Akarva, nem akarva, mindnyájan abban a valamiben élünk, amit időnek nevezünk. S mindjárt tegyük hozzá: erről az „időnek” nevezett „valamiről” érdemileg mindenkinek csak homályos fogalma lehet. Kifejezésére különböző szavakat használnak az egyes népek (kájrosz–khronosz, idő, Zeit, time, timps, tempus), de a szó fogalmi köre változatlanul ugyanaz a megfoghatatlan és kifejezhetetlen „valami” marad. Épp ezért nem szabad csodálkozni, ha az idő-szemlélet tekintetében érdemileg egy sorba kerülnek a szellem bölcselői (filozófusok) a kisebb műveltségűekkel, a jeles egyházi személyiségek az úgynevezett laikus (világi) egyháztagokkal, vagy akár a hívők a hitetlenekkel. Igen, mert az idő fogalmilag meghatározhatatlan.
A megfoghatatlan időről évezredek óta mégis sokan és sokat (könyvtárakat) írtak és írnak mindmáig. Ez természetes, hiszen benne élünk és mozgunk, róla beszélünk, s különféle egységeivel (órák, napok, hetek, hónapok, évek, évszázadok stb.) mérjük múltjában – jelenében – jövőjében a létet.
A bibliai megfogalmazás szerint az emberi élet viszonylatában az idő „hetven, vagy ha feljebb, akkor nyolcvan” esztendő (zsoltárok könyve 90, 10). Ezt az időt valahol és valahogyan (egészségesen vagy betegen, boldogan vagy boldogság nélkül, hittel vagy hitetlenül) mindenkinek le kell élnie. Van egy olyan mondás is, hogy akiket Isten nagyon szeret, azokat hamarabb magához szólítja. Ismét más megítélés szerint „igen szép és ékes korona a vénség” (Példabeszédek könyve 16, 31). De bárhogyan gondolkozzunk és fogalmazzunk, kétségtelenül az időben létezünk. Némelyek egyedül vagy magánosan, mások közösségekhez (család, nép, társadalom) ragaszkodva, nyugodtan vagy nyugtalanul, megelégedetten vagy elégedetlenül, de ki-ki a maga módján az időben él.
Most nem cél, hogy az időről tanulmányt készítsünk, vagy a bölcselet (filozófia) eszközével elmélkedjünk róla. Mindkettő fontos és szükséges a maga helyén, de jelen összefüggésben hadd legyen fontosabb annak a megállapítása, hogy a Szentírás egyszerűen számol az idővel mint adottsággal (1Mózes 1,14; 5Mózes 4, 32; Prédikátor 3, 1 sk.), s úgy tekint reá, mint amely isten hatalma alatt létezik. Adottság, de az idők Urától jön, tőle függ (Cselekedetek 14, 17; Dániel 2, 21; Márk 1, 15; Máté 24, 36; Cselekedetek 1, 7; 2Péter 3, 8; Zsidókhoz 13, 8 stb.) és őreá néz (Róma 11, 38). Eközben megmásíthatatlan, hogy előbb-utóbb mindnyájan az idők végéhez érkezünk. Akár gondolkozunk róla, akár természetes adottságnak tekintjük, mindenképp „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak” (1Mózes 3, 22; Zsidókhoz 9, 27).
Krisztus követői abban különböznek bárki mástól, hogy hitvallásuk szerint a halál nemcsak az egyénhez kötött időnek a vége, hanem egy folytatódó időnek a kezdete is. Ezt a folytatódást nevezzük örök-, azaz örökké tartó életnek, időnek (1Mózes 5, 24; 2Királyok 2, 1–11; Jób 19, 25–26; Ésaiás 25, 8; 26, 19; Dániel 12, 3; János 3, 16; 10, 28; Róma 5, 21; 6, 22; Galata 6, 8; 1Timótheus 6, 12; 1János 1, 2; Jelenések 21, 4), új égnek és új földnek (Ésaiás 65,17; 66, 22 2Péter 3,13), örök országnak, Isten országának, Krisztus országának (Zsoltárok 145, 13; Máté 6, 10; Lukács 1, 33; 18, 36; Efézus 5, 5 ; 2Péter 1, 11; Zsidókhoz 12, 28 stb.). A halál és az élet- örökélet nagy összefüggésében vallják a feltámadott Úr Krisztus követői, hogy a halál és az élet együttes valósága és a kapcsolatos ígéret egyaránt vonatkozik a csecsemőkre és az aggastyánokra, azaz mindenkire. Végeredményben nem szabad életről beszélni a halál gondolata nélkül, sem a halálról az élet-örökélet ígéretének a mellőzésével. Mindazáltal ennek a könyvecskének az a közvetlen célja, hogy az életnek a halál határpontján inneni részével foglalkozzék, vagyis a halálig terjedő idővel.
Elöljáróban még csak azt kell megjegyezni, hogy a keresztyén hívő a maga idejét úgy szemléli, mint Istentől rendelt életet. Természeti folyamatnak (fogamzás, születés) az eredménye ugyan az idői lét, de a múltak – jelenek – jövendők teremtő Urának a kezéből származik (1Mózes,1, 27; Máté 19, 4; Cselekedetek 15, 26). Addig és úgy élünk, ameddig és ahogyan rendeli az idők Ura (Prédikátor 3, 2;1Mózes 3, 22). Ezzel a vallástétellel egyszersmind elismerjük, hogy az idők Urától függ a sorsunk, s a hit köteleztetése alatt igyekszünk úgy berendezni esztendeinket, ahogyan ő tanít minket (Zsoltárok 90, 12).
Az idők boncolgatását tehát mellőzve, a hit bizonyosságával fogadjuk és tudatosítjuk lelkünkben, hogy a jelenvaló földi idő mérése és minősítése világszerte a hétköznapok és az ünnepnapok keretei között történik. Beszélünk munkaidőről és munkaszünetről, szabadságról és elfoglaltságtól, ünnepekről és hétköznapokról, éjszakákról és nappalokról, imahetekről és kirándulási napokról stb. Miközben pedig ilyen kifejezéseket használunk, a szokott beszédmód szerint vagy a hétköznapokra (míves napokra, munkás napokra) gondolunk, vagy a megkülönböztetett ünnepnapokra (ünnepekre), illetve az ünnepi időkre, amelyek keveredve is jelentkezhetnek bármely napon. Hétköznap is lehet ünnepelni (gondoljunk az ünnepi alkalmakra, estékre vagy órákra), s ünnepeken is lehet hétköznapi módra élni. Mindazáltal az általános gyakorlatban érvényesül az említett két fogalomkör. Ezért ezeknek a határai között mozogva, igyekszünk áttekinteni az áttekinthetetlen idői valóságot. Szembenézünk egyéni és közösségi létünknek az időhöz kapcsolódó kérdéseivel úgy, ahogyan Krisztus Szentlelkének a vezetése alatt szükséges. Ez a szembenézés végeredményében önmagunknak a nézése és látása abban a tükörben, amelyet az idők Ura tart szemünk elé (Ésaiás 44, 6; Jelenések 1, 8; 21, 6; Jakab 1, 22–25).
Ily módon a hétköznapok és az ünnepnapok vizsgálata csupán eszköze az önszemléletnek. Így lépünk rá arra az útra, amelyről Krisztus valamennyiünknek mondja: „Én vagyok az út” (János 14, 6), azaz Jézus Krisztusban gondolkozva éljük a kirendelt időnket (Róma 14, 7–9). Ezt fogadjuk el élő hittel önmagunkra nézve irányadónak, s erről teszünk bizonyságot hozzátartozóink (gyermekeink, szüleink és felebarátaink) számára, mint idői életszemléletünk megoldásáról Isten által megválaszolt kérdéséről (Róma 11, 36).