Simon Máté (1743–1818)
Vannak, akik, mikor a nap véressen kél fel, avagy is úgy mutatja magát, mintha vérbe öltözött volna, azt tartják, hogy nagy vérontást jelent. Hasonló vélekedésben vannak némelyek az üstökös csillagról, midőn hasonló módon láttatik. Kétség kívül valami régi történeteknek hallásából vagy olvasásából vitettek erre a vélekedésre mindezek. Azonban igaz-é, nem igaz-é ez a vélekedés, én most vizsgálni nem akarom; azt mindazonáltal igazán mondhatom, hogy valami ilyes történt az Igazság Napjában, akarom mondani: a világ Megváltójában s lelki Világosítójában. Tudjátok, hogy ez csakhamar, mikor felkelt, csakhamar, mikor született; csakhamar, mikor a betlehemi pásztoroknak fényessége sugárját, a napkeleti bölcseknek pedig csillagját kimutatta, csakhamar, mondám, vérbe öltözett, vérrel csepegett, vérrel festetett, midőn tudniillik környülmetéltetett. Ah kedves keresztyének! vajon nem a mái rettenetes vérontást jelentette-é az Igazság Napjában, a világ Megváltójában s lelki Világosítójában ez akkorán való sebesítés? ez az egy tagocskából kifolyó egynéhány csepp vér? ha a szent atyákat, ha az ájtatos, elmélkedő tanítókat hallgatjuk, semmi kétség benne, mert ezek azt tanítják, hogy amik szerelmes Urunkban kisdedségekor történtek, mindazok mintegy elöljáró hírmondói, példázati, árnyéki voltak azoknak, melyek abban utóbb következendők valának. Az bizonyos, hogy aki akkor csak egy tagocskájában vérzett, ma minden tagjaiban vérzik; aki akkor csak egy-két csepp vért eresztett, ma egy cseppig kiereszti minden vérét; aki akkor csak egy helyen pirosodott a vértől, ma mindenütt pirosodik. Bizonyára akárhová tekintek az említett Igazság Napja után, mindenütt csak a nagy vérontást látom.
Tekintek a Getszemáni kertbe, ahová az utolsó vacsora után imádkozni ment, és ahol már-már a Júdás Iskariótes által kézbe adattandó volt; látom, hogy lőn az verejtéke, mint a földre folyó vérnek cseppei. Tekintek Pilátus udvarába, ahová hogy halálra szentenciáztatna, ragadtatott; látom, hogy most a megtagoltatott, szaggattatott hátából, derekából, vállából folynak nem már cseppei a vérnek, hanem pataki; most a tövissel koronáztatott és általluggattatott fejéből sörkedeznek ki ugyanazon vérnek forrási. Tekintek az utcákra és utakra, melyeken a keresztre való szentenciáztatás után a Kálvária hegyére kísértetett; látom, hogy az erőszakos siettetés s unszolás miatt új meg új véres csatornák, új meg új véres források fakadnak ki mind a tövissel általluggattatott fején, mind a megostoroztatott s szaggattatott hátán és vállain, mind a sok döféssel, botlással, térdreeséssel megsebesíttetett inain, térdein, lábain olyannyira, hogy valahová lépett, mindenütt véres nyomást hagyott. Tekintek végre a Kálvária hegyére, melyen megfeszíttetett; ez sincs vérontás nélkül, sőt mintha az eddig való vérontás semmi se lett volna, itt nyittatnak ki a legbővségesebb vérrel folyó kútfők, mert (hogy az erőszakos vetkeztetés és keresztre való fektetés miatt megeredt véres folyamokról ne szóljak) általluggattatik két keze, általfurattatik két lába, általszegeztetik szentséges oldala, általfakasztatik minden ere, melyekből is mindannyi forrásokból oly bővségesen folydogál a vér, hogy az egész Kálvária hegye veresedik tőle. Tudniillik itt teljességgel kiontatott, kisotoltatott minden vére, olyannyira, hogy mikor végtére megnyittatott szentséges oldala, exivit sanguis, et aqua, már nem tiszta vér, hanem a vérrel a víz is jöve ki. Oh szörnyű dolog; oh hallatlan vérontás! oh keserves állapot! tehát a környülmetéléskor bocsáttatott csekély vér után ily bővséges vérnek kellett kibocsáttatni az ártatlan bárányból, a világ Megváltójából? úgy vagyon, nincs különben.
Azért örülhetsz, örülhetsz, te istentelen ember! avagy is inkább vérszopó lator! vérengző hóhér! nevezet szerént örülhettek ti fajtalanok, kevélyek, torkosok, irígyek és több ilyen gonoszok, kik a ma szájatátott ördögi irígységgel teljes zsidókkal, midőn a tiérettetek kiöntetetett ártatlan bárány vére vettetik szemetekre, bátorságossan kiáltjátok: sanguis ejus super nos, et super filios nostros! az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon! Örülhettek, mondám, mert ímé, már nemcsak rajtatok, hanem körülöttetek is, előttetek is, utánatok is mindenütt a vér, mindenütt a véres patakok! ha vért szomjúhoztatok, íme tele vannak vérrel mindenek, s megtölthetitek vérrel feneketlen torkotokat, telhetetlen kívánságtokat. De lassan a dologgal! állapodjatok egy kevéssé meg, és ne hirtelenkedjetek, netalántán keserűn forrjon vissza torkotokra, amit hirtelen leöntetek! Jertek előbb vélem együtt, nézzétek meg, honnan folynak, hol veszik eredeteket, miként kezdődnek mindezek a véres források. Te pedig, oh vérnek férfia! oh véres Jegyes! Üdvözítő Krisztus! úgy kormányozd ezen vizsgálásunkat, hogy végére menvén ennek, megesmérjük a te szent vérednek eredetét, és ezt megismérvén, úgy éljünk véle, amint néked tetszik. Figyelmezzetek.
Hozzáfogván munkáinkhoz, kedves keresztények! hogy rendben menjen a dolog, nézzük legelőször is, hogyan, miként történt édes Üdvözítőnk vérének a Getszemáni kertben tétetett ontása. Erről így ír Szent Lukács evangyélista: Et factus in agonia, prolixuis orabat, et factus est sudor ejus, sicut guttae sanguinis decurrentis, és a halállal tusakodván, hosszabban imádkozik vala, és lőn az verítéke, mint a földre folyó vérnek cseppei. Ehhez képest szólván tehát, ily módon történt ez a vérontás: megengedte Krisztus belső képezetének, hogy mindazoknak a kínoknak, melyeket már-már szenvedendő volt, szörnyűségét minden környülálló dolgokkal együtt lelki szemei eleibe tenné, és egyszersmind szabadságot adott a testi érzékenységnek, hogy az emlétett kínok szörnyűségét mintegy tapasztalván, azoktól úgy félne és irtózna, hogy jobban nem lehetne. Mivel pedig az ész egészlen az eleibe tett kínokba merüle, és az akarat azokra örömest és szabadon elszáná magát, a képező érzékenység ezt megsajdítván, már félelemre, már unalomra, már szomorúságra gerjedezni, ellenben az ész a keserves halálnak szükségét és Atyaistennek akaratját tekintvén, buzgóságra és szeretetre indulni, és a képező érzékenységnek éppen ellene támadni; innend szertelen epekedés és gondolkodás fogta el belső érzékenységit, és szorgalmatos tanácskozásra indítá Krisztust. Azonban látja, hogy rövid az idő, jelen van az óra, közelget Júdás, azonnal ott lesznek az ellenségek; ezt látván, látja azt is, hogy minden halasztás nélkül vagy egyre, vagy másra reá kell állani. Azért harc támada félelem és szerelem között; mind a kettő nyertes akar lenni, egyik sem engedni; és mivel mind a kettő felettébb erős, mind a kettő szörnyű harcot harcol. A szerelem lett mindazonáltal győzedelmes, mivel tehát a félelem hátra veretett, a vér, mely a félelemből a szív kerületébe vette magát, visszaszívattatott a szerelem által, és a külső részekre oly nagy erővel indíttatott, hogy megnyílván a bőrön lévő láthatatlan lukacskák, a húson által hatott, és orrán, száján, kezén, lábán, mellén, nyakán, karján, egy szóval egész testén oly bőven folyt ki, hogy ruháit is általáztatván, a földre csurogna, csepegne. Ímé a vérbe kevert Jézus! Mint tetszik dolga? Mint tetszik harcolása? Tudom, azt mondod, hogy felettébb szörnyű dolog, felettébb rettenetes, én sem tagadom; de tudjad, hogy így kell az Isten harcát harcolni; így kell az Istenért a vétkek ellen tusakodni.
Nem is volna ez oly ritka dolog, ha egyfelől az Istennek nagy méltóságát és véghetetlen szerelmét, más felől a bűnnek utálatosságát, és éktelen sérelmét jól általtekintenéd, mert amint egy jó lelki author mondja, ha ebben, úgy, amint illik, foglalatoskodnál, nem volna oly ér egész testedben, mely fel nem nyílna a bánat miatt, egész testeden vérrel verejtékeznél, felállanának hajad szálai, elesnél fájdalmadban, meghasadna szíved, elrepedne melled, egybetörnének oldalad csontjai, egy szóval: búdban, bánatodban hirtelen, de szerencséssen kimúlnál e világból. Most pedig, mivel a dolgot meg nem gondolod, inkább búsulsz és törődöl ezen, hogysem azon, hogy édes Üdvözítőnk éretted ily szörnyű izzadást szenvedett. Oh mennyi vér ontatik széles e világon a dicsőség árnyékáért vagy pénznek bolond fényességéért! A Krisztus dicsőségéért pedig csak egy csepp vér vagy könnyhullatás is alig bocsáttatik! de jaj nékünk! jaj! ha egynehány könnyhullatásinkat is kéméljük az Istenért és üdvösségünkért, tudván, sőt látván, hogy az Isten Fia véres verejtékét sem kéméllette ezért, tudniillik a mi üdvösségünkért; oh megbecsülhetetlen bőkezűség! Nem várhatta, hogy a hóhérok ostora, tövise, vasszege, dárdája vérezze szent testét, hanem belső keserűségnek sújtásival és lelki fájdalminak szorongatásival bővséges vért onta érettünk; és mi még most se izzadjunk? még most se verejtékezzünk bűneinkről való bánatunkban? sőt hálát se adjunk? Ah, távul légyen tőlünk ily éktelen gonoszság! áldott légy azért, oh vérrel verejtékező Jézusom! áldott légy te drágalátos vér, mely miérettünk édes Megváltónk testéből ily csudálatosan csurgottál! áldott légy te szerencsés föld, mely ezzel a drága balzsamommal festettél! Ne operias sanguinem, neque inveniat in te locum latendi clamor. Bé ne idd, kérlek, azt a vért, el ne rejtsd ennek kiáltását! mert ez foganatosban kiáltja és kéri nékem az Isten irgalmát, hogysem Ábel vére Káinra a bosszúállást. Ah kedves keresztények! ne légyen sovány, tövist ne teremjen ezután a mi lelkünk kertje, melyet nem verejtékkel, mint egyéb kertészek, hanem vérének nedvesítésével zsírosított a kertészeknek kertésze, Krisztus. De elég légyen az első vérontásról; lépjünk a másodikra.
Ezen szókkal adja ezt előnkbe Szent János evangyélista: Tunc ergo apprehendit Pilatus Jesum, etflagellavit. Akkor azért fogá Pilátus Jézust, és megostorozá. Ez az evangyélistának szerelmes Urunk második vérontásáról való második elöladása; azonban megbocsáss, oh szent evangyélista! ha itt egy kevéssé hozzád szólok, mi dolog ez, oh kedves tanítvány, hogy ily felséges titkot ily kevés szókkal jegyzesz fel? Miért nem inted, minekelőtte ezt kimondjad, az eget és földet a hallgatásra, mint Mojses, mondván: Audite Coeli! quae loquor, audiat terra verba oris mei? Miért nem hívod ennek csudájára az egek lakosit és kapuit, mint Jeremiás, kiáltván: Obstupescite Coeli super hoc, et portae ejus desolamini? Miért nem kiáltasz előbb így Micheással: Audite populi omnes, et attendite terra, et plenitudo ejus, et sit Dominus Deus vobis in testem? Miért nem borulsz Ezekiellel a földre, és a földről így nem jajgatsz: Heu, heu, heu Domine Deus! Miért ezeket nem cselekszed, oh szerelmes tanítvány, minekelőtte azt mondjad: flagellavit? Tudom mi bajod, tudom mi akadályod: elbámult nyelved, értelmed irtózik, megrémült szíved, elfogyott lélekzeted; azért bocsánat néked. De itt lévén, már kit szólítsak meg a jelenlévők közül? A kegyetlen római poroszlókat-é, akik Jézust ostorozzák? A kegyes Jézust-é, aki ostoroztatik? Minket-é, akikért szenved? Azt tudom, hogy haszontalan boszonkodom akár a zsidókra, akár a római poroszlókra; magadra fordítsd azért, oh ember, mérgelődésedet, és mondjad Dáviddal: Ego sum, qui peccavi. Én, én vagyok nyomorult Ádám fia, ki vétkeztem; és azért én vagyok, aki az ártatlan Jézust megvesszőztetem, mert miképpen Ádámban mindnyájan vétkeztünk, úgy Pilátusban mindnyájan vesszőztünk. Azért, midőn én itt a vérszopó hóhéroktól Krisztus vérontásában elkövetett kegyetlenségről emlékezem, tudjad, hogy terólad beszélek, nem mesét és fabulát, hanem valóságot és históriát. Jól vigyázz azért, így volt ez a második vérontás: minekutána a vérrel való verítékezés után teljességgel elszánta volna magát a miérettünk való szenvedésre Krisztus, azonnal ott termének, akik már régen ki akarták az élők közül taszítani Krisztust, és Júdás Iskariótes vezérletében megfogák, megkötözék, és sok bosszúságok között a városba hurcolván, először Annáshoz, azután Kaiafáshoz, harmadszor Pilátushoz, negyedszer Heródeshez, végre ettől ismét Pilátushoz ragadták, nem hogy igazság szerént megítéltetne, hanem hogy azonnal halálra ítéltetne. Pilátus mindazonáltal látván Krisztus ártatlanságát, nem akarta őtet halálra ítélni; azért hogy a zsidók istentelen agyarkodásit megrontaná, ostorozásra szentenciázá őtet. Azonnal levetkeztetik tehát Jézust, és még egy csapást sem vévén, már oly pirosnak láttatik, mintha fáradtig verettetett volna, mert amely vért a szív mellé vonszott a kertben a félelem és vissza nem téríthetett a szerelem, azt mind a bőr alá vonszotta a mezítelenségből származott szégyen, hogy légyen a kegyetlenségnek, amit kiontson. Elöl áll azonban hat tenyeres-talpas hóhér (úgymond Szent Hieronimus), és minden halasztás nélkül nekifognak a tagolásnak, most ezek, most azok kovácsolnak Üdvözítőnk szentséges hátán, és hogy míg ezek kovácsolnak, amazok ne henyélnének, rész szerént új meg új mészárló eszközöket készítenek, rész szerént egymást biztatják. Így mind marcangoltatik kegyes Megváltónknak gyenge teste, megreped a bőr, általszakadnak az erek, meghasad a hús, eltörnek az inak és most felfecseg a levegőégbe a vér, most a hóhérokra száll, most a földre hull, és foly. Oh egek! oh föld! oh Isten! oh pokol! oh minden egyéb teremtmények! quis audivit talia horribilia, quae fecit nimis virgo Izrael? Ki hallott ily rettentő dolgokat, melyeket Izrael nemzetsége a minden nemzetségek Ura ellen elkövetett? Azt mondja egy ájtatos elmélkedő, hogy megjelentetett az Istentől, hogy ennek a tagolásnak alkalmatosságával kétszázharmincezer cseppeknél több sotoltatott ki szerelmes Urunknak szentséges testéből. Nagy vérontás ez bizonyára, de micsoda ahhoz képest, melyet éretted szenvedni kívánt a te kezesed. Oly nagy szeretet volt ebben nemcsak közönségesen az egész emberi nemzethez, hanem különösen mindenikünkhez, hogy kész lett volna magányosan mindenikünkért annyi ütést felvenni, mennyi fövén a tenger partján; annyi csapást szenvedni, mennyi csillag az égen; annyi csepp vért ontani, mennyi csepp víz a tengerben. És te mégsem szereted őtet? Oh pogány! oh kőszikla! szállj már egyszer magadba, és ha szereted anyádat, hogy szült és felnevelt; ha szereted mesteredet, hogy tanított; ha orvosodat, hogy meggyógyított; ha akármely néked hasznos állatot vagy dolgot, s a t. szeressed a te Megváltódat is, ki mindezeknél téged inkább szeretett; veled sokkal több jót tett, midőn éretted szentséges testéből ennyi vért eresztett.
A harmadik vérontást így írta meg ugyanazon Szent János evangyélista: plectentes coronam de spinis, imposuerunt Capiti ejus. Koronát fonyván tövisekből, az fejére tevék. Ezt így értsétek: hallották a vitézek, hogy Jézus királynak vallotta magát Pilátus előtt, azért mintha meg akarnák ismérni királyságát, vaskesztyűs kézzel öszvetekervén néhány tövises ágat, és alig várván, hogy kihurcoltatna az ostorozó helyről Krisztus, azt nagy erővel fejébe nyomák. Felnyittatnak azért szent fejének is minden erei, folynak a nagy öreg vércseppek, és a gyalázatból reá adott veres bársonyt másodszor festik. Ki hihette volna, hogy a vérszomjúhozó kegyetlenség meg nem elégedvén szent hátának vérével, szent fejének vérét is megkívánná? Úgy tetszik, senki sem; íme, mégis látjátok, megkívánták! Oh éktelen telhetetlenség! Mikor telik meg vérszopó kívánságtok, ha ennyi vérrel sem telhetett meg torkotok? De tehozzád forduljon beszédem, keresztény atyámfia! Megértetted ugyan, miképpen volt légyen ez a harmadik vérontás; de kiknek bűnei kínszerítették Krisztust ennek elszenvedésére, talán nem tudod. Halljad azért, ímé, elölszámlálom. Először kínszerítették azok, kik a kevélységnek szelétől felpuffasztván, akár a hitnek, akár egyéb jó egyházi vagy világi rendeléseknek dolgaiban csak azt követik, ami magok agyafúrt velőtlen fejöknek kedves és kellemetes. Másodszor azok, kik egyebektől balítéletet tesznek, és mintha fejekben le volnának írva mindeneknek vétkei, mindeneket megítélnek, és kit karóra, kit akasztófára szentenciáznak. Harmadszor azok, kik meg nem elégedvén fejeknek az Istentől adott állapotjával, most rózsákkal koronázzák fejeket, most kondorítják hajokat, most nem keresztényhez illő bolond módra cicomálják tornyokat. Aki ezek között vagy, tudjad, hogy Krisztusnak fejét tövissel koronáztad; azért poenitentiam age ab hac nequitia tua; szánd meg ezért ezen tökélletlenségedet, tudván, hogy ezzel töviskoronát fonytál szerelmes Uradnak, és bővséges vért eresztettél szentséges fejéből. Mi azomban lássuk a negyedik vérontást, mely tudniillik a Kálváriára való útban történt.
Erről az evangyélisták világossan nem írnak ugyan, de azért oly bizonyos, hogy nem lehet kétségben. Hogy ezt világosban lássátok, tudnotok kell azt, hogy semmiképpen meg nem csillapíthatván Pilátus a zsidóknak Krisztus ellen való haragját, és maga bőrét féltvén, nagy igazságtalanul tradidit manibus eorum, kezekbe adta Krisztust, hogy amit akarnának, azt cselekednék véle. Neki rohannak azért, mint a dühös farkasok, a bársonyruhát leragadják róla, reá húzzák szövetlen köntösét, felvetetik a nagy keresztet véle; ki bottal, ki lábbal unszolja a gyors lépésre, melyek miatt is most megbotlik lábával Krisztus; most a keresztbe üti tövises fejét; most térdre, most arcára esik. Oh szertelen szörnyű állapot! nézzed, mint újulnak mindezekben sebjei; lássad, mint csurognak véres csöppei; vizsgáljad, mint öregbednek véres folyami; tekintsed, mint vereseljenek keserves nyomai, és tagadjad, ha lehet, hogy itt semmi vért nem tapasztalsz ontatni. Azt írja bizonyos author, hogy Pilátus udvarától a Kálvária hegyig ezerháromszázhuszonegy lépést tett Krisztus; ha tehát csak mindenik lépésben különbféle tagjaiban húsz csepp vér folyt is ki, mennyire nem megy a cseppek száma? Hihető pedig az, hogy némely lépésekben száz csepp is folyt ki. Oh szörnyű vérontás! Hová pazallod, oh szerelmes Jézusom! ennyi véredet? Minek fested meg még az utat is? Ha azért, hogy ne szánjam tőled a te szolgálatodban való izzadást, már fogadást tettem, hogy ezt nem sajnálom tőled, midőn vérrel verejtékezésedet szemléltem; ha azért, hogy megismérjem az utat, melyen te jártál, és azon járjak én is, eltökéltem magamban, hogy mindenütt utánad megyek, ha tövises lészen is az út, melyen utánad megyek. Ah, segíts meg szerelmes Jézusom! hogy ezen úton el ne szakaszkodjak, hogy ezen úttól el ne távozzak.
De az ötödik vérontás tűnik már szemünkbe, melyre jól feltátsd te vérszomjúhozó bűnös szádat, jól elkészítsd torkodat, mert ha vért szomjúhoztál, öt forrást mutatok, melyből mint annyi kútfőből, torkig ihatsz. Ez az öt véres forrás a Kálvária hegyén fakadott; akiből fakadott, a Krisztus Jézus; akik fakasztották, a hóhérok; de azért meg ne útáld, mert magadat útálod meg; akiknek fakasztatik, mindnyájan a szomjúhozók, azaz a bűnösök; amikkel fakasztatik, a vasszegek és kalapácsok, mert ezekkel luggattattak által, ezekkel szegeztettek fel szentséges kezei s lábai; amiért fakasztatik, az elveszett emberi nemzet, mert ennek javára és üdvösségére feszíttetett fel. Itt már megállapodván, azt kérdem tőletek, ha nem nagy és szörnyű vérontások-é, nem csak öszvességesen, hanem magányosan is mindezek, melyekről eddig emlékeztünk? Meg kell vallanotok, hogy igenis, azok. Most azért tegyetek ítéletet, ha nem méltán panaszolkodik-é a vérnek férfiúja, a Krisztus Jézus, mondván: quae utilitas in sangvine meo? mi haszon az én véremben? Ezt én oly bőven ontottam, hogy elég lehetett volna, nemcsak sokaknak, hanem mindeneknek üdvösségére; mégis kisded nyáj az üdvözülendők nyája! Kevesen vannak a választottak, mert kevesen vannak, kik szoros úton járnának; akik pedig tágos úton sétikálnak, igenis sokan, noha tudhatják, hogy örök kárhozatra viszen: quae utilitas? mi haszon? Az én vérem azért ontatott, hogy megalázzad magadat; és te abban is kevélykedel, ami nem tied; hogy tisztán élj, és te minden feslettségbe kevered magadat; hogy istenes életet viselj, és te gonosz életet viselsz. Quae utilitas? Erre a teéretted ontatott vérre nézve folyt-é valaha szemedből csak egy könny? jött-é fel szívedből csak egy buzgó zokogás? hallatott-é szádból csak egy jó fogadás? Quae utilitas? vet a szántó-vető ember, és vígan aratja gyümölcsét magvának; míveli a szőlőt a szőlősgazda, és bort iszik belőle; öntözi a kertész a kertet, és szép takarítást veszen télre. Én jó magot vetettem a földbe, és nem találok egyebet gaznál, tövisnél; én különös szőlőt ültettem, várván, hogy szép fürtöket terem, és merő vadszőlőt hozott; én tulajdon véremmel öntöztem a kertet, és haszontalan gyepnél, borjánnál egyebet nem látok benne; quae utilitas? In vanum laboravi, sine causa consumpsi fortitudinem meam.
Hallottuk panaszodat, oh vérnek férfiúja, Jézus! Igaz panaszod vagyon: vétettünk, gonoszul cselekedtünk; nem érdemlettünk egyebet, hanem hogy öszvekötött kézzel s lábbal vettessünk a külső setétségre. De szánjuk teljes szívünkből gonoszságunkat; s a t. utáljuk hálaadatlanságunkat; ígérjük jobbulásunkat; nem isszuk ezután a gonoszságot, mint a vizet; nem hallatik tőlünk amaz átkozott káromkodás; távul lészen szánkból minden átkozódás, rágalmazás, és azon lészünk, hogy ne legyen bennünk haszontalan ily nagy vérontás. Ámen.