Csúzy Zsigmond (1670–1729)

Titkos értelmű testamentom

Pártosan elhanyatlott és sokféle bálványozásival sokféle gonoszságra vetemedett, sőt majd-majd minden törvénytelenségre hanyatt-homlok rohant, háladatlan Izraelnek mindenkor visszarúgó délcegségét látván és már (hogy így szóljak) tovább nem szenvedhetvén a fölséges Isten, törvénnyel perlek veletek, úgymond, Jeremiásnál: Menjetek által a külső idegen nemzetekhez, vizsgáljátok meg e cselekedeteket, és lássátok meg, ha lett-e valaha efféle dolog? hogy megváltoztatta volna tudniillik valamely nemzetség az ő Istenét. Az én népem pedig az ő dicsőségét bálványra változtatta.

Rémüljetek meg, ezen egek, és annak kapui pusztuljatok el, mert íme két gonoszságot cselekedett az én népem: engem elhagytak, az élő vizeknek kútfejét, és béomlott kutakat ástanak magoknak, quae continere non valent aquas, melyek a vizeket meg nem tarthatják. Te pártos Izrael! eleitől fogva eltörted az én igámat, elszakasztottad az én köteleimet, és mondottad: Non serviam! egyáltaljában nem szolgálok! Rémüljetek meg ezen, egek!

Oh boldog Isten! ha oly szörnyűséges, és az egek rémülésére s kapuinak elpusztulására elégséges volt elhagyni az igaz Istent és bálványozásra vetemedni, mennyivel inkább elárulni, megfogni, számtalan kínokkal megkínozni, s végre gyalázatosan felfeszíteni, s meg is ölni! Eféle dolog nem láttatott igazán, s nem is hallatott soha még a földön, hanem csak e mái szomorú gyászban, mert setét homályban borult keserves napon, melyen Angeli pacis amare flebant; még a békességnek angyali is keservessen sírtak. E mái napon, melyen nem csak a forgó egek, de még az állandó föld is megrendült, s nemcsak a nap és hold, nemcsak a négy éltető állatok, hanem más érzékenység nélkül való állatok is: Ne viderentur Judaico sceleri praebuisse consensum; netalám (Szent Ágoston mondja) cimborálni láttassanak a zsidók istentelenségével, természetlen változásokkal; mintegy szánakodva szörnyűlködtenek, hogy ím a megfoghatatlant látták megkötözve, a szenvedhetetlent kínokat szenvedni; a halhatatlant halálra kárhoztatni, egyszóval az Istent választott kedves népétől gyilkossan megölettetni.

Bezzeg igazán itt mondattathatik: Quis audivit unquam horribilia, quae fecit nimis virgo Israel? ki hallott oly iszonyúságokat, melyeket cselekedett a szűz Izrael? kérdezzétek meg ámbár a pogányokat, kicsoda? hallod, szűznek nevezi az atyai kegyesség pártos Izraelt, noha, sub omni ligno frondoso prosternebatur meretrix, minden halmon és minden zöldellő fa alatt, mint a cégéres kurva leheveredik vala.

Stupent Angeli! miratur Coelum! Szörnyűködnek (úgymond Szent Krysologus) ezen az angyalok, és az ég álmélkodva csodálkozik. A hallás meg nem fogja, az értelem fel nem éri, a teremtett állat elégségessen meg nem becsülheti, hinni pedig fél és iszonyodik. S mégis mit véltek? vajon mindezekért bosszúlásra sietett-e? vajon új özönvizekkel borította-e el az egész Judeát! vagy kénköves tűzzel emésztette-e meg pártos Jeruzsálemet, mint régenten feslett Sodomát és Gomorrát? vajon tüzes kígyókat bocsátott-e reájok, mint a háborgással zúgolódó Izrael fiaira, vagy mennyköveket? avagyis talám elevenen nyelettette el őket a földdel, mint Dátánt, Kórét és Abiront? semmiképpen. Felnyílt ugyan a föld, de azért, hogy Jézust kebelébe béfogadja, kit a háladatlan zsidók mind kemény szívekből, mind kevély helyekből ármányosan kirekesztettek. Kiárasztotta ugyan vérének özönét, de nem vesztére, hanem üdvösségére e világnak: tüzet bocsátott, de nem emésztőt, hanem a szeretetnek tüzét, mely a bűnök undok salakjából kitisztétván jóra gerjeszt, és örök életre elevenétt. S ezért is, atyai kegyességétől viseltetvén, tulajdon ellenségiért és gyilkos hóhériért a mennyei Atyának eképpen könyörgött: Pater, dimitte illis, quia nesciunt quid faciunt. Atyám! bocsásd meg nékik, mert éppen nem tudják, mint cselekesznek.

Sőt, ugyanakkor mutatta hozzájok legnagyobb irgalmasságát, akkor váltván fel őket az ördög kelepcés rabsága alúl, mikor felfeszéttésekkel leggyilkosabban dühösködtek. Mert ugyanis ez az isteni megfoghatatlan nagy szeretetnek tulajdonsága, hogy még a gonoszért is nem érdemlett ostorral, hanem gyakortább jóval kíván fizetni. Ezért monda Szent Brigittának titkos jelentésében: Én, aki téged nálod nélkül alkottalak, teéretted, szenvedésemnek idején, egy tagomnak sem engedtem meg; s most is úgy kedvelem lelkedet, hogy kész volnék érette másodszor is szenvedni. Ami több, mindazokra a kínokra, melyeket szörnyű halálommal szenvedtem, megént reáadnám magamat (ha lehetne), csak az elkárhozott lelkeket kiszabadéthatnám; pedig annyiszor, valamennyien pokolban vannak.

Mely hozzánk mutatott kegyes szeretetét, s ugyanabból származott keserves szenvedését, s szenvedésében tapasztaltatott nagy irgalmát mélyebben fontolván némelyek a szent atyák közül, üdvösséges szent értelemben, eziránt amaz evangeliomi tékozló fiúhoz hasonlétják (és én is vélek ezen órában, ha hallani tetszik), s talám nem is ok nélkül. Mert valamint az a példabeszédben előhozott ifjú, felvévén örökségének részét az atyjától, messze, távol való tartományba költözött, és ott javait eltékozlotta; úgy szinte mezételenen látván Jésust a keresztfán függni, szent értelemben (mondám), a tékozló fiúhoz talám méltán hasonléthatjuk. Ám a mennyei Atya, tulajdon örökségének részét (mely őtet illeti vala) neki kiadta. Melyre nézve monda Szent Pál: Non rapinam arbitratus est, esse se aequalem Deo. Jesus az Isten formájában lévén, nem alétotta ragadománynak magát, az Istennel egyenlőnek lenni; egyenlő volt tehát, s mégis érettünk mintegy tékozolva kiüresétette magát.

Tékozolva, mondám, mert tékozlásnak szoktuk azt mondani, mikor valaki érdemetlennel közli az ő kincsét; mi pedig érdemetlenek valánk a megváltásra, és abból származó drága szent kincsekre; kire nézve a szent tékozlás titulussa illik jó Urunknak. Továbbá: királyi nemből vett testet és vért adott Jésusnak a mennyei Atya; mindenféle hozzá illendő és mennyei végetlen malasztokkal felékeséttetett Szent Lelket: erőt, hatalmat, bölcsességet, és mindennémű kigondolható drága kincset, úgyhogy őbenne rejtettenek légyen el: Omnes thesauri sapientiae et scientiae Dei, az isteni bölcsességnek és tudománynak minden drága kincsei. S úgy ment távol való tartományban, azaz mennyből a földre, az Atya Isten kebeléből e siralomnak és halandóságnak nyomorúságos völgyében. Holott is a mi lelkünk szeretetiért, mindenét (hogy így szóljak) a bűnösökkel eltékozlotta.

Eltékozlotta testét az utolsó vacsorán, mondván: Accipite, et comedite, vegyétek és egyétek, a bűnösöknek eledelöl adván. Eltékozlotta szentséges vérét az ostorozásban, nagy bőven kiontván, úgyhogy megnyitván Longinus dárdája az oldalát, majd semmi nem maradott légyen. Eltékozlotta lelkét, azt mint jó pásztor, juhaiért kiadván. Eltékozlotta ruháit, anyaszült mezételenen állván az ostorozó hóhérok és a felfeszétett latrok között; holott is (úgy tetszik) mintha ilyen szókra fakadott volna édesdeden: még külső köntösömet is tovább rajtam nem szenvedhetem, mert a felgyúlt szeretettől gerjedezem. Eltékozlotta erejét és egészségét, mert: e planta pedis, usque ad verticem capitis, mint Isaiás próféta által panaszolkodik vala, tetétől fogva talpig nem volt benne épség. Eltékozlotta bölcsességét és tudományát; Sicut mutus non aperiens os suum, mint a néma fel nem nyitván száját a szólásra, sőt mint az eszehagyott, fehér fársángos ruhában megcsúfoltatván. Egy szóval úgy eltékozlotta mindenét, hogy méltán mondhatta légyen Dáviddal: Ego autem mendicus sum et pauper. Én pedig koldus vagyok és szegény. És amit elébb mondott vala: Omnia mihi tradita sunt a Patre meo; mindenek nékem adattak az Atyámtól; úgy vagyon, de most a bűnös emberekért, ad nihilum redactus sum, éppen majd semmivé löttem.

Látod, a mi lelkünknek szeretete mire vezette őtet? Erre nézve kiált vala fel nagy búzgón Szent Dömjén Péter: Oh kegyes és szent tékozló! mindenkor, mindenütt és mindenekhez mely bőkezű és adakozó vagy? hogy a te szerelmesiddel; sőt még ellenségiddel is nemcsak javaidat, hanem magadat is úgy közlöd, hogy meggazdagodván, a mennyei boldogságban örökké éljenek. Következik tehát, valaki benned nem részesül, örök halállal hal meg. S talán erre nézve mondja vala Seraphicus Szent Bonaventura: A te halálod nélkül meghalok (második halállal tudniillik), a te sebeid nélkül megsebeséttetem, a te gyalázatod nélkül meggyalázódom, és a te ostorozásod nélkül, mostoha ostorral, mert nem az igazságnak, hanem az istentelenségnek érdemes vesszejével verettetem.

Ezt a megböcsülhetetlen nagy szeretetet vetette vala latra szerelmes jegyese, a vitézkedő Anyaszentegyház. De meg nem tudván fontolni, csak arra fakada: inaestimabilis dilectio charitatis! Oh isteni kegyességnek megböcsülhetetlen szeretete! ki háladatlan szolgájáért egyetlen egyét adta! Megböcsülhetetlen, mert noha kiüresítette ugyan magát, s teljességgel (amint elébb is előhozám) szegényöl maradott; mindazáltal, mint kegyes Atya, minket vigasztaló és lélek szerint gazdagéttó testamentom nélkül nem akara meghalni. Úgy, de miből tett testamentomot, ha semmije nem volt, semmije nem maradott? és kiüresétvén magát teljességgel, ha végső szegénységre jutott? miből? Tudom Szent Ágoston doctor felől az vagyon megírva, hogy semmi testamentomot nem tett, mert elébb mindenét kiosztván a szűkölködők közt, szegény, miből testálna, nem volt. Kiosztá Jézus is (amint hallátok) mindenét, miből tehetett tehát testamentomot? kinek mit hagyhatott? Mindazáltal:

Congregamini audite filii. Haldokló Jákob Pátriarkával szólét benneteket: Congregamini! gyűljetek egybe mind jó, mind pártos fiai, és halljátok a ti Atyátokat. Halljátok az ő szentséges vérével és halálával pecsétlett testamentomát; mert maradott még annyi, amennyivel ti megelégedhettek. De elébb lássátok és kérdezzétek meg: miért akart vérrel verétékezni a kertben? A kertben akara szenvedéséhez kezdeni, mert a kertben kezdődött első szüleinktől a feslett törvénytelenség; vérrel verétékezett pedig, mintegy szégyenlvén a mennyei Atyától undok gonoszságinkat, melyeket magára vállalt fel (In eo enim posuit iniquitatem omnium nostrum), s ezért is nem merészli vala szemeit az egekre fordétani, felemelni (mint a keresztfán is, lefüggő fővel adván ki szentséges lelkét), hanem nagy alázatossan a földre szegezte. Avagy is azért, hogy ím nem alétotta elégségesnek, hogy csak két szemeivel siratná a világ bűneit, hanem egész testének, egész bőrének felnyitá minden apró lyukacskáit, hogy azokból, mint annyi szemekből, kiáradott véres könnyhullatásokkal mosná, mosogatná minden fekélyes undokságainkat.

Lássátok mégis, és kérdezzétek, miért akart megkötöztetni és ruháitól lefosztattatni? Talám azért akart megkötöztettetni, hogy azzal a mi bűneink köteleit feloldozza? minémű kötelekről szólott vala képében Dávid: Funes peccatorum circumplexi sunt me. A bűnöknek kötelei környülfogtak engem. Ruháitól pedig megfosztatni azért akara, hogy minket az ó emberből levetkőztetvén, az ártatlanságnak köntösében öltöztetne. töviskoronával a mi kevélységünket koronázta meg, hasonlók akarván lenni Ádámban az Istenhez. Iszonyú ostorozással pedig a mi bujaságunk és majd mindenféle feslett cselekedetink ostorozták meg, amint maga panaszolkodik, most emlétett próféta Dávid által: Supra dorsum meum fabricaverunt peccatores; a hátomon kovácsoltak a bűnösök.

Ne nyomozzuk azért kérdezkedve ezeknek más fontos okait; hanem inkább, miért akarta kezeit és lábait leszegeztetni? azt kérdezzük: miért! miért akarta minden testét megrongáltatni? minden tagját, tetemét sértegettetni, kínoztatni és egy cseppig egész vérét kiontani? holott véghetetlen böcsre lévén érdemes, csak egyetlen egy csepp vére is elégséges lett volna megváltásunkra? Meg nem elégedett ezzel a véghetetlen szeretet, hanem hogy, annál is inkább tapasztaltatván, szerelmesben magához csatoljon, teljességgel kiüresétette magát, és mindenekben hasonló kívánt hozzánk lenni. Lábait pedig talám azért szegeztette le, hogy a mi lábaink többé felfúalkodott kevélységre ne csuszamodjanak (melytől irtózott vala Dávid is, könyörögvén: Non veniat mihi pes superbiae, hogy a kevélységnek csuszamó lába hozzája ne közelétsen), és más egyéb hívságos gonoszságok tágas útjain, hogy ne tétovázzanak, hanem inkább az Isten parancsolatainak ösvényein járjanak, és többé kezeink a tilalmas fának gyömölcsére ki ne nyújtassanak.

Avagy is talám azért, hogy azokkal a sok irgalmasságos jót cselekedő szent kezekkel a háladatlan és érdemetlen gonosz zsidóssággal valamely nagy jót ne kénszeréttessék cselekedni? Miért akart tehát kiterjesztett karokkal felfeszéttetni? Nemde, hogy azokkal megöleljen-e? Maga mondá elébb Jézus: Ego si exaltatus fuero, omnia traham ad me. Én, ha felmagasztaltatom, mindeneket magamhoz vonszok. Kiterjesztette azért karjait (úgymond Szent Athanasius), hogy eggyel az érdemesb zsidók közül némelyeket mint választott népét; a másikkal pedig mindenféle más nemzeteket irgalmassan magához vonjon.

Lássátok mégis továbbá, és kérdezzétek, miért függesztette le szentséges fejét a keresztfán a föld felé! Talán a királyi titulustól irtózott, mely feje föliben irattatott vala: Názáreti Jézus, Zsidóknak királya? Talám (Szent Ágoston doctor elmélkedése szerént) azért, hogy minket megcsókoljon? vagy (amint Hugo Cardinál vélekedik) hogy mint jó pásztor, könnyebben meghallgathassa könyörgéseinket, s vállaira felvehessen? Avagy is (bölcs Carthagena áhitatossága szerént) talán azért, hogy egész testét lássa, és jól megvizsgálja, ha volna még valamely hely, holott érettünk megsebeséttetnék? Mert ugyanis ruházatja vala ugyan a testén, de azt a vitézek elragadozták, és sorsot vetvén reá, magok között felosztották. A ruházat alatt bőre vala, de azt az ostorozással megmarcongották, elszaggatták. A bőr alatt húsa vala, de azt a vasláncok megrongálták. A hús alatt sok ere, de azokat a szegek meghasogatták, elszaggatták. Az erek alatt vére, de azt a vérszopó zsidók mind kiszítták, mind kiontották. A vér alatt pedig egyedöl csak a szíve vala, melyet mint egy ablakon látván, az érettünk több és új-új kínokat szomjúhozó Jézus, jöszte (mintha így szólott volna), jöszte Longinus! járulj közelebb, és a te dárdáddal ökleld által szívemet, mivel ő a szeretet tőrénél egyebet még nem szenvedett, ökleld által azért, hogy a szent sacramentomok szerzésére még az a kevés benne maradott vér és víz kiáradván, abban a bűnösöknek sokkal alkalmatosb zsellérkedő helyek találtassék.

Bezzeg igazán ez, ez az az Inaestimabilis dilectio charitatis, isteni kegyességnek megböcsülhetetlen szeretete, hogy magát kiüresétvén, még a szívét is lakóhelyül adta a bűnösöknek. S mégis, Congregamini Filii! egybengyűjtvén fiait, kívánva kívánja, hogy hallják és szívessen fogják testamentomát; avagy legalább végső áldását, mondván: Ímé, ami ötezerharminchárom esztendőkig csak homályban és árnyékos képezésekben példáztatott; amit sok könyörgésekkel és zokogó fohászkodásokkal kívánnak vala a régi patriárkák és szent próféták; a templom suporlátja csodássan kettészakadván, ma! ma, palástoltatának le; holott még a gyilkos hóhérok közül is sokan tapasztalták, melleket vervén és ilyen bizonyságot tévén: Vere filius Dei erat iste, minden bizonnyal, ez az Isten Fia volt. Az, aki a gyalogfenyű alatt feküvő és az Isten angyalától megerőséttetett Illyésben. Aki Joabtól hamis csókkal köszöntetett Amazában. Az, aki Sedeciástól arcul üttetett Mikaeásban. Akistól megcsúfoltatott, és mint eszehagyott kiűzettetett Dávidban. Keményen megostoroztatott Jeremiásban. Feláldoztatandó Izsákban, maga vivén az áldozatra vállain a szükséges fát, és Moysestől felmagasztaltatott rézkígyóban árnyékoztattatott.

Egy szóval az, aki öröktől fogva Messiásnak választatott, és mindenható Isten lévén, aki arra a végre lött emberré, hogy az emberért kínt és halált szenvedjen, s némineműképpen ugyan az ember megisteneséttessék. Azaz akarja osztályra bocsáttani örökségét, azaz örök mennyei boldogságát, hogy abban az igazán megtért és teljes bizodalommal hozzá folyamodó bűnösök valóságossan részesüljenek. De mivel méltó panassza vagyon Dávid prófétánál: Defecit in dolore vita mea, hogy tudniillik elfogyatkozott légyen élete a sok fájdalmokban, azért rövid sommában foglalja és fájdalmas szókkal határozza emlétett testamentomát.

Elsőben is szerelmes Anyjának. Mivel Prior in bonis, major in imperio; valamint elsőszülötte Izraelnek Ruben (mely annyit tészen, mint videns filium, fiát látó), elsőbb az ajándékokban és nagyobb a birodalomban; maga helyett kedves tanétványát, szerelmes Benjaminját, Szent Jánost adja, mondván: Ecce filius tuus. Ímé a te Fiad. Úgy ellenbe, Szent Jánosnak, azon Boldogságos Szűz Anyját, mint legdrágább kincsét: Ecce Mater tua; Ímé a te Anyád. Mintha mondotta volna: őtet szeressed, őtet tiszteljed, és mindeneknek kommendáld, ajánljad. Mert bizonyos az: Qui eam invenerit, inveniet vitam, et hauriet salutem a Domino. Aki őtet tiszteli s tisztelve feltalálja, valóságossan életet talál az, és üdvösséget merét az Úrtól, mint élet kútfejétől. Mert ő az (mézzel folyó Szent Bernárd bizonsága szerént), aki által akar velünk közleni akárminémű jót is az isteni jóság. Sőt szerelmes Fia után senki nem üdvözölhet (úgymond Germanus nevű szent püspök) nisi per te virgo Sanctissima; hanem egyedöl ezáltal a szentséges szűz Nagyasszonyunk által.

Másodszor: a véle felfeszéttetett jó latornak, aki még a kínok között is Urunkat igaz Isten fiának ismérte lenni: Hodie mecum eris in Paradiso, Paradicsomot ígérte, s meg is adta. Az félelmekben elszéllyedett tanétványinak sokféle szenvedésének keserű pohárát ilyen szókkal hagyta: Bibite, et inebriamini charissimi; igyatok barátim, és részegüljetek meg szerelmesim. Az őérette szenvedőknek, a maga köteleit, láncait és beléncsét. Az igazán felszentelt papoknak, qui portant vasa Domini, azt a feér ruhát, melyben megcsúfoltatott Heródestől, megemlékezvén, minémű tiszta életre kötelezték légyen magokat; netalám ők is, hivatalokon kívöl járván, a ravasz világtól megjátszódtattassanak; arra a főpapra függesszék azért szemeiket, nyomdoka követésével, cujus faciem cooperuit opprobrium, et confusio; kit a gyalázat és az orcapirulás elburított vala.

Azoknak, akik az ő hív szolgálatjára kötelezték magokat, azokat a vasszegeket, melyekkel szent kezei és lábai a keresztfához voltanak szegezve, hogy ők is oly állhatatosak légyenek az isteni szolgálatban, hogy ámbár incselkedjék a pokolbéli kígyó, ámbár rugoldozzon és délcegeskedjék a viszketeges test, s tündér színhányással rakogassa kelepcéit a fortélyos világ, ki-ki, kiáltván: descendat de Cruce, szállj le a keresztről, hadd el az isteni szolgálatot, vedd végbúcsúdat a testi sanyargatástól, veszteni készülő syrenák ezek! azért is dugd bé füleidet, és ne halljad incselkedéseket; egyébaránt nyomodban a veszély.

Ide siessetek azért mindnyájan, kik a késértetektől ostromoltattok, s ezeknek a szegeknek mélységes helyeiben találjátok fel bátorságos megmaradástokat, sőt erős váratokat, győzhetetlen tornyotokat, melyből ezer meg ezer pajzsok függnek, et omnis armaturae fortium, és az erőseknek mindenféle fegyverek, s ezek a híveknek, de a világiaknak sem esik porban pecsenyéjek, csak eszessen serkenjenek fel maszlagos mély álmokból, s ne vegyék kordéra Urok szép intését és intő, tanító szent testamentomát.

Járuljatok ide tehát elsőben is, urak és méltóságok, hatalmas fejedelmek és fő-fő monárkák, s amint Baruk próféta szól: Principes Gentium, qui dominamini super bestias, akik a földi vadakon uralkodnak, az égi madarakkal játszadoznak és ezüstöt s aranyot gyűjtenek. Ímé néktek is drága ajándékot hágy, tudniillik szentséges vérében úszó bíboros bársonyát, melyet lelki szemeitek előtt viselvén, meglátjátok, hogy a magatok sokféle törvénytelenségből összeszőtt köntösét az alattvalók ártatlan vérével meg ne fössétek. Nábot szőlejét Akábbal el ne vonjátok; az özvegyet és árvát torkon verve meg ne hurcoljátok. Hanem tulajdonotokkal megelégedjetek; hogy a telhetetlen dúsgazdaggal lelketeket pokolra okádni ne kínszeréttessetek. Tudjátok meg pedig emellett azt is, hogy mivel a bársonyhoz illik mind a fejedelmi pálca, mind pedig a korona, itt mind a kettő feltaláltatik, noha természetire nézve nád a pálca és a korona tüvéses; minémű minden világi birodalom. Ám üres, mint a nád, s ezért is fel s alá hányattatik a tündér szerencse szelétől, és noha aranyok ugyan a koronák is, s drágakövekkel tündöklenek, rakvák mindazáltal ezer s meg ezer nyughatatlanságokkal, és gyakortább nehezebben viseltetnek a tövéskoronánál.

Néktek, telhetetlen fösvény varasbékák, kik megvetvén jó Isteneteket, a Mammonnak, mint valóságos igaz bálványnak szolgáltok, és éjjel-nappal a pénz- s kincskeresésben szorgalmatoskodtok, áruló Júdás harminc ezüst pénzét hagyja testamentomól; azzal kereskedjetek, valamint szinte tetszik, adjatok, vegyetek, harácsoljatok, lelketekkel, hamis hitetekkel pecsételjetek; vigyázzatok mindazáltal, hogy hamis keresetetekért s más tilalmasában forgó bosznyai kaszátokért, valamint Júdásnak valaha, torkotokra ne fúljon az örök kárhozatságnak elszakadhatatlan kötele.

Néktek, buja fajtalanoknak, Principium dolorum meorum, azokat a vesszőket és ostorokat hagyja, melyekkel Pilátustól oly istentelenöl hatezerhatszázhatvanhat csapásig megostoroztatott; s most is a ti tehetségtek szerint ostorozzátok. Szűnjék meg egyszer kegyetlenségtek! és ha valaha, Caro concupiscit adversus Spiritum, a délceg test viszketeges ösztönével a lélek ellen tusakodik, Szent Pál apostollal, castigate, et in servitutem redigite, sanyargatással vessétek szolgálat alá, netalám (amitől maga is irtózott Szent Pál) megvettettessetek, és egy pontnyi gyönyörűségért a Gyehenna tüzében örökké égjetek.

Néktek, vérszopó bosszúlóknak, kik vagy egy görbe szóra, vagy bal tekéntetre mindjárt felfortyantok és sárkány módra emésztő tüzet okádtok, s ha testében nem is, sennyedékes nyelveskedéstekkel, hírében, nevében felebarátotokat gyilkossan megölitek, sérelem nélkül maradt szent nyelvét hagyja, fene ellenségiért mondott imádságával: Pater, dimitte illis; Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek; hogy a mennyei Atya is, a ti mindennapi vétkeiteket megbocsássa. Vagy ha mégis engesztelhetetlenöl bosszút szomjúhoztok; szentséges oldalából kifolyt vizes vére talám elolthatja szomjúságtokat; vagy az a néki nyújtott spongya letörülheti megbántástoknak mostoha emlékezetit. Egyébaránt ti is kitörültettek az életnek könyvéből.

Néktek, tobzódóknak és feneketlen gyomrú zabálóknak s borcsiszár részegeskedőknek, azt a keserű myrrhát és ecetet hagyja, mellyel a keresztfán tiérettetek itattatott. Ezt ízleljétek gyakorta, ha amaz telhetetlen dúsgazdaggal örökké pokolba nem akartok éhezni.

Néktek, versengő irégyeknek és maszlagosan háborgó veszekedőknek, varratlan köntösét hagyja; de lássátok, hogy azt a szent szeretetet emésztő viszálkodástokkal el ne daraboljátok, különben érdemetleneknek (mert ártatlanság köntöse nélkül szükölködőknek) találtatván a mennyei vőlegény menyegzéjére, kivettettek a külső setétségre.

Néktek, hitetekben tétovázó nádszáloknak, azt az oszlopot, melyhez köttetvén, megostoroztatott, imez értelmes sommabeszéddel: Nec fulmini, nec fulmini etc. hagyja testamentomol, megemlékezvén, hogy az állandóknak ígértetett a dicsőségnek koronája. Egyébaránt habozó kételkedéstekkel hajótörést szenvedtek, és a megolthatatlan tűz feneketlenségében találjátok fel magatokat.

Néktek, megátalkodott, vakmerő és első alkalmatossággal akármely gonoszra rohanó feslett bűnösöknek, tulajdon köntösére vetett vitézek kockáit hagyja: azokkal szerencséltessétek, azokkal kockáztassátok üdvösségteket; mindazonáltal tudjátok meg, hogy a ti kockátok már elvettetett, és vagy Paradicsomot nyeritek el, Dizmással tudniillik, ha megtértek, vagy az elkárhozott latorral poklot, hahogy gonoszságtokban megsenyvedvén, megtérni nem akartok.

Néktek, akármire könnyen hajlandó déákoknak, azt a Pilatus pennáját, mellyel Urunk titulusát, I. N. R. I. felírta. Meglátjátok, hogy ifjúságtok zsengéjét ördögnek ne szenteljétek, ám írva vagyon, hogy ifjúságtól fogva jó és üdvösséges az Isten parancsolatinak gyönyörűséges igáját hordozni. Ti, tanulván azért a declinatiókat, declinate a malo, et facite bonum, szorgalmatossan távozzatok a gonosztól, és jót míveljetek, hogy Istennek áldozván életetek virágját, nevetek is az életnek könyvében írattassék.

Néktek pedig mindnyájatoknak, kik nem pártos, hanem igaz szolgálatjában lévén a Felségesnek, keserves szenvedésének tiszteletire és szánakodó emlékezetire kötelességtek szerént egybegyűltetek, az ő szentséges keresztét hagyja testamentomol. Ettől függ szerencsés boldogságtok, mert ez merő lajtorja gyanánt emel fel az örök életre; ez felnyitó kulcsa a mennyei Jeruzsálemnek: itt pedig győzhetetlen paizsunk minden ellenségink ellen. Melyre nézve mondja vala Szent Pál: Mihi absit gloriari, nisi in Cruce Domini nostri Jesu Christi. Éntőlem távúl légyen dicsekednem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztében.

Mindezeket lelki szemeitek előtt viselvén, azért szorgalmatoskodjatok, hogy pártos Izraellel okot panaszra ne adjatok; következendőképpen, számkivetésre. Tudván, hogy: Anima quae non fuerit hodie afflicta, delebitur de populo; valamely lélek ezen a napon, igazságos böjtöléssel, hosszú búzgó és hálaadó könyörgéssel s szívbéli töredelmességgel nem sanyargattatik, delebitur, elvész, kitörültetik az ő népe közül. Ezért is, hogy bennünk ne teljesedjék bé az, amit mondott vala Szent Jeronymus a háladatlanokról: Ne távozzék szívünkről, ne távozzék szájunktól az érettünk kínt és halált szenvedő Názáreti Jézus, aki inclinato Capite, alázatosan és édesdeden (mert csókolásunkra) lehajtott fővel váltságunkért e mái napon adta ki szentséges lelkét. Ámen.




Hátra Kezdőlap Előre