Az eddigiekben is érintett keresztyén szabadság jogán az ember nemcsak él az időben, hanem cselekszik is vele, hiszen minden – az idő is – az övé: az emberé (1Korinthus 3, 22–23). Kutatja a múltakat és a jövendőket, s közben éli a maga sajátos jelenét. Az időben és az idővel való élésnek egyik megnyilvánulása az idő beosztása (1Mózes 1, 14), amit korok és helyek szerint sokféleképpen végzett és végez az ember. Ezt az időbeosztást nevezzük naptárnak, vagy amint a népnyelvben még mindig hallható: „kalendáriumnak”.
A kalendárium (naptár) elnevezés egy görög szóból ered (káleó = hívok, kihívok, egybehívok). A régi rómaiaknál volt az a szokás – írja Bod Péter–, hogy… mikor feltámad a hold újsága (újhold)…, akkor a nép összehívatott, s erről az összehívásról mondották a hónap első napját kalendának. Minden „kalendán”, azaz a hónap első napján a régi rómaiak felhívták az adósokat, hogy fizessék meg tartozásukat. Azt a könyvet pedig, melybe a tartozásokat feljegyezték, kalendáriumnak mondották. Ennek a mintájára aztán kalendáriuma (jegyzéke) lehetett bárminek: adósságoknak, napoknak, embereknek, ünnepeknek stb. Így lett a kalendárium a napok és idők nyilvántartó jegyzéke, naptára, s így maradt fenn mindmáig.
„A keresztyének kezdették kalendáriumnak nevezni… azt a könyvet, amelyben fel voltak írva melyik hónapban és annak melyik napján micsoda mártíroknak volt az emlékezetük Ezt hívták a vértanúk naptárának” (calendarium martyrum), ami nemcsak hogy nem megvetendő, hanem épp a kegyeletnek hívő megbizonyítása, s ezzel együtt az egyháztörténetírás egyik sajátos jelentkezése. Miért ne lehetne és kellene egyes kiemelkedő bizonyságtevőket vagy éppen mártírokat kegyeletes emlékezéssel nyilvántartani és róluk időről időre beszélni?! Ez nemcsak hogy nem evangéliumellenesen átörökölt szokás, hanem keresztyéni kötelesség. A Szentírás is erre nyújt példát akár a nevek felsorolásával (Zsidókhoz 11. fejezet), akár a nevek említése nélkül: Erre nézve jellemző a bibliai szakasz: „Kínpadra vonattak, megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is” (Zsidókhoz 11, 34–40). A Szentírás gazdag példatára annak; hogy Krisztus gyermekei a mindenkori jelenben vállalták az ő keresztjét és igáját (Márk 8, 34;.Máté 11, 29–30; Máté 24. fejezete; János 16, 33 stb.) Mindezt tehát szabad és kell kegyeletes lélekkel emlékezetben őrizni.
Érdemes arra is figyelni, hogy a már említett görög szóból (káleó) származik nemcsak a kalendárium hanem az Eklézsia, az Anyaszentegyház neve is (káleó = hívok; ekkáleó = kihívok). Az egyház, az eklézsia (így mondották nagyon helyesen és szépen Erdélyben a mi eleink, s helyenként napjainkban is így nevezik az egyházat) azoknak a közössége, akiket Isten megszólított és elhívott; kihívott a sokaságból, hogy az ő megváltottjai legyenek; megváltottak, azaz nem ítéletes bűnügyi adósságukat törlesztő nyomorultak; megváltottak, akik megértették és tudják, hogy minden adósságuk, minden bűnük eltöröltetett, a keresztre szegeztetett (Kolosé 2, 14).
A kalendárium–naptár a keresztyénség ideje alatt többszörös változáson ment át. Julius Caesar római császár vezette be Krisztus előtt 47-ben (Sosigenes alexandriai csillagász és M.Flavius Scriba közreműködésével) a 365 1/4 napos évet. Ezt módosította szakemberei segítségével XIII. Gergely pápa (1502–1585) 1582-ben, s módosított alkatában használják a keresztyének és a nem–keresztyének mind a mai napig.
Nem feladatunk a naptár ismertetése, de szem előtt tartandó, hogy ehhez az úgynevezett Julianus–naptárhoz kapcsolódnak mindazok az ünnepek, amelyekre a következőkben rátérünk azért, hogy eszközük segítségével lépésről lépésre nyomon kísérhessük az Úr Jézus Krisztus megváltó művét, egyidejűleg megismerkedjünk azokkal a legfontosabb hitkérdésekkel, amelyek az állandó jelenben foglalkoztatják Krisztus követőit. Tehát az ismertetés nem önmagáért történik, vagyis az ünnepek naptári adatainak a közléséért, hanem hitismereteink gyarapításáért. Így aztán az ünnepekkel való foglalkozásban nincs semmi reformáció–ellenesség vagy épp evangélium–ellenesség.
Ellenkezőleg: a régiek ünnepeivel való foglalkozás tisztítja hívő gondolkozásunkat, és sok tekintetben megvilágítja egyházi szokásainkat, s hozzásegít az Ige iránti engedelmességhez: „Mindent megpróbáljatok, s ami jó, azt megtartsátok” (1Thessalonika 5, 21). Hogy pedig a „mindenek megpróbálását” elvégezhessük, ehhez szükséges megvizsgálni és tisztán látni a hagyomány szerinti és mindmáig létező ünnepnapokat, amint azokat a maguk idejében (több mint 200 évvel ezelőtt) leírta Bod Péter.