el nem éri. Hátra vagyon még, hogy liliom ajaki megkékíttessenek, hogy mindeneket látó szemei béfödöztessenek, hogy isteni orcája setét homályba boríttasson, hogy felséges feje koronát hordozzon, oldala felnyíljon és nyílásra hasadjon. Jól van, szeretet! lészen kőszikla hasadékod, melybe, midőn az egész természet felháborodik, rejtekezzél. De nem kétlem, hogy midőn tulajdon vérével megvilágítod testét, az halálnak árnyékát is melléje írod, és meghallod, mit mondanak munkád után: Vere Filius Dei erat iste. Bizonnyal az Isten Fia volt ez. Még Aténás várasában is azt fogja mondani Dionysius Areopagita: Aut Author naturae patitur, aut mundi machina dissolvetur; Vagy a természetnek alkotó Ura szenved, vagy a nagy világ oszol és oszlopi romlanak. De nem fél, nem retteg a szeretet: megkötötte a Mindenhatónak erejét, kezeit és lábait leszegezte. Nem mondhatom, nem is illik hozzá elmés Ovidiusnak verse: Res est soliciti plenae timoris amor, hogy teljes szorgalmatos félelemmel a szeretet. Boruljon gyászba a fényes nap, repedezzenek a kősziklák, szakadozzanak a templomok superláti, nyíljanak a koporsók, az egész természet romlásra induljon; bátor a szeretet, mely az Isten Fiával munkálkodik. Megmutatta bátorságát a kertben, midőn Krisztus megfogattaték, mert mondják vala ugyan a tanítványok: Domine si percutimus in gladio? Uram, vágjunk e karddal? sőt Péter: Extendens manum exemit gladium suum, percutiens servum Principis Sacerdotum amputavit auriculam ejus. Kinyújtván kezét kivoná kardját és csapván a papi fejedelem szolgáját, elvágá annak fülét. De bátrabb vala a szeretet, és mivel már azelőtt hallotta a tanítványoktól, hogy készek volnának Mesterekkel az halálra, csak hamarsággal félelmet üt szívekbe, és azonnal Omnes relicto eo fugerunt: Mindnyájan elhagyván őtet, elfutának. Ímé, a Tanítványok mestereket, a vitézek vezéreket, a szolgák urokat elhagyják, elfutnak, elszélednek. Mert nem kíváná a szeretet, hogy vagy védelmére vagy csak vigasztalására is legyenek Krisztusnak. Ezekről szólok bővebben, és elvégzem beszédemet.

Azt mondja vala a ként halált szenvedő Krisztus tanítványinak Szent János evangélista könyvének 15. részében: Jam non dicam vos servos, sed amicos; Már nem mondalak szolgáknak, hanem barátimnak. Ti ugyan Vocatis me Magister, et Domine, et bene dictis; sum etenim. – Mesternek és Úrnak híttok, és jól mondjátok, mert az vagyok. Mindazonáltal ennekutána nem szolgáim, hanem kedves barátim lésztek. Öt valóságos és nyilvánságos jelenségit találom az igaz barátságnak, keresztyének. Első: az egyetértés. A második: consiliorum , et secretorum participatio, a titkos tanácsoknak egymás között való kinyilatkoztatása. Az harmadik: obsequia, igaz és szíves szolgálat egymáshoz. A negyedik: bonorum communicatio, javaiknak közlése amaz közmondás szerént: amicorum omnia communia, hogy az igazán egymást szerető barátoknak mindenek közös. Az ötödik és legnagyobb: malorum pro amico, ubi opus est, perpessio, egymásért való szenvedés, ahol a szükség hozza magával. Mindezeket igazán, híven és bővségesen megmutatta Krisztus és beteljesítette tanítványaihoz. Barátságosan járt, kélt, szólott, evett vélek, és az utolsó vacsorát éppen barátságosan végezte. Titkait kinyilatkoztatta, amint Szent János evangélistánál maga világosan mondja: Omnia quaequnque audivi a Patre meo, nota feci vobis, valamiket hallottam az Atyámtól, néktek megjelentettem. Tehetett-e nagyobb szolgálatot nékik, mint mikor szentséges kezeivel lábaikat megmosogatta, megtörülgette? Minden javait közlötte vélek, mert tulajdon testét eledelül, vérét pedig italul nékik adta. Végtére érkezik szenvedésének ideje, megfogattatik, halálra vitetik, és ímé a tanítványok: Omnes relicto eo fugerunt: elhagyván minnyájan őtet, elfutának. Mindnyájan elfutának! ha idegenek lettek volna, ha semmi kötelességek nem lett volna Krisztushoz, tűrhető volna cselekedetek, de kedves tanítványi, választott baráti, belső tanácsi: omnes; egyenlőképpen mindnyájan elfutának. Tehát Péter is, János is, Jakab is? mindnyájan. Bezzeg nem Tábor hegye ez, édes Péterem, bezzeg itt kellene nem sátort, hanem sáncot, nem puszta hajlékot, hanem erős bástyát építeni és nem engedni, hogy Krisztus ellenségi kezébe essen. Tehát a Zebedeus két fia is: Bonaerges, filii tonitrui, azok a mennydörgésnek fiai, kik azt merik vala Krisztusnak mondani, hogy megihatják a szenvedésnek poharát, és arra való nézve egyik jobbját, másik balját kívánják vala mennyeknek országában, ezek is elfutának. Álljatok meg, nyúlszívűek! ímé, egy szavára Krisztusnak, mintha mennykövektől verettetnének, úgy hullanak a földre, akik őtet fogni jöttek. Mit féltek? Mi okra nézve szaladtok? Ki fegyverkezett fel tiellenetek, ki akar veletek csatázni? De ámbár szükséges volna is, hogy mesteretek és vezéretek mellett megütközzetek, nem tudjátok-e, hogy Pulchrior est miles in pugna amissus, quam in fuga salvus; dicsíretesb és dücsőségesb a vitéznek elesni az harcban, mintsem a szaladásban életét keresni? A spártánusok számkivetésbe küldötték Arkilokust, hogy az házában ezt a verset íratta: Melius est perdere scutum, quam vitam; jobb paizst veszteni embernek, mintsem életétől megfosztatni. A farizeusok mondják vala: ecce mundus totus post eum abiit, hogy az egész világ utána indult Krisztusnak, és ímé, most legkedvesebb baráti is elhagyván őtet, elfutnak.

De mi haszna, hogy a tanítványok ellen panaszolkodom? Mind a szeretetnek cselekedeti ezek, keresztyének. Tudta jól a szeretet, mit mond az Írás Sirák könyvének 6. részében: Amicus fidelis protectio fortis: qui autem invenit illum, invenit thesaurum. Az hív barátod erős oltalom, aki pedig azt megtalálja, kincset talál. Amico fideli nulla est comparatio, et non est digna ponderatio auri, et argenti contra bonitatem illius. – A hív baráthoz semmi hasonlítás nincs, és nem méltó az arany és az ezüst mérése az ő hívségének jóvoltához. Amicus fidelis medicamentum vitae, et immortalitatis. Az hív barátod az életnek és halhatatlanságnak orvossága. Mindezeket jól tudta a szeretet, és arra való nézve megszalasztotta a tanítványokat, hogy minden emberi oltalomtól Krisztust megfossza; megszalasztotta, hogy tanítványiban rejtett kincsét elragadja; megszalasztotta, hogy az életnek és halhatatlanságnak orvosságától elszakassza. Tudta jól a szeretet gyönyörűséges mondását egy bölcsnek: hogy fényes napját veszi el az életnek, aki az emberek közt való barátságot elveszi; arra való nézve az életnek valóságos napját, a Krisztus Jézust akarván eloltani, a barátságától tanítványinak megfosztja. Tudta jól a szeretet, hogy  nagy könnyebbségére vagyon embernek, ha nyomorúságában társai vannak; sőt csak szánakodásikat lássa is kedves barátinak, úgy tetszik, hogy enyhődik és édesedik szenvedése. Azokáért, hogy se társai ne lennének nyomorúságiban Krisztusnak, sem akik szánakodnának szenvedésén, megszalasztja kedves barátit és elszéleszti. Tudta végtére jól azt is a szeretet, hogy igaz barátság csak a jók között lehet. Mivel azért Krisztus természet szerént való tekélletes jóságához képest jó barátokat választott magának, kik ha mellette maradnak és segítséggel nem lehetnek, legalább vigasztalják és bánkódó szívvel követik szenvedését. Arra való nézve félelemmel környékezi meg, szaladásnak bocsátja és oldalától távul ejti.

Ah kedvesidtől elhagyatott szerelmes Jézusom! Valóban te is azt mondhatod Jób pátriárkával a szeretet felől: Fratres meos, et longe fecit a me, et amici mei, quasi alieni, recesserunt a me. Az atyámfiait, az én kedves barátimat távul állatta tőlem, és az ismerőim mint idegenek eltávoztak tőlem. Oh mely méltán felkiálthatott üldözésének idején mindenektől elhagyatott Dáviddal: Tribulatio proxima est, quoniam non est, qui adjuvet; az háborúság közel vagyon, nincs aki segítsen. Úgy van, kegyes Krisztusom, igenis közel vagyon az háborúság, mert gyülekeznek már a papi fejedelmek, hogy törvénytelen tanácsot tartsanak ellened, gyülekezik a zsidók sokasága, hogy a hamis bírák végezéséhez alkalmaztatván magát, véredet kévánja. Tudom ugyan, hogy készek az angyalok védelmedre, de a szeretet zárva tartja kapuit az egeknek. Nincs azért kitől várj oltalmat, nincs aki vigasztalásodra légyen, rabja és foglya vagy a szeretetnek mindhalálig. Ez nem vala elég, hogy tanítványitól és kedves barátitól megfosztotta a szeretet, hanem úgy elhagyattatta mindenektől, hogy egész Jeruzsálem várasában nem volt csak egy is, aki nyomorúságos ügyébe Krisztusnak megindult volna, aki vagy a törvényszékeken és gyülekezetekben, vagy a papi fejedelmek és bírák előtt nyilván és bátorságosan megjelent volna mentségére. Nem volt, aki csak távul is ártatlanságát és igazságát állatta volna. Egyszóval nem volt Dániele Krisztusnak, mint ártatlan Susannának, ki Annással, Pilátussal, Heródessel szembeszökött volna, és elnyomott igazságát világosságra hozta volna. Egyedül egy asszonyállat, tudniillik a Pilátus felesége, éjjel nem tudom minémű képzéseket látván és megrettenvén, mondja vala az urának: Nihil tibi, et justo illi: multa enim sum passa hodie per visum propter eum. Semmi közöd néked azzal az igazzal, mert sokat szenvedtem ma a látás által őmiatta. De mivel az asszonyságoknak nincsen szavok a tanácsban, semmit nem használt kérésével. Szent Isten! Barabás nyilvánvaló lator és gyilkos vala, és találkoztak, kik az haláltól mentették, sőt az egész zsidóság szabadságát és életét kívánta. Hány gonosztévők voltak akkor Jeruzsálembe, kik mindnyájan és könnyen találtak volna prókátorokat pénzért védelmekre, és Krisztus ártatlansága mellett senki csak száját sem nyitotta, hanem inkább ordítottak, agyarkodtak, halálra kiáltották. Mindezek után, midőn már a keresztfán lett volna is, mintegy oszolni kezdett az egész természet. Az egek gyászban borultak, a föld indulni készült, az elementomok oly szörnyű változást szenvedtek, hogy mindenektől elhagyattatni láttatnék, aki mindeneket teremtett és az ember gonoszságaért ártatlan szenvedett. De mindazonáltal úgy tetszik, hogy nagy bátorsága lehet Krisztusnak, mert ha mindenektől elhagyatik, bizodalma vagyon mennyei szent Atyjában, és azt mondhatja Dávid királlyal: Si Deus mecum, quis contra me? Ha az Isten velem, kicsoda ellenem? Úgy vagyon, keresztyének, az lehetett volna végső vigasztalása Krisztusnak, és elégséges is lett volna, ha mennyei Atyjától el nem hagyattatott volna. De, oh mindenekfelett keserűségesb és legfájdalmasb állapot, azzal is elhagyattatta a szeretet!

Jób pátriárka felől olvasom, hogy kedves barátitól vádolásokkal és feddésekkel rongáltatott, feleségétől szidalmaztatott, fiaitól, házától, mindenétől megfosztatott, és mindazokat oly békességes tűréssel szenvedte, hogy csak zúgolódni vagy panaszolkodni sem hallatott. De midőn úgy láttatott néki, hogy már az Isten is eltávozott tőle, el nem szenvedhette, hanem keserves szókra fakadván azt mondá: Cur faciem tuam abscondis, et arbitraris me inimicum tuum? Miért rejted el orcádat és engem ellenségednek állítasz? Így a szenvedő Jézus is minden egyéb elhagyattatását békességgel és hallgatással szenvedte; de midőn érezte, hogy már mennyei Atyjától is elhagyatott, szívének felettébb való szorongatási és fájdalmi közt felkiáltott: Deus meus! Deus meus! ut quid dereliquisti me? Én Istenem! Én Istenem! mért hagytál el engem? Nem ok nélkül, keresztyének, mert nem lehet irtóztatóbb és szörnyűbb dolog az ég alatt, mint midőn valaki nemcsak jóakaróitól és kedves barátitól, hanem tulajdon édes Atyjától is elhagyatik, és nem maga vétkéért, hanem mások gonoszságáért. Bujdosóvá lett Káin e világon, úgy félt és rettegett, mintha nemcsak elhagyatott volna mindenektől, hanem hogy valaki találja, megöli őtet, de maga gonoszsága miatt, mert testvér atyafiát gyilkosul megölte. Krisztus ellenben bűnt nem cselekedett, hanem a világ gonoszságáért szenvedett. Mit véltek egy afféle gonosztévő felől, ki béfödözött szemekkel és hátrakötött kezekkel felakasztatván, életbe maradna sokáig az istrángon, és sem eget, sem földet nem látván, mindenféle segítség nélkül függne a fán? Nemdenem megmondhatatlan szorongattatások közt gyötrődik teste, lelke szakaszkodik? Mit véltek egy mezítelen koldus felől, ki valamely palotának ajtaja előtt vagy ablaki alatt állván kiáltana, hogy segítséggel legyenek hozzá és gyámoltalanságához irgalmasságot mutassanak, és látná, hogy senki csak könyörülő szemekkel sem tekint reá, senki csak kegyes szót sem ád néki, sőt az ajtókat és ablakokat bézárják, hogy haszontalan kiáltásának végét szakassza, és távozzék el. Hatalmas Isten! Mely szívet fojtogató keserűséges fájdalom környékezné meg az olyan ügyefogyott nyomorúltat! Ímé keresztyének, nem valamely gonosztévő lator, hanem Istennek megtestesült ártatlan Fia függ a kereszten, és élvén, három egész óráig tusakodik a szörnyű halállal. Ímé, a világ szemérmetlenségéért megmezíteleníttetett Krisztus oly nagy szűkölködésre jutott, hogy minden segítségtől és vigasztalástól megfosztatván e világon, az irgalmasságnak Atyjához folyamodik. Az egek kapui előtt, mennyország palotáinak ablaki alatt fohászkodik segítséget és vigasztalást várván, és látja, hogy lámpási az egeknek eloltatnak, kapui és ablaki nem nyílnak, maga természet szerént való édes Atyja is elhagyja. Tegyetek ítéletet szörnyűséges állapotja felől, fogja meg elméjével, aki megfoghatja gyötrelmét és fájdalmát szívének. Én csak azt mondom, hogy valóban felkiálthatott újólag Jób pátriárkával: Clamo ad te, et non exaudis me; sto, et non respicis me; mutatus es mihi in crudelem, et in duritia manus tuae adversaris mihi. Kiáltok hozzád, mennyei Atyám, és meg nem hallgatsz engem, állok, és nem tekintesz reám; kegyetlenné változtál nékem, és kezednek keménységében ellenkezel velem. Ah mindenható, felséges, hatalmas Isten! Engedd meg, hogy méltatlan szómat hozzád bocsássam. Nemdenem írva vagyon felőled zsoltárok könyvének 10. részében: Tibi derelictus est pauper, orphano tu eris adjutor; néked hagyatott a szegény, te lész az árva segítője. S vajon kicsoda szegényebb a keresztfán függő mezítelen Krisztusnál? ki volt árvább egész életében a te megtestesült kedves Fiadnál? Ám a tékozló fiút is béfogadta utolsó szükségében az atyja, és te csak meg sem hallgatod, egészen elhagyod szerelmes Fiadat? Ah, bizonyára versus es in crudelem, kegyetlenné változtál. De megbocsáss, felséges Isten, hogy ezeket mondatta velem szívemnek szánakodása kegyes Üdvözítőmön, mert tudom, hogy Justus es, et rectum judicium tuum; igaz vagy és igaz a te ítéleted; és amit az ember érdemlett, ártatlan Fiadon követted el. Tudom azt is, hogy a szeretetnek munkái mindezek, mely rajtad is hatalmat vészen. Valóban bizonyára: Triumphat de Deo amor.

De már hozzátok fordulok, kedves keresztyénim. Hozzátok először is, ügyefogyott árvák, özvegyek, gyámoltalan szegények. Tinéktek lehet kivált méltó örömetek és vigasztalástok, mert midőn ügyeiteket senki fel nem vállalja, midőn gyámoltalanságtoknak segítséget nem találtok, midőn a tanácsuraktól meg nem hallgattattok, midőn titkos fortéllyal megmellyesztettek, midőn mindentől húrogatást szenvedtek, megnyomoríttattok, letapodtattok, midőn atyátokfiai, jóakaróitok reátok sem tekintenek, társai vagytok Krisztusnak. Ti tapasztaljátok igazságát ama versnek: Solamen miseris socios habuisse doloris, hogy öröme vagyon a nyomorúságra jutott embernek, ha társai találtatnak. Krisztussal szenvedtek, és Krisztussal lészen vigasztalástok. Krisztust elhagyták tanítványi, s vajon kit nem hagynak el a világnak állhatatlan fiai? Csak addig tart barátságok, míg reméllenek, és akkor is, tudjátok-e, micsodások az emberek baráti? Némelyek hasonlók az aratókhoz, az aratók gyengén mennek a gyönyörűséges búzavetésbe, és mintegy hízelkedéssel markolják egyik kezekkel az aranyszínű kalászokat, a másikkal lemetszik. Így cselekesznek, kik az árváknak és özvegyeknek javaira teszik kezeket, mintha őrizni és védelmezni akarnák, azonban magoknak hárogatják, és azoknak torkokat metszik és annakutána elszéllednek. Mások hasonlók a kecskékhez; ezek addig nyalogatják és rágják a zöld ágakat és a fáknak haját, hogy száradásra juttatják. Így cselekesznek, kik addig simogatnak, addig hízelkednek, mézes beszédekkel édesgetnek és nyalnak, míg javaidnak zsírját ki nem szíják és fogyatkozásba nem hoznak, azután eltávoznak. Mások mint a fecskék, seregelnek házadnál, talám fészket is raknak, de midőn dőlleni akar házad, akarom mondani, jószerencséd alább kezd szállani, azonnal, mint a fecskék, elrepülnek és elhagynak. Mások felől szóljon az Írás: Est amicus socius mensae, non permanebit in die necessitatis. Vagyon asztali barátod (amennyit akarsz, annyit találsz), de nem marad meg egy is a szükségnek napján, sokan szemedbe dicsírnek, hátad megé rágalmaznak; nyilván csókolnak, titokban harapnak. Míg eleget bírsz, úr vagy, szolgáid, jóakaróid, barátid vannak; midőn szűkölködöl, sem szolgád, sem jóakaród, sem barátod nincsen. Innét mondja vala a görög poéta: Nem vagy úr, ha kevesbet adhatsz. De hogy a világnak állhatatlan barátságát világosan megismérjétek, vegyétek példáját az Írásból: Prédikál vala Jónás Ninive várasába, és azt kiáltá: Adhuc quadraginta dies, et Ninive subvertetur; még negyven nap és Ninive várasa elsüllyed. Penitenciát tartván pedig mindnyájan, nem veszté el Isten a várast, és a Jónás jövendölése bé nem teljesedett. Megharaguvék azért Jónás, és elbúsulván magában, kiméne a várasból és leüle napkeletre a váras ellenébe, és hajlékot csinálván magának, az alatt ül vala az árnyékban, míglen látná, mi történik a várason. És az Úristen egy borostyánfát készíte, és felnevekedék, hogy árnyék lenne a Jónás feje felett és oltalmazná őtet, mert megfáradott vala, és örüle Jónás a borostyánfának nagy örömmel. És az Isten egy férget alkota virradatkor másodnap, és megrágá a borostyánfát, és elszárada. És mikor felkölt volna a nap, a Jónás fejét süté és hevülni kezde. Vékony árnyékozás! rövid vigasztalás! Ilyen a világ fiainak barátsága. A felségek, méltóságok, hatalmasok árnyékán kapdosnak sokan, és mintegy borostyán superlát alatt keresik örömeket és nyugodalmakat, és gyakorta ott terem hamarsággal az halálnak férge, megrágja életek fáját, megemészti, akikben reménységeket helyheztették, és vége szakad az árnyéknak, vége az idétlen örömnek. Ma fakad sokaknak barátsága, mint a Jónás borostyánja és azt véled, hogy ernyőül lészen a nyelvek hevítő szele ellen, és gyönyörködöl benne, de féreg vagyon gyökerében, hamar eltávoztatja tőled az állhatatlanság, és barátságok nélkül maradsz, mint Jónás árnyék nélkül.

Mi haszna tehát, hogy a tündér világnak barátságában bíztok, keresztyének, és csalatkozó hívságihoz kötitek kedveteket, melyeknek alak öröme gyorsan elmúlik. Ímé a Krisztus Jézusnak keresztfája! Ennek levelei nagyok és szépek, gyümölcsi édesek. Ennek árnyékában minden hévségek és háborúk ellen oltalmat találtok. Ne féljetek, hogy ez kiszárad, hanem örök vigasságtokra virágzik. Nem alkotott Isten ennek gyökerében emésztő férget, hanem szíveiteknek állandó örömére és üdvösségtekre állította. Ezen a fán függ a ti igaz és hív barátotok, kihez bátorságosan folyamodhattok, és ha az egész világtól elhagyattok is, ha minden kedvesitektől megutáltattok is, ha az emberi nemzet fővel alá, lábbal fel jár is, ha magától az Istentől ideig rongáltattok is, szakadozzanak az egek, a föld indulni készüljön, az egész természet változást, háborodást szenvedjen, ti az ő keresztének árnyékában megnyugodhattok. Ez lészen néktek, mint a vizek mellett plántáltatott fa, mely a kegyelemnek nedvességére ereszti gyökerét, és nem fél, midőn eljő a világ végső veszedelmének hévsége, és az ő levele zöld lészen, és a szárazságnak idején, midőn a félelem és várakozás miatt száradni fognak a bűnösök, nem lészen szorgalmatos és soha meg nem szűnik gyümölcsöt teremni, melybe örökké részeltettek, ha ennek árnyékában haltok meg. Ámen.

 

Harmadik pénteken

Nem ok nélkül nevezte régenten Istenek urának a szeretetet bölcs Anakreon, mert noha ő csak álmodott istenekről és azoknak költött hívságos szeretetéről szólott, mindazonáltal amint az elmúlt pénteken hallottátok, az egy igaz és mindenható Istenen is győzedelmet vett az emberi nemzethez való végetlen szeretet, midőn egyetlen egy szerelmes Fiát elhagyatta véle való utolsó szükségében. Nemhogy Krisztust isteni természete szerént elhagyta volna az Atyaisten, vagy hogy szerelmétől elszakadott volna, hanem hogy a szenvedéstől nem oltalmazta, és keserves kínokban hagyta gyötrődni. Sokképpen oltalmazhatta és vigasztalhatta volna, amint maga Krisztus világosan mondotta, de nem akarta, hanem mind külső és belső szenvedésiben úgy hagyta, hogy halálig szomorú lenne lelke. Arra való nézve, nem zúgolódás- vagy panaszképpen, hanem hogy kínjainak nagyságát jelentse és ismértesse, felkiáltott: Én Istenem! én Istenem! miért hagytál el engem? De ez is a szeretetnek elméje vala, mert ha Krisztus semmi jelenségét nem adta volna fájdalminak, azt gondolhatták volna az emberek, hogy szorongattatást és gyötrelmet nem szenvedett. Megelégedett pedig azzal a szeretet, hogy szörnyű fájdalmakban és keserves kínokban hagyatott, mert kezének keménységében folytathatta feltett szándékának teljesítését. Oh erős, oh hatalmas, oh győzedelmes szeretet! Most bizonyára látom, hogy triumphat de Deo amor, az Istenen is győzedelmet vettél, és méltóbban mondhatom felőled, amit az angyal mondott Jákobnak Moyses első könyvének 32. részében: Si contra Deum fortis fuisti, quanto magis contra homines praevalebis? Ha az Isten ellen erős voltál, mennyivel inkább győzedelmes lészesz az emberek ellen. Vagyon is okunk a félelemre, keresztyének, mert hogy érettünk azt cselekedje a szeretet, hogy kínlódásban és gyötrelemben hagyattassék az Isten Fia, mi meg nem érdemlettük, hanem érdemünk szerént örök halálra és kárhoztara ítéltettünk, és hogy mindazonáltal az ártatlan szenved, hogy a gonosztévő éljen és megszabaduljon, meg nem foghatom. Vétkezett az Istennek legnemesebb teremtett állatja, Lucifer, és azontúl harmadrészével az angyaloknak, pokolra hányattatott, és farkán húzta pártos seregével együtt kárhoztatását. Vétkezett az első ember, és mindnyájan azon nyakas engedetlenséggel törtük tilalmának jármát, és ímé, hogy mi kárhozatos veszettségre ne jussunk, mit nem cselekszik az isteni szeretet? És mi végre cselekeszi, hogy az angyalt kárhoztatván, az embernek igazulásában és üdvösségében ily hallatlan és gondolhatatlan móddal munkálkodik, ki mondja meg? Quis consiliarius ejus fuit? Ki volt tanácsosa? Méltó azért és szükséges félelmes vigyázással lennünk, alázatos magunk viselésünkkel és tökélletes jóságokkal hálálnunk, hogy valaha fejünkre ne rakjon tüzet a szeretet. De lássuk, mit cselekedett tovább Istenen vett hatalmával!

Az elmés és tudós képírók először is szemeit, orcáját és ábrázatják írják a képnek, és mivel a fejér festék fondamentoma az írásnak, azzal festik meg először, amire írnak, azután kezdik más festékekkel különböztetni, árnyékozni és világosítani írásokat. Mindezeket végbevitte Krisztuson a szeretet; ilyen különbséggel, hogy megmutatta valóban kezének súlyosságát, és felettébb való sérelmével és keserves fájdalmával Krisztusnak folytatta testén durva írását. Nem vala pedig szüksége fejér festékre, mert természet szerént való ártatlanságának fejérségébe vala öltöztetve, hanem aminémű színt ád a kék és veres festék, olyannal kezde először is szent orcájához: et velaverunt eum, et percutieban faciem ejus; és béfödözék őtet, és verik vala orcáját. Hol s miképpen történtek ezek Krisztussal, miket szenvedett Annásnál, Pilátusnál s végtére a keresztfán? minéműk voltak szemei és orcája? szomorú gyászos beszéddel én is leírom és lelki üdvösséges hasznokra fordítom, csak szokott csendességgel hallgassátok.

Mely irtóztató ütést szenvedett Krisztus Annás főpapnál Szent János evangelista jegyzi fel könyvének 18. részében. Tudakozódik vala Annás Krisztustól tanítványi és tudománya felől, és alázatossággal felelvén, monda: Ego palam locutus sum mundo, et in occulto locutus sum nihil; quid me interrogas? interroga eos, qui me audierunt. Én nyilván szólottam e világnak, és rejtekben nem szólottam semmit, mit kérdezsz engem? kérdjed azokat, akik hallották, mit szólottam nékik. Haec antem cum dixisset, unus assistens ministrorum dedit alapam Jesu. Ezeket pedig midőn mondotta volna, egy az ott álló szolgák közül arcul csapá Jézust. Hallatlan kegyetlenség vala ez, keresztyének, úgyannyira, hogy Aranyszájú Szent János felkiált álmélkodásában, és azt mondja: Exhorrescat Coelum! contremiscat terra! Deus alapa percuti potuit? Iszonyodjanak az egek! rendüljön és rémüljön meg a föld! Deus alapa percuti potuit? Az Isten arcul csapattathatott? Nem is ok nélkül bizonyára, mert az emberek között is nem lehet egy fájdalmasabb, gyalázatosabb és kisebbségesebb állapat, mint ha valamely tisztességes és ártatlan személy arcul csapattatik. Mennyivel inkább annak a mennyei személynek, annak az isteni tisztaságos orcának kisebbséges, gyalázatos és fájdalmas vala csapdosása a papi fejedelem előtt. Isten! hogy el nem nyeli a föld, aki a te természetednek eleven képét veri, csapdossa, ékteleníti? Azt ugyan az a gaz szolga megérdemlette, de az Istenen győzedelmeskedő szeretet elszenvedte. Tudniillik, rubin színre akarta orcáját Krisztusnak festeni a szeretet. Irgalmatlan írás! Ha tovább is így akarod írni, vedd le kezedet a tábláról: imé az én bűnös orcám, hagyj békét az ártatlannak. De látom, bételjesedett itt is Jób pátriárkának mondása: Tetendit adversus Deum manum suam, et contra Omnipotentem roboratus est. Kezét Isten ellen kinyújtotta, és a Mindenható ellen megerősödött. Nincs azért helye a kérelemnek, nincs a könyörgésnek: mégyen munkájában a szeretet, és aki régen megmondotta: Ego in flagellae paratus sum, hogy kész a vereségekre, a másik orcáját is ütések alá adja. Et percutiebant faciem ejus. Nem is mulaták el a papi fejedelmek szolgái, hanem üték, verék, csapdosák szentséges orcáját, hogy feldagadnának, és piros s kék színt mutatnának. Et velaverunt eum. De bé is födözék őtet. Tudniillik, a képírók is béfödözik ábrázatját a képnek, míg írásokat nem végzik. Ah, béfödöztettek azok a napnál fényesebb orcák! azok a csillagoknál tündöklőbb szemek! Aranyszájú Szent János tanítása az embernek szemei felől, hogy Membrorum omnium in nobis speciosissimum, et nobilissimum est, atque adeo ipsius animae membrum. Minden tagja felett legékesebb és legnemesebb tagja embernek a szem, és mintegy a léleknek tagja. Oh mely ékesek! Oh mely gyönyörűségesek voltak tehát a Krisztus szemei! Oculi ejus, oculi columbarum, az Írás szava, hogy az ő szemei a galamboknak szemei. A galamboknak szemeit oly hathatósoknak mondják a természetvizsgáló és -magyarázó bölcsek, hogy azokban egymást látván, a galambok szeretetre gerjednek. Oly hathatósok valának szemei Krisztusnak, hogy csak reá tekinte Péterre, és azonnal keserves siránkozásra fakasztá és szeretetére gerjeszté. Reá tekinte Mátéra is, midőn a vámon ülne, és követésére indítá. Reá tekinte Nathanaelre, midőn a fügefa alatt volna, és hive benne. Nem csudálom tehát, hogy béfödöztettek szemei, mert hihető, hogy azoktól a kegyességgel és szeretettel teljes szemektől könyörületességre lágyultak volna a kínzóknak kemény szívei is. Halljátok arany beszédét Aranyszájú Szent Jánosnak: Oly nagy kegyességű ábrázatja, oly nagy kegyességű tekintete vala Krisztusnak, hogy az ő fő ellenségi is, noha kegyetlenek volnának és gyűlölséggel gyulladoznának ellene, nem kegyetlenkedhetnének rajta, hanem könyörületességre lágyúlnának. Arra való nézve (azon szent atyának ítílete szerént) azt vették okul, hogy szemeit és orcáit béfödöznék, hogy minden könyörületesség nélkül csapdoshatnák.

Úgy van, keresztyének. Nem nézett szemeiből Krisztusnak egyéb, hanem szeretet, nem ült azon a mennyei orcán egyéb, hanem szeretet, melyre kívánva kívántak nézni az angyalok. Bizonyára ha Dávid királynak orcája oly kívánatos vala Absolonnak, hogy annak látásától eltiltatván Amnon testvérének haláláért, kit gyilkosul megölt vala, azt mondaná szomorú és epekedő szívének bánatjában Joáb hadi vezérnek: Obsecro, ut videam faciem Regis; quod si memor sit iniquitatis meae interficiat me. Menj el, kedves Joábom, az én édes atyámhoz, és kérlek, vidd végbe, hogy lássam a király orcáját, hogy ha megemlékezik hamisságomról, öljön meg engem. Mennyivel kívánatosb volt a Krisztus Jézus orcája, melynek csak tekintete is lelki örömet, kegyelmet és üdvösséget okoz. És az az isteni orca megcsapdostatott? Azok a mennyei és mindent látó szemek béfödöztettek? De tűrhetők valának ezek azokhoz képest, amiket Krisztus szemei és orcája Pilátusnál szenvedtek. Gyászos állapat! Hol vagy Egyiptomnak vastag és temérdek setétsége? fogd bé az egész világot. Megfosztatván minden ruhájától és szűz testének mezítelenségében oszlophoz köttetvén, tetétől fogva talpig verettetik, ostoroztatik, szaggattatik. Ah mit mondjak? mire szakasszam nyelvemet, szomorú lelkek? Elveszti Ádám ártatlanságát és egyszersmind annak drága köntösét, és elrejtekezvén azzal mentegeti magát: Timui, eo quod nudus essem, et abscondi me. Féltem, úgymond, mivelhogy mezítelen lettem, és azért magamat elrejtettem. És ímé, a természet szerént való ártatlanság mindenek láttára áll az oszlopnál mezítelen! Ez nem elég, hanem a kereszthez is mezítelen szegeztetik, hogy az ég és föld között függvén, egész Jeruzsálem várasa láthatná gyalázatos mezítelenségét. Oh szörnyű fájdalom! Oh véres könnyhullatásokra méltó állapat, keresztyének! Ha nem embert, hanem egy hitván nyüves komondort látnátok, hogy felfüggesztve a poroszló elevenen nyúzná, bizonyára úgy tetszik, hogy irtóztató látásnak tartanátok. Nem bánik úgy a poroszló az ebbel, nem nyúzza úgy a barmot a mészáros, amint Krisztussal bántak az ő poroszlói. Megfosztották egész testét ruhájától, megszaggatták, felmészárolták, temérdek csapdosásokkal és kegyetlen vereségekkel. Megnyíratik a bárány, de valami csak marad rajta. Egy fót, vagy egy darab rongy nem maradott testén Krisztusnak, úgy függött mezítelen a keresztfán, és húsvét napján, melyre tenger nép gyűlt egybe Jeruzsálembe, és ki nevette, ki illetlen tréfákkal és csúfságokkal kisebbítette. S ki magyarázza meg ebből származott keseredett szívének szomorúságát? ki gyötrelmes szorongattatását? Az Úr szekrénye előtt ugrálván és szívének örömében tapsolván, Dávid megdorgáltatott feleségétől, Királyok második könyvének 6. részében, mondván: Quam gloriosus fuit hodie Rex Israel, discooperiens se ante ancillas servorum suorum, nudatus est, quasi si nudetur unus e scurris. Mely dücsőséges volt ma az Izrael királya, felfosztozódván az ő szolgáinak szolgálói előtt, és megmezítelenült, amint megmezítelenülne egy a csúfok közül. Ímé, Izraelnek öröktől fogva rendeltetett királya az ő mezítelenségében hány csúfoktól, hány tisztátalan szemektől láttatik? Romulus király törvényt hozott, hogy feje vesztessék az olyan ifjúnak, ki mezítelenségét asszonyi állatnak mutogatná. Álmodozó poéták költése, hogy Diána asszony el nem szenvedte, hogy Aktéontól mezítelenül láttatott, hanem vadászó ebeitől öszveszaggattatott. Azért írta Ovidius ama pár verset: Akaratja ellen, úgymond, látta Aktéon Diánát mezítelen, mégis prédája lőn ebeinek. De mi szükség efféléket előhoznom; maga az Isten sok szűzeknek, kik érette mártíromságot szenvedtek, csudálatosképpen is béfödözte mezítelenségeket, és a maga megtestesült Fia ártatlan szűz testének mezítelenségét mindenek szemlélik.

Ezt fontolván Szent Cyrillus azt mondja: A nap, úgymond, látván böcstelenítését Urának, reszketvén megfogyatkozott és szörnyű csudáját nem szenvedhette. Sőt annak tulajdonítja a jeruzsálemi templom superlátjának kettéhasadását, hogy egyik részével Krisztusnak mezítelenségét födözné. Lusitaniában történt dolog; Emmanuel Sosa hajótörést szenvedvén a tengeren, a szerecsenektől elfogatott, megfosztatott és mindenéből kivetkőztetett. A felesége, Eleonóra, tisztaságot szerető, szemérmetes asszonyság, mindeneket békességes tűréssel viselt, de mezítelensége miatt és tisztaságának oltalmára fövenybe takarta magát a tenger partján, és lebocsátott és kiterjesztett sugár hajával födözgeté testét egész addig, míg ugyanazon helybe végeszakadtát életének nem érte. Nem volt, aki mezítelenségét Krisztusnak takargatná, és ami fájdalminak súlyát tetézte, nem vala a keresztfán födözve orcája, megnyíltak vérbe fordult szemei, hogy maga látná testének éktelenségét. És látta mindaddig, míg az halálnak árnyéka bé nem fogta. Gondoljátok meg már, kedves keresztyénim, hogy azok az isteni orcák a mi szemtelen orcánkért csapdostattak, azok a mennyei szemek a mi szemeink szabados feslettségéért födöztettek. Mert amint legnemesebb és legékesebb tagja embernek a szem, úgy legveszedelmesebb. Az a kalauz, az a vezér sok feslett erkölcstelenségekre: si nescis (azt mondja Propertius) oculi sunt in amore duces. Ha nem tudod, úgymond, a szemek vezérek a szeretetre és gonosz kívánságokra. A szemek kedveltették meg Évával a tiltott fának gyümölcsét, amint az Írás bizonyítja: Vidit mulier lignum pulchrum oculis. Látá az asszonyállat a tekintetre igen szép fát, és amint Diacus Stella bölcsen mondja: Krisztus béfödözött szemei szenvedtek azért a kárhozatos látásért. Oh mely jobb lett volna Sámsonnak, hogy béfödöztettek volna szemei, mintsem azokkal Delilát szemlélgetni, és szemei ki nem vájattak volna. Oh mely jobb lett volna Sikemnek, ha Dinát soha nem látta volna, és által nem veretett volna. Vajha Amnon Támár húgára szemeit soha ne fordította volna. Oh mely szerencsés lett volna Holofernes, ha Judit asszonyra szemeit nem lövöldözte volna! és feje Betulia várasának bástyáján nem száradott volna. Láttál te is, Isten szíve szerént való férfiú, Dávid, és hogy láttál, azonnal megestél, és csapásitól Istennek környékeztettél. Hát ti istentelen vének, nem láttatok-é eleget ifjúságtokban, hogy vénségtekben is ártatlan Susánna után incselkedtetek és életeteket vesztettétek. Oh szemek! szemek! lelki veszedelmet okozó szemtelen szemek! Igazán ti vagytok azok a basiliskusok, melyek midőn láttok és láttattok, halált okoztok, mert a lelkekre mérget köszöntök. Az ilyen szemeknek szemtelenségéért födöztettek bé szemei Krisztusnak: velaverunt eum, béfödözték őtet. Mert azt akarnák a bűnösök, hogy ne látná az Isten gonoszságokat, de haszontalan, mert Deus totus oculus est; egészen szem az Isten, ki még a szíveknek titkait is világosan látja. Azért kérdi vala régenten Jób pátriárka: Nunquid oculi carnei tibi sunt? aut sicut videt homo, et tu videbis? Vajon testi szemeid vannak-é néked? avagy mint az ember lát, te is úgy látsz-e? Ah, bizonyára nem úgy, kedves keresztyénim: Homo videt ea, quae parent, Deus autem intuetur cor. Az ember azokat nézi és látja, amelyek látszanak, az Úr pedig a szívet nézi. Kívánta volna a keresztfán függő mezítelen Krisztus, ha úgy béfödözhette volna szemeit és orcáját, hogy mezítelenségét ne láthatta volna, mert az vala legsúlyosabb gyötrelme, amint szent Dávid király szavaiból világosan kihozhatni. Azt mondja zsoltári könyvének 68. részében, melyet Krisztus szenvedéséről írt valaha jövendölő lélekkel: Obscurentur oculi eorum, ne videant. Setétüljenek meg az ő szemek, hogy ne lássanak. Csudálatos, de titkos értelmű beszéd. Nem mondja Dávid, hogy a Krisztus ellenségi megnémuljanak, hogy többé az ártatlant ne szidalmazzák; nem mondja, hogy sántákká vagy bénákká legyenek, hogy ellene ne rugódozhassanak, kezeiket ne emelhessék; hanem egyedül azt mondja és azt kívánja, hogy megsetétüljenek az ő szemek, hogy ne lássanak. Mi okra nézve, keresztyének? Arra való nézve, mert Krisztus, noha ellenségiért szívesen imádkozott mennyei Atyjához, azt mindazonáltal, hogy mezítelenségét lássák, nem kívánta, mert mindenekfelett annak gyalázatját fájlalta. Velaverunt eum; béfödöztettek szemei Krisztusnak, hogy mi szemeinket a lélekvesztő látásoktól tartóztassuk és örök halálba ne essünk. Siránkozik Jeremiás próféta, hogy szemei prédálták el lelkét: Oculus meus depraedatus est animam meam. Szövetséget köt istenfélő Jób szemeivel: Pepigi faedus cum oculis meis. Democritus pogány bölcs, amint Tertullianus mondja felőle, maga magának kivájta szemeit, hogy tétovázás nélkül elmélkedhessen. Marcus Aurelius írja, hogy Fulvius Torquatus római tanácsúrnak Makrina nevű felesége soha férjének távullétében magát nem mutatta sem az utcákon, sem palotáinak ablakiban. Történt pedig, hogy éppen oly időben egy félszemű szerecseny hozatott Rómába Egyiptom barlangjából, és utcákról utcákra hordoztatott az egész váras népének csudájára. Midőn pedig háza eleibe jutának Makrinának, béfutván szolgálója, megjelenté asszonyának, és kéré, hogy látná, amit nem látott addig. Megfelel az örök dicsíretre és emlékezetre méltó asszonyság, és azt mondá: készebb Makrina az halálra, mintsem magát kívül mutassa. Hatalmas Isten! Mi sem a pogányok dicsíretes cselekedetire nem vigyázunk, sem a szentek példáira nem indulunk, sem a Krisztus Jézus kedvéért nem cselekesszük, hogy szabad szemeinket a veszedelmes és kárhozatos látásoktól megzabolázzuk.

Vajon hány Makrinát találnánk Kassa várasában, keresztyének, kik nem kedves férjek kedveért, hanem a keresztfán függő Krisztus Jézus szereteteért oly helyeken és alkalmatosságokban ne mutogatnák magokat, melyekben, mivelhogy látnak és láttatnak, lelkek sérelmével veszten vesznek. Veszedelmesek a szemtelen szemek, mert nincs vétek, melyben néminéműképpen részesek ne volnának. Valóságos igazsága ennek eléggé kitetszik abból, hogy akármely tagjával vétkezik valaki és méltó penitenciát akar érette tartani, a megtörődött szívből származó szemek könnyhullatásit kedveli leginkább Isten a véteknek elmosására. Vétkezett Péter, nem szemeivel, hanem nyelvével, midőn kedves Mesterét szavával megtagadta, és mindazonáltal nem nyelvét büntette örök hallgatással, hanem szemei fizettek keserves siránkozásoknak áradásival. Mi is azért, bűnös lelkek, szemeinket áztassuk gonoszságinkért, hogy mivel mintegy kútfejek:  Azon kutakból folyjon bűneink elmosása, melyekből folytak gonoszságink. Mert eljő az idő, melyben béfödöztetnek szemeink, és a szomorú halálnak sárga gyolcsa béköti orcánkat, és nem kétlem, örömest felnyitnánk akkor, ha szabadságunkban volna, nem világi hívságokra, hanem arra az orcára és azokra a mennyei szemekre, melyek mostan érettünk szenvednek. Most azért, kedves keresztyénim, arra a szeretetre, mellyel annyira szeretett a mi szerelmes Üdvözítőnk, kérjük és mondjuk: Ostende nobis faciem tuam, et salvi erimus. Uram, szemeim előtt hordozom gonoszságimat, tudom, hogy azok födözték bé isteni ábrázatodat, de ne tekintsd azokat, hanem tulajdon szenvedésidet, és azoknak érdemire nézve, mutasd meg kegyelmes orcádat most és halálunk óráján, és üdvözülünk. Ámen.

 

Negyedik pénteken

Éppen mint az írott képpel, melynek ajakokat ír ugyan a képíró, de nyelv nélkül hagyja, úgy cselekedett Krisztussal a szeretet. Minekutána tagjait megerőtlenítette, mindenek segítségétől és vigasztalásától megfosztotta, és szent orcáját oly képtelenül leírta (amint az elmúlt prédikációmban hallottátok), nem írt, de nem is írhatott nyelvet neki, hanem az hatalmas nyelvnek, mely mutos fecit loqui, a némákat szólókká tette, et linguas infantium facit disertas, és a gyermekek nyelveit is ékesszólásra felnyitja, oly hallgatást parancsolt, mintha éppen nyelve nem lett volna. Vádolák az hamis tanúk, hallgatott. Et cum accusaretur a Principibus Sacerdotum, et senioribus nihil respondit. Vádolák a papi fejedelmek és a vének, és semmit nem felele. Kérdezi Pilátus: Non audis quanta adversum te dicunt testimonia? Nem hallod-é, mennyi bizonyságokat mondanak ellened? Non respondit ei ad ullum verbum, ita, ut miraretur Praeses vehementer. És nem felel néki egy szavára is, úgyhogy felette igen csudálkoznék a tiszttartó. Mivelhogy galileus vala, Heródeshez vitetett Pilátus parancsolatjából: Interrogavit autem eum multis sermonibus, at ipse nihil illi respondebat. Kérdezé pedig Heródes sok beszédekkel, ő pedig semmit nem felel vala néki. Oh csudálatos hallgatás! az Ige hallgat, és az örökké élő Istennek Igéje hallgat! Ki látott vagy hallott ilyen dolgot? Megöletik testvér atyafiától ártatlan Ábel, és halála után mintegy élő nyelvvé válik vére, és zörgeti az egeket ártatlanságáért. Áldozatra vitetik Izsák, és midőn már nyakára száll vala a fegyver, megszólal az Isten angyala: Abraham contimen manum tuam. Ábrahám, tartóztasd kezedet és ki ne nyújtsd a gyermekre! És az angyalok nyelve, az Ige hallgat, nem szól éppen semmit.

Ah szerelmes Jézusom! Nemdenem ártatlan Ábel vagy, és majdan végét szakasztja arany életednek a szeretet, és tudom, nem kívánod, hogy halálod után véred kiáltson, mert nem azért ölettetel meg, hogy mennyei szent Atyádat bosszúállásra gerjesszed, hanem inkább engeszteljed; mégis hallgatsz? Nemdenem te vagy az a valóságos Izsák, ki a Kálvária hegyén feláldoztatol, és tudod, hogy sem angyal, sem más senki nincsen, ki meggátolná szörnyű halálodat, mégsem szólasz? Nemdenem csak nem régen mondják vala felőled: nunquam sic locutus est homo; soha nem szólott így ember; és most megkötöd nyelvedet? Nem elég volt a te szűz Anyádnak szűz méhében kilenc holnapig és csöcsömős korodban egész addig, míg az emberi természet szerént való szólásnak ideje érkezett, hallgatnod? Emlékezzél meg, kegyes Jézusom, mit mondottál tennen magad felől: Ego in hoc natus sum, et ad hoc veni in mundum, ut testimonium perhibeam veritati. Én arra születtem és arra jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Valld meg azért, szerelmes Jézusom, valld meg az igazságot, hogy ártatlan vagy, hogy Isten Fia vagy, és szabadítsd meg magadat. Vagy talám azt akarod, hogy a kövek szóljanak és tegyenek bizonyságot, vagy hogy a koporsók nyíljanak meg, és feltámadván, a halottak kiáltsák ártatlanságodat? Vagyis talám inkább arra várakozol, hogy megliggatandó kezeidnek és lábaidnak sebei, mint annyi fel nem nyílt ajakok, szóljanak éretted és védelmezzék ártatlanságodat? Ezek ugyan beteljesednek, megszólalnak a kövek, midőn a templomnak falai meghasadoznak és a kősziklák repedezni fognak. Feltátják szájokat a koporsók, feltámadnak az halottak, és minden teremtett állat az ő módja szerént megszólal, de jaj, későn, akkor tudniillik, mikor magad nem szólhatsz,  mikor valóságosan megköttetik az haláltól nyelved, mikor szentséges lelkedet kiadod. Arra való nézve, most, míg élő nyelvvel vagy, szólj, és szólván szabadítsd meg fejedet az haláltól. A zsidó népet pedig, kik téged keresztre szegeznek, az örök kárhoztattól: ut credentes salvi fiant. Hogy hívén a te szentséges szavadnak, üdvözüljenek. De mit késztetem azt a szólásra, aki jobban tudja: tempus tacendi, tempus loquendi; mind az hallgatásnak, mind pedig a szólásnak idejét. Szólott és hallgatott Krisztus; szólott, ahol, amidőn és amennyire szükséges volt; hallgatott, ahol és amidőn hallgatni kellett. Miért hallgatott légyen pedig, midőn hallgatott; és mit szólott, midőn szólani kellett, kivált a mi hasznunkra és üdvösségünkre, megmutatom, csak hallgassák a keresztyének.

Mivel a szeretet írta mindeddig a szenvedő Krisztust, nyelvet néki nem írt, mert azt mondja Szent Ágoston doktor: Amor est lingua cordis, hogy a szeretet nyelve a szívnek; arra való nézve, maga a szeretet lett nyelve Krisztusnak. A szeretet hallgatott, a szeretet szólott szájából. Azonkívül szólott Krisztus végetlen sok téteményi által egész életében, szólott tökéletes példaadási által, szólott felséges csudatételei által, szólott kivált utolsó három esztendeiben fontos és hathatós prédikállási által. Szólott azonnal, hogy megfogatott és egy szavára, Ego sum, Én vagyok, földhöz verte a papi fejedelmek szolgáit és vitézit. Szólott, mikor Annás főpap előtt arcul csapatott, szólott halála előtt, és életét is hét végső szavaival végezte a keresztfán. Hogy pedig hallgatott sokszor, mélységes titkaira nézve cselekedte. Szent Hieronymus azt mondja: Taciturnitas Christi Adae apologiam absolvit. Hallgatott, úgymond, Krisztus, és hallgatása által maga Ádám mentegetéseért tett eleget, mert azzal szépíti vala engedetlenségét: Mulier, quam dedisti mihi sociam, dedit mihi de ligno, et comedi. Az asszonyállat, kit társul adtál nékem, adott a fának gyümölcséből, és ettem. Másodszor: Jesus autem tacebat, Jézus pedig hallgat vala, mert amint Cornelius mondja: nem hoztak elő olyas vádolást az hamis tanúk, hogy azokat méltó lett volna vitatni, és magát védelmezni. Valamiket ellene mondottak, csupán a papi fejedelmek irigységéből és gyűlölségéből származtak. Harmadszor: Jesus autem tacebat. Jézus pedig hallgat vala, mert amint ugyanazon bölcs magyarázó mondja, nem kívánta halálát mentegetésekkel kerülni, hanem hallgatással és békességes tűréssel mennyei Atyjának akaratját teljesíteni. Jézus pedig hallgat vala, mert tudja vala,  hogy valamit mondandó volna, szidalmazására csigáznák és magyaráznák ellenségi. Nem is várhatott egyebet, mert Aranyszájú Szent János tanítása szerént:  Valahol egybegyűltek Krisztus ellen a zsidók, nem törvény szerént való ítéletet tettek, hanem latrok módjára hirtelenkedtek. Hogy Heródes előtt éppen semmit nem szólott, gyönyörűséges okát adja egy bölcs elme, mert úgymond, azon Heródes volt, ki Keresztelő Szent Jánost gyilkosul lenyakaztatta, és eképpen okoskodik: A világ nem egyéb, hanem egy barlang és puszta, ebbe a pusztába jövén Krisztus, Szent János vala az ő szava, amint maga bizonyítja: Ego vox clamatis in deserto. Én a pusztában kiáltónak szava vagyok. Mikor azért Heródes Jánosnak fejét üttette, Krisztus szavát is elvette; arra való nézve Heródes előtt semmit nem szólott. De más okra nézve sem érdemlette Heródes szólását Krisztusnak, mert magahitt és felfualkodott kevélységgel dagadozott, és nem kételkedem, hogy mondotta előtte állván Krisztus magában: Consiteor tibi Pater domine coeli et terrae, quia abscondisti haec a sapientibus, et revelasti ea parvulis. Megvallom néked, mennyeknek és földnek Atyja, mert elrejtetted ezeket a bölcsektől, és a kisdedeknek jelentetted meg. Úgy van, keresztyének, elrejtettek az isteni titkok a bölcselkedő kevélyektől, és az alázatosoknak jelentetnek meg. De nem hallotta azokat, amiket Krisztus mondott, Heródes, mert az alázatos szívek hallják az ő titkos beszédét.

Ezek a szenvedő Krisztus hallgatásának okai. Mely nagyértelmű hallgatásból vajha mi is üdvösséges hallgatást tanulnánk! Vajha Dávid királlyal mi is szüntelen óhajtanánk és mondanánk: Pone Domine custodiam ori meo, ut non delinquam in lingva mea. Tégy őrizetet, Uram, az én számnak, hogy ne vétkezzek az én nyelvemmel. Ha ártatlan vagy, keresztyén lélek, tűrj, szenvedj és hallgass az ártatlan Jézussal. De talám szidalmaztatol, rágalmaztatol, szép híredben, nevedben gyaláztatol, kisebbíttetel? Ah kedves keresztyénim, megvallom, hogy súlyos és szívet szorongató keserűség, de juttasd eszedbe hallgató Jézusodnak szavait: Detrahebant mihi, ego autem orabam. Rágalmaznak vala engem, én pedig imádkozom vala. Vigasztald és bátorítsd magadat Szent Ágoston doktorral: Dicant de Augustino quid quid velint, vel lubet, solum me in oculis Dei conscientia non accuset. Mondjanak Ágoston felől, valamit akarnak s valamint kedvek tartja, csak Istenem előtt lelkem ismérete ne vádoljon engem. Nincs oly magasságú hely, nincs oly kulcsos vár, nincs oly őrizet alá vetett klastrom, melybe a rágalmazó nyelv bé ne hasson. Roppant helységbe lenni, sokféle emberek között forogni, és hírben, névben semmit sem szenvedni ritka dolog. Nem volt soha, nem is lészen ártatlanabb Krisztusnál senki, mégis mikor a vakokat látókká és a süketeket hallókká tette, azt mondják vala, hogy ördöge vagyon. Mikor szeme világát megadta egy vakon születettnek, mit mondottak a rágalmazó nyelvek? Non est homo a Deo, qui non custodit Sabbathum. Ez ember, úgymond, nem Istentől való, ki a Szombatot meg nem tartja. Tobzódónak, hamis ámítónak, országháborítónak neveztetett, és mindannyi böcstelenítési között: Pro eo, ut diligerent me, detrahebant mihi, ego autem orabam; csak azt mondá: ahelyett, hogy szeretnének engem, rágalmaznak vala engem, én pedig imádkozom vala. Ezt az üdvösséges tanulságot oltsd szívedbe, keresztyén lélek, hallgass és imádkozzál Krisztussal, és tapasztalni fogod, hogy védelmed lészen, mérgét pedig a gonosz nyelveknek üdvösségedre fordítja. Ugyanis mit használsz azzal, ha felháborodol, ha zúgolódol, ha viszálkodol? Lelkedet megsérted, de azonkívül talám úgy történik veled, mint Szent Pál felől olvasom Apostolok cselekedetei könyvének 28. részében, hogy az hideg miatt alkalmas venyikét szedett egybe, és a tűzre tette, azonban egy viperea nem szenvedhetvén az hévséget, kiugrék és megkapá kezét. Rakj te is tüzet haragoddal, bosszonkodásoddal, és vajha ne tapasztald, hogy a rágalmazók nyelvei el nem szenvedhetvén, nagyobb sérelemmel megmarjanak. Cselekedd azért, amit azon nagy apostol cselekedett: Excutiens bestiam in ignem, nihil mali passus est; azt mondja az Írás, hogy lerázván a kígyót kezéről a tűzbe, semmi nyavalyája nem lett. Rázd le magadról a gonosz nyelveket, ne gondolj mérges süvöltésekkel és semmi sérelmet nem szenvedsz tőlök. Ha felettébb durván és gorombául rongálja megfeddhetetlen életedet valaki, úgyis tanács vagyok benne, hogy Socrates filozófusnak példáját kövessed. Megrugá egyvalaki sarkával ezt a pogány bölcset, és arra késztetik vala felebaráti, hogy fogná törvényszékre, ő pedig nevetvén, csak azt felelte: Ha egy szamár rugott volna meg, mondhatnátok-e, hogy törvényt láttassak ellene? Ha azt cselekedte egy pogány, ha annyira tudott tűrni és szenvedni, te keresztyén lévén nem tanulsz Istenért békességes tűrést, nem elég-e neked Krisztus példája: Detrahebant mihi, ego autem orabam; rágalmaznak vala engem, én pedig imádkozom vala.

De talám okul veted, hogy Krisztus sem hallgatott mindenkor, hanem szólott, és maga védelmére is szólott. Először is Annás főpapnál megmondotta, hogy ő gonoszul nem szólott. Kaiafás előtt ártatlannak, Isten Fiának lenni magát vallotta. Pilátus előtt, hogy király volna és országa nem e világból való volna. Ha tehát rágalmaztatik, ha szidalmaztatik, ha böcsteleníttetik valaki, nem köteles, hogy teljességgel hallgasson. Úgy vagyon, kedves keresztyénem, szólott Krisztus is, és maga védelmére is szólott, de oh mely kegyesen! oh mely csendesen és szelíden! oh mely sérelem és minden villongás nélkül. Ha te is így szólasz, példáját követed Krisztusnak, és helyesen s dicsíretesen szólasz. De elég ez a Krisztus hallgatásáról. Azon csudálkozom én, keresztyének, hogy mindannyi hallgatási után, mintha szünetlen kiáltott és prédikállott volna, azt mondja a keresztfán: Sitio, szomjúhozom. De végét szakasztja csudálkozásomnak, amit fejül mondott Szent Ágoston doktor: Amor est ligva cordis: a szeretet nyelve a szívnek. Mivel azért nyelve vala Krisztusnak is, és mind ekkoráig képének leírásában fáradozott, megszomjúhozott. Fáradozik a szeretet mindenkor, mindenkor nyughatatlankodik; arra való nézve mindenkor szomjúhozik. El sem titkolhatja szívének epettségét, szomjúsága miatt. Innen kérdezi Drogo Ostiensis: Uram, mit szomjúhozol? tehát nagyobb gyötrelmedre vagyon a szomjúság, mint a kereszt?  a keresztedről hallgatsz, egy szót nem szólasz, szomjúságodat nem titkolhatod, hanem azt kiáltod: sitio; szomjúhozom. Domine, quid sitis? Ah Uram, ként halált szenvedő Jézusom! Mondd meg, mit szomjúhozol? Megfelel helyette Szent Ágoston doktor, mondván: Az én szomjúságom a ti üdvösségtek, a ti lelkeiteknek igazulását, a ti üdvösségeteket szomjúhozom. Melyből azt hozom ki, hogy mivel az emberi nemzetnek üdvösségeért szenvedteti mindezeket Krisztussal a szeretet, maga kiáltja a szeretet: szomjúhozom! És mivel bölcs Salamon bizonysága szerént Példabeszédek könyvének 18. részében: Mors, et vita in manu lingvae; élete és halála embernek a nyelv kezében vagyon; midőn üdvösségét szomjúhozza embernek, a nyelvnek igazságát szomjúhozza.

Ugyanis, keresztyén lelkek, hogy azokról ne szóljak, kik, amint Szent Dávid mondja: Posuerunt in Coelum os suum; szájokat az égre tátották fel, és hallatlan átkozódásokkal és káromkodásokkal bosszontják, s haragját Istennek szörnyen gerjesztik, kik felől már az ó törvényben meg vala parancsolva: Educ blasphemum extra castra, et lapidet eum universus populus; vidd ki a káromkodót a táborból, és az egész nép kövezze meg őtet. Hogy azokról ne szóljak, kik fajtalan utálatos nyelvekkel az ördögnek nyálát pökik, amint Gulielmus Petaldus a trágár és ocsmány szókat nevezi. Hogy azokról ne szóljak, kik fondorló nyelvekkel, valamit hallanak, mások füleibe súgják, és konkolyt hintenek a búzába, akarom mondani: haragot, gyűlölséget, viszálkodást okoznak a békességes jámborok között. Ezek felől írva vagyon először Sirák Fia könyvének 28. részében: Susurro, et bilinguis maledictus; a fondorló és kétnyelvű átkozott. Bölcs Salamon pedig azt mondja: Sex sunt, quae odit Dominus, et septimum detestatur anima illius: eum qui seminat inter fratres discordias. Hat, amiket gyűlöl az Úr, és az hetediket utálja a lelke, azt tudniillik, aki az atyafiak közt visszavonyásokat hint és a felebaráti szeretetet felbontja. Hogy azokról ne szóljak, kik hízelkedő nyelvekkel sebeit nyalogatják Lázárnak, de meg nem gyógyítják. Azokról, kik azon szájjal hideget és meleget fújnak; mel in ore, verba lactis, fel in corde, fraus in factis; téj és méz a szájokban, epe és csalárdság szívekben s cselekedetekben. Ezeket jegyzi a krokodilus hátán ülő macska ez írással: flemus, et mulcemus, ut fallamus; siránkozunk és törülgetünk, hogy megcsaljunk. Ki győzné előszámlálni gonoszságit a nyelveknek? Hogy bizonyára  élete és halála embernek a nyelvnek kezében vagyon, s arra való nézve szomjúhozta Krisztus a nyelveknek igazságát: Sitio, szomjúhozom! Ah, mely méltán szomjúhozol sok szidalmazásid, káromlásid és rágalmazásid közt, édes Jézusom! Tudom, hogy nem annyira nyelvednek enyhítését, mint a mi nyelveinknek igazságát szomjúhozod, hogy vagy csendes hallgatással szenvedjük a gonoszok nyelveskedését, vagy ha szólani kételeníttetünk, igazság légyen minden szavunkban. Jaj a nyelveknek, keresztyének, melyek csak messzünnen fújjon valamely szellőcske mások élete felől, azonnal egynek-másnak füleibe hírelik, és mint az éles sarlók jó híreknek, neveknek zöldellő rétjére mennek, mintha szabadok volnának ott aratni, ahol nem vetettek. Nemdenem meg vagyon parancsolva: quod tibi non vis fieri, alteri ne feceris? Nem akarod, hogy nyelvek sértegessenek, te se sértegess nyelveddel, és ne cselekedd azt másnak, amit nem akarod, hogy mások néked cselekedjenek, hogy valaha ne mondjátok, amit halála után mondott egy kárhozott lélek azok hallottára, kiket megböcstelenített: Ez, ez a gonosz nyelv kárhoztatott el engem.

Atyai végső áldását öregbik fiának, Ézsaunak akarván adni halálához közeledő jámbor Izsák, amint Moyses első könyvének 27. részében írva vagyon, vadászni küldé, hogy amit fogna, abból készíttetnék néki étek kedvére. Megértvén pedig szándékát Rebekka, felesége, midőn a mezőre méne Ézsau, előszólítá hamarsággal Jákob, kisebbik fiát, és két jeles gödölyét hozatván a nyájból, étket készíte belőle, és megszőrösítvén kezeit és nyakát, béküldé Izsák atyjához, hogy ő nyerné el bátyja előtt az áldást. Úgy is lőn, keresztyének. Megisméri vala ugyan szaváról Izsák Jákobot, és mondja vala: Vox quidem vox Jacob; a szó ugyan a Jákob szava, de magához híván és megtapogatván szőrös kezeit monda: Manus autem, manus sunt Esau; a kezek az Ézsau kezei, és megcsalatván, az istenfélő öregember Jákobot áldá meg Ézsau helyett. Így járnak sokan, kik nyelvekre nem vigyáznak, mert sokszor ártatlanok és csak bészőrösíttettek a gonosz nyelvektől, mint Jákob; akiket rágalmaznak és elveszik szép híreket, neveket, mint az áldást Izsák Ézsautól, nagy sérelmekkel mind azoknak, mind pedig magoknak. Ha azt mondjátok, hogy béhomályosodtak volt már szemei Izsáknak és nem látott, ti pedig jól látjátok életét, magaviselését és minden cselekedetét annak, akit rágalmaztok, ímé más példa, miképpen csalatkoznak némelykor a látó szemek is: Elküldé Saul király szemes és vigyázó vitézit, hogy látnák meg, hol volna Dávid; észrevévén a dolgot Mikol asszony, a Dávid felesége és Saul királynak leánya, lebocsátá Dávidot az ablakon, és a vitézek elől elszalada Dávid, és megszabadula. Vőn azonban Mikol egy faragott képet és azt az ágyra tevé, és szőrős kecskebőrt tőn annak fejéhez, és béfödé azt ruhákkal, és látván a szemes darabantok megtérének és mondák a királynak, hogy Dávid beteg. Elküldé újolag a poroszlókat, és megparancsolá, mondván: hozzátok hozzám az ágyban, hadd ölettessék meg. És mikor elmentek volna, ímé, a faragott képet találák az ágyon helyheztetve. Így csalattatnak meg gyakran kivált azok, kik vékony sajdítások vélekedési után kisebbítik felebarátjokat. És midőn azt vélik, hogy szemesek, vakabbak Izsáknál. Sokan csekélységnek tartják, ha csak arasznyi vágást nem ejtenek mások jó hírén-nevén, vagy éppen földhöz nem verik nyelvekkel, és meg nem gondolják, hogy kevés is elég a tisztességes személyek kisebbítésére. Áll vala a kép, melyet Nabukodonozor király látott, és kivágaték egy kövecske az hegyből kéz nélkül, és megüté az állóképnek vas és cserép lábait és elrontá. Fenn áll minden tisztességes személy az ő jó nevében és mások vélekedésében, de gyakorta egy szócskával is földhöz veretik. Csak hét hajszálát csípte ki Dalila Sámsonnak, és csúfja lett a filiszteusoknak. Kis tag emberben a nyelv, de a sértegetése nagy és veszedelmes. Arra való nézve: Vita, et mors in manu lingvae, élete és halála embernek a nyelv kezében vagyon. Halljátok, mit mondott az Isten Izrael felől, midőn ellene zúgolódott és rágalmazta: Non videbunt terram, pro qua juravi Patribus eorum, nec quisquam ex iis, qui detraxit mihi. Nem látja a földet, melyért megesküdtem az atyjoknak, és senki azok közül, kik engem megrágalmaztak, azt nem fogja nézni.

Azért szomjúhozott Krisztus, mert üdvösségét szomjúhozta az embernek, mely a nyelvnek kezében vagyon: Sitis mea salus vestra est; az én szomjúságom a ti üdvösségtek. Midőn ama nagyemlékezetű Rudolf császár, Ottokarus csehek királya ellen hadakozott, nagy szomjúságban vala egykoron a császár egész hadi seregével együtt. Történt pedig, hogy egy parasztot látának a vitézek, ki az aratóknak vizet viszen vala. Megragadák hamarsággal és nagy örömmel, és a császárhoz vivék. De nem vévé el a vizet az a nagy hatalmas vezér, sőt megparancsolá, hogy senki ne mérészelje megfosztani vizétől a parasztot, és azt mondá: Én, úgymond, szomjúhoztam ugyan, de nem annyira magam, mint seregem szomjúságára való nézve mutattam szomjúságomat. Felséges cselekedet! örök dicsíretre méltó mondás! Ilyen vala Krisztus Jézus szomjúsága is, keresztyének; száradott ugyan szentséges nyelve midőn vérének kifolyása miatt ellankadott, de a mi üdvösségünknek szomjúsága inkább gyötrötte; hogy méltán üdvösséges zabolára vegyük a szánkat, és szomjúságát kegyelmes Üdvözítőnknek ne öregbítsük nyelveinkkel, hanem inkább bölcs Salamon mondására vigyázván: Vena vitae os justi, hogy életnek ere az igaznak szája; nyelveinknek igazsága által az életnek erén üdvösségre igyekezzünk, hogy szomjúságát Krisztusnak megszüntessük. Ámen.

 

Ötödik pénteken

Minekutána isteni ábrázatját Krisztusnak kedve szerént leírta a szeretet, vizsgálván maga keze munkáját, mint a képíró, mit látott egyebet rajta, hanem egy világ csúfjának irtóztató képét: Non est ei species, neque decor; vidimus eum, et non erat aspectus; azt mondja vala felőle már régen jövendölő lélekkel Ézsaiás próféta könyvének 53. részében: Nincs néki színe, sem ékessége; néztük őtet, és nem vala tekintete. Mégis gondoljátok meg, keresztyének, annyira megtetszett magának ebben a képtelenül leírott képben a szeretet, hogy azzal az egész világ előtt kívánt dicsekedni. Mivel pedig tudja vala, hogy akinek képe leírásába mindaddig fáradozott, még minekelőtte emberi testbe volna öltöztetve, meg vala koronázva végetlen bölcsességgel, és ezektől mintegy megfosztotta akkor, mikor az emberi testnek homályával béfödözte. Mivel tudja és látja vala, hogy azonnal születése után sietnének a napkeleti királyok, és térdet hajtván előtte, koronájokat pedig fejekről letévén, lábaihoz helyheztetnék, és ezektől is megfosztotta, mikor Heródes dühössége előtt Egyiptomba futtatta. Mivel tudja és látja vala, hogy a Tábor hegyén megkoronáztatnék fényes nappal, hogy egésszen tündökölnék tőle, és ennek a koronának fényességét csakhamar a következendő szenvedésnek étszakájával béhomályosította. Mivel tudja és látja vala, hogy nemrégen felséges csudatételét az öt árpakenyérnek sokasításában és ötezer embernek megelégítésében látván a követő sereg, királlyá akará tenni, és ezelőtt szárnyakat adván néki, a hegyre repítette. Mivel végtére hallja vala jól, hogy Pilátus előtt királynak mondja vala Krisztus magát lenni. Az vala még hátra, amit elhagyott képének írásában, tudniillik: hozzá illendő korona. Arra való nézve: Milites plectentes coronam de spinis imposuerunt capiti ejus. A vitézek koronát fonván tövisekből az ő fejére tevék.

Így tehát tövisekkel megkoronáztatván szentséges feje, először is Pontius Pilátusnak udvarában az egész jeruzsálemi zsidóság előtt felfödöztetik orcája, és azt mondja Pilátus: Ecce homo! Ímé az ember. Te mondád-e ezt, Pilátus? Igenis, ő mondotta, de a szeretet is azt mondhatta: Ecce homo! Ímé az embernek képe, melyet én, ha úgy tetszett, kedvetek szerént írtam. Ímé az ember képe! Lássátok és vizsgáljátok, ha találtok-e fogyatkozást írásomban. Ímé az ember képe! melyre ti eddig kegyes szemekkel nem nézhettetek; most fordítsátok reá szemeitek élét, és jól megszemléljétek, ha nem úgy írtam-e, amint kívántátok. Ímé az ember! kinek orcái nem emberi orcák, hanem kékes dagadások, kinek ajkai nem emberi ajakok, hanem megtöretett pöffedékek. Ímé az ember! kinek szemei nem szemek, hanem béhorpadt és vérbe borult üregek. Ímé az ember! kinek egész ábrázatja nem emberi ábrázat, hanem iszonyú képtelenség. Elmehetsz az ilyen képpel, irgalmatlan írásodtúl meg nem szűnő szeretet. Te ezzel mint valamely ékes ábrázatú Absolonnak képével dicsekedel: Ecce homo! Ímé az ember! És tudod jól, mit mondott légyen ennek a te képednek személyében Szent Dávid zsoltári könyvének 21. részében: Ego autem sum vermis, et non homo; opprobrium hominum, et abjectio plebis. Én pedig féreg vagyok, és nem ember; emberek gyalázatja és a nép megvetése. Te ezt a képet mint kezednek ritka és jeles munkáját mutogatod a zsidóknak, és hallod jól, mit mond újólag azon koronás próféta, Szent Dávid: Omnes videntes me, deriserunt me; locuti sunt labiis, et moverunt caput. Mindnyájan, akik láttak engem, megcsúfoltak engem: ajakokkal szólottak, és fejeket hajtogatták.

Nem is várhatott egyebet a szeretet, minekutána ezen képnek írását felvállalta. Arra való nézve, nem már csak a zsidóknak, hanem az egész világnak látására keresztfára emeli, és hogy az Istennek Fia mintegy pünkösdi királlyá tétetett e világon, feje felibe engedi tenni titulusát: Názáreti Jézus Zsidóknak Királya, és azzal szörnyű írásának végét szakasztja. Mi keresztyének, kik ennek a tövisekkel koronázott főnek igaz tagjai vagyunk, nem csúfságból, mint a zsidók, hanem valóságosan Urunknak és természet szerént való királyunknak ismérjük. Én, amennyire lehet, megmutatom, mit cselekedett fejünkkel a szeretet, és mire kötelesek a tagok. Figyelmezzetek.

Ha a bálványozó pogányok borostyánlevelekkel és drága koszorúkkal ékesítették a hívságos szeretetnek kezeit, mit véltek, minémű koszorúkkal és koronákkal ékesek annak a szeretetnek kezei, keresztyének, mely az Isten Fiának fejét mindazoktól a koronáktól, melyeket azon látott Szent János: In capite ejus diademata multa, megfosztotta, kezeire rakta, és azok helyett goromba tövisekből fonott koronával koronázta meg? Ha azon pogányok a szeretetnek szekere eleibe fogták az ő isteneket, és úgy húzatták vélek, hogy hatalmasságát és isteneken való győzedelmét is megmutatnák, ímé, mit cselekeszik a Krisztus Jézus szeretete. Reá rakja a világnak súlyos terhét, és vállaira tétetett keresztjére ülvén, titkos ugyan, de dücsőséges triumfussal húzatja magát a Kálvária hegyére. Ha ugyanazon pogányoknak szokások vala, hogy a barmokat, melyek az Istennek tiszteletére feláldozandók valának, megkoronáznák és fejeket virágokkal ékesítenék, ímé, a valóságos áldozat a Krisztus Jézus, kit a szeretet majdan feláldoz mennyei Atyjának. És nem borostyánlevelekkel vagy virágokkal, hanem oly sérelmes tövisekkel koronáztatott, hogy ha a szeretet tovább is lelkét benne nem tartóztatta volna, a tövisek öldöklésinek fájdalmi miatt is halált szenvedett volna. Tégyen bizonyságot felőle Tertullianus, midőn azt mondja: Dominica Christi tempora lancinaverunt mortiferis quidem vulneribus spinae, sed novarum paenarum ardore sustentabatur amans. Szentséges fejét Krisztusnak halálos sebekkel liggatták ugyan a tövisek, de hogy bővebb lenne szenvedése, a szeretet gyámolította benne a lelket. Öregbedett sérelme és keserves fájdalma azzal, hogy egynehány napok előtt zöld ágakat hányván és ruhájokat eleibe terítvén, országos pompával, királyi dücsőséggel és vigasságos énekekkel kísírik vala a zsidók Jeruzsálembe, most pedig gyalázatosan vesszőzik és taszigálják ki várasokból.

A görögök históriái beszélik, hogy Andronikus tyrannust megfosztván a konstáncinápolyi és napkeleti birodalomtól, Izsák angyal fokhagymákból kötött koronát tétetett fejére, és egy szőretlen vén tevének hátára ültetvén, addig hordoztatta Konstáncinápoly várasának utcáin, míg a piac közepén sok ostoroztatási és gyalázatos böcstelenítési közt végét nem szakasztotta életének. Hallatlan cselekedet, keresztyének! Iszonyodással és szörnyű fájdalmakkal teljes állapat lehetett az egy országló fejedelmi és királyi személynek; de Andronikus tyrannus volt, kegyetlen volt, és talám csak erőszakos császára lévén napkeletnek, hatalmasan lépett az országlásra és következendőképpen érdeme szerént szenvedett. De a mennynek és földnek természet szerént való örökös Ura, szelíd, ártatlan és megfeddhetetlen királya, mi okra nézve gyaláztatott? mit cselekedett, hogy Jeruzsálemnek utcáin hurcoltatott? honnan érdemlette, hogy halála óráig böcsteleníttetett, rongáltatott? Nem szúrta fejét Andronikusnak az hagymakoszorú, de az hegyes tövisekből kötött korona úgy által s meg általjárta szentséges fejét Krisztusnak, hogy sűrűn serkedező vérnek folyamit okozná. Nem tevén hordoztatott ez a napkeletnek és napnyugottnak Ura, hanem hátán vitte a tevét, a világnak undok és súlyos gonoszságát. Mennyivel tehát nagyobb gyalázatjára, fájdalmára és keserűségére volt Krisztusnak az utcákon való hurcoltatás, a különbségből tehet az okos elme ítéletet. Ha Szent Bernárdot akarjuk hallani, eképpen szólítja meg tövisi és gyalázati közt Krisztust:  A tövisek lyuggatásiból villonganak benned a fájdalom és gyalázat; melyiktől sértegettetel nagyobban, nem tudom; koronád miatt csúfoltatol, tövisitől szúrattatol, sebesíttetel. Helyesen mondja a szent atya, hogy melyik lett légyen súlyossabb Krisztusnak, nem tudja, mindazonáltal úgy tetszik, hogy a tisztességes személyek örömesben szenvedik a testi sebeket, hogysem a csúfolásokat. Szomorú és gyászos változás! Nemrégen az hegyre futott, hogy a követő sereg királyságra ne emelje; most kötve hurcoltatik, hogy csúfságos és nevetséges királysága után megölettessen. A perzsák királya ezt a titulust adja vala régenten levelében a spanyolok királyának: Regi, qui solem habet pro galero; a királynak, kinek süvege a nap; jelenteni akarván ezáltal, hogy annyira terjed hatalma és birodalma a spanyol királynak, amennyire terjednek a napnak sugári. Arra való nézve mondotta egy bölcs is ugyanazon spanyol birodalomnak királya felől: Felségeddel a világot bétöltöd, valahol a nap felkél, valahol elnyugszik, tiéd. Ah, töviskoronád alatt megaláztatott és csúffá tétetett szerelmes Jézusom, hatalmas királyom! Te istenségeddel és isteni hatalmaddal az eget és a földet bétöltöd: Tuus est dies, tua est nox; Tu fabricatus es auroram et solem; Tu fecisti omnes terminos terrae. Tiéd a nap és tiéd az étzaka, te alkottad az hajnalt és a napot, te alkottad a föld kerekségének minden határit. Tiéd az ég, tiéd a föld és minden koronádat kiragadta fejedből a szeretet, és mintha egy ujjnyira sem terjedne hatalmad, csúfolásra és nevetségre hozott. Nem fényes nappal koronáz téged a szeretet; nem látok a te szentséges fejeden gyémántos koronát, mint a földi királyok fejein, nem szkófiomos patyolattal keríttetett a te fejed, mint a Traianus császár feje, nem rózsakoronával, mint Caius Verres, Róma várasa ítélőbírájának feje, hanem hegyes, kemény és hosszú tövisekkel. Ki látott vagy hallott ilyen koronázást? Megszaggaták szentséges fejét Krisztusnak a tövisek, és mindenfelől vérének drága forrási nyílának rajta. Oh ártatlan fő! mit vétettél, hogy ily kemény fájdalmakkal kínoztatol? De a szeretetnek munkája vala ez is, mert amint Justinianus Szent Lőrinc mondja: A lángoló szeretet mindenkor elmélkedik, és szokatlan dolgokban foglalatoskodik; meg sem szűnik gondolkodásitól, miképp mutathassa meg bővebben buzgóságát. Ezt valóságosan bételjesítette Krisztussal a szeretet, midőn ily hallatlan és szokatlan dolgokat vitt végbe szeretetünkért.

De mivel is koronázhatta meg egyébbel e világon Krisztust a szeretet? Mert Isten átka vala az első ember esete után a földön: Maledicta terra in opera tuo; spinas, et tribulos germinabit tibi. Átkozott a föld a te munkádban; töviset és bojtorjánt terem néked. És a mi testünknek földje is gonosz vágyódások, kevélység, fösvénység és egyéb feslettségek tövisinél egyebet nem termett, és ezek sértegették felettébb áldott szent fejét, amint Aranyszájú Szent János bizonyítja: Környülvétetik egész feje tövisekkel és pompás, de büntető korona nyomja, és azokban a tövisekben a mi gonoszságink furdalják. De, ha szabad, bizonyára a töviskorona alatt szenvedő Krisztus felől mondhatom, amit a bűnös lélek felől mondott Szent Dávid zsoltári könyvének 7. részében: Concepit dolorem, et peperit iniquitatem. Fájdalmat fogadott és csalárdságot szült. Fájdalmat fogadott Krisztus, nem méhébe, hanem fejébe, mert örök bölcsessége lévén Istennek, nagyon fájlalja vala az egész emberi nemzetnek veszendő sorsát. Et peperit iniquitatem. És csalárdságot szült; nem valamely Isten ellen való gonosz csalárdságot, hanem oly szent álnokságot, mellyel az ördögöt megcsalná: lacum aperuit, et effodit eum; vermet nyitott, és megásta azt, mikor tudniillik eleibe tette az igaz ítélő Istennek, hogy örök kárhozatra volna méltó az ember gonoszságaért és Isten tilalma ellen való engedetlenségeért. De magára vállalván az elégtételt és a kárhozandó embernek büntetését: Incidit in foveam, quam fecit; maga esett, noha készakartva a büntetésnek vermébe, melyet az ember érdemlett, és ugyanarra való nézve: Convertetur dolor ejus in caput ejus, in et verticem ipsius iniquitas ejus descendet. Ímé, fejére tért a fájdalom, melynek szenvedésére mi, tagjai Krisztusnak, valánk kötelesek, és tetejére szállott, nem az ő, hanem a mi hamisságunk, melyet ő magára vállalt, és a bűnös embernek képét hordozván e világon, mint tulajdon hamisságaért szenvedett. Oh megfoghatatlan kegyelmesség! oh megböcsülhetetlen méltóztatás! A tagok vétkeznek és az ártatlan fő szenved, az ember cselekeszik gonoszságot, és az Isten Fia büntetődik. Ímé, mit vitt végbe a teljes Szentháromságnak tanácsában az örök Bölcsesség és a szeretet! Fogja meg, aki megfoghatja, én nem vizsgálom, hanem azt a titkos tanácsot mélységes alázatossággal imádom, és szívemet háláadóságra ébresztem.

Hallod ezeket, bűnös lélek, és ha igaz tagja vagy Krisztusnak, fordítsd reá szemeidet, és lássad, ha nem mutatta-e meg, hogy igaz fejed és valóságos királyod? nem vitte-e végbe mindeneknek példájára, amit Aranyszájú Szent János mondott a világnak koronás fejei, császári és királyi felől: A felségek hivatalja, kik tudniillik országok és tartományok birodalmára és kormányozására választattak, hogy amint mindenek oltalmát magokra vállalták, úgy, ha szükséges, mindenekért meghaljanak; és a közönséges haszonért minden kínokra és szenvedésekre készségeket mutassák. Ímé, a te fejed, ímé, a te királyod, kedves keresztyénem! Ki e világra jövén, éretted jött, e világon élvén, éretted élt, e világon szenvedvén, éretted szenvedett, és ugyane világon meghalván, éretted holt meg is: In tuum usum, et utilitatem, non ut suam rem conficiat, quam prelumque Reges agunt, sed ut te salvet, et beatum reddat; atque ad eo, ut tuus sit totus. A te hasznodra és javadra mívelte mindezeket, nemhogy maga ügyét végezze, amint többire cselekesznek, hanem hogy téged üdvözítsen, boldoggá tégyen és hogy maga is egészen és mindenestől tiéd légyen. Ímé, azért a te fejed, ímé, a te királyod, ki fársángos királlyá tétetett ugyan, mindazonáltal olyan valóságos fejed és örökös Urad, kinek hatalma alá természet szerént vettettél teremtésed által, kinek követésére köteleztetel megváltásod által. Ímé, a te fejed, kinek tagja lettél a szent keresztségben, fegyverébe öltöztél az igaz hitben. Ímé a te királyod, kinek nem hópénzéből, hanem mindennapi kegyes gondviseléséből táplálod és ruházod testedet, kinek kegyelme igazulásod, szenvedése szabadulásod, halála életed. De ímé, egyszersmind a te fejed és királyod: Qui potest et animam, et corpus perdere in gehennam. Aki mind testedet, mind lelkedet gyehennába vesztheti. Oh mely iszonyú fájdalmi lehetnek embernek, midőn valamely tagja elvágatik testétől! Oh mely szörnyűséges kínokat érez, kinek élő tagjai egymástól elszaggattatnak! Mi lészen tehát akkor, mikor a maga fejétől, teremtő Istenétől, Megváltójától, utolsó boldog végétől elszakasztatik a bűnös lélek: Utinam natus non fuisset homo ille! Ah, vajha, vajha ne született volna inkább az az ember! Jobb lett volna bizonyára, hogy semmiségében maradott volna, hogy soha vétket nem ismért volna, mintsem hogy azt a boldogtalan és szerencsétlen időt érje, mert ha ezeket követte el Fiával Istennek a szeretet, vajon mit nem cselekeszik az isteni igazságnak bosszúálló haragja a bűnös lélekkel? Oh szörnyű állapat! rettenetes kínlódás! vég nélkül való gyötrelem! Midőn a kárhozott és Istentől örökre elszakadt lélek efféle szókra fakad: én, átkozott lélek, ki élet nélkül élek, fogyatkozás nélkül fogyok, mindenkor égek, és soha meg nem éghetek, mindenkor halok, és soha meg nem halhatok. Ah crucior in hac flamma! Gyötrődöm és örökké gyötrődöm e tűzben. Ah nemes Kassa várasa lakosi, kedves keresztyénim! Távoztassuk mi efféle boldogtalan lelkek siralmas sorsát, távoztassuk a vétkeknek tövisit, mert valamennyiszer vétkezünk, annyiszor töviskoronát tészünk Krisztus fejébe. Eltávoztatjuk, ha minden veszedelmek és kísértetek előtt az ő koronájának sűrű tövisi közé szaladunk, és azokba csinálunk fészket lelkeinknek.

De tudja meg minden, hogy aki felfualkodott kevélységtől dagadoz, ahhoz a tövises főhöz nem érhet; nem a szemérmetlen orca, nem a szemtelen szemek, nem a trágár beszédű nyelvek. Nem fér ahhoz a tövises főhöz a tobzódó torok, és akinek hasok istenek. Nem a fösvénységtől reszkető irgalmatlan kezek, nem a buja és fajtalan ágyékok, nem az Isten szolgálatjában restelkedő lábak. Nem a bosszúálló, haragos máj, hanem azok igaz és hív tagjai Krisztusnak, kik az ő tövisekkel lyuggatott fejének fájdalmiba részesekké tészik magokat. Fáj a fejed? odakap a kezed, könyveznek szemeid, panaszolkodik nyelved, sajnálják lábaid, fájlalják minden tagjaid. Ímé, fáj a fejed az ő töviskoronája alatt, és a fájdalom nemsokára halálba is hozza; tudod-e kötelességedet, ha igaz tagja akarsz lenni? nékem bizonyára úgy tetszik, hogy az első és fő kötelességed, hogy ha valaha hitedet megszegted és azzal tőle elszakadtál, tégy oly kemény és erős fogadást, hogy készebb lészesz javaidtól, böcsületedtől, sőt életedtől is megfosztatni, mintsem hűségétől gyalázatos pártolkodások által elállani. Hogy fogadásodat teljesítsed, midőn látod, hogy kiadja minden vérét éretted, te legalább nyisd meg könnyhullatásidnak forrásit. Midőn látod, hogy meglikasztatnak kezei és lábai, te kezeidet és lábaidat elszakaszthatatlanul szegezd törvényéhez. Midőn látod pöffedékké tétetett, megtöretett ajakit, te nyelvedet vigasztalására fordítsad. Midőn látod vérbe fordult szemeit, te fogd el szemeidet a hívságoknak látásától. Egy szóval: donec formetur Christus in vobis, míglen az ő képét, melyet reá írt a szeretet, ti is magatokon le nem rajzoljátok, ne adjatok nyugodalmat szorgalmatosságtoknak. Ezek az igaz tagoknak fejekhez való kötelességek. Tövisekkel koronáztatott a fejed, hogy a világi nyomorúságoknak sűrűn és bokrosan nevekedő tövisit békességes tűréssel szenvedd. Talám üldöztetel, kísértetel, szidalmaztatol, hurrogattatol, gyaláztatol, kisebbíttetel? Tövisek ezek Krisztusnak tagjai, melyek sértegetik ugyan fejeiteket, de a Krisztus tövisinek gyakor emlékezetivel könnyen kigyökereztetnek. És gondoljátok meg, amit Agapytus mártír mondott: Oh mely ékesekké tészi a dücsőségnek koronája azokat a fejeket, melyek Krisztusért rongáltattak!

Midőn a napkeleti szerecsenek meg akarnak valamit tisztelni, először megcsókolják, azután fejekre tészik. Mely szokást követvén egy mártíromságot szenvedő Magdolna nevű asszonyság 1613. esztendőben, midőn a tűzbe vettetett, elégének hamarsággal kötelei, melyekkel kezei kötözve valának, és azonnal a tűzbe markolván fejére tévé és megtisztelé a tüzet, melybe Krisztusért halált szenvedett. Így kell böcsülnünk és tisztelnünk, midőn Krisztus az ő tövisit velünk közli, csókolgassuk meg és fejünkön hordozzuk. A koronák, melyeket a világ nyújt, tudniillik elmulandó javai, tisztességi és hívságos gyönyörűségi itt ugyan zöldellenek, de hamarsággal megszáradnak, tövisekké válnak; ellenben a Krisztus tövisi itt ugyan szárazok, de az örök dücsőségben zöldelleni és virágozni fognak. Ímé, a szeretet nemsokára munkáját elvégzi és megírja a képet, hogy te azon képet magadon lerajzoljad, és te még talám hozzá sem kezdettél. Nincs tagocska Krisztusban, melyet fájdalmas sérelemmel ne írna a szeretet, és te legkisebb fájdalmat sem akarsz szenvedni. A szeretet tövisekkel koronázza Krisztust, és te rózsákkal és virágokkal kívánsz koronáztatni. A szeretet semmit el nem mulat, hogy Krisztust haláláig sanyargassa, és te minden sanyarúság nélkül gyengéltetésben és gyönyörűségben akarsz élni. De haszontalan, mert: Non coronabitur, qui legitime non certaverit. Meg nem koronáztatik, hanem aki mindvégig törvény szerént viaskodik. Arra való nézve: sic currite, ut comprehendatis, úgy fussatok Krisztus után az életben, kedves keresztyénim, hogy véle együtt örök dücsőséggel együtt koronáztassatok. Ámen.

 

Hatodik pénteken

Midőn Krisztust a keresztfának kemény ágyán látom és sűrű tövisekből fűzött koronája alatt szemlélem, jut eszembe újolag, amit már egy prédikációmban Jónás felől előhoztam. Elvégezé ez az Istennek prófétája prédikállását Ninive várasában és kiméne és leülvén napkeletre a váras ellenébe, várja vala, mi történnék a várasan, amint parancsolatjából Istennek a ninivitáknak hirdette, kiáltván az utcákon: adhuc quadraginta dies, et Ninive subvertetur. Még negyven nap vagyon, és Ninive elsillyed. De látván, hogy megcsalatkoznék várakozásában, sőt az hajlékban sem volna nyugodalma, melyet magának csinált vala, és ami több, a borostyánfának árnyékától is megfosztatnék és nap sütné fejét, azt mondja az Írás ugyan Jónás könyvének 4. részében: Petivit animae suae, ut moreretur. Kéré az ő lelkének, hogy meghalna. Gyámoltalan Jónás, minekutána három napnyi földet eljárt, fennszóval kiáltott, Isten parancsolatját végbevitte, borostyánból készített ernyő alá vévé ugyan magát, hogy fáradt testét nyugosztalná, de amely könnyen alkatá Isten az árnyékos fát, oly hamarsággal férget alkatván, meg is száraztá, és a sütő naptól meghevülvén Jónás, mit mondhatott egyebet, hanem amit valóságosan is mondott könyvének 4. részében: Melius est mihi mori, quam vivere. Jobb nékem meghalnom, hogysem élnem. Ezeket hallván, keresztyének, tudom ugyan, hogy nincs olyan teljes hasonlatosság, melybe valami különbség ne légyen, ama közmondás szerént: omnis similitudo claudicat; fogyatkozással vagyon minden hasonlatosság, mindazonáltal alkalmatos és kellemetes hasonlatosságot találok Jónás próféta és Krisztus között. Úgy tetszik, hogy csaknem úgy történt szerelmes Üdvözítőnkkel, mint Jónással. Ugyanis, kedves keresztyénim, mi vala egyéb az egész világ, hanem gonoszsággal teljes Ninive várasa? Ebbe jőve az Istennek megtestesült Fia, mint Jónás, prédikál vala, kivált utolsó három esztendeiben, eljárván egész Judeának és Galileának tartományit, és nem sillyedésit a világnak, nem romlását az emberi nemzetnek, nem veszedelmeket a gonoszoknak, hanem a bűnöknek bocsánatját, a penitenciának keresztségét, az Istennek kegyelmét és mindenek üdvösségét prédikálja vala. És elfáradván, kiméne Jeruzsálem várasából, abból a Ninivénél gonoszabb várasból napkeletre, a Kálvária hegyére, és szerencsétlenebb Jónásnál, nem borostyánfának zöldellő ernyőjébe, hanem száraz tövisekből fűzött koronának árnyékába jutván, nem lehete nyugosztalása. Tudniillik még a Paradicsom kertében az élet gyümölcsös fájának gyökerén támada, nem az Istentől, hanem a pokolbéli kígyótól egy féreg, mely felől Ézsaiás próféta régen mondja vala könyvének 66. részében: vermis eorum non morietur; hogy a véteknek férge meg nem hal, és az az átkozott féreg megrágá az életnek fáját és megszáraztá, és amint sokan tanítják, abból csináltatván keresztet Krisztusnak, nem adhata zöldellő leveleket, nem árnyékot, és így sűrű száraz bokor tétetvén fejébe, mely alatt kívül az Isten igazságának napjától süttetvén, belül a szeretettől hevülvén, mit kívánhatott egyebet, ha nem ő is Jónás prófétával: petivit animae suae mori; kéri vala lelkének, hogy meghalna. Arra való nézve, már egy felé, már más felé hajtván szentséges fejét, meghevült szívének fohászkodását és megszáradott nyelvének szavát szerelmes Atyjához bocsátja, mondván: Pater, in manus tuas commendo Spiritum meum. Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet! Atyám! mennyei szerelmes Atyám! ímé, a te igazságodnak ereje és hatalma, mint a déli napnak heves sugári körülvették fejemet, elolvasztja szívemet tüze a szeretetnek, mint a viaszat: Melius est mihi mori, quam vivere. Jobb azért nékem meghalnom, hogysem élnem. Vedd hozzád tehát lelkemet, szerelmes Atyám. Úgy van, kegyelmes Jézusom! Mivel halálra húzott a szeretet, és készakartva halálra ajállottad magadat, jobb néked meghalnod, hogysem mi mindnyájan elvesszünk. Élünk mi, ha te meghalsz, halunk mi örökké, ha te életben maradsz. De tudom, hogy Non vis mortem peccatoris, sed ut convertatur, et vivat; nem akarod Ninive várasának, a gonosz világnak veszedelmét, hanem hogy megtérjen és éljen. Azokáért, amint Kaiafás is jövendölő lélekkel mondja vala: Expedit, ut unus moriatur pro populo; jobb, hogy egy meghaljon az egész népért, hajtsd hozzánk szentséges fejedet, és bocsásd ki mennyei szent Atyádnak kezébe lelkedet, hogy mi éljünk, és téged tovább a szeretet ne kínozzon. Nem is kívánt egyebet a szeretet, mert azért fogott írásához, hogy az halálnak képét végezze rajta. Vajha én is úgy írhatnám szíveitekbe! De remélem, hogy azon szeretet azt is végbeviszi, csak beszédemre figyelmezzetek.

Kéri vala búsúlásában Jónás próféta halálát lelkének a száraz borostyán alatt, de meg nem nyeré akkor, mert nem vala ideje halálának. Kéri vala Krisztus is a száraz töviskorona alatt, és bétölté kívánságát a szeretet. És mivel az egész ó törvény Krisztust árnyékozza vala, és amik abban példákban történtek, az új törvénybe világosságra és valóságra hozattak. Minekutána meghallottuk, miképpen kívánták mind Jónás, mind pedig Krisztus halálokat, vegyük még egy jeles példáját az ó törvényből Krisztus halálának. Királyok negyedik könyvének negyedik részében olvasom, hogy magtalan lévén Sunamitis asszony, kérésére Elizeus prófétának megnyerte Istentől, méhébe fogadott és fiat szült e világra: Crevit autem puer, felnevelkedék pedig a gyermek, amint az Írás mondja; és mikor némely napon kiment volna az atyjához az aratókhoz, monda az atyjának: a fejem fáj, a fejem fáj; ama pedig mondá az inasnak: vedd fel és vidd őtet az anyjához; ki mikor felvette volna és az anyjához vitte volna, ő a térdeire tévé őtet délig, és meghala. Eddig az árnyék. Már keresztyének: Elisaeus, Deus salvans, a mi nyelvünkön  üdvözítő Istent tészen. Bizonyára üdvözítő Isten a mi Istenünk. Magtalan anya vala földnek kereksége, töviseknél és bojtorjánnál egyebet nem terem vala. Fiú nélkül vala, mert valakik eredendő vétekben fogantattak vala (fogantattak pedig mindnyájan) nem valának méltók, hogy fiaknak mondatnának. És mindaddig fiú nékül vala, míglen a Szűznek szűz méhe fiat nem fogadott, és az életnek gyümölcsét, az Istennek örök szülött fiát, a Krisztus Jézust világra nem szülte. Crevit autem puer. Nevekedék a Sunamitis fia. Jesus autem crescebat aetate, ac sapientiae coram Deo, et hominibus. Jézus pedig nevekedik vala idővel és bölcsességgel az Isten és emberek előtt. Et cum esset quadam dies; és mikor némely napon, azon tudniillik, melyen exultavit Abraham, ut videret diem; örvendezett Ábrahám, hogy látná a napot, azon a napon: qua operatus est Deus salutem in medio terrae, a mi váltságunknak napján, a kínszenvedésnek napján, mikor kiment volna Krisztus mennyei Atyjához, akaratját teljességgel akaratjára hagyván Istennek, a szenvedésnek mezejére; ad messores, annak az arattásnak idején, mely felől előre mondja vala maga Krisztus Szent János evangélistánál könyvének 4. részében: Levate capita vestra et videte Regiones, quia albae sunt jam ad messem. Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok a tartományokat, mert fejérek már az aratásra, tudniillik a lelkeknek sokasága, amint Aranyszájú Szent János magyarázza, melyek készek valának már, hogy az apostolok prédikállási által megtérnének, és hitét s tudományát Krisztusnak bévennék. Annak tehát az aratásnak idején: In opus fervebat, et operarios mittere festinabat; buzgólkodik vala a szenvedésnek munkájában, és siete, hogy kiküldje az apostolokat, mert azon Szent Ágoston doktor mondása szerént: A próféták vetik vala a magot, de nem ők aratták, hanem az apostolok. Mégyen vala, egy szóval, Krisztus annak az áldott és szerencsés aratásnak idején, melybe a mi bűnös lelkeink Isten kegyelmébe vétettek, és elfáradván hallatlan kínjai és fájdalmi miatt, siete szent Atyjához, és mit mondhatott egyebet, ha nem: Caput meum doleo, caput meum doleo. A fejem fáj, a fejem fáj, és egész délig fájlalván: Inclinato capite tradidit Spiritum. Lehajtván a fejét, kiadá lelkét. Nem édes Anyjának térdein, hanem a kemény keresztfán, melyet az ő mostohája, a Sinagóga készített. És lehajtván fejét, kiadá lelkét. O dulcissime puer! A kereszten is édességes gyermeknek nevezi Szent Ágoston doktor, és felkiáltván azt mondja: Oh édességes gyermek, mit míveltél, hogy így ítéltettél? mit cselekedtél, szerelmes ifjú, hogy ily gorombáúl és kegyetlenül rongáltatnál? Mit vétettél? micsoda gonoszt cselekedtél? Mi oka, hogy halálra kárhoztatnál? Lehajtván a fejét, kiadta lelkét! Ah, kedves keresztyénim! ki hallhatja szívbéli indulat és fájdalom nélkül a Sunamitis fiacskájának halálát, ki kevés ideig fejét fájlalván, meghala térdein édesanyjának! Ah, ki hallhatja inkább keserves szívének hasadása és fájdalma nékül az ártatlan Jézusnak feje meglyuggattatásiból származott megmondhatatlan fájdalmi után lött halálát! Lehajtván fejét, kiadá lelkét.

Ímé, a szeretetnek titkos munkája, keresztyének, ímé, meddig vitte írását, hogy kívánságának tárgyát elérje; necat amantem; valóban addig sanyargatta és rongálta, míg hogy meghaljon, végbe nem vitte. Nem vala már tagocska egész testében, melyen keze súlyának fájdalmas jeleit nem hagyta volna, nem annyira emberhez, mint halál képéhez vala hasonlóbb, és emberi természetének gyarlósága és halandósága szerént, sebei és szörnyű fájdalmi miatt, úgyis meghalni kénszeríttetnék, midőn hallá, hogy lelkét mennyei szerelmes Atyjának kezeibe ajállaná, és amint Aranyszájú Szent János mondja: Nem volna semmi egyéb hátra az halálnál,  maga az halál futa tőle, tartózkodék és késedelmeskedék, nem akarván az Isten Fiának életét mindannyi kínlódási és gyötrelmi között is eloltani, arra való nézve szembe szökék véle a szeretet, és nem engedé azt a dücsőséget az halálnak, hogy ő venne rajta győzedelmet. Kiált az halált kívánó Krisztus: Pater! In manus tuas commendo Spiritum meum. Atyám! Imé, elérkezett az idő, és meg nem halhatok, mors refugit, mors moratur; késedelmeskedik, sőt fut és távozik tőlem az halál, de fortis, ut mors dilectio, erős a szeretet, mint az halál. Azokáért, amit az halál végbe nem vihet, vagy végbe nem akar vinni, végezze a szeretet: In manus tuas commendo Spiritum meum. Kezeidbe ajállom lelkemet, és haljak meg, inclinato capite tradidit Spiritum, és lehajtván fejét, kiadá lelkét. Úgy van, kedves keresztyénim, nem az én elmémnek leleménye és találmánya ez, hanem az Írás tanítása Bölcsesség könyvének 3. részében: Justorum animae in manu Dei sunt, et non tanget eos tormentum mortis. Az igazak lelkei Isten kezében vannak, s nem illeti azokat az halál gyötrelme. Nem az halálnak, hanem a szeretetnek szorongatási és gyötrelmi miatt kívánkozott Krisztus meghalni és lelkét szerelmes Atyjának kezeibe letenni. Igaz vala Krisztus és megfeddhetetlen, ártatlanságban töltvén egész életét, nem érezheté az halálnak gyötrelmét, hanem a szeretet, minekutána külső tagjain kemény írását elvégezte, belső részeibe vette magát, és kivált a szívét, mely principium vitae naturalis, eredete és kezdete a természet szerént való életnek, környékezte meg és emésztette. Akkor mindjárt kezdé, nem kétlem, Krisztus mondani Jeremiás prófétával könyvének 20. részében: Factus est in corde meo quasi ignis exaestuans, claususque in ossibus meis, et defeci, ferre non sustinens. Lőn az én szívemben mint az égő és csontjai közé rekesztetett tűz, és ellankadék, el nem tűrhetvén. És Dávid királlyal: Rugiebam prae gemitu cordis mei, ugyan ordítok vala szívemnek fohászkodása miatt. Ah, irgalmatlan szeretet! Age, quod agis; cselekedd, amit cselekeszel: Quod facis, fac cito, és vidd végbe hamar munkádot, ne szorongasd, ne gyötörd tovább az ártatlant. Béhomályosodtak és béhunyódtak vala már szemei, álla leesett vala, nyelve többet nem szólhata, minden tagja megholt vala, egyedül a szíve él és mozog vala benne, és nemkülömben, mint Saul király halálos sebben esvén a Gelboe hegyén, kéri vala fegyverhordozóját Királyok első könyvének 31. részében: Evagina gladium tuum, percute me. Vond ki kardodat, és ölj meg engem. És ismég Királyok könyvének első részében az amalecitát: Sta super me, intersice me; quoniam tenent me angustiae, et adhuc tota anima in me est. Állj reám, és ölj meg engem, mert gyötrelemben vagyok, és még bennem vagyon éppen a lelkem. Nem különben, mondám, kéri vala Krisztus élete fogytát és halálát. Akkor a szeretet is megszúrá az életnek szívét, és meghala; és bételjesedett, amit Jób pátriárkának kedves barátja, Eliu mondott Jób könyvének 37. részében: Super hoc exspiravit cor meum, emotum est de loco. Ezen megrémült a szívem, és kimozdult helyérűl. És lehajtván fejét, kiadá lelkét.

Itt méltán felkiált Szent Bernárd apát úr, és nem mézzel, hanem keserűséggel folytatván beszédét, azt mondja: Szíve is megholt végtére Krisztusnak, mert a szeretetnek sebe fogta el, és maga a szeretet, mint a kézíjjal fegyveres halál, bélépvén szívébe, halált szerzett az Úrnak. Csak igaz tehát, hogy triumphat de Deo amor; az Istenen magán győzedelmet vett a szeretet. Meggyőzte Krisztus a vétket, meg a poklot, meg a világot, meg az halált, mint erős bajvívó, de a szeretettől meggyőzettetett. De hogy azokat meggyőzné, szükség volt a szeretettől meggyőzettetni, hogy hatalma az isteni szeretetnek, hogy mindenható ereje, hogy megfontolhatatlan kegyelme a veszendő emberhez nyilván lenne a világ előtt. És hogy megismértetné az Isten szeretetéből származott végtelen irgalmának felségét, minden cselekedeti felett azt vitte végbe, hogy victor amoris amor; a győzedelmesen is győzedelmes lenne a szeretet. Ezekről elmélkedvén és álmélkodva vizsgálván ama kedves leánya Istennek, Magdolna de Pazzi annyira ragadtatott szívében gyulladozó szeretetétől Istennek, hogy kapván a szenvedő Krisztus Jézus képét, és az egész klastromban fel s alá futkosván, csak azt kiáltja vala: o amor! o amor! oh szeretet! oh megmondhatatlan szeretet! oh vajha szavam volna mint a mennydörgés, mely nemcsak a világnak négy részire terjedne, hanem pokolba is hallatnék, és csak azt kiáltanám: o amor! o amor! oh szeretet! oh megmondhatatlan szeretet! Azt kívánja vala ama Serafimok szeretetével lángodozó Szent Ferenc megtérésekor, hogy az egész világot feljárhatná, és szemeinek sűrű könnyhullatási és siralmas zokogási közt mintegy ordíthatna és bétölthetné a levegőeget, s a földnek minden határit jajgatásival Krisztus szenvedésén és halálán, és az isteni szeretetnek nagyságát hirdethetné. Méltán bizonyára, keresztyének, mert mindazokat, amiket a ként halált szenvedett Krisztussal végbevitt a szeretet, mi okoztuk és a mi gonoszságink. Méltán kiáltott szűz Magdolna, méltán kívánta jajgatással bétölteni a földnek kerekségét Serafikus Szent Ferenc, mert noha Krisztus engedelmes volt mennyei szent Atyjának mindhalálig, noha kívánva kívánkozott a világért meghalni, noha a szeretetnek kemény és fájdalmas munkája alá készakartva adta magát, mindazonáltal: cum clamere valido, et lachrymis, erős kiáltással és sírással végezte életét a keresztfán. Arra való nézve kőnél keményebb a szíve, aki szánakodásra és fájdalomra nem indul, és ha lehetséges, szemeinek forrásit csorgó könnyhullatásokra nem nyitja.

Álmodozó poéták költése Niobe nevű asszonyságrúl, hogy leányinak halálokat látván, annyira megkeseredett, megrémült és eliszonyodott, hogy kővé vált, és most is szemeinek könnyhullatásival bizonyítja árvaságát, amint Ovidius írja; azt mondom én is Szent Bernárddal: Hallod, Niobe, kőbálványnál keményebb szív, a nagy felségű, jóságos Jézus az ő testének napjaiban, melyet váltságunkért magára vett, keserves könnyhullatásokkal ázott, és te mint a száraz kőszikla vagy. Megholt a te édes Atyád, Teremtőd, Megváltód, és egy csöppecske ki nem gördül szemeidből. Ama Magyarország hajdani és örök emlékezetre méltó fő védelmező hadi vezérének, Hunyadi Jánosnak fegyverhordozója, Kemény Simon, erős és bátor szívű ifjú, páncéljába és fegyverébe öltözvén urának, elesék a kemény harcban ura képében, és megsiratá szolgáját az ura, a jeles és vitéz bajnokot, Hunyadi János. Buda várasának piacán feje vétetett Hédervárinak, Csóka nevű szolgája készebb volt megölettetni, mintsem urától távozni. Krisztus természet szerént való örökös ura az embernek, emberi és szolgai ábrázatot vévén magára, midőn a világnak váltságaért erősen viaskodik, meggyőzetik a szeretettől, és meghal; és Urát a szolga nem siratja. Róma várasának bástyái alatt megöletett atyjának hideg tetemit látván Borbonius, reá borúla és meghala; és ti mennyei édes Atyátoknak halálán talám csak nem is szánakodtok. Nagy háládatlanság volna ez, keresztyének, és merem mondani, hogy háláadósággal meggyőzettetnénk az oktalan állatoktól, mert Isidorus tanítja, hogy némely lovak megholt vagy öletett urok után sírnak. Az Akilles temetésén, amint Homerus írja: Lachryma autem ipsis equis calidae ab genis fluebant in terram lugentibus. Hasonlót mond Vergilius a Pallás halálát versekkel ékesítvén: Bellator equus, it lachrymans, guttisque humectat grandibus ora. Mégyen vala, úgymond, a fegyveres ló, és szemei könnyhullatásinak vastag csöppeivel öntözgeti vala a földet. Van-e vadabb és kegyetlenebb állat az oroszlánynál? és mindazonáltal, hogy némelykor sírásra fakadnak, bölcs Plinius tanítja. Claudianius is azt írja: Lachrymis torvi maduere leones. Többet mondok: meghala Mátyás király, egész hazánknak egész világon híres, jeles, hatalmas és dücsőséges királya, és azon a napon az oroszlányi is Budán meghalának. És az értelmes ember Urának, édes Atyjának, teremtő Istenének, megváltó Üdvözítőjének szomorú halálán ne keseregjen, ne sírjon, ne jajgasson? Lehet-e ennél nagyobb vadság, nagyobb keménység, nagyobb érzéktelenség? Ah, kedves keresztyénim, azt illik ugyan mondanunk mindnyájunknak Szent Pállal: Nékem életem Krisztus, és véle meghalnom nyereség; mindazonáltal kevéssel is kedvet találunk a mi kegyes Krisztusunknál, csak cselekedjük, amit édes atyjának, Jákob pátriárkának halálán cselekedett József: Ruit super faciem Patris mortui flens, et deosculans eum. Boruljunk szentséges lábaihoz, és sebes tagjait könnyhullatásinkkal öntözgetvén, csókolgassuk, és mivel érettünk szenvedett és érettünk holt meg, azt mondom magamnak és néktek, szomorú lelkek, amit Valentinianus császár halálakor halotti prédikációjában mondott Szent Ambrus püspök:  Könnyhullatásinkkal fizessünk a mi kegyes Urunknak, ki miérettünk életét adta adófizetésül.

Úgy van, ként halált szenvedett, kegyes Krisztusom, mi elégtelenek valánk, hogy adósságinkat kifizetnénk, és az örök haláltól megszabadulnánk, hanem téged vitt arra a végtelen szeretet, hogy keserves kínjaid és szörnyű halálod által minden adósságinkat kifizetnéd, szabadulást és örök életet nyernél. O amor! o amor! Oh szeretet! oh hatalmas és Istent meggyőző szeretet! Mit adjak ily nagy szeretetedért vissza, én szerelmes Üdvözítőm, nagy irgalmú és kegyelmes Isten? Mindeneket számban, pontban és mértékben alkattál, de szám, pont és mérték nélkül szerettél. Azért adj nékem kedved szerént való siralmat, hogy gonoszságimat és háládatlanságimat megsirathassam, mert tudom, hogy egy töredelmes szívből származott könnyhullatásnak csöppecskéje végbe viheti most, amit a gyehenna tüze örökké végbe nem vihet. Ha könnyhullatásokat nem adhatsz, keresztyén lélek, hogy azokat szívednek keménysége miatt szemeidből ki nem facsarhatod, adj a szeretetért szeretetet: ama, et sufficit; szeresd azt, amennyire lehetséges, aki vég nélkül szeretett, és eleget tész kívánságának. Szeresd, amint ő téged: in finem, mindvégig, egész életednek fogytáig szeresd, és úgy szeresd, hogy a szeretet oltsa el életedet, mint Krisztusnak, és nem az halálnak gyötrelme. Élj Istennek igazán és tökélletesen, és azt fogod mondani, midőn halálod közelget: Justorum animae in manu Dei sunt. Az igazaknak lelkei az Isten kezébe vannak, és nem éri azokat az halálnak gyötrelme, hanem a szeretettől oltatnak el. Ah, szerelmes Jézusom, moriatur anima mea morte justorum; szeretlek és mindhalálig szeretlek, csak engedd, hogy méltán szeresselek. Kérlek pedig a te szenvedésedre, halálodra, szeretetedre, hogy az igazak halálával haljon meg az én lelkem. Ámen.




Hátra Kezdőlap Előre