Édes János (1809–1846)
Háromféle nép kísérte Jézust a Golgothára: csúfolók serege, kik mindig legnagyobb számmal találtatnak, bármely ártatlan volt is az elkárhoztatott, mert az emberek nagyobb része a külsőkrűl ítél, és az elítéltet, bármi igaz is, ezren szokták kisérői közül kárhoztatni, még olyanok is, kiknél talán sokkal becsületesebb az, ki a törvény halálát szenvedi. – Siránkozók serege, kik közé tartozván többnyire az elítéltnek rokoni, baráti, vérei, elfogultan éreznek eránta, habár a leggonoszabb volt is az – és végre elfogultság nélküli kisérők serege, kik csendes elmélkedéssel, minden a bűnösrei részvevő gondolás nélkül meg szokták hányni-vetni: vajon érdemlett-e halált az elítéltetett? vajon van-e joga a társaságnak életet elvenni, mit adni nincs tehetségében? kik – legyen az elítélt bűnös, akkor is sajnálják benne az embert, sajnálják Isten képét, legyen pedig ártatlan, nyilván tesznek arról vesztőhelyén is tanúbizonyságot, mint ama százados; és ezek a legbecsületesebb, de egyszersmind legkevesebb számú kísérők. Kérdés: mi melyik felekezethez csatoljuk magunkat? a csúfolók közé nem állhatunk égre kiáltó vétek nélkül mint keresztyének; siratóihoz nem, erre okunk nincs, miután tudjuk, hogy föltámadott s megdicsőíttetett. Csúfolói s siratói egyaránt meg voltak vakítva; ez utóbbiaknak mindig bármi esetben is megbocsátható ez, mert ők sohasem a bűnöst, csak a rokont siratják. Legillőbb hát a századoshoz, elfogulatlan kísérőihez csatlakoznunk, s csendes elmélkedéssel kísérnünk: mi okon kellett neki meghalnia?
a) Alig van utálatosabb s borzasztóbb jele a köznép ingatag jellemének a történetekben, mint a Jézus elítéltetése. Még öt nappal halála előtt fülsiketítő öröm-lármával harsogtatta az eget, üdvözölve benne a világ Megváltóját, s már öt nappal későbben ugyanazon ajkokon dörgött: feszítsd meg a lázítót. Még a hét első napján egymáson keresztülrontva tolakodott az alázat Fejedelme elébe a sokaság, s csaknem hátán vitte azt be a nemzetet központosító fővárosba, és a hét végén ugyanazon nép csúfolva s kárhoztatva kísérte azt ki abból, a leggyalázatosabb gonosztevők vesztőhelyére. De avagy lehet-e ezen csodálkoznunk? hiszen mi sincs új a nap alatt, ami régen történt, ugyanaz történik ma több ízben. Hány jeles, hány derék, hány nemes szívű van kedvességben egy-két hónapig, egy-két évig a köz-, az aljas nép előtt? hány van, kit csaknem imád eleinte a nagy sokaság? kit azonban, mihelyt véleményében változik, bármi kicsiny, tetsző, úgy látszó ok miatt megkövezni kész, s többnyire veszni kell ártatlanul is az igaznak ott, hol a bősz nép csak vért kíván látni, hiábavaló ott a mentség, a védő, hol mielőtt a vádlott kihallgattatnék, már titkon el van végezve elítéltetése. – E' volt Jézus története, ez története minden jelesnek ma is, ki a nép uralkodó rossz szokásait megtámadni meri. Meg kelle halnia, mert egyenes lelkű volt. Nemcsak a halált kerülte volna ki, hanem dicsőségben s közkedvességben lett volna, mind a felsőbb, mind az alsóbb rend előtt, ha leborulva imádta volna a Sátánt, ki őt a pusztában kísérté. Hány szolga van ma is, ki hűtlenségéért meg nem lakol, mert tud csapodárkodni urának, annak hiúságát hízelgésével úgy elvakítván, hogy hibáit nem látja? Hány tisztviselő van, ki hanyagsága s igazságtalansága mellett is közkedvességgel bír, mert egyik vagy másik hatalmas párt megkívánásait betölti, míg az egyenes lelkűnek buknia kell? Hány lelki tanító von gyűlöletet magára a Jézus nevéért, mert mindig a bűnt dorgálja, a konkolyt irtogatja, mert szívén érdekli a gonoszt, mert szava, mint kétélű fegyver elhat a csontok öszveköttetéséig s a velők eloszlásáig, míg ama gonosz és rest szolga közszeretetben van, mert ujjai közt elnézi a rendetlenséget, mert nem mer feddőzni Isten igéjének intése szerint, talán mert ön lelkiismérete tesz bizonyságot ellene, hogy ő a bűnösök barátja.
b) Meg kellett halnia Jézusnak, mert ő minden néptanítónál jelesebb volt. Tudománya mély, de mégis egyszerű és érthető, mert tanít vala nagy méltósággal, nem úgy, mint az írástudók; nagy méltósággal, azaz gyönyörű, hatalmas és győző előadással, mert amit tanított, azt maga is érezte, azzal szíve s élte egyezett; azért vonta magára az írástudók haragját, mert jelesebb volt a papi fejdelmeknél, mert ki merte magát tüntetni, mert méltósággal mert tanítni; mert ő rangtalan személy létére ki mert kelni teljes hatalommal azon bűnök ellen, miket a hatalmas papi fejdelmek elnéztek, ugyanazért tele álmélkodással s megütközéssel kérdezték tőle: micsoda méltósággal cselekszed mindezeket? Nincs új a nap alatt – ma is gyakran elég ok valakinek elkárhoztatására, ha ő másnál jelesebb, ha kitűn a többiek fölött, s mindazon irígységek között, mik valaha e világon mérget leheltek, leggonoszabb az írástudók irígysége, s ámbár minden jelességért nem a jelesé a dicsőség, hanem Istené, ki osztogatja a jelességeket, mindegy: a világ csak abban botránykozik meg, miért nem bújik el ő a maga kitűnő tulajdonival, miért szól ott, hol hallgatnia kellene? inkább el szokták ugyanis az emberek másokban szenvedni a nagy bűnököt, mint a nagy erényeket.
c) Meg kellett halnia Jézusnak, mert ő a képmutató farizeusokrúl az álarcot lerántotta, mert evangyelioma minden levele jajt kiált azokra. Legingerlettebb pedig a képmutatók dühössége, midőn azok megmezteleníttetnek, és százszor vond le a legszemérmesebb emberről a testi ruhát, nem szégyenli el magát annyira, mint a tettető, kiről levonád a bűnt rejtő palástot, szégyen s kiolthatlan bosszúállás tölti el annak kebelét. Igen szeretnek ugyanis az emberek jóknak láttatni, még a legfajultabb lelkű is szereti bűnét titkolni s igyekszik magát mások előtt szépítni, mert a bűn saját szeme előtt is utálatos. A képmutatók száma pedig igen nagy, mert nincs könnyebb, mint a jóság s kegyesség küljeleit gyakorolni. Nincs könnyebb, mint fillért vetni a perselybe, s azért adakozónak kiáltatni, mert a koldusoknak alamizsnálkodás mellett lehet az ember titkos tolvaj, sőt a ládába vetett fillér is lehet lopott jószág. Ezrekig meglophatja a közkincstárt a pénztárnok, de azért kegyes lehet, mert ád viselt ruhát a mezítelennek. Elfordíthatja a megkent kezű bíró az igazságot, de azért kegyes marad, mert a didergő árvát meg hagyja melegedni tűzhelyénél. Vastagon róhat egy számadó, egy gondviselő, egy gyám a közönség, a megbízók, az árva rovására, de azért kegyesnek tartatik, mert jókor beszerzi a szükségeseket, s vigyázva és pontosan viszi számadását. Epedve várja a hálátlan magzat atyja s anyja halálát, de azért engedelmes jó gyermek ő, mert kitanulván szüléi gyengeségeit, készséget színl a csekélységekben is. Űzheti a házastárs a legcégéresebb fajtalanságot, a legundokabb hűtlenséget titkon, de azért kegyes férj, istentfélő nő marad, mert az eltántorodott személyek ellen hatalmasan kikél, azokat kárhoztatja. Ezerszer rá esküdhetik a legtisztább ártatlanság fejére hamisan az, kinek sem Istene, sem lelke, de azért szent marad, mert mindennap oly buzgón mondja el imáját a templomban, utcák szegletein, hol látják, mintha ég angyala könyörögne. Mikor hát valaki azt tanítja, hogy a képmutató hasonló a megfejérített koporsóhoz, s elzárja az üdvesség eme könnyű útját, bízvást számolhat a legkegyetlenebb üldözésre, mégpedig a nagyobb részrűl.
d) Meg kellett halnia Jézusnak, mert ki merte mondani tartózkodás nélkül az igazat, mert a föld hatalmasait is megtámadá, ha bennük igazságtalanságot látott, mert kímélet nélkül közönséges helyen megfeddé a bűnöst, tulajdon barátit is, ha hibáztak, s készebb volt meghalni, mint az igazságrúl vallást nem tenni. Mondták, hogy ő alázatos volt; ha az: miért nem tudta elhallgatni a hatalmasok bűneit? miért nem hízelgett az írástudóknak? miért nem mondta a fejért feketének? haljon meg, ha annyira szerette az igazságot. Ma is így bánnak a bűnösök az igazzal, elutasítják, ha lehet, a boldogabb világba, hol több igazak találtatnak, és minthogy ő nem e világbúl való, oda küldik, hol lakozik az igazság – erővel megdicsőítik. Üldözik Jézus hű szolgáját, kövesse őt a szenvedésekben is, ha követni szereti az igazságban. Nem hallatlan példa, hogy az igazsághős rabláncokat visel? nem azért, hogy az igazságtalan, a zsarnok hatalmasokat meg meri támadni, oh nem! kevesebbért, csak azért, hogy a közönség sérelmeit elősorolni vakmerő, hogy könyörögni, hogy panaszolni bátorkodik – úgy, úgy, sokszor a könyörgés is bűn.
e) Meg kellett halnia Jézusnak, mert ő a régi korhadt gyepüt kidöntötte, a megfertőztetett isteni tiszteletet megtisztította, a pénzváltóknak asztalaikat fölforgatta, az árulókat a templombúl szent haraggal kihajtotta, szombat napon gyógyított, mert a hit s egyházi szertartás dolgába hasznos újításokat vitt be, és ezáltal a papi jövedelmek tetemes forrását bedugta. Ma is ez a sorsa mindennek, ki újítást, bár legcélszerűbbet s hasznosabbat hoz is be, kivált ha az egyik vagy másik hatalmas osztály magányos érdekeivel öszveütközik.
f) Meg kellett halnia Jézusnak, mert ő legszentebb volt mindazok között, kiket valaha a világ látott, mert benne bűn nem találtatott, mert ellene vádat koholni nem lehetett, hamis tanúkat is nehezen találtak megbuktatására, az számba sem jött, hogy ő vakokat, sántákat gyógyított, sok jót tett. Így bánnak ma is az istentfélővel; éppen az a bűne sokszor a kegyes embernek, mint ama száműzött athenei polgárnak, hogy felette igaz, hogy ellene vádat találni nem lehet. Sokszor kárhoztatja a rágalmazó a jólelkűt, éppen azért, mert nem ül vele együtt a csúfolók székébe. Sokszor mondja élhetlennek a csalárd az igazat, éppen azért, mert nem ragadoz vele együtt. Micsoda megalázó ugyanis egy igaz ember jelenléte a ravasz lelkűekre, az alázatosé a kevélyekre nézve; minő megszégyenítő a feddhetlen élet a tisztátalan szívűnek s vétkek rabjának! Sokszor nem lehet a megvetést érdemlő rossz emberekrűl annyi gyanús beszédet hallani, mint a magát megkülönböztető nemesszívű emberrűl; ma is gyakran bocsátják szabadon a gyilkos Barabást, s megfeszítik a tiszta, igaz embert. Nagy volt a Jézus és tiszteletre méltó: e' volt az ő bűne. Felette sok jót tett, tekintete nőtt a nép előtt: e' volt az ő bűne, ezért szenvedett halált – elég bűn ez ma is gyakran a nemesszívűben arra, hogy szenvedjen.
g) Meg kellett végre halnia Jézusnak, mert a közönséges emberszeretetet terjesztette, mely hit-, nemzet-, rang-, születési különbség nélkül mindenkit boldogítni köteles. Mit? hát még ez is oka volt halálának? igenis, és egy a legfőbb okok közül, mert eme tanításával is leghatalmasabb s eszesebb elleneit, a papokat sértette meg, kik azt tanították, hogy csak a zsidó vallásban üdvözülhetni, s ezt azért tanították, hogy mindeneket a zsidó egyházba térítsenek, hogy így híveik számát s jövedelmüket nevelhessék, mint ezt szemükre is hányja Máté 23.15. Midőn hát ő ezekkel ellenkezőleg azt tanította, hogy a puszta hit s Uram! Uram! kiáltás nem üdvözít, az jó tettek nélkül megholt állat, eme tanításával nyakát szegte a térítésnek, nyakát a papok jövedelme nevekedésének.
Igaznak halálával holt meg tehát Jézus ártatlanúl, mint Istennek legszentebbike, és nem volt azok közül, kikkel ő valaha jót tett, csak egy is, ki mellette fölállott vagy őt védte volna. A hálátlanok! Közönséges sorsa ez ma is minden emberbarátnak. Felejtik a jóltevőt azok, kiket valaha segített, veszélybe esésekor széjjel futnak. A népet vesztegették meg legelőször is a ravasz papi fejdelmek; legkönnyebb út valakinek megbuktatására, az aljas nép ugyanis ígéret s fenyegetés által könnyen odahajtható, hogy kit ma fölemel, azt holnap levesse. Pénzzel vesztegették meg egyik tanítványát – és vajon hol azon gonoszság, mit pénzzel végre ne lehetne hajtani? Hamis tanúkat kénytelenítettek fogadni az ellen, kiben bűn nem találtatott – és vajon hol s mikor nem lelhetni pénzért hamis tanúkat? Igaznak s szentnek halálával holt meg hát Jézus, mert a bűnérti áldozatnak tisztának kell lenni.
Oh vajha valaha mi is igazak halálával halhatnánk meg! Vajha úgy folytathatnók s zárhatnók be éltünket, mint Jézus, úgy tehetnének akkor jó tanúbizonyságot rólunk, mint őróla a százados és a jobb keze felől függött bűnös! Segíts, oh Istennek lelke! mindnyájunkat boldog végre, hogy saját halálunk csendes, a Jézusé pedig üdvhozó legyen reánk nézve. Ámen.