Ad acta [Magyar Elektronikus Könyvtár

Ehrenberger Róbert: A bukaresti nemzetközi hadtörténész konferencia
2000. május 8–16.

Tavasszal Románia fővárosában, Bukarestben immár sokadik alkalommal gyűltek össze a történészi, hadtörténészi szakma Európa számos országát reprezentáló képviselői, hogy közösen vitassák meg a közelmúltban lezárult történelmi korszak térségünket érintő néhány problémáját. A konferencia A Vasfüggöny két oldalán 1945–1989 címet viselte.

Az ötnapos rendezvény megszervezéséről a Román Köztársaság Nemzetvédelmi Minisztériuma alárendeltségében működő Hadtörténeti és Védelmi Politikai Tudományok Intézete gondoskodott a Román Hadtörténész Bizottság, a Hadtörténelmi Tanulmányok című folyóirat közreműködésével, valamint a „Kezdeményezés az euroatlanti integrációért” Alapítvány és a „Hanns Seidel” Alapítvány támogatásával. A konferencián a következő országok képviseltették magukat: Románia (mint rendező és meghívó fél), Bulgária, Franciaország, Görögország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Oroszország és Törökország. A résztvevők több mint fele volt román. A magyar Hadtörténelmi Levéltár részéről engem ért az a megtiszteltetés, hogy jelen lehettem és felszólalhattam a konferencián.

Az előadások színesen és sokrétűen ismertették a hidegháborús időszak számos eseményét, kezdve a hitleri koalícióból való kiválást jelentő 1944. augusztusi romániai fordulatnál. A folytatásban számos értékes referátumot hallhattunk az 1956-os, illetve 1968-as közép-európai eseményekre való romániai reagálás jellemzőiről. Egy előadás a román Securitate és a szovjet KGB közötti kapcsolatokról szólt. Nagyítólencse alá került a bolgár légierő helye a Varsói Szerződés haderejében, az arab-izraeli háborúk sorozata, valamint az olasz flotta 1945 utáni szerepe a hidegháború első éveiben. Igazán újdonságszámba ment az az előadás, amely a Ceausescu-rezsim reakcióját elemezte az 1989. augusztusi lengyelországi eseményekre. Az én referátumom inkább levéltári áttekintést adott: lehetőségem nyílt arra, hogy ismertessem dr. Szijj Jolán levéltárigazgató tanulmányát angol nyelven. A tanulmány címe: „Kutatási lehetőségek a magyar Hadtörténelmi Levéltár hidegháborús fondjaiban a Nyíltság Évtizedében.” Nyíltság évtizede alatt mi a politikai rendszerváltás óta eltelt tíz esztendőt értjük, amely a korábbi időszak számos kutatási korlátozásának feloldásával járt, megnövelve publikációs lehetőségeinket, ismertségünket és kutatóink számát évről évre.

A konferencia lezárulta után kétnapos turisztikai program következett. Meglátogattuk az egykori havasalföldi főváros, Târgoviste történeti múzeumát, a csodálatos sinaiai Peles-kastélyt, valamint Bukarest főbb nevezetességeit: például a Parlament épületét, a Hadtörténeti Múzeumot, több ortodox kolostort és a méltán híres szabadtéri falumúzeumot. Kirándulásunk során egy, a maga nemében egyedülálló élményben lehetett részünk: a Sinaiától nem messze fekvő, festői Vulcana Baiba vitt utunk, ahol egy igen érdekes multikulturális, több egyháznak is otthont adó vallási központot látogattunk meg. Itt egy völgyben egymás mellett áll három, istentisztelet célját szolgáló szakrális épület: egy keresztény templom, egy zsidó imaház és egy mohamedán dzsámi. A vallások és felekezetek békés együttélése igényének jelképeként közösen fogadott minket és tartott rövid imát egy római és egy örmény katolikus pap, egy görögkeleti pópa, egy református lelkész (ő magyar volt, és magyarul olvasott fel a Szentírásból), egy zsidó rabbi és egy mohamedán imám. Felemelő, feledhetetlen élmény volt.

Hivatalos bukaresti utam végeztével Pitestibe utaztam tovább, ahol kutatásokat folytattam a Román Katonai Levéltár 1919-es fondjaiban, a Magyar Tanácsköztársaság elleni román intervenció iratai között. Ezennel szeretném e sorokkal is megköszönni Georghe Nicolescu úrnak, a levéltár parancsnokának és Elena Matei főlevéltáros-asszonynak, állandó kísérőmnek mindenre kiterjedő szíves támogatását és vendéglátását, amire igazán nem lehetett panaszom. A román levéltáros kollégákkal továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Összességében ismét sok élménnyel gazdagodva és nagyon értékes embereket megismerve térhettem haza Romániából.

Dr. Lenkefi Ferenc: Kutatások a bécsi Kriegsarchivban

Kutatásaimat 2000 májusától június közepéig a Napoleon elleni második koalíciós háború (1799–1801) időszakára vonatkozóan, a Magyar Királyság területére internált francia hadifoglyok sorsával kapcsolatosan, a bécsi Kriegsarchiv udvari haditanácsi állagában folytattam. Előzetes elképzeléseimnek megfelelően és korábbi tapasztalataim alapján a munka zökkenőmentesen haladt. Első lépésben szisztematikusan átnéztem és kijegyzeteltem az 1799., az 1800. és az 1801. évek vonatkozó betűrendes mutatóit a Frankreich és Hungarn címszavak alapján, szám szerint 6 kötetet. Ezután az adott évek katonai ügyosztálya (G. departementum) protocollumait: 1799-ből 46, 1800-ból 49, 1801-ből 11 kötetet vizsgáltam át. A selejtezett, ám számomra fontos iratok átiratait kicéduláztam, a megőrzött iratok jelzeteit rövid tartalmi utalásokkal kigyűjtöttem, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően azokat a Hadtörténelmi Levéltár részére hivatalos levéltárközi kölcsönzés útján mikrofilmre vehessük. A 477 kijelölt és azonosított akta tehát ilyen formában kerül hozzám itthoni feldolgozásra.

Várakozásaimnak megfelelően számos, a Hadtörténelmi Levéltár budai Főhadparancsnokság (General Commando) fondját kiegészítő s az itteni hiányokat nagyrészt pótló adalékkal bővíthettem az itthoni iratanyag alapján már lefektetett forrásbázisomat. A bécsi források főleg a legfelsőbb döntéshozó szint: az uralkodó, az Udvari Haditanács, továbbá a rajnai és az itáliai császári-királyi hadseregek főparancsnokságai, főhadparancsnokságai és fogolycsere-bizottságai iratváltásait taglalják. Ezáltal válik átláthatóvá és érthetővé a magyarországi Főhadparancsnokság tevékenysége a francia hadifoglyok ideszállítása, elhelyezése, ellátása és végül szabályozott cseréje során. A korábbi időszakkal (első koalíciós háború: 1793–1797) összevetve, megfigyelhető a magyar területek bizonyos fokú „kímélése”, ugyanis az ausztriai, morva és cseh tartományokat az elhelyezések során súlyozottabban vették igénybe. Ez nem feltétlenül jóindulatból történt, ugyanis a rendszeres fogolycserékre törekvéssel a franciákat igyekeztek a hadszínterekhez közelebbi területeken elhelyezni. Vitathatatlan azonban, hogy a még így is mintegy 8000 hadifogoly (az első koalíció idején ennek csaknem kétszerese) magyarországi, bánsági, szlavóniai és erdélyi internálása jelentős tehertétel volt.

A bécsi forrásanyag alapján újabb, érdekes összefüggések elemezhetők a diplomáciai kapcsolatokról, a fogolycserék lebonyolításáról. A francia hadifoglyok életkörülményei és a velük való bánásmód jellemző módon kölcsönhatásban álltak a Franciaországban fogságban tartott császári-királyi katonák létviszonyaival, ezért a hadviselő felek igyekeztek foglyaiknak elviselhető körülményeket biztosítani. Mindezek a felvetések a későbbi feldolgozó munka során természetesen bővülnek, árnyaltabbakká válnak, s teljesebbé teszik az alig ismert problémakör taglalását. Ezen az úton korábbi ösztöndíjas időszakaimnak köszönhetően már érzékelhetően előrejutottam, hiszen megjelent az első koalíciós háború magyarországi francia hadifoglyainak sorsát tárgyaló munkám. Úgy érzem, noha a teljes napoleoni háborús kor hasonló szempontú teljes feldolgozása még hosszú kutatásokat igényel, tapasztalataimnak köszönhetően egyre inkább kézzelfogható közelségbe kerül a szintézis megalkotása.

Mivel már összességében öt és fél hónapot volt szerencsém CH ösztöndíjakkal Bécsben kutatnom, hasznos, állandó kapcsolataim alakultak ki, főleg a Kriegsarchiv szakreferenseivel, közöttük elsősorban Karl Rossa kormánytanácsos úrral, a kutatószolgálat igazgatójával, és a központi katonai szervek iratanyagának gazdájával. Segítségemre volt dr. Rainer Egger udvari tanácsos úr, a Kriegsarchiv igazgatója, s természetesen két levéltári delegátusunk, dr. Bonhardt Attila és dr. Czigány István. Mivel kutatási témámban tudomásom szerint más nem dolgozik, csupán az Udvari Haditanács korabeli segédkönyvekkel kiválóan ellátott iratanyagát ajánlhatom mint számos más területen is pótolhatatlan forrásbázist.

Személyes tapasztalataim a Collegium Hungaricum elhelyezési körülményeiről alapvetően jók, már amennyire azt az épület sajátos architektúrája engedte. Előnyös az egyszemélyes elhelyezés, csupán a berendezés kisebb hiányosságai okoztak némi, elviselhető kényelmetlenséget. Az ösztöndíjasok kapcsolattartását nagymértékben elősegítették a rendszeres csütörtöki összejövetelek, a Ház programjai változatosak voltak, s a havi kirándulások szép élményekkel gazdagítottak.

Dr. Kiss Elek: Az Open House program értékelése

„Közép-Európa katonai levéltárai a nyíltság évtizedében” („CENTRAL EUROPEAN MILITARY ARCHIVES IN THE DECADE OF OPENNESS”) címmel 2000. június 28–29-én Washingtonban, az amerikai Kongresszusi Könyvtár, valamint a Védelmi Minisztérium közös szervezésében megtartott konferencia jelezte az 1996-ban, az említett szövetségi intézmények által kezdeményezett „Open House” program befejezését.

A Hadtörténelmi Levéltár az 1996 májusában, a Védelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára, valamint a HM HIM főigazgatója által aláírt és Budapesten kicserélt jegyzőkönyv alapján vett részt a programban, amelynek megvalósítása – a szükséges személyi és tárgyi feltételek megteremtését követően – 1997 nyarán kezdődött.

Tekintettel arra, hogy az évkönyv lapjain már többször ismertettük a program célkitűzéseit, így azt ezúttal csak címszavakban ismétlem meg. Eszerint a program célja a katonai levéltárak hidegháborús időszakra vonatkozó iratanyagának

– megőrzése, mikrofilmen történő rögzítés formájában,

– az iratanyag kutathatóságának elősegítése és megkönnyítése,

– a katonai levéltárak, valamint a hidegháború időszakával foglalkozó kutatóintézetek együttműködésének kialakítása, illetve elmélyítése.

A Hadtörténelmi Levéltár maradéktalanul teljesítette a már említett jegyzőkönyvben foglalt kötelezettségeit, amelyekhez megkapta az amerikai fél mindenre kiterjedő támogatását, ideértve a budapesti amerikai Nagykövetség Védelmi Attache Hivatala által a kapcsolattartáshoz nyújtott segítségét is.

Az alig több mint 3 éves együttműködés során a Hadtörténelmi Levéltár közel 239 000 oldalnyi iratanyaga került mikrofilmre – összesen 216 filmtekercsen. E tekercsek kameranegatívja, valamint azok egy-egy pozitív és negatív másolata a Levéltár őrzésében és kezelésében maradt az eredeti iratanyag mellett. Az amerikai fél a kameranegatív pozitív és negatív másolatát kapta, amely a Kongresszusi Könyvtár mikrofilmtárában került elhelyezésre, s annak szerverén keresztül az interneten hozzáférhető a kutatók számára.

A Hadtörténelmi Levéltár, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szempontjából a program hozadéka az említett levéltári iratanyag mikrofilmen történő megőrzése, a nemzetközi kapcsolatok kialakítása, e lehetőség megteremtése mellett a felvételezésre rendelkezésre bocsátott jelentős értékű GRATEK kamera térítésmentes tulajdonba adása, ami jelentős mértékben megkönnyíti és egyszerűsíti az intézmény mikrofilmezési feladatainak további ellátását. Mindent egybevetve: a programban való részvétel hasznos és eredményes volt mindkét fél részére.

A program lezárásaként megtartott, a bevezetőben már említett washingtoni konferencia célja egyrészt a program eredményeként hozzáférhetővé vált levéltári iratanyag politikai, illetve történeti szempontokból való értékelése, másrészt e szempontok szerinti felhasználhatóságának vizsgálata. A konferencián meghívottként vett részt a Lengyel Központi Katonai Levéltár, a Román Katonai Levéltár, valamint a Hadtörténelmi Levéltár vezetője (parancsnoka, illetve igazgatója), továbbá az intézmények egy-egy munkatársa. A rendező felek mellett képviseltette magát, s aktívan részt vett a konferencia munkájában a Woodrow Wilson Intézet, a Harvard Egyetem, a Nemzetbiztonsági Levéltár, a Nemzetbiztonsági Tanulmányok és Kutatások Központja, valamint az Egyesült Államok Hadseregének Hadtörténeti Központja.

A konferencia dr. Alfred Goldberg történész, az USA Védelmi Minisztere Hivatalának munkatársa megnyitójával vette kezdetét. A vezérszónok, Walter B. Slocombe, a Védelmi Minisztérium politikai ügyekért felelős helyettes államtitkára megnyitó beszédében méltatta a program célkitűzéseit, annak eredményeit, kiemelve az egykori Varsói Szerződés-beli országok levéltári anyagaihoz való hozzáférhetőség és kutathatóság lehetőségének fontosságát. Elismerését és köszönetét fejezte ki a programban részt vevő országoknak, azok levéltárainak.

A Kongresszusi Könyvtár országreferenseinek (magyar, lengyel, román) előadása következett, amelyekben a levéltárak által a rendelkezésre bocsátott iratanyag mennyiségét, tartalmát, rendszerezettségét, feldolgozhatóságát és felhasználhatóságát értékelték.

A konferencia második napján, John S. Brown tábornok elnöklete alatt került sor a meghívott levéltárak igazgatóinak – Andrzej Bartnik ezredes, dr. Szijj Jolán főtanácsos, valamint Alexandru Osca ezredes – referátumára. Az előadók tájékoztatást adtak levéltáraik történetéről, feladatairól, tevékenységéről, részletesen ismertetve az Open House program során végzett munkájukat. Az előadásokat követően válaszoltak az azokkal kapcsolatos kérdésekre, amelyek elsősorban aktuális, illetve a levéltári anyag hozzáférhetőségére, a kutathatóság hatályos törvényi korlátaira vonatkoztak.

Ezt követően került sor a konferencián részt vevő, korábban már említett intézmények képviselőinek a hidegháborús időszak kutatására, dokumentumaira, valamint programjaikra vonatkozó tájékoztatóira. A konferencia a Kongresszusi Könyvtárban tett látogatással zárult, amely lehetőséget adott a könyvtár mikrofilmtárának megismerésére.

Végezetül: túlzás nélkül állítható, hogy a Hadtörténelmi Levéltár számára az Open House programban való részvétel eredményes és hasznos volt. Hozzásegített egyrészt iratanyagunk egy része biztonsági megőrzéséhez, elősegítette a Levéltár nemzetközi kapcsolatainak fejlesztését, illetve a meglevők elmélyítését, másrészt jelentős technikai fejlesztést biztosított. Mind a hivatalos, mind az informális tanácskozások során az amerikai fél megelégedéssel és elismeréssel nyilatkozott a Hadtörténelmi Levéltárnak az Open House program végrehajtásában tanúsított teljesítményéről, hozzáállásáról, valamint a Levéltár igazgatójának a záró konferencia sikeréhez feltétlenül hozzájáruló tárgyszerű, a további együttműködés lehetőségeit is felvázoló referátumáról, s az azt követő vitában való részvételéről.

A „nyitottság” érvényesülése

Dr. Szijj Jolán, a Levéltár igazgatója a „Közép-Európa katonai levéltárai a nyíltság évtizedében” címmel Washingtonban megtartott konferencián elmondott referátumának első részében a Levéltár történetével ismertette meg a résztvevőket. A továbbiakban arról szólt, hogy a „nyitottság évtizede” által biztosított lehetőségekkel miként élt és él a Hadtörténelmi Levéltár.

A rendszerváltás országaiban az elmúlt évtized rendkívül nehéz volt. A törvényi szabályozókat, a gazdaságot új alapokra helyezni elhatározás kérdése, és könnyebben végrehajtható, mint „átprogramozni” a fejeket, megváltoztatni évtizedes beidegződéseket. A társadalom egészére ható folyamatok hatással voltak a közgyűjteményekre, a levéltárakra is.

A Hadtörténelmi Levéltár nyilvános állami szaklevéltárként a kutatók és az érdeklődők rendelkezésére áll. A kutatás feltételeit a Kutatási Szabályzat tartalmazza, és ez – éppen a rendszerváltozás következtében – sokat változott az elmúlt évtizedben. A változás természetesen a kutatás szabadságának kiterjesztését, a nyilvánosság növelését jelentette.

A mai magyar levéltárügyre az alábbi törvényi szabályozók érvényesek.

Átfogóan az 1995. évi LXVI. törvény (a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről) rendezte a levéltárak helyzetét. Emellett az iratkezelésre érvényben van az 1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról, az 1995. évi LXV. törvény az államtitokról és a szolgálati titokról.

Tekintettel a katonai iratok sajátosságaira, a honvédelmi miniszter külön rendeletben szabályozta az iratok kutathatóságát – 5/1996. (VI.21.) HM rendelet.

Fentiek alapján a mai magyar levéltári gyakorlatban – és így a Hadtörténelmi Levéltárban is – a következő általános kutatási szabályok érvényesek.

Az 1990. május 1-je után keletkezett, a keletkezés naptári évétől számított 30 éven túli, az 1990. május 2-a előtt keletkezett, a keletkezés naptári évétől számított 15 éven túli levéltári anyagban korlátozás nélkül lehet kutatni. (A rendszerváltás előtti években 1938. január 1. volt az időbeli korlátozás határa: az előtte keletkezett iratokban nem volt kutatási korlátozás, az azt követő anyagokban általában 20 év volt a védelmi idő, de bizonyos témákat csak külön engedéllyel lehetett kutatni. Különbséget tettek a szabályozók a belföldi és a külföldi kutatók között.)

Kutatási korlátozás a minősített iratok és a személyes adatokat tartalmazó iratok esetében van.

A korlátozás különböző mértékben érinti a minősített iratokat. Ezek minősítésének feloldására adta ki a honvédelmi miniszter az 5/1996. számú HM rendeletet, amelynek értelmében 1996. decemberig felül kellett vizsgálni az érintett iratokat. A kutatási korlátozás csupán az államtitkot, illetve nemzetközi vonatkozású adatot tartalmazó irat esetében maradt meg. Ezeknél a védelmi idő 50-90 év.

A Hadtörténelmi Levéltár őrizetében lévő iratok esetében ez azt jelentette, hogy – egy témát és egy iratcsoportot kivéve – az összes irat minősítését megszüntette a felügyeleti szerv illetékese (HM Titokvédelmi és Ügyviteli Osztály vezetője). Természetesen ennek hátterében olyan ok is van, hogy a Levéltárba általában csak a keletkezésüktől számított 15 év után leadható iratok kerültek be, tehát a 30, 50, 90 éves védelmi idő kategóriájába sorolt iratok vagy az iratképző szervnél, vagy a HM HIM Központi Irattárban vannak. (Jelenleg 1978-ig van a Levéltárban a Magyar Néphadsereg iratanyaga.)

A kutatási korlátozás azonban nem azt jelenti, hogy senki sem férhet hozzá az érintett iratokhoz.

A minősítés szabta korlátozást feloldani az irat tulajdonosa, illetve a fenntartó által ilyen feladattal megbízott szerv írásos engedélyével lehet. A Hadtörténelmi Levéltár esetében ez konkrétan a következő:

– VKF iratok esetében illetékes a HVK Jogi és Igazgatási Iroda,

– HM iratok esetében illetékes a HM Közigazgatási államtitkár kabinetfőnöke,

– katonai bírósági iratok esetében illetékes a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa.

A kutatási korlátozás a személyes adatot tartalmazó levéltári anyagban azt jelenti: a személyeket érintő védelmi idő a születéstől számított 90 év, a halál időpontjától számított 30 év, ha ezek ismeretlenek, az irat keletkezésétől számított 60 év.

Személyes adatokat tartalmazó iratot az érintett és igazolt hozzátartozói korlátozás nélkül kutathatnak és saját költségükön másolhatnak – természetesen akkor, ha egyéb korlátozó tényező (például más személyre vonatkozó adat) nincs. Tudományos kutatónak megbízólevél alapján adható meg a kutatási engedély, és a másolás további feltételekhez kötött. (Anonimizált másolat, illetve adatvédelmi nyilatkozat vagy az érintettek írásos beleegyezése.)

A Hadtörténelmi Levéltárban őrzött fondok közül elsősorban a katonai bíróságok periratai azok az iratok, amelyek különleges (szenzitív) személyi adatokat tartalmaznak, és emiatt kutatási korlátozás alá esnek.

Az elmúlt évtizedben – éppen a kutatás szabadságának kiterjesztése következtében – elsősorban a katonai bíróságok iratai iránt nőtt meg az érdeklődés. A perekben érintettek és hozzátartozóik mellett a tudományos kutatók is felhasználják forrásanyagul.

Érdekes képet kapunk, ha a kutatóterem kimutatásait nézzük.

A 80-as évek végéhez képest több mint másfélszeresére nőtt a kutatók száma: a 200 körüli számról a 90-es évek elején 300-330 főre emelkedett, s az utóbbi néhány évben 400 felé közelít, sőt ebben az évben (1999) már az I. félévben 286 fő volt. A kutatási esetek száma az 1200 körüliről tartósan 2000 fölé ugrott.

A kutatók háromötöde a négy és fél ezer iratfolyómétert kitevő 1945 előtti fondokban kutat, a többiek az 1945 utáni magyar demokratikus hadsereg, illetve Magyar Néphadsereg 2200 iratfolyóméternyi irataiban, és ezen kutatók fele a katonai bíróságok anyagában.

Rendkívül nagy a hivatalos szervek – elsősorban a katonai bíróságok – részéről érkezett megkeresések száma, ezek többsége rehabilitálással és kártérítéssel kapcsolatos. Ugyancsak jelentős feladatot ró a Levéltár munkatársaira az ezzel kapcsolatos közhivatali feladat is (igazolások kiadása).

A megnövekedett feladatok ellátásához jobb technikai és személyi feltételeket kellett biztosítanunk. A létszám minimális emelése mellett a kutatóterem gépparkját sikerült jelentősen korszerűsítenünk (mikrofilm-leolvasók és -másolók, fénymásolók).

A „nyitottság” a kutatás szabadsága mellett még egy lényeges területen indult el, és kezd kiteljesedni.

Az elmúlt évtizedekben az őrizetünkben lévő irategyüttesek feldolgozása során hatalmas szellemi értékek halmozódtak fel, amelyek nem kaptak nyilvánosságot. A „nyitás” legjobb módja az, ha munkánk eredményét széles körben tudjuk megismertetni a magyar katonai múlt írásos emlékei iránt érdeklődőkkel. Ehhez legcélszerűbbnek az mutatkozott, ha a Hadtörténelmi Levéltár kiadói jogát felfrissítjük. Így elindítottuk a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatát. (A Hadtörténelmi Levéltár 1918 novemberi megalakulását követően 1924-ben lépett ki a nyilvánosságra a gyűjteményeit bemutató évkönyvével.)

Rendkívül nagy örömünkre szolgál, hogy az Open House program arra is lehetőséget adott, hogy könyveink bekerüljenek az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárába és az Interneten is megjelenjenek.

Az elmúlt évtizedekben – részben a hadsereg sajátosságaiból adódóan – Levéltárunk a szakmai és társadalmi közélettől is elzárkózva tevékenykedett. Az elmúlt években lépéseket tettünk, hogy a Levéltár ebből a „belterjességből” kitörjön. Ennek több vetülete is volt – egyik a fentiekben részletezett kiadói tevékenység elindítása. Emellett intenzívebbé vált a kapcsolattartás a hazai levéltárakkal, tudományos intézményekkel. Az ELTE BTK Történelem Segédtudományi Tanszékkel a legszorosabb a kapcsolatunk, a levéltárszakos hallgatók rendszeresen járnak hozzánk gyakorlati órákra, szakmai gyakorlatra. Megnőtt a Levéltár szakmai tekintélye.

A külföldi társintézetekkel is bővülnek kapcsolataink. Első helyen említem a bécsi Kriegsarchivval évtizedek óta fennálló sajátos kapcsolatunkat. Ebben megkülönböztetett feladat hárul bécsi kirendeltségünkre. A kirendeltség két munkatársa a kialakult gyakorlatnak megfelelően dolgozik, és a HIM egésze számára végez speciális gyűjteményi feladatokat, és ellát kultúrpolitikai tevékenységet is.

A Freiburgi Katonai Levéltárral meglévő kapcsolatunk mintájára 1997 őszén megtörtént a kapcsolatfelvétel a Román Katonai Levéltárral, de kialakulóban van a szlovák katonai közgyűjteményekkel való párbeszéd is.

Az Open House programban való részvételünk 10-15 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Rendkívül hasznos ez a kapcsolatunk, amely az állagmegóvásban jelent technikai segítséget, tekintettel az iratok mikrofilmezésére, másrészt pedig a „nyitottság”, a szemléletváltás legjobb példája.

Az 1996. május 22-én négy évre kötött megállapodás értelmében terveztük mikrofilmezni a Hadtörténelmi Levéltár őrizetében lévő iratanyagok közül:

– a m. kir. Honvéd Vezérkar 1938–1945,

– a m. kir. Honvédelmi Minisztérium 1938–1945,

– a Honvédelmi Minisztérium Elnöksége 1945–1949,

– a Honvédelmi Minisztérium 1949–1956, valamint

– az 1956-os forradalommal kapcsolatos kutatható dokumentumok.

A dokumentumok mennyisége kb. 400 ezer felvételre tehető. Ezek kameranegatívja (eredeti), valamint annak egy pozitív és negatív másolata a Hadtörténelmi Levéltár, egy ugyanilyen pozitív és negatív másolata a Védelmi Minisztérium, illetve az amerikai Kongresszusi Könyvtár őrzésébe és kezelésébe kerül. (Az elkészült filmekről l. dr. Kiss Elek tájékoztatóját a 29. oldalon.)

A megállapodás szerint az amerikai félnek átadott anyag – a hatályos magyar jogszabályoknak megfelelően – kizárólag tudományos kutatás céljára használható fel.

Összességében megállapítható, hogy a „nyitottság évtizede” a Hadtörténelmi Levéltár számára is új lehetőségeket kínált fel, s úgy tűnik, tudtunk és tudunk élni azokkal. Persze, további lépéseket kell megtennünk, amelyekhez a technikai fejlődés adta lehetőségek is szükségesek – számítógép, Internet. Ehhez pénz kell, és abból, sajnos, kevés van a Levéltárt fenntartó Honvédelmi Minisztériumnak.

Dr. Bonhardt Attila: A Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete Katonai Levéltári Szekciójának ülése Stockholm, 2000. 07. 30.

A Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete 2000. július 3. és augusztus 4. közt tartotta XXVI. kongresszusát Stockholmban.

A kongresszus első, a plenáris üléseket megelőző munkanapján, 2000. július 30-án került sor a Katonai Levéltári Szekció ülésére, amelynek megadott témája a katonai levéltárak szervezeti és alárendeltségi viszonyai és helyzete volt.

A Hadtörténelmi Levéltárat a szekcióülésen dr. Bonhardt Attila alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Levéltári Kirendeltségének munkatársa képviselte, aki a négyfős magyar hadtörténész delegáció tagjaként vett részt a stockholmi kongresszuson.

Az elutazás 2000. július 29-én a MALÉV 760-as stockholmi járatával a Ferihegy 2 repülőtérről történt. A tervezett 7.15-ös indulás egy tranzitcsoport késése miatt mintegy másfél órát csúszott.

A stockholmi repülőtéren a kongresszusra érkezőket a svéd szervezőbizottság képviselői várták, és a svéd Nemzetvédelmi Akadémia által rendelkezésre bocsátott mikrobuszokon szállították szálláshelyükre. A magyar delegációt a svédországi magyar emigráció által fenntartott stockholmi Magyar Házban helyezték el.

A Katonai Levéltárak Szekciójának ülése mint a Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete XXVI. kongresszusának nyitórendezvénye 2000. július 30-án 9.30-kor kezdődött a svéd Hadilevéltárban (Banérgatan 64.).

Az ülést Manfred Kehrig ezredes, a német Bundesarchiv-Militärarchiv igazgatója, a Hadtörténészek Nemzetközi Szövetsége Katonai Levéltári Szekciójának elnöke vezette.

A tanácskozáson jelen voltak Németország, az Egyesült Államok, Svédország, Dánia, Svájc, Finnország, Magyarország, Ausztria, Portugália és Görögország katonai levéltárainak képviselői. A tárgyalás nyelve angol volt. A németül elhangzott hozzászólásokat Kehrig ezredes úr fordította angolra.

Az elhangzottak szerint a katonai levéltárak alárendeltségüket tekintve két alapvető csoportra tagolódnak. Az első csoportban vannak azok, amelyek valamilyen formában a védelmi minisztériumok alá tartoznak, a másik csoportot pedig azok a katonai levéltárak képezik, amelyek nemzeti levéltáruk részeként működnek.

Az ülésen képviselt katonai levéltárak közül az első csoportba tartozik Finnország, Magyarország, Portugália és Görögország. E két utóbbi államban a három haderőnem külön levéltárakat tart fenn, amelyek közigazgatási felügyeletét a védelmi minisztériumuk, szakmai felügyeletét a kultuszminisztériumok egy-egy bizottsága látja el. A felsoroltakon kívül a katonai levéltárak a hadügyi tárca alá tartoznak Franciaországban, Olaszországban és a volt Varsói Szerződés államaiban is. Az említett országokban a hadsereg mint fenntartó több-kevesebb befolyást gyakorol a katonai levéltárak működésére. Az iratok hozzáférhetősége, kutathatósága változó az egyes országokban, attól függően, hogy az adott ország általános levéltári törvényei mennyire terjednek ki a katonai levéltárakra.

A katonai levéltárak a nemzeti levéltár részét képezik az Egyesült Államokban, Ausztriában, Dániában, Svédországban és Németországban. E levéltárak nemzeti levéltáruk önálló részeként működnek, és gyakran külön épületben – sőt más városban (pl. Németország) – vannak elhelyezve. Átadásuk a nemzeti levéltáraknak részben politikai, részben pénzügyi okokból történt pl. Dániában 1971-ben és Svédországban 1995-ben. A nemzeti levéltárak keretében működő katonai levéltárak általában civil irányítás alatt állnak. Kivételt jelent Németország, ahol a katonai levéltár ugyan a Szövetségi Levéltár része, de a Hadügyminisztérium és a Szövetségi Levéltárat felügyelő Belügyminisztérium közti egyezmény értelmében a katonai levéltár mindenkori vezetője egy vezérkari képzettségű ezredes vagy tengerész kapitány, és a referensi kar 50%-ának tisztekből kell állnia, akiknek egy része a vezérkari képzés gyakorlati részeként két évet tölt el a levéltárban. Így a hadügyi tárca erőteljes befolyást gyakorolhat a katonai levéltár működésére. Kehrig ezredes úr közlése szerint pénzügyi okokból gondolkodnak azon, hogy egyes feladatokat – fotózás, kutatószolgálat, kiszolgáló részlegek – civil vállalkozásoknak adnak ki bérmunkába.

Svájcban egy különleges perszonálunió alakult ki. A védelmi minisztérium és a hadseregparancsnokság levéltári szolgálatának, valamint a nemzeti levéltár katonai részlegének vezetője egyazon személy. Ő és munkatársai végzik a katonai iratok begyűjtését, minősítését és selejtezését. A dokumentumok ezután a nemzeti levéltárba kerülnek, és annak szabályai szerint kutathatók.

A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy a katonai levéltárakban az ott dolgozók számára a katonai ismeretek vagy a történészi, levéltárosi képzettség a fontosabb. Mivel a katonai levéltárak kutatóinak nagyobb része civil, és az érdeklődés is inkább a ma már történelemnek számító korok felé irányul, szükséges, hogy a katonai levéltárak referensei történelmi képesítéssel is rendelkezzenek, ugyanakkor közhivatali és adminisztrációs feladataik miatt fontos az is, hogy a katonai iratkezeléssel is tisztában legyenek.

Kehrig ezredes úr összefoglalója szerint jó, ha a katonai vezetésnek befolyása van a katonai levéltárak működésére, ugyanakkor biztosítani kell, hogy a hadtörténeti kutatások és a feldolgozó munka túlzott katonai szigor miatt nehogy hátrányt szenvedjenek.

Ezzel befejeződött a délelőtti ülés, amelynek résztvevői a vendéglátó svéd hadtörténész bizottság jóvoltából a Katonai Könyvtári Szekció tagjaival közös ebéden vettek részt a Hadilevéltár épületében.

Ebéd után a két szekció tagjai megtekintették a Krigsarkivetet.

A 15 órakor kezdődő délutáni ülésen a Katonai Levéltári Szekció új vezetőségének megválasztására került sor. Ötéves megbízatása lejártával egészségi állapotára való tekintettel Kehrig ezredes úr nem vállalta tovább az elnöki teendőkkel járó fáradalmakat. Az eddigi titkár, Zachar József ezredes pedig nyugállományba vonulása miatt mondott le funkciójáról. A szekció jelenlevő tagjai Kehrig ezredes javaslatára egyhangúlag Hans Christian Bjerget, a dán katonai levéltár vezetőjét választották meg elnöknek. A titkár ugyancsak egyöntetű szavazással Jaana Kilkki asszony, a finn katonai levéltár igazgatója lett. A sikeres választással 16 órakor befejeződött a Katonai Levéltári Szekció munkája.

A vendéglátó svéd hadtörténész bizottság 19.30-kor a Vasa hadihajó megtekintésével egybekötött fogadást adott a XXVI. hadtörténész kongresszus résztvevői számára a Vasa Múzeumban. Ezzel a 2000. július 30-i események végett értek.

A Totális háború – totális védelem témában 2000. július 31. és augusztus 4. közt megrendezett XXVI. Nemzetközi Hadtörténész Kongresszus eseményei részletesen megtalálhatók a magyar delegáció hadtörténész útijelentésében.

Dr. Bonhardt Attila alezredes

Ehrenberger Róbert: A Levéltárak Nemzetközi Tanácsának XIV. kongresszusa Sevilla, 2000. szeptember 19–22.

Az idén a spanyolországi Sevillában tartották meg a levéltáros szakma világviszonylatban is kiemelkedően fontos fórumának, a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának XIV. kongresszusát „Az új évezred levéltárai az információs társadalomban” címmel. Azért épp ebben a híres andalúziai városban, mert itt működik az egyik legelső és legnívósabb mai értelemben vett levéltár, az Indiák Levéltára, amely az egykori gyarmati spanyol adminisztráció iratait őrzi, és ahova a világ számos országából érkeznek kutatók.

Ezen a kongresszuson alakult meg hivatalosan a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának Katonai Levéltári Szekciója (International Counsil on Archives Section of Military Archives-ICA/SML).

A plénum ülésein és a rendezvényeken Európától Fekete-Afrikán át Amerikáig több mint 150 ország közel 3000 levéltárosa vett részt. A konferenciát ünnepélyes keretek között személyesen I. János Károly spanyol király nyitotta meg a spanyol kulturális miniszter és Sevilla polgármesterének jelenlétében.

A Katonai Levéltári Szekció első ülésére 2000. szeptember 21-én került sor. A magyar Hadtörténelmi Levéltárat dr. Szijj Jolán főtanácsos, levéltárigazgató és én képviseltük. A következő országok hadilevéltárainak küldöttei jelentek meg: Dánia, Franciaország, Magyarország, Mexikó, Norvégia, Spanyolország és Svédország. Az ülésen két napirendi pont szerepelt:

– az ICA/SML hivatalos megalakulása,

– a katonai levéltárak adatait összegző nemzetközi almanach szerkesztési munkáinak megvitatása.

Az ülést Antonio Gonzales Quintana, az SML ügyvezető elnöke vezette le (a szervezet provizórikus jelleggel már 1996 óta működik). Az elnök jelezte, hogy az ICA vezetősége hivatalosan is támogatja az SML megalakulását. A dán és a svéd küldöttek javaslata szerint a hivatalosan is megalakuló Katonai Levéltári Szekció vezetőségébe a már régebb óta működő Hadilevéltárak Nemzetközi Bizottságának tagjait is be kellene vonni a katonai levéltárak közötti jobb együttműködés és információcsere érdekében.

Quintana elnök tájékoztatása szerint az ICA keretein belül négyféle intézményesített szervezeti ág létezik:

– A kategória: nemzeti levéltárak,

– B kategória: szakintézmények,

– C kategória: levéltári intézmények,

– D kategória: magánszemélyek (támogatók, külsős tagok stb.).

A Hadtörténelmi Levéltár számára a C kategória szervezeti ágán belül a Katonai Levéltári Szekció tagsága a megfelelő. A Szekció évente egy ülést tart valamelyik tagállam egyik nagyvárosában. Az éves tagsági díj 100, azaz száz amerikai dollár (USD). Az éves ülések költségeit az SML állja, kivéve az oda- és visszautazást. A szekció által előirányzott projektekben bármelyik taglevéltár az általa vállalható mértékben részt vehet. (A kurrens program a katonai levéltárakról szóló nemzetközi almanach megjelentetése: a Hadtörténelmi Levéltár történetét, irategyütteseit, segédleteinek típusait raktárainak milyenségét stb. ismertető kitöltött kérdőívet még utunk előtt visszaküldtük a szervezőknek. A kérdőív megvitatásából állt a második napirendi pont.)

A tervezett programmal ellentétben a Katonai Levéltári Szekció hivatalos megalakulására mégsem került sor, mivel túl kevesen jelentek meg a szeptember 21-i ülésen (összesen: 12 fő) A többség úgy döntött, hogy szeptember 23-án folytatják a tanácskozást. A magyar delegáció ezen sajnos már nem tudott részt venni, mivel 22-ig szólt kiutazási engedélyünk, így a szervezetbe való hivatalos belépésünk a későbbi időkre maradt.

Összegezve: bár rajtunk kívülálló a szeptember 21-i ülés nem hozta meg a várt eredményt, a kiutazás mégsem volt hiábavaló, mivel sikerült felvennünk a kapcsolatot a Levéltárak Nemzetközi Tanácsával és azon belül a Katonai Levéltárak Szekciójával, amelynek – ha késve is – tagjai lehetünk.

A hivatalos rendezvények mellett lehetőség nyílt Sevilla főbb látványosságainak megismerésére is. Nem maradt ki a programból a világhírű Katedrális (a világ egyik legnagyobb keresztény temploma) megtekintése a harangtoronnyal, a Giraldával. Ez az óriási templom sajátos stílusban épült: vegyesen kevert ibériai gót és mór stíluselemek ötvözetét jeleníti meg. E sajátos, csak Spanyolországban ismert mudejar stílus. Láthattuk a királyi vár, az Alcazar pazar termeit és mediterrán kertjeit, az 1992-es expó kiállítási területét a Makovecz Imre tervezte magyar pavilonnal, a csodálatos Plaza de Espanaval, és jártunk a Kongresszusi Palotában is. Izgalmas volt látni a narancskerteket, a pálmafákat és a város sajátos, fehér házerdejét, egy olyan tájon, ahol a családi ingatlanon épített úszómedence nem számít luxusnak, inkább megszokott, a meleg klímát elviselhetőbbé tenni hivatott tulajdoni tartozék.

Végvári kapitányok, kuruc generálisok, testőrtisztek, hadvezérek – Farkas Gyöngyi beszéde a 2000. szeptember 8-i könyvbemutatón

„Nincs elég erőm ahhoz, hogy azon éjnek s a következő napoknak borzalmait festhessem”… „Jaj nekünk, jaj gyermekeinknek! Rossz időben születtünk e világra!” Ilyen feljegyzéseket olvashatunk az 1526. augusztus 29-ét követő napok és évek történéseiről a kortársak, így Brodarics István tollából. A mohácsi csatamezőn a törökök ágyútüze és főleg katonáinak nyomasztó sokasága eltaposta a 25 ezer fős kis magyar sereget. Másfél-két óra alatt elveszett Magyarország, amely ekkor már csak letűnt hatalmának maradványaiból élt. A csata után nem sokkal a törökök kivonultak az országból, és János király vezetésével talpra állni látszott az ország. Azonban nem egészen egy év múlva, 1527 júliusában ismét fegyverzaj, de most már a Habsburgoké gátolta meg az önállóság megtartását. És Magyarország képtelen volt ellenállni a két nagyhatalom szorításának, gazdasági, politikai és katonai téren egyaránt összeroppant, és csakhamar részeire szakadt. Ennek a kornak írásos dokumentumait tartalmazza a Levéltár legkorábbi iratait bemutató kiadványunk első része. A gyűjtemény a végvári kapitányok egymás közötti levelezését, fölöttes hatóságaiknak tett jelentéseiket, segítségkérésüket, kémjelentéseket, az uralkodó leiratait, rendelkezéseit tartalmazza.

A török birodalom helyzete Európában csak az 1680-as évektől kezdett inogni. A keresztény koalíció egyre inkább fölénybe került. A török félhold árnyéka 1699-től már csak a Temes vidékre vetül, Magyarország többi része a hadijog alapján a kétfejű Habsburg sas karmai közé jutott. A nemzeti önállósági törekvést, a magyar szabadságot II. Rákóczi Ferenc katonái írták zászlajukra. Változó sikerű harcuk, a magyar magyarral szembenállása azonban nem hozhatta meg a várt eredményt, a szabadságharc elbukott. A Rákóczi Ferenc rendeleteit, Bottyán János, Bezerédy Imre, Károlyi Sándor, Bercsényi Miklós levelezését, királyi és udvari haditanácsi rendeleteket összefogó gyűjteményünk tanúskodik ezen évek történéseiről.

A kuruc csapatok 1711. május 1-jén, a majtényi síkon történt fegyverletétele egyben az önálló magyar hadsereg megszűnését is jelentette. Nincs önálló magyar állam, nincs magyar hadsereg, csak magyar ezredek a birodalmi seregekbe besorolva, és a nemesi felkelés. A felkelés vagy inszurrekció a magyar nemesség ősi katonai intézménye, amely szerint a nemeseknek hadba kell vonulniuk, ha az országot megtámadják, de külföldi hadjáratra nem kötelezhetők (1808-ig). E „vérrel történő adózás” alapján a magyar országgyűlések rendre elutasították pénzbeli adózásuk bevezetését. Ám a nemesség szívesen váltotta meg e hadkötelezettségét, és állított önmaga helyett szegény nemeseket vagy nem nemeseket. A XVIII. századra teljesen anakronisztikussá vált, a korszerű hadviselésben már nem volt létjogosultsága. A napóleoni háborúk idején rendelték el utoljára. 1809 júniusában József nádor vezette 21 ezer fős nemesi felkelés, kiképzetlen, hiányos felszerelésű, rosszul vezetett csapata 14-én Győrnél vereséget szenvedett. Ezután 1811-ben és 1813-ban még időnként gyakorlatoztatták a csapatokat, de többé nem kerültek szembe az ellenséggel. Levéltárunkban lévő iratanyaga nagy részét az 1809. évi felkelés szervezési és hadműveleti dokumentumai alkotják.

Magyarország tehát 4 évszázadra betagozódott a Habsburg Birodalom szervezetébe. Az ország életére vonatkozó döntések Bécsben születtek, az iratok ott is maradtak, illetve oda kerültek. Az I. világháborút lezáró békeszerződés alapján az Ausztriával megkötött államszerződés keretében az 1926-ban Baden bei Wienben kötött levéltári egyezmény alapján Magyarország visszakapta a magyar szellemi tulajdonnak minősülő iratokat. Közöttük az ebben a kiadványban szereplőket a bécsi Kriegsarchiv Alte Feldakten irataiból. Az eddig említett 3 gyűjtemény darabszinten rendezett, ezek regesztái alkotják a kötetet. A királyi magyar nemesi testőrség iratanyagából azonban csak az elvi jelentőségű darabok kerültek külön kivetítésre.

A magyar nemes ifjakból álló testőrség szervezése 1760-ban kezdődött. „Magyaroknak, akiknek annyi az érdemük körülöttem, ...őseim trónján a megmaradásomat köszönhetem” – írta Mária Terézia legkisebb fiának, Miksának. Ennek elismeréseként döntött úgy a királynő, hogy az udvarában már működő német arciere testőrség mellé szervez egy másikat. Mivel fenntartásuk költségeit az ország vállalta, a fiatal nemeseket maguk a vármegyék jelölték ki. A gárda szolgálatot teljesített nemcsak az uralkodó, hanem a királyi ház tagjainak udvartartásában is, például testőrkülönítmények voltak Pozsonyban, Milánóban (1771–1778) és Budán a nádor mellett is (1790–1795).

A sors játéka, hogy az elvileg felvilágosodásellenes királynő olyan művelődési, tanulási jogot biztosított testőreinek, hogy közülük nem egy a francia felvilágosodás eszméinek követőjeként tért vissza Magyarországra. Elég itt csak néhány nevet említenünk: a Bessenyei testvérek, Báróczi Sándor, Kisfaludy Sándor, Laczkovics János. Érdekessége még a testületnek és az iratanyagnak is, hogy József társuralkodó, édesanyja, Mária Terézia javaslatára az 1778-as porosz háború idején alkalmazott először testőröket titkos udvari futárszolgálatra. Külön rendeletben kaptak utasítást arra is, hogy utazásaik alkalmával gyűjtött megfigyeléseikről naplót vezessenek.

Mária Terézia ősei trónján való megmaradását pedig az osztrák örökösödési, majd az ezt követő ún. hétéves háború harcai és nem kevésbé a birodalmi hadseregbe beosztott magyar huszár- és gyalogezredek csatái és győzelmei biztosították. A még békeidőben a Zala megyei Lentiben állomásozó huszárezrednél tűnik fel egy ifjú, aki nem is akart katona lenni, csak az atyai kívánságnak engedelmeskedve jelentkezett az ezrednél, s Dessewffy István ezredtulajdonos pedig csak apja érdemeire való tekintettel fogadta fel a fiatalembert zászlósnak. Ő pedig nem más, mint Hadik András, másik kiadványunk főszereplője, aki köznemesi sorból küzdötte fel magát a tábornagyi rangig, az udvari haditanács elnöki posztjáig. A Mária Terézia Rend nagykeresztese, 24 háborút eredményesen végigharcoló katona. Hadik András mindig is érezhette Mária Terézia jóindulatát és katonai tudásának elismerését. Ő volt az első magyar tábornok, akit a királynő alkalmasnak talált egy, összesen 22 500 főből álló birodalmi sereg vezetésére. A hétéves háború lezárásával a királynő az Örökös Tartományok grófi rangjára emelte, udvari titkos tanácsos, majd 64 éves korától haláláig a legnagyobb katonai méltóságként az Udvari Haditanács élén állt. Eddig magyar tábornok ilyen elismerésben nem részesült.

Irathagyatéka 1935-ben leszármazottja, Hadik-Barkóczy Endre ajándékaként került Levéltárunkba. A kötetben közre adjuk az eredeti regisztratúrát, amely lehetővé teszi érdekes katonai pályafutásának nyomon követését – a kor eseményeinek tükrében. Az okmányok, a levelek aláírói, írói között találjuk – Mária Terézia, II. József mellett – a kor nevezetes katonáit, politikusait, közöttük Daunt, Laudont, Kollowrathot, Kaunitz kancellárt. Említést érdemelnek az erdélyi területekről és a galíciai állapotokról készített leírásai, az 1784–1785-ös erdélyi parasztfelkelésre vonatkozó iratok is, néhány katonai szabályzat, valamint saját kezűleg írt életrajzi naplói. A kötet második részében közreadjuk néhány irat leírását eredeti német nyelven és azok magyar fordítását. Képanyag, valamint név- és tárgymutató egészíti ki a dokumentumkötetet.

A levéltár legrégibb iratait bemutató kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram Igazgatósága, míg a Mária Terézia hadvezére című, Hadik András katonai pályafutását dokumentáló kiadványt az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítvány Kuratóriuma támogatta.

Francia hadifoglyok Magyarországon – Dr. Lenkefi Ferenc ismertetője a 2000. szeptember 8-i könyvbemutatón

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégáim és Barátaim!

Úgy tűnik, életemben különös jelentőséget kap szeptember 8-a, Kisasszony napja, hiszen utoljára napra pontosan öt éve álltam hasonlóan ijesztő nagyságú közönség előtt, midőn értekezésemet védtem abban a témában, amely most könyv alakjában is nyilvánosságra került.

Engedjék meg azonban, hogy néhány szóban először egy csapatmunka gyümölcsére, a Hadtörténelmi Levéltár 1999. évi évkönyvére hívjam fel figyelmüket, amely a két világháború közötti hagyományt életre keltve, immár második az új sorozatban. Mint szerkesztőnek, igazán könnyű dolgom volt, hiszen csak egybe kellett gyűjtenem a kollégáim által leadott anyagot, tetszésükre bízva, mit milyen formában tartanának közlésre méltónak. A Hadtörténelmi Levéltár hivatali, közművelődési és szűken vett szakmai tevékenységének, kollektívájának bemutatása mellett talán túl sok személyes gondolat, vélemény, élmény ötvöződik a lapokon, ám mégis ez hozza emberközelibbé intézményünket. A szándékunk szerint minél tovább folytatandó periodika legfontosabb eredményének azt tartom, hogy hasonló kérdésre, amellyel egyik tájékozatlan ügyfelünk évekkel ezelőtt derűt fakasztott: miszerint a levéltár az a hely-e, ahol az elveszett leveleket őrzik, egyre ritkábban kell válaszolnunk. Aki még nem ismerné, fogadja szeretettel ezt a kis füzetet, és várja jó érzésekkel a jövőben megjelenő testvéreit.

Kakas a kasban. Francia hadifoglyok Magyarországon az első koalíciós háború idején (1793–1797) E monográfia az érdeklődő-értő közönség és a történeti kutatás által is kevéssé ismert témakört dolgoz fel a teljesség igényével. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, a könyv beszéljen magáért, inkább annak koncepciójára szeretnék rávilágítani. A mintegy tíz éve elkezdett kutatásaim eredményeként, a magyarországi és részben ausztriai levéltári forrásbázison alapuló munka bőségesen tárgyalja a magyar korona tartományaiba – várakba (Arad, Szeged, Munkács, Temesvár) és jól őrizhető kaszárnyákba (Újépület, Kiscell, Pozsony, Nagyvárad) – internált mintegy 13-15 ezer francia közlegény és altiszt, csaknem 2000 tiszt szállítását, elhelyezését, ellátását, mindennapi életüket, majd a fogolycseréket. Ezzel kapcsolatban az uralkodói szándékoknak megfelelően tevékenykedő döntéshozó és végrehajtó katonai hatóságok, parancsnokságok, valamint a velük együttműködő magyarországi kormányzati szervek működése hivataltörténeti szempontból is áttekinthetőbbé válik. A hadifoglyokkal való törődés részletezése közben számos adalék tárul fel a harcban álló hatalmak diplomáciájához, a korabeli Magyarország belpolitikai, társadalmi-gazdasági és egészségügyi viszonyaihoz. Jelentős mozzanat a jakobinizmus igen szigorú honi megítélése, ezzel összefüggésben az ideológiai hadviselés módozatai, a hadifoglyokkal való bánásmódban a humanitás és bürokratizmus kényes egyensúlyának fenntartása.

Ezeket a kérdéseket részben dokumentáltam eddig nyilvánosságra hozott közleményeimben, amelyek a francia hadifoglyok lelkigondozásával, egy adott internálási helyszín (Győr) tárgyalásával, valamint a forradalmi háborúk (1793–1795) hadifogoly-ügyének summázatával adalékokat szolgáltathattak e kevéssé ismert terület vizsgálatához, és érzékeltették, hogy a munka folytatása szükséges. A kézirat végső formába öntése során elsődlegesen kronológiai-tematikai alapokon, az események rendjét követve fűztem fel az eseményeket az időbeli szálra, természetesen a forráskritika eszközeivel élve és bizonyos főbb csomópontokra összpontosítva, amelyeket a fejezetcímek jelölnek ki.

Hogy a tárgyalt jelenségek ne csak egyszerű jelenségvizsgálat szintjén maradjanak, fontosnak tartom és értéknövelő tényezőként számolok a foglyok anonimitásának feloldásával. Az idáig összeállított, mintegy 2000 tisztet számláló tiszti fogolynévsor más célú kutatások alapjául is szolgálhat.

A téma kevés hazai ismerője közül ki kell emelnem elvi segítőmet és tanácsadómat, Zachar Józsefet, aki szintén hangsúlyozta, hogy az idáig elhanyagolt korai hadifogoly-válságkezelés tárgyalása és elemzése igen jelentős hiányokat pótol a magyarországi felvilágosodott abszolutizmus természetének megértésében és megítélésében, a Habsburg-kormányzat katonai és polgári közigazgatási mechanizmusának megismerésében, továbbá pótolhatatlan segítséget nyújt az érintkező szűkebb rokon tudományágak művelőinek is.

Talán szentségtörést követek el azzal, s az aulicizmus vádja is érhet, hogy egyéb vonatkozásokban igen fontosnak ítélem a magyarországi Habsburg-uralom megalapozottságát igazoló számos momentumot. Ennek csak egy kis szelete annak tükröződése, hogy egy meglehetősen lassú és nehézkes, de végeredményben a feladatokkal megbirkózó, rideg, de nem embertelen szervezet, bürokrácia képe bontakozik ki előttünk, amely jobban gondját tudta viselni az ellenséges foglyoknak, mint a hasonló célra felállított francia szervek. Noha a tiszti becsületszóra és a kor színvonalának megfelelni igyekvő bánásmódra még adtak, s ezt garantálta a megtorló jellegű kölcsönösség lehetősége is, sor került egyoldalú barátságtalan lépésekre is, főleg francia oldalról.

Eszmei oldalról is megközelítve: a francia forradalom győzelme és berendezkedése ellenére meglepő a régi királyi hadseregbeli befolyás érzékelhető, nem elhanyagolható jelenléte, ami a hadifogoly tisztek (jakobinus-royalista) ellentéteiben, a melléjük rendelt emigráns papok nem egyértelműen elutasító fogadtatásában, valamint a tisztek nagy részének általában könnyű kezelhetőségében tükröződik.

A munka időbeli kiterjesztése, tehát a napóleoni háborúk végéig történő feldolgozás problémamentesnek tűnik, mivel a módszerek, az optimális eljárások, amelyek a teljes körű taglalást lehetővé teszik, véleményem szerint beváltak, rendelkezésre állnak. Az adott részidőszakokra-koalíciókra vonatkozó kutatások befejeztével lehetővé válik a téma legfontosabb szempontok alapján történő összefoglalása. A hadifogoly-válságkezelés további vizsgálatával, időbeli kiterjesztésével nyílna mód egy jól elkülöníthető időszak, a francia háborúk újabb szempontok szerinti elemzésére, ezáltal az e nézőpontból kevéssé ismert és kutatott korszakról alkotott képünk árnyaltabbá tételére és történeti tudatunkba illesztésére. Az olvasói élményen túl, a források kronológiai-tematikus felsorakoztatása és kritikai elemzése a kutatás és az oktatás számára is segédanyagul szolgálhat, másrészt módszertani támpont, kísérlet egy adott korszak hasonló szemszögű feldolgozásához, megismertetéséhez.

Az eddigi kedvező reakciókat és várakozást felmérve, meggyőződésem, hogy a kutatási időszakot követően a remélhetőleg jó indulattal fogadott és referenciaként kezelhető első könyv és a további részközlések nyomán nem ütközik nehézségekbe a folytatás megjelentetése.

Ennek tudatában kérem Önöket, fogadják szeretettel és megbecsüléssel munkámat, s ha ez mégsem számításaim szerint történne, az Országos Széchényi Könyvtár szakkatalógusában hivatalból elfoglalt helyem már némi, talán kétes értékű halhatatlanságot is biztosít számomra.

Farkas Göngyi: Markó Árpád és a levéltár – Rendhagyó ismertetés egy új szerzeményű fondról

„Poeta non fit, sed nascitur.” Az adottság, a hajlam az emberrel születik, a többi – a siker és az eredmény – a becsületes igyekezet dolga. Ez volt Markó Árpád (1885–1966) hadtörténész ars poeticája, és egész élete is ezt bizonyította.

A rozsnyói evangélikus gimnáziumi évek alatt rakódtak le benne azok az alapok, amelyre később tudományos élete épült. 1903-tól a Wiener Neustadt-i katonai akadémián szerezte meg hadtörténelmi irányultságát. Életútja ezután a katonai pályára vitte: 1906. augusztus 18-ától hadnagyként a kassai cs. és kir. 34. gyalogezrednél szolgált.

A háború kitörésekor főhadnagy, az utászosztag parancsnoka, 1915 márciusától a harctéren ezredsegédtiszt. A magasabb parancsnokságokkal való kapcsolattartása folytán a háború hadműveleteit magasabb szintről figyelhette. 1935-ben megírta ezrede történetét.

1920 májusában Budapestre költözött. Ezredsegédtisztként szolgált a ceglédi, később a váci gyalogezrednél, nem nagy kedvvel. Úgy érezte, ez a haderő már nem folytatása a régi katonás, hagyománytisztelő szellemiségű hadseregnek.

Más beosztás után nézett. Ekkor már szerveződőfélben volt a Hadtörténelmi Levéltár. Még a háború alatt, a vezérkar rendeletére ugyanis a honvéd csapatok harctéri iratait Budapestre szállították. Így létrejött a Honvédelmi Minisztériumon belül a levéltári osztály. A trianoni békeszerződés az addig a bécsi Kriegsarchivban elhelyezett, magyar szellemi tulajdonnak minősülő iratanyagok átadására kötelezte az osztrák államot. Ekkor már Berkó Istvánon kívül más neves katonaírók is dolgoztak a levéltárban, köztük Pilch Jenő, Gyalókay Jenő, Gabányi János, Breit József, valamint 1921. június elsejétől Markó Árpád.

A kiváló szakembergárda ellenére a levéltár nehéz helyzetben volt. Pénz és figyelem a rejtés időszakában is a hadsereg fejlesztésére kellett, másra nem jutott. Markó Árpád megemlít életrajzi visszaemlékezésében olyan esetet, amikor a honvédelmi miniszter így utasította el a kérelemmel hozzá forduló levéltári főigazgatót: „Hagyjatok nekem békét a levéltárral. A mai zavaros időben semmi szükség nincs erre az intézményre, a pénz nekünk fegyverekre kell, nem ócska papírokra.” (Honnan olyan ismerős ez a helyzet?) Markó a levéltáron belül a hadrendi osztályra került, majd egy év múlva a főigazgatóság központi titkáraként az ő kezében futott össze a levéltár tudományos és közigazgatási életének minden szála. Hadtörténetírói pályájának első alkotása a „Cs. és kir. 34. gyalogezred egy harctéri jelenete”, amellyel 1924-ben pályadíjat nyert – 35 000 koronát, amelyből egy bőrszandált vett magának.

1926-tól nyugdíjazásáig, 1940-ig a régi levéltári osztály vezetőjeként dolgozott. Ide kerültek a Bécsből visszakapott török kori anyagok, a kir. magyar nemesi testőrség anyagai, valamint a General Commando felbecsülhetetlen értékű dokumentumai. Az értékes iratok tárolásához dobozokra volt szükség, amelyről, „természetesen” szó sem lehetett. Suhay Imre tábornok volt akkor a parancsnok, maga is íróember széles körű műveltséggel, aki úgy segített a dolgon, hogy egyszerűen megrendelte a dobozokat a papírgyártól. Amikor már minden elkészült, benyújtotta a számlát a minisztériumhoz, amelyet nem akartak kifizetni, hanem Suhay személyes tartózásaként könyvelték el, és a fizetéséből kívánták levonni az összeget. A parancsnok azonban az Országos Levéltár szakemberének közbenjárásával mégiscsak rávette a hadbiztosokat a pénz megtérítésére.

Markó Árpád munkája mellett bejárt a Tudományegyetem előadásaira, ahol Szentpétery Imre óráin kívül Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Lukinich Imre professzorok előadásait hallgatta. Ekkor már tudja, hogy igazi hivatása a levéltári szolgálaton alapuló történetkutatói munka, ennek eredményeként a hadtörténetírói pálya. S hogy mennyire szívén viselte levéltári munkáját, álljon itt két példa.

Ő volt az, aki megegyezett Gárdonyi Alberttel, a Fővárosi Levéltár akkori igazgatójával, hogy a Hadilevéltár átveszi a Judicium Delegatum Mixtum fondokat, amelyek értékes adatokat tartalmaznak a XVIII. század közepétől kezdve a Magyarország területén elhalt katonatisztek hagyatéki ügyeire.

1924 körül pedig, amikor a Magyar Rádió megkezdte intenzívebb működését, kérte, adjanak helyet egy előadásra, amely megismerteti a hallgatókkal a hadilevéltárat, és egyben felszólította őket a katonai dokumentumok gyűjtésére, a levéltári anyag gyarapítására. Így kezdődött az a sorozat, amelyben azután Markó Árpád havonként tartott egy-egy előadást, például Mária Terézia magyar katonáiról vagy az elfelejtett magyar hadvezérek tevékenységéről.

Ezt követően pedig már a Magyar Történelmi Társulat felolvasóülésein is tartott előadásokat. Bár 1934-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, sem a Ludovika Akadémián, sem a Hadiakadémián nem tartottak igényt előadásaira, tanítására.

Történetírói tevékenységét II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Miklós és Hadik András pályafutása feltárásának szentelte. 1934-ben a VKM felkérésére megírta a Magyar Hadtörténet összefoglaló kötetét.

Markó Árpád most visszatért a Levéltárba. Hadtörténetírói munkásságának összegyűjtött írásai, tanulmányai, könyvei és előadásai, igen érdekes életrajzi visszaemlékezései fogadott fia, Markó Sándor jóvoltából az év folyamán levéltári megőrzésre kerültek.

Az iratanyagot Markó Árpád neve alatt a „Kéziratok, tanulmányok” gyűjteményünkben (VII. 233. fond) helyeztük el a 3598-3601. levéltári jelzeten. Az iratok külön jegyzék alapján kutathatók.

TANULMÁNYOK

Hausner Gábor: A Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténész Osztályának története (1918–1954)

A ma a Hadtörténeti Intézet szervezetébe tartozó hadtörténész osztály(ok) jogelődje, a Hadtörténelmi Levéltár irodalmi (hadtörténelmi) csoportja 1918-ban, az első világháború végén alakult meg. Létrejötte szorosan összefüggött a magyar katonai vezetés, különösen Hazai Samu, majd Szurmay Sándor honvédelmi miniszter törekvésével, hogy „a világháború nagy haditetteinek leírásában a m. kir. honvédség és népfölkelés részeinek fényes érdemei is megfelelően kifejezésre jussanak”.^[1] A magyar honvédség és a magyar népfelkelés alakulatai háborús iratainak összegyűjtése céljából a Honvédelmi Minisztérium 1/a. osztályán belül már 1915 júliusában önálló levéltári csoportot szerveztek, 1917-ben pedig Szurmay rendeletben utasította a harcoló csapatokat háborús emlékkönyvek és ezredtörténetek megírására. E munka segítése és az elkészült kéziratok előzetes felülbírálása lett a feladata a minisztériumban működő levéltári csoport mellett 1918 júniusában létrehozott irodalmi (hadtörténelmi) alcsoportnak,^[2] amely még novemberben önálló csoportként beolvadt a megalakuló Hadilevéltár szervezetébe.^[3]

A Levéltár, az időközben ugyancsak megalakult Hadimúzeummal egyesítve, ténylegesen a következő esztendő elején kezdte meg működését „A magyar hadügyministerium (10. osztály) Hadtörténelmi Levéltára és Múzeuma” néven. Az 1919. január 20-án kelt 5. sz. osztályparanccsal hatályba léptetett átszervezés a történelmi-irodalmi csoportnak nevezett hadtörténeti részleget az intézmény vezetőségének közvetlen alárendeltségébe utalta.^[4] 1919 tavaszára tehát az intézmény kialakítása befejeződött. A Magyar Tanácsköztársaság Hadügyi Népbiztosságának 1919. április 8-án kelt, 9727/eln. 7. számú rendelete azután a de facto már működő intézményt de jure is elismerte.^[5] Az olysói Gabányi János ezredes vezette Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum rendeltetésszerű működését a megalakulást követően számos akadály gátolta. Megoldatlan volt az intézmény elhelyezése (az összegyűlt levéltári anyag és a beosztottak egy része az Országos Levéltár új, Bécsi kapu téri épületének III–IV. emeletén kapott ideiglenesen helyet, télen fűtetlen szobákban), kevés pénz állt rendelkezésre a szervezet fenntartásához, folyamatosan csökkent a létszám, hiányzott a saját folyóirat és a kiadási lehetőség, de leginkább a katonai felső vezetés érdeklődése, erkölcsi támogatása. A hadtörténelmi alcsoport alig kezdte meg munkáját, kénytelen volt azt beszüntetni, „mert a forradalom következtében a nagy háború történetének megírásával senki sem törődött többé”, sőt, a Károlyi- és a tanácskormány alatt szigorúan tiltották a feldolgozó munkát és bármifajta történeti mű, tanulmány kiadását.^[6] A Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum működése 1920 és 1924 között szilárdult meg, javarészt Rubint Dezső altábornagy, az MTA segédtagja, az új főigazgató ténykedésének köszönhetően. Az ő idejében készültek el a hadtörténész részleg tevékenységét szabályozó első utasítások, parancsok.

A csoport elnevezése és alárendeltsége többszöri változás után csak 1920 őszére állandósult, ekkortól kezdve 1922 októberéig a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum, utóbb M. kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum III. (hadtörténelmi vagy katonai-irodalmi) csoportjának nevezik, s egyike a Főigazgatóság irányításával működő 6 önálló igazgatóságnak. A hadtörténelmi csoport szinte kizárólagos feladata ezekben az években az I. világháború történetének feldolgozása volt. A M. kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum számára 1921-ben kiadott Szolgálati utasítás értelmében „A hadtörténelmi csoport a rendelkezésre álló munkaerő szerint egyelőre a világháborúból vett azon tanulságos harcászati és hadászati eseményeket dolgozza fel, melyeket a vezérkar főnöke a tisztikar nevelése és a csapat kiképzése érdekében szükségesnek tart.” A csoportot a Szolgálati utasítás szerint „egy kellő haditapasztalásokkal bíró, széles látókörű magasabb rendfokozatú törzstiszt” vezette. Ez a tiszt a csoport 1918-as megalakulásától a már említett olysói Gabányi János alezredes, utóbb ezredes, majd tábornok, az MTA Hadtörténelmi Bizottságának tagja, a Magyar Katonai Közlöny szerkesztője, akinek sokoldalú hadtörténeti érdeklődését olyan munkák jelzik, mint „Az orosz–japán háború” (1910), „A katonai magyar nyelv” (1923), „A magyar várak legendái” (1924–1926), „A magyar nemzet története” I–III. (1924–1926) stb. 1921-ben Gabányit a hadtörténelmi csoport élén vitéz nagymegyeri Raics (Nagy) Károly ezredes váltotta fel. Raics maga is részt vett a világháború harcaiban, s később könyvet is írt róla „Igazságok és tanulságok a nagy háborúból” címen.

A csoport 1921 májusában 10 főből állt: a 6 hivatásos tiszt mellett 4 díjnoknőnek nevezett női polgári alkalmazott látta el a feladatokat.^[7] A beosztott tisztek mindegyike jeles katonai szakíró volt. A legismertebb közülük Gyalókay Jenő ezredes, hadtörténész, akadémikus, számos, máig nélkülözhetetlen forrásközlés és hadtörténeti tanulmány szerzője, 1922 és 1943 között a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztője, akit azonban már 1923-ban áthelyeztek a Régi levéltári csoport élére. Kiváló szakembernek számított – elsősorban a világháború hegyi harcai és az alpesi katonai kiképzés területén – Czant Hermann ezredes is („Alpinismus und Weltkrieg” címen Berlinben, 1926-ban német nyelven megjelent könyvét például több nyelvre lefordították), továbbá az 1922-ben a hadtörténelmi csoport vezetését is átvevő lovag Knebel Aladár. Stielly Walternek és Bengyel Sándornak az 1920-as években szintén jó néhány írása jelent meg az intézmény által kiadott, illetve szerkesztett Hadtörténelem, Hadtörténelmi Közlemények és a Magyar Katonai Közlöny című folyóiratok lapjain.^[8] (Győrffy-Bengyel Sándor vezérkari alezredest 1923-ban a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztő bizottságába is beválasztották, későbbi pályafutása során pedig elérte a vezérezredesi rendfokozatot, és 1941–1942-ben közellátásügyi tárca nélküli miniszter lett.)

A hadtörténelmi csoport munkáját részint a Szolgálati utasítás, részint az Igazgatóság által kiadott parancsok szabályozták. Az 1921-es Szolgálati utasítás részletesen előírta: A „beosztott tisztek kötelesek minden munkálataik körében lelkiismeretes és beható forrástanulmányokat végezni. E tanulmányok felölelik a feldolgozandó anyagra vonatkozó egész irodalom bíráló és összehasonlító átnézését, úgyszintén a felhasználható levéltárak és könyvtárak beható átkutatását is... A munkálatok rendszerint szigorúan tudományos jellegűek, azok komoly szakszerű tanulmányoknak forrásul szolgáljanak, és minden a célra szolgáló melléklettel el kell látva lenniök. Ezzel nincs kizárva, hogy a leírásnál kellemes, könnyen olvasható és ösztönző írásmodor választassék, hogy az irályra a legkörültekintőbb gondosság fordíttassék.” A tisztek feladatát bővítette az 1921. augusztus 31-én kelt Bizalmas igazgatósági parancs, amely a „kebelbeli könyvtárnak”, azaz az intézmény IV. csoportját képező Központi Könyvtárnak elrendelte: „A katonai tudományok terjesztése és haladása, valamint az intézetnek a magyar nemzeti hadsereg fejlesztése érdekében kitűzött nagy horderejű céljának megfelelőleg... az általa beszerzett új és számottevő műveket áttanulmányozásra és az intézet kiadta folyóiratokban való ismertetések összeállítása végett esetenként adja ki az intézet kebelébe tartozó tiszteknek. Így az intézet tisztikara azok sorába lép, akik ismereteik és szaktudásuk révén kiválóaknak kell hogy elismertessenek.” ^[9]

A kezdet nehézségeivel küzdő magyar hadtörténeti irodalom fejlesztését szolgálta a „hadtörténelmi dolgozatok jutalmazására” 1922-ben kiírt pályázat, valamint Gabányi Jánosnak a Magyar Katonai Közlöny 1923. évfolyamában megjelent módszertani útmutatója is.^[10] Mindezen erőfeszítések eredményeként az 1922-ben kiadott Szervi határozványok a Hadtörténelmi Levéltárat már „katonai tudományos szakintézet”-nek nevezték.^[11]

Rubint Dezső 1924-ben azzal a meggyőződéssel távozott az intézmény éléről, hogy sikerült azt olyan alapokra fektetnie, „amelyekre egy jövendő Hadtörténelmi Levéltárnak szüksége van, hogy magát az ország számottevő kultúrintézményei sorába felküzdhesse és a m. kir. honvédségnek díszére váljék”.^[12] Ezt a hivatást azonban a Levéltár a trianoni szerződésből fakadó sajátos hadsereg-szervezési okok miatt az 1920-as évek közepétől mind kevésbé tudta betölteni. A honvédségnek az előírt békelétszámra apasztása ugyanis a M. kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum életében is jelentős változásokat okozott. 1922-ben az intézmény felügyeletét a Honvédelmi Minisztériumtól a Belügyminisztérium vette át, majd ezt követően a belügyminiszter 1922. október 12-én kelt rendeletével a Hadtörténelmi Levéltárat és a Hadtörténelmi Múzeumot kettéválasztva, a két önálló intézetet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatáskörébe adta át.^[13] Ettől kezdve egészen 1927-ig a Hadtörténelmi csoport a M. kir. Hadtörténelmi Levéltár néven önállóvá vált intézmény III. csoportjaként működött tovább. A korábban itt szolgálatot teljesítő tisztek egy részét végleg nyugállományba, más részét „burkolt átmeneti viszonyba” helyezték, ezzel párhuzamosan megindult az előzőleg másutt szolgálatot teljesítő, békelétszám feletti törzstisztek áthelyezése a Levéltár állományába, amely így az 1920-as évek végére a vezérkari tisztek rejtésére szolgáló szervezetté vált. Az intézmény feladatának módosulásáról és a személyi állományban bekövetkezett nemkívánatos változásokról az akkoriban a Régi levéltári osztályt vezető kiváló hadtörténész, az MTA levelező tagja, Markó Árpád ezt írja önéletírásában: „A magyar Hadilevéltár akkor még a kezdet nehézségeivel küzdött, és legnagyobb bajunk az volt, hogy a Honv. Min. egyáltalában nem tekintette ezt a most megszületett intézetet egy új magyar katonai tudományos intézménynek, tehát nem is vetett súlyt annak ilyen irányú megalapozására és fejlesztésére. A trianoni béke szerint megállapított kis magyar haderő kiépítésén volt a hangsúly s azon, miképpen lehet a sok, – ebbe a szűk keretbe be nem férő tisztet elrejteni egy jövendő, nagyobb honvédség számára... A nem határozottan fegyveres alakulatokat, tehát a katonai intézeteket stb., köztük a Hadilevéltárat is civilesítették. Azaz nem volt szabad egyenruhát viselnünk s rendfokozati elnevezésünket használni. A főhadnagyból – előadó, századosból – főelőadó, őrnagyból – tanácsnok, alezredesből – főtanácsnok, ezredesből – aligazgató lett s a tábornok-parancsnokot, tekintet nélkül rendfokozatára, főigazgatónak nevezték el. Hogy mennyire nem törődtek felsőbb honvéd vezetőink intézetünkkel, mutatja az is, hogy azt amolyan átmeneti szállásnak tekintették, ahová beosztottak tucat számra tiszteket, akik csak névleg szerepeltek nálunk, s más rejtett beosztásban dolgoztak. Vagy ha ideig óráig be is jártak az intézetbe, semmit sem dolgoztak, mert rövid idő múlva már máshová kerültek.” ^[14] (Például így került 1929. május 1-jével a HM VI-4. osztályáról a Levéltár „B” állományába, rangosztályba sorolt közigazgatási alkalmazott, ún. „roska” helyre Szálasi Ferenc.)^[15] Az intézményben folyó tudományos munkát ebben az időszakban az is nehezítette, hogy az itt rejtett tiszteket időről időre csapatgyakorlatokra, katonai tanfolyamokra és csapatszolgálatra vezényelték. E téren a helyzet csak akkor kezdett javulni, amikor egy HM rendelet azon tisztek számára, akik nem akartak csapatnál szolgálni, lehetővé tette a helyi alkalmazású tisztek csoportjába való áthelyezést. A Levéltárban többen – köztük Markó Árpád – éltek ezzel a lehetőséggel, mentesülve ezzel az állandó kirendelésektől.^[16] A Levéltár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól és a Honvédelmi Minisztériumtól kapott megbízatásokat még ezt követően is csak úgy tudta teljesíteni, hogy azok egy részét rendszeres, illetve esetenkénti tiszteletdíj mellett alkalmazott külső munkatársakra bízta. Ilyen külső munkatársa volt például a Hadtörténelmi csoportnak Doberdói Breit József ny. áll. tábornok, aki 1926-ban az akkoriban írt „A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története” című mű elkészítéséért havi 1 377 000 korona tiszteletdíjat húzott,^[17] vagy például Kárpáthy Ákos ny. áll. tábornok, a készülő nagy világháborús mű megírásának és szerkesztésének másfél évtizeden át fáradhatatlan szervezője.

A Levéltár 1927 októberében bekövetkezett újabb átszervezése során a Hadtörténelmi csoport a II. (irodalmi) csoport egyik osztályává vált, irodalmi osztály néven, s így is maradt 1932-ig. A II. csoport az irodalmi osztályon kívül magában foglalta a hadrendi és a rajzoló osztályt, valamint a Magyar Katonai Közlöny szerkesztőségét, majd utóbb (1929-től) a kiadóhivatalt. A csoportot Falta László főtanácsnok irányította, míg az irodalmi osztályt Einbeck Károly főtanácsnok vezette. Az osztályhoz 8 fő volt beosztva, akik mellett még 9 külső munkatársat foglalkoztattak (egyikük a bécsi felszámoló csoport mellett tevékenykedett).^[18]

1928-ban indult meg a Hadtörténelmi Levéltár megalakulásától fogva legnagyobb szabású vállalkozása, „A világháború 1914–1918. (Különös tekintettel Magyarország és a magyar csapatok szereplésére)” című sorozat kiadása. Az első kötet előszavában Gerbert Károly főigazgató a munkát az intézet hivatalos világháborús művének nevezi. A sorozatnak 1942-ig 10 kötete látott napvilágot. A munkákban részt vett többek között vitéz Madarász László, az irodalmi osztály főelőadója és Poppe Kornél, a II. csoport titkára is. A szerkesztést az irodalmi osztály tiszteletdíjasaként a már említett Kárpáthy Ákos ny. áll. tábornok irányította.

A Hadtörténelmi Levéltár 1928-ban visszakerült a m. kir. honvéd vezérkar, illetve a honvédelmi miniszter alárendeltségébe, ami az osztály számára annyit jelentett, hogy a „feldolgozandó tudományos anyag tárgyát, célját, terjedelmét, módszerét és rendszerét a vezérkar főnöke határozza meg esetenként”. Az irodalmi csoport egyidejű megszüntetésével 1932-ben az irodalmi osztály önállóvá vált.^[19] Munkáját az 1934-ben kiadott Szolgálati utasítás szabályozta újra. Ez fönntartotta azt az alapelvet, hogy „Az irodalmi osztályba csak vezérkari szolgálatot teljesítő vagy vezérkari képzettséggel rendelkező csapattisztek oszthatók be. Előbbieket a m. kir. honvéd vezérkar főnöke osztja be, utóbbiak önként jelentkező tisztekből választatnak ki. Mind a vezérkari, mind a csapattisztek 4 évig maradnak az intézetben.” Az 1934-es utasítás definiálta először az irodalmi munkakört („felöleli a levéltári anyagok hadtörténelmi feldolgozását történelmi becsű munkákban és kisebb tanulmányokban”), és szabályozta a tudományos továbbképzést. Kimondta, hogy a levéltár tisztjei és tisztviselői „kötelesek magukat a Hadilevéltár rendeltetésének megfelelően tudományos irányban tovább képezni, nyelvtudásukat fejleszteni és tehetségükhöz mérten a hadtörténeti szakirodalmat tevékeny munkával gyarapítani”. Az utasítás arra is lehetőséget teremtett, hogy egyes kiváló tiszteket a főigazgató javaslatára a HM a budapesti Tudományos Egyetemre vezényeljen a bölcsészeti kar történelem szakának elvégzésére. Erre egyesek, mint például Timon Béla ezredes esetében sor is került. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására a 30-as években a Levéltár elismert tudományos műhellyé vált. Falai között tekintélyes hadtörténetírói gárda gyűlt össze, a különböző osztályokon egyidejűleg 3 hadtörténész akadémikus is tevékenykedett: Pilch Jenő ezredes (a könyvtár élén), Gyalókay Jenő ezredes (a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőségében) Markó Árpád alezredes, utóbb ezredes (a Régi levéltári osztály vezetője). Mellettük értékes írói tevékenységet fejtett ki a régi korok hadtörténelme területén Ajtay Endre ezredes, Berkó István ezredes, a már említett Timon Béla ezredes, Erdélyi Gyula és Péczely László őrnagy, dr. Rédvay István százados, illetve a tiszteletdíjas külső munkatársként foglalkoztatott Doberdói Breit József ny. áll. tábornok, valamint Julier Ferenc ezredes. Az ő közreműködésükkel az 1930-as években jó néhány magas színvonalú, időtálló tudományos mű született, például „A magyar katona. Vitézségünk ezer éve” című 1933-ban megjelent díszes, gazdagon illusztrált kétkötetes magyar hadtörténeti összefoglalás, amely néhány év alatt 9 kiadást ért meg, összesen közel 30 000 példányban, „A magyar huszár” (1936) és „A magyar gyalogság” (1939) című összefoglaló munkák, avagy Markó Árpádnak a Tudományos Akadémia által 1934-ben megjelentetett „II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér” című monográfiája. Bár ezen munkák némelyikének megírásában az irodalmi osztály beosztott tisztjei is közreműködtek, ők változatlanul elsősorban a világháborús mű szerkesztését és kiadását, valamint a vezérkartól kapott feladatok kidolgozását végezték.

Major Miklós tábornok, főigazgató 1939. február 18-án, módosítva a Levéltár tagozódását, irodalmi csoportot hozott létre, alárendelve a központi és kézikönyvtárt, a fénykép- és térképtárt, valamint a kiadóhivatalt. (Az önállósuló könyvtár és a kiadóhivatal kivételével a többi részleg 1941 végén ismét visszakerült a levéltári csoporthoz.) A csoport irányítását Major magának tartotta fenn.^[20] Az új szervezeten belül a korábbi irodalmi osztály feladata az ún. „Fegyvertények”-gyűjtemény kiadásával bővült. Ez a végül „Magyar vitézi tettek gyűjteménye” címen 1939-ben megindított könyvsorozat azzal a szándékkal készült, hogy „a nemzet hivatásának tudatát és véle együtt harcra kész szellemét is ébren tartsa”. E kötetek és más dokumentumok tanúsága szerint az irodalmi csoport munkáját az 1930-as évek második felében mindinkább a háborús, revansista politikai propaganda szolgálatába állították.^[21] A II. világháború kitörése végleg időszerűtlenné tette a csoport eredeti rendeltetését, s tevékenységét az 1943. júniusi átszervezés során megszüntették. Az 1942-ben megjelent 10. kötetnél (az 1915. évi nyári események tárgyalásánál!) félbemaradt az I. világháborús nagy mű is.

A II. világháború pusztításait követően az Egyesített Hadimúzeum és Levéltár néven 1945-ben újjáalakuló intézményre elsősorban a romeltakarítás és az iratmentés feladata hárult. 1945. május 9-én a honvédelmi miniszter rendeletileg megszüntette a Hadilevéltárt, megmaradt iratanyagát ideiglenes megőrzésre az Országos Levéltárnak és a Magyar Hadimúzeumnak adták át. Életre keltésére csak 1947-ben került sor, amikor a Levéltárt a Hadimúzeumot is magában foglaló Honvéd Levéltár és Múzeum keretében újjászervezték.

Az irodalmi csoport lehetséges szervezeti felépítésével, rendeltetésével és feladataival kapcsolatban két eltérő elképzelés alakult ki 1947-ben. Az egyiket Erdélyi Gyula ezredes, a Honvéd Levéltár és Múzeum parancsnoka képviselte. A történész végzettségű, egyetemi magántanári címet is szerzett Erdélyi, aki korábban másfél évtizeden át a Régi levéltári osztály egyik alosztályát vezette, a háború előtti hagyományt folytatva, az intézményt tudományos katonai intézetté kívánta fejleszteni, s mindent elkövetett ennek érdekében: tudományos pótdíj megállapítását kérvényezte az ide beosztott tisztek számára, több hadtörténeti munka megírásra és kiadására tett javaslatot a HM-nek, illetve a félbemaradt világháborús mű befejezését kezdeményezte stb.^[22] E munkákban jelentős szerepet szánt egy önálló irodalmi osztálynak. Az ide beosztott vezérkari tisztek feladata – egy 1947-ben kidolgozott Szervi határozvány tervezetének tanúsága szerint – nemcsak a levéltári iratanyag feldolgozása és a HM által megrendelt cikkek, megemlékezések megírása lett volna, hanem a belföldi és külföldi katonai irodalom figyelemmel kísérése, recenzálása, sőt esetenként kivonatolása, lefordítása is.^[23] Erdélyi távlatos elképzelésével szemben a Hadilevéltár és Múzeum számára ugyancsak 1947-ben kidolgozott HM-irányelvek azt hangsúlyozták, hogy az intézmény munkája „ne váljék öncélú történelemkutatássá vagy múzeumfejlesztéssé, hanem szervesen kapcsolódjék be a honvédség újjáépítési munkálataiba”. Végül a honvédség fejlesztési terveire és a Levéltár „kicsiny, kevésbé szakképzett létszámára” tekintettel 3 fős (1 alosztályvezető, 1 beosztott vezérkari tiszt és 1 írnok) irodalmi alosztályt hoztak létre a levéltári osztályon belül. Mégpedig azzal a gyakorlati céllal, hogy a közelgő évforduló alkalmából a szabadságharcra vonatkozó, elsősorban katonai jellegű történelmi emlékek felkutatásával és nyilvánosságra hozatalával a HM nevelő osztályával szoros együttműködésben segítse elő „a demokratikus honvédség nevelési munkáját és a szabadságharc tradícióin alapuló új honvédségi szellem kialakulását”. Távlati feladatául egyúttal az egyetemes magyar hadtörténelem megírását tűzték ki.^[24]

Az alosztály irodalmi tevékenysége kezdetben az 1848/49-es megemlékezések elkészítésére korlátozódott.^[25] Szerepet játszott ebben az állandó létszámhiány is, amelyen Erdélyi a nála 1947–48-ban jelentkező régi hadtörténészek (közöttük Ajtay Endre ezredes) és újabb munkatársak tiszteletdíjasként alkalmazásával próbált enyhíteni. 1949 augusztusában az irodalmi alosztályon már 7 tiszteletdíjas dolgozott a 2 tiszt és a gépírónő mellett. Tervszerű tudományos kutatásra támaszkodó nagyobb művek ennek ellenére csak a következő évtizedben születtek, mivel addig az intézmény összes tudományos munkatársa a levéltár és a könyvtár rendezésében segédkezett.^[26]

Az irodalmi alosztály fejlesztésének szükségessége már 1949-ben felmerült. A Honvéd Levéltár és Múzeum parancsnokának felterjesztésére a honvédelmi miniszter 1949. augusztus 5-én engedélyezte az intézménynek a Tudományos Tanács ötéves tudományos tervébe való bekapcsolódását.^[27] A Szentneményi Béla ezredes, parancsnok által készített tudományos terv 17 pontban fogalmazta meg az irodalmi alosztály feladatait. Ezek között szerepelt „A hadsereg ellátása és a magyarországi termelés a XVIII. században” című mű megírása a General Commando iratai alapján, A Bach-korszak hadbírósági anyagának feldolgozása, az 1848/49-es szabadságharc történetének megírása, egyes forradalmi hadvezérek (Perczel, Klapka stb.) életrajzának elkészítése, az 1919-es magyarországi hadi események feldolgozása és a magyar vörös hadsereg történetének megírása, a II. világháború forrásainak összegyűjtése stb. Az irodalmi alosztály kutatási körének ilyen mértékű kiterjesztése erőteljes létszámfejlesztést kívánt, és a személyi feltételek biztosítását igényelte. Ez utóbbi érdekében a terv 4-5 jó német és latin nyelvtudással rendelkező, esetleg másik idegen nyelvként franciául is tudó előadó szükségességével és 13 fős (2 tiszt, 2 tudományos képzettségű polgári beosztott, 1 rajzoló és 1 gépírónő, valamint 7 tiszteletdíjas) önálló irodalmi osztállyal számolt.

Szentneményi a terv kidolgozásával csaknem egy időben javaslatot tett a „hadtörténeti tudományok népszerűsítése és minél szélesebb körökben való terjesztése” érdekében egy Hadtörténelmi Társulat felállítására, illetve a Hadtörténelmi Levéltár barátait tömörítő kör vagy egylet létrehozására.^[28] Ez a nagyvonalú tudományos fejlesztési terv 1949-ben, a fordulat évét követően még kevésbé volt elfogadható a Farkas Mihály vezette HM-ben, mint két évvel korábban Erdei Gyuláé.

Az alosztály és az egész intézmény újjászervezésére 1950-ben, megváltozott politikai helyzetben, politikai és nem tudományos szempontok érvényesítésével került sor. A Rajk-per, majd a Sólyom-per kapcsán hatalmas tisztogatás zajlott a hadseregben, amelynek során 1950-től a Levéltárban is tömeges elbocsátások kezdődtek. Eltávolították Szentneményi Bélát, s nyomában közel 70 beosztottat szereltek le; az indok többnyire a politikai fejlettség hiánya, polgári kapcsolatok fenntartása és osztályidegenség volt. A régi vezérkari tisztek közül többeket deportáltak.^[29]

1950 szeptemberében megtörtént az intézmény átszervezése is, melynek keretében két nagy, egymástól független részleggé alakították Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven, külön parancsnokokkal, mit sem törődve Szentneményi korábbi helytálló észrevételével, amely szerint ha a Múzeum, a Levéltár és a Könyvtár valaha külön intézetté válna, „akkor is előnyös lenne a közös irányítás alatt tartásuk”.^[30]

A Levéltárnak 1950 őszére mindössze három korábbi munkatársa maradt meg. Így előbb a Levéltár ideiglenesen megbízott parancsnokának, Neogrády László őrnagynak, majd az őt követőknek újjá kellett szervezniük az intézményt. Ez részben egyetemet végzett fiatal diplomásokból, részben korábban máshol szolgáló tényleges tisztekből meg is kezdődött. A folyamatos szervezés, a tiszti áthelyezések sorozata csak 1952 nyarára fejeződött be.^[31]

Ekkor született meg a hadtörténész tiszt elnevezési státus, s ez idő tájt alakult ki a Levéltárban a „speciális, hadtörténelmi jellegű szervezet, mely a hagyományos egységeken kívül a következő elnevezéseket kapta: Iratgyűjtő Alosztály Balázs József vezetésével, ide került Benczédi László, Rohonyi Gábor, Bazsó Istvánné, Gottreich László, Spáczay Hedvig, Hetés Tibor, Pollák Dénes, Oldal István, László Imre. Itt dolgozott volna Ajtay Endre, ha nem telepítik ki, s ha nem ment volna máshová, továbbá Nagy Lajos... Az Irodalmi Alosztály vezetője Kornis Pál volt, három hadtörténész tiszttel – Tóth Sándor, Tóth Gyula, Györkei Jenő – és több hadtörténetíróval, köztük volt Derkovics Jenő és Kun József. A Hadtörténeti Könyvtárba került Hartay Ernő, Viniczai István, Vértessy József, Windisch Aladárné, Hetényi Ferenc. A Térképészeti Alosztályon dolgozott Kocsy Gyula és B. Papp József.”^[32]

A Honvédelmi Minisztérium nagy súlyt helyezett a Hadtörténelmi Levéltár újjászervezett állományának világnézeti-politikai, katonai kiképzésére. Ezért a fiatal diplomások egy részét először tartalékos tiszti tanfolyamra vezényelték, s már 1952 nyarán részletesen intézkedtek a hadtörténész és levéltáros tisztek továbbképzéséről. A képzésben az első helyen a sztálinizmus, Sztálin műveinek elsajátítása, megtanulása állt.^[33] A képzés részeként a beosztottaknak megkezdődött az orosz nyelv kötelező oktatása, s bevezettek egy kilenc hónapos, havi egy (egész napos) előadásra és vitára épülő konferenciarendszert, amelyet vizsga zárt le.^[34] (Az előre meghatározott témákból, Razin és más szovjet történészek művei alapján, az intézet egy-egy kijelölt beosztottja által tartott előadás-sorozaton hallgatóként külső intézmények, például a Történettudományi Intézet fiatal kutatói is részt vettek.)

Az 1950 és 1952 között lezajlott átszervezés azzal a következménnyel járt, hogy az 1945 előtti korszak hadtörténetírói – talán az egy Markó Árpád kivételével – nem vettek, nem vehettek részt többé a hadtörténetírás munkájában, „a magyar hadtörténetírás folyamatossága… – néhány cikktől eltekintve – tulajdonképpen évekre megszakadt”.^[35]

A HM a Levéltár teljesen kicserélődött hadtörténész gárdájának elsősorban az 1952-re létrejött 200 000 fős tömeghadsereg ideológiai nevelésében, az alacsony általános műveltségű új tisztikar történelmi-hadtörténelmi ismereteinek bővítésében szánt szerepet. A Magyar Néphadsereg Vezérkara Szabályzat-szerkesztési Csoportfőnökség Hadtörténeti osztálya (a Levéltár felügyeleti szerve) 1951–53-ban számos megbízást adott az Irodalmi alosztálynak magyar hadtörténelmi tanulmányok és előadások (II. Rákóczi Ferenc, Hunyadi János és Mátyás, Petőfi és Bem, Zrínyi a hadvezér stb.) megírására, megtartására.

Ezen kívül megbízta az intézmény hadtörténész tisztjeit egy hadtörténelem tankönyv és egy hadtörténelmi olvasókönyv elkészítésével. Az 1951–52-es esztendőkben végzett munkákról szóló jelentés tanúsága szerint a Levéltárban folyamatban volt még 3 kuruc kori okmánytár anyaggyűjtése (a Rákóczi-szabadságharc közelgő 250. évfordulója alkalmából), és megkezdődött a magyar Vörös Hadsereg történetének, valamint egy Magyarország fölszabadítását tárgyaló hadtörténeti műnek a megírása.^[36] Az egyetemi, szakmai, katonai, politikai vizsgák, a még mindig zajló levéltári, könyvtárrendezési munkák és a tapasztalatlanság miatt az első nagyobb lélegzetű művek csak az évtized végén születtek meg. A „Hadtörténelem” című háromkötetes jegyzet és a „Szemelvények a magyar hadtörténelem tanulmányozásához” című kétkötetes olvasókönyv is csak évek múlva készült el.^[37]

A hadtörténészi munkát elismertetendő, Kornis Pál alezredes, parancsnokhelyettes 1952 áprilisában javaslatot tett a HM-nek az intézmény nevének megváltoztatására. Április 7-én írásban jelentette, hogy a Hadtörténelmi Levéltár elnevezés nem fedi az Intézet munkájának jellegét, „és ez mind a külső, mind pedig a honvédségi szerveknél az Intézet jelentőségének gyakori lebecsüléséhez vezet”. Az itt folyó tudományos (levéltári és hadtörténetírói) tevékenység pontosabb és hívebb kifejezésére javasolta „az Intézet elnevezését Honvéd Hadtörténelmi Intézet vagy a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Intézeté-re változtatni”.^[38] Erre 1954 áprilisában, a politikai helyzet változását követően került sor.

A Hadtörténelmi Intézet létrehozásának hátterében a Magyar Néphadseregben folyó eszmei-politikai nevelőmunka megerősítésének szándéka állt. Az MDP III. kongresszusának határozatai értelmében a hadtörténetírásnak az eddigieknél nagyobb szerepet szántak a marxizmus-leninizmus történelemszemléletének elterjesztésében, a szocialista hazafiságra és hazaszeretetre nevelés terén.^[39] Ennek érvényesítése érdekében az újonnan létrehozott Intézet a Politikai Főcsoportfőnökség alárendeltségébe került, amely a tudományos irányítást az MTA II. osztály Történelmi Főbizottságának egyetértésével végezte, és szervezeti keretébe integrálták a Levéltárt – kiszakítva belőle az ettől kezdve irodalmi helyett hadtörténelminek nevezett alosztályt –, a Könyvtárt, a Térképtárt, a Katonai nyilvántartót s az ezeket kiszolgáló részlegeket.

A Hadtörténelmi Levéltár önállóságát csak 1958 októberében állították vissza, ekkor az összintézmény neve újból Hadtörténelmi Levéltár és Múzeumra változott, s így maradt 1961-ig. Ezen időszak alatt a Hadtörténelmi osztály ismét a Levéltár szervezetébe tartozott, ahonnan az 1961-es szervezés során került át az ismételten felállított Hadtörténelmi (később Hadtörténeti) Intézet alárendeltségébe.

Kiss Gábor: A m. kir. honvédség egészségügyi intézetei, 1868–1914

Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést ^[40] követően a Ferenc József által 1868. december 5-én szentesített XLI. törvénycikk rendelkezett a m. kir. honvédség létrehozásáról.^[41] A törvény nyomán szerveződő honvéd orvosi kar – amelyről az 1999. évi évkönyvben írtam – mellett természetesen szükségessé vált a honvéd egészségügy intézményi hálózatának megszervezése is. Ehhez az alapot a közös haderő működő intézményi szervezete, valamint az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc szervezési tapasztalatai adták.

Kórháztörténeti vonatkozásban a legmozgalmasabb időszak a XIX. századdal kezdődött. 1848-ig Magyarország területén ugyanis majdnem 60 „civil” kórházat ^[42] alapítottak. Az első állandó katonai, úgynevezett helyőrségi kórházakat 1808–1809-ben ^[43] hozták létre. 1848 októberében az ekkor szerveződő önálló nemzeti hadsereg, a honvédség létrehozta Győrben és Mosonban első tábori kórházait is. Ilyen mozgó egészségügyi intézményekből a szabadságharc folyamán körülbelül 120 működött.^[44] A kiegyezést követő években a helyőrségi kórházak száma a birodalom területén már 27 volt.^[45] Az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erejéről, illetve a m. kir. honvédségről seregnyi irodalom látott napvilágot, amelyek nagy része hadtörténeti, szervezet- (intézmény-) történeti munka. Mindezek ellenére hadtörténetírásunk a Habsburg Birodalom haderejének második vonalát alkotó honvédség egyes fegyvernemei, valamint ezek biztosító, kiszolgáló alakulatai, szervezetei történetének tudományos igényű feldolgozásával adós maradt. Ilyen a m. kir. honvédség egészségügyi intézeteiről sem jelent meg.^[46] Ennek a hiánynak egy szeletét igyekszem pótolni szerepük, illetve működésük rövid áttekintésével, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetéből ^[47] adódóan a közös haderő egészségügyi szervezetével egységben fogok szemléltetni.

Rendeltetésük: a megbetegedett, megsebesült tisztek és honvédek ápolására a m. kir. honvédség – csakúgy, mint a közös haderő – egészségügyi intézeteket tartott fenn.^[48] Az egészségügyi intézeteknek alapvetően két fő válfaja működött:

– állandó egészségügyi intézetek,

– tábori egészségügyi intézetek.

Állandó egészségügyi intézetek

A helyőrségi kórházak és fiókjaik, csapatkórházak, honvédkórházak, gyengélkedőházak egységesen az állandó egészségügyi intézetek körét alkották.

Helyőrségi kórházak

Nagyobb helyőrségekben a betegápolásra, valamint az egyévi önkéntes orvosok ^[49] és az egészségügyi segédszemélyzet kiképzésére helyőrségi kórházakat állítottak fel. A cs. és kir. haderő a Monarchia területén 27 helyőrségi kórházat működtetett. A kórházakat arab folyószámokkal és települési helyük nevével jelölték. Önállón intézetek voltak, saját állománybeli katonaorvosokkal, lelkészekkel, számvivőkkel és egy egészségügyi osztaggal rendelkeztek. A kórház parancsnoka rendszerint törzsorvosi ranggal bíró katonaorvos volt. A gazdasági ügyek intézését helyi alkalmazású tiszt ^[50] végezte. A kisebb kórházakban a gazdászati teendőket ezzel megbízott katonaorvos látta el. Minden helyőrségi kórház saját gyógyszertárat is működtetett. Katonai szolgálati ügyekben a területileg illetékes dandár-, illetve hadosztály-parancsnokság útján a hadtest parancsnokának voltak alárendelve. Ezen intézetekben az egészségügyi szolgálat felügyelete a katonai területi parancsnokság (hadtest) egészségügyi főnökét illette meg. Gazdászati ügyekben pedig közvetlenül a hadtest hadbiztosságához lettek utalva. Mozgósítás esetére ezeket a kórházakat kibővítették. Ezenkívül minden helyőrségi kórház bizonyos számú tábori egészségügyi osztagot állított ki és szerelt fel.

A m. kir. honvédség csupán egy helyőrségi kórházat működtetett m. kir. budapesti 1. sz. helyőrségi kórház elnevezéssel.^[51] A m. kir. honvédség a cs. és kir. haderőtől eltérően nem rendelkezett önálló egészségügyi csapattal. Így egyetlen helyőrségi kórházában az egészségügyi segédszolgálatot saját állományú legénysége látta el. A kórházat 1898-ban adták át a Gyáli úton.^[52] Kezdetben három betegosztállyal, 20 tiszti és 184 legénységi, azaz összesen 204 férőhellyel bírt.

Mivel a betegforgalom évről évre emelkedett, már 1900-ban szükségessé vált a kórház bővítése. Ezért külön fertőző osztályt létesítettek. Ezzel a kórház osztályainak száma négyre emelkedett. A meglévő osztályokon pedig a férőhelyek száma 247 főre emelkedett. 1902-ben újabb osztály létesült immár ötödikként: a megfigyelő osztály. A férőhelyek száma 281 főre – 29 tiszti és 252 legénységi hely – emelkedett. 1911-re 3 barakképület felállításával megszerveződött a hatodik betegosztály is, 60 legénységi hellyel. A világháború kitörése előtt a kórház összesen hat betegosztállyal, 29 tiszti és 312 legénységi, azaz 341 férőhellyel szolgálta a beteg honvédek gyógyulását. 1910-ben a székesfőváros a kórház dél-nyugati oldalán átengedett ideiglenes használatra egy 500 négyszögölnyi területet, amelyre járvány esetére, a fertőző betegek számára 4 barakképületet emeltek. A barakkok pavilonrendszerben készültek. A barakkok közötti térségek parkosítva, fasorokkal beültetve kellemes pihenési lehetőséget nyújtottak a lábadozóknak. A kórház a betegek szempontjából is megfelelő fő közlekedési útvonalak közelében terült el, ugyanis a Hungária körút és a Ferencvárosi pályaudvar körülbelül 500 méter távolságra volt a kórháztól.

A már említett 6 betegosztály a következő volt:

– belgyógyászat,

– orr-, gégeosztály,

– bőr- és nemibetegosztály,

– fertőzőosztály,

– elme- és megfigyelőosztály,

– szem- és fülosztály.

A kórház személyi állománya béke idején (fő)^[53]

Orvos és gyógyszerész		9
Katonaállományú főtiszt		1
Gazdászatkezelő tiszt		1
Honvéd lelkész		1
Kezelőtiszt		1
Törzsőrmester		1
Altiszt		8
Ápoló és egyéb kisegítő személyzet		54
Összesen		76

A m. kir. budapesti 1. sz. helyőrségi kórház parancsnokai ^[54]

Nusz József I. oszt. főtörzsorvos		1898. szept. 20.–1900. aug. 25.
Hódoly Elek I. oszt. főtörzsorvos		1900. aug. 25.–1906. jún. 30.
Szilágyi József I. oszt. főtörzsorvos		1906. jún. 30.–1909. jan. 13.
Kertész János I. oszt. főtörzsorvos		1909. jan. 13.–1912. jún. 14.
Tamásy István I. oszt. főtörzsorvos		1912. jún. 14.–1913. okt. 29.
Szepesy Sándor I. oszt. főtörzsorvos		1913. okt. 29.–1915 ?

A budapesti helyőrségi kórházhoz tartoztak a következő honvéd állomások: Balassagyarmat, Besztercebánya, Budapest, Hajmáskér, Jászberény, Jolsva, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Körmend, Kőszeg, Léva, Miskolc, Pápa, Sopron, Székesfehérvár, Tóváros, Vác, Veszprém. A súlyos vagy nagyobb műtétre szoruló betegek előzetes bejelentés után más állomásokról is felvehetők voltak.

Csapatkórházak

Az olyan állomásokon, amelyek helyőrsége az 500 főt meghaladta, de ahol nem volt helyőrségi kórház, ott a betegek ápolására, valamint a sebesültvivők és gyógyszolgák (ápolószemélyzet) kiképzésére csapatkórházakat állítottak fel. Jelölésükre állomáshelyük megnevezését használták. A csapatkórházak a helyőrségi kórházak mintájára berendezett önálló intézetek, azonban saját állományuk nincs, hanem a szükséges személyzetet azon csapatok adták, amelyek beteg katonáit ápolták. Az ápolószolgálatra a csapatoknál sebesültvivőkké, illetve ápolókká kiképzett legénységet osztották be. A csapatkórházakhoz az egészségügyi csapattól csak kivételes esetben vezényeltek legénységet. A csapatkórház parancsnoka az illetékes hadosztály orvosfőnöke vagy az állomás orvosfőnöke, esetleg más megbízott katonaorvos volt. A csapatkórházak alárendeltsége a helyőrségi kórházakéval volt azonos. Mozgósítás esetére a csapatkórházakat vagy kibővítették, vagy feloszlatták. Ez esetben a hadkiegészítő kerület székhelyén új csapatkórházat állítottak fel. A kibővített csapatkórházakat tartalékkórháznak, amennyiben ezek erődített helyen települtek, várkórháznak nevezték.

Honvédkórházak

A honvédkórházak a m. kir. honvédségnek a cs. és kir. hadseregbeli csapatkórházak mintájára szervezett egészségügyi intézetei voltak. Rendeltetésük a betegápolás és az egyévi önkéntes honvéd segédorvos-helyetteseknek, valamint a honvéd csapatok sebesültvivőinek és ápolóinak a kórházi szolgálatban, illetőleg a betegápolásban való kiképzése volt. Honvédkórházat rendszerint olyan állomáshelyen állítottak fel, ahol a honvéd csapatok létszáma az 500 főt meghaladta, de ott cs. és kir. helyőrségi kórház nem működött. Új honvédkórház létesítéséről (általában 60 ágyig terjedő férőhellyel) az illetékes honvéd kerületi parancsnokság javaslata alapján a honvédelmi miniszter döntött.

Az első honvédkórházakat 1896-ban alapították Debrecenben, Szegeden, Sziszeken.^[55] A házakat – a cs. és kir. hadsereg csapatkórházaihoz hasonlóan – állomáshelyük megnevezésével jelölték (m. kir. debreceni honvédkórház). Saját gazdasági vezetéssel rendelkező honvéd egészségügyi intézetek voltak.

A kórház parancsnoka törzsorvosi rangban ^[56] szolgáló katonaorvos volt, aki az illető honvédállomás orvosfőnöki teendőit is ellátta.

Az egészségügyi szolgálatot a honvédkórházakban a honvéd kerületi egészségügyi főnök ellenőrizte. Katonai szolgálati tekintetben az elöljáró honvéd gyalogdandár-parancsnokság útján, gazdászatkezelési ügyekben pedig közvetlenül a területileg illetékes honvéd kerületi parancsnokságnak voltak alárendelve.

Honvédkórházak

Alapítás éve	Állomáshely
1896	Debrecen
1896	Sziszek
1896	Szeged
1896	Marosvásárhely
1896	Munkács
1902	Nyitra
1902	Pécs

Egy honvédkórház személyi állománya béke idején (fő)^[57]

Orvos	3
Törzsőrmester	1
Ápolószemélyzet	12
Egyéb kisegítő személyzet	4
Összesen	20

A Ludovika Akadémia kórháza egyenállású a honvédkórházakkal, de az akadémia kötelékébe tartozott.

Gyengélkedőházak

Minden állomáson, ahol a helyőrség létszáma 300-500 fő között volt, gyengélkedőházak működhettek, amelyek a rövid lefolyású betegségekben szenvedőket látták el. Felállításukat az ezzel megbízott csapattest végezte, amely a személyzetet is biztosította. Gyengélkedőházak létesülhettek pl. járványoknál, összpontosításkor vagy egyéb különleges alkalmakkor is. Felállításuk az illető honvéd kerületi parancsnokság javaslata alapján miniszteri rendelettel történt. Parancsnoka az illető csapattest orvosfőnöke volt. A gyengélkedőház a csapattest alosztályaként működött. Megnevezésük állomáshelyük feltüntetésével történt (m. kir. körmendi gyengélkedőház).

Tábori egészségügyi intézetek

A tábori egészségügyi intézetek csak mozgósítás esetén álltak fel. Mivel a tárgyalt időszakban a m. kir. honvédség teljes mozgósítására nem került sor,^[58] így csupán az egészségügy mozgósításának tervezetét vizsgálhatjuk. A tábori egészségügyi intézeteknek feladatuk ellátásában két fő elvnek kellett megfelelniük:

– a sebesültek és betegek mielőbbi elszállítása a hátországban lévő gyógyintézetekbe, ahol alapos orvosi segélyben és kórházi ellátásban részesülhettek,

– a sebesültek és betegek hadszíntéren kívüli, a hátországban nagy területen való szétosztása, elkerülendő a különféle járványok fellépését.

A sebesültek ellátása és a megfelelő egészségügyi intézetbe való eljuttatásuk útja

A sebesülteket a csapatok sebesültvivői felkeresik, majd elsősegélyben részesítik. Ezután a segélyhelyre viszik. Minden ütközetcsoport számára a tűzhatás területén kívül, megfelelő fedezékkel ellátott, lehetőleg a harcoló csapat közelében, többnyire szabadban segélyhelyet állít fel, ahol a sebesültek első ízben részesülhetnek orvosi ellátásban. Az ellátás csak arra szorítkozik, hogy a sebesülteket mielőbb a kötözőhelyre lehessen szállítani. Ugyanis minden hadosztály számára a harcvonal mögött egy kötözőhelyet kell létesíteni. A sebesültek szállítása a segélyhelyről a kötözőhelyre már sebesültszállító kocsikon történik. A kötözőhelyeken nyújtott orvosi ellátás a sebesültek mielőbbi tábori kórházba juttatását szolgálja. Ha a kötözőhely a legközelebbi tábori kórháztól nagyobb távolságra van, akkor a kötözőhely és a tábori kórház közé úgynevezett mozgó ápoldát kell berendezni.

Tábori kórház

A tábori kórházak általában mozgó intézetek,^[59] amelyek követik a hadsereg mozgását, és csak szükség esetén, a harcvonal mögött 10-15 kilométerre települnek erre megfelelő épületekben. A tábori kórházak egy törzsorvos parancsnoksága alatt működnek. Kötelékükbe tartozik egy tábori egészségügyi osztag és egy tábori gyógyszertár is.

Az összes kórházberendezést külön erre a feladatra tervezett lóvontatású kocsik szállítják. Egy tábori kórház 600 beteg egyidejű fogadására képes, és 3 önálló részlegre osztható.

Mozgó tartalékkórházak

A mozgó tartalékkórházak a hadsereget követő tábori kórházak felváltására a hadszíntéren szerveződnek. Közigazgatási tekintetben önálló intézetek, a tábori kórházakkal azonos szolgálati hatáskörrel bírnak. Kötelékébe tartozik egy tartalék gyógyszertár is. A mozgó tartalékkórházak a tábori kórházak befogadóképességének harmadrészével rendelkeznek. A kórház parancsnoka egy törzsorvos. A tartalékkórházak települését az illető hadsereg parancsnoksága határozza meg.

Tábori gyengélkedőházak

A tábori gyengélkedők a hadszíntéren vagy annak közelében létesülnek, és a könnyű sérültek, illetve betegek ellátására és gyógyulására szolgálnak. Egy tábori gyengélkedő 500 férőhellyel rendelkezik. Felállításuk helyéről az illető hadsereg-parancsnokság rendelkezik. Felállításuk általában vasútállomások vagy hajóállomások mellett történik, hogy a betegek és sebesültek esetleges hátországba szállítása gyors és biztonságos legyen. A gyengélkedőház parancsnoka egy ezredorvos.

Betegnyugvó állomások

A betegnyugvó állomásokat a sebesült- és betegszállító vasútvonalak mentén létesülnek egy főorvos irányítása alatt. Az állomásokat annak a településnek a nevével jelölik, amelynek a vasútállomásán a betegnyugvó működik. Amennyiben egy vasútállomáson több betegnyugvó is tevékenykedik, úgy ezek sorszámmal különülnek el egymástól.

Háború esetén felszerelendő vasúti egészségügyi vonatok

A sebesülteket a tábori kórházakból sebesültszállító kocsikon vagy e célra rendszeresített egyéb járműveken szállítják a hátországba. A betegek és sebesültek hátországba juttatásának ez időben a leggyorsabb módja a vasúti szállítás volt. Mozgósítás esetén kétféle vasúti egészségügyi vonat lépett szolgálatba, amelyek a cs. és kir. közös hadsereg hadrendjébe tartoztak:

– a súlyos betegek részére külön kórházvonatokat szerelnek fel,

– a könnyű sebesültek számára megfelelően berendezett közönséges vonatok, úgynevezett betegszállító szerelvények álltak rendelkezésre.

A kórházvonatok jelölése folyószámokkal történik (cs. és kir. 6. sz. kórházvonat).

A kórházvonatok rendeltetése: a súlyos sebesültek eljuttatása – kórházi ellátás mellett – a hadsereg körletéből közvetlenül a betegszétosztási terület állandó egészségügyi intézeteibe.

Személyzetük 3 orvosból, valamint 34 fő legénységből áll, akik a segédszemélyzetet alkotják. A kórházvonat parancsnoka egy ezredorvos. Egy 52 tengelyes kórházvonat általában 18 betegszállító kocsiból áll. Minden kocsiban 8 beteg, tehát összesen 144 beteg számára van hely.^[60]

A kórházvonatok a közös hadügyminisztérium rendeletére állíthatók fel. Leszerelésük a közös hadügyminisztérium által meghatározott helyen történik, a hadügyminisztérium költségén.

Betegszállító vonatok

A betegszállító vonatok olyan utazó tábori egészségügyi intézetek, amelyek rendeltetése a könnyű és az olyan súlyos betegek szállítása, akik szállítás közben nem igényelnek feltétlenül kórházszintű ellátást.

A betegszállító vonatok kitűzött úti céljuk szerint két csoportra oszthatók:

– a szolgálatképteleneket csupán a harcvonal mögötti egészségügyi intézetekbe továbbító szerelvények a beteg-tovaszállító vonatok,

– a csupán a mindenkori szükséglet szerint, alkalomszerűen szolgálatképteleneket szállító szerelvények a betegszétosztó vonatok.

A hadra kelt seregnek hadtestenként 3 betegszállító vonata van. Külön megjelölést csak az állandó betegszállító vonatok kapnak (1/2. sz. betegszállító vonat ).^[61]

A szabványos 50 tengelyes állandó betegszállító vonat 64 fekvő és 300 ülő beteg számára berendezett, összesen 25 kocsiból álló szerelvény. A szerelvény személyzete 1 katonaorvosból mint parancsnokból, illetve annyi segédszemélyzetből áll, hogy lehetőség szerint 3 betegre jusson egy ápoló.

Az állandó betegszállító vonatok, a kórházvonatokhoz hasonlóan, a közös hadügyminisztérium rendeletére szerelhetők, illetve oszlathatók fel.

A betegek részére a szállítási útvonal megfelelő pontjain (vasúti pályaudvarok) betegnyugvó állomások szolgálják a rászorulókat. A nem szállítható súlyos betegek átvételét a tábori kórházakból visszamaradó mozgó tartalékkórházak biztosítják. A komolyabb orvosi beavatkozást nem igénylő, könnyebben sérültek, betegek számára a tábori kórházi ellátás után a hadszínhelyen felállított tábori gyengélkedőházak létesülnek. A tábori kórházakból elszállított betegek és sebesültek kerülhetnek:

– a már béke idején is fennálló katonai egészségügyi intézetbe,

– a hadszíntéren kívül felállított állandó tartalékkórházba és üdülőházakba.

Hadosztály egészségügyi intézetek

Minden hadosztály mozgósítás esetén egy hadosztály egészségügyi intézetet is felállít, amely a már említett segélyhelyből, kötözőhelyből és mozgó ápoldából áll. A hadosztály egészségügyi intézetek a hadosztályok azonos folyószámaival vannak jelölve (m. kir. 20. honv. gyaloghadosztály egészségügyi intézete).

A hadosztály egészségügyi intézetek közvetlenül a hadosztályparancsnokságnak vannak alárendelve. Az egészségügyi szolgálatot a hadosztály orvosfőnöke felügyeli. Az intézetnek egy ezredorvos a parancsnoka. Minden intézet kötelékében működik tábori betegszállító oszlop is, amely egy főorvos irányítása alatt áll.

Az orvosi tisztikar, illetve az egészségügyi intézetek számára az első világháborúig a legnagyobb kihívást a különféle járványos megbetegedések kezelése, ezek megelőzésének irányítása jelentette. A leggyakrabban előforduló járványos betegség a kolera volt, amely 1868 és 1914 között 7 alkalommal veszélyeztette a honvédséget.^[62] Kialakulásának leghatásosabb ellenszere az illemhely és az ivóvíz tisztaságának megőrzése volt. Egy kolerajárvány megelőzése kapcsán a honvédelmi miniszter által 1892. október 3-án a honvéd főparancsnokhoz küldött átirat szerint a kézmosás, illetve a latrinák és a járványveszély alkalmával felállított ún. „űrszékek”^[63] tisztán tartása mindig gondot okozott.^[64] Hasonlóan nehéz feladatot jelentett a sátortáborok, a laktanyák megfelelő ivóvízellátása. Ekkor még nagyrészt az ivóvizet a talajvízszint készlete biztosította. Ennek, a gyakrabban csak 15-20 méter mélységből nyert víznek a minősége azonban nagyban függött az időjárástól. Ezt jelzi például a bajai új laktanyában „vízhúzásnál” történt műszaki hiba, amelyről 1895. július 14-én készített jelentést a honvéd főparancsnok számára a bajai m. kir. honv. állomásparancsnokság.^[65] Vízmerítésnél a merítőkötél elszakadt, a vödör a kút aljára került. Felszínre hozva, meglepve tapasztalták: a „vödör feneke több ezer féreggel volt ellepve, amely mocsárkukacnak bizonyult”.^[66] Az alakulat orvosa a vízkiemelést betiltotta, megállapította, hogy a férgek a környező mocsár apadása miatt kerülhettek a kútba. Így egy esetleges a járványt megakadályozandó, a mocsár mielőbbi lecsapolását kérte.

A m. kir. honvédség egészségügyi intézményei a kor színvonalán állottak, nem maradtak el a cs. és kir. haderő intézményeitől sem. Orvosai nemzetközi viszonylatban is helytálltak. Ennek egyik bizonyítéka az 1913. augusztus 30-án kelt legfelsőbb elhatározás,^[67] amelyben Ferenc József az első Balkán-háború ^[68] alatt a Szófiai Vörös Kereszt Misszióban kifejtett tevékenységéért dr. Pfann József budapesti honvéd helyőrségi kórházbeli törzsorvosnak – a Nemzetközi Vörös Kereszt Egylet jelentése alapján – a Ferenc József-rend ^[69] lovagkeresztjét adományozta.

Számvéber Norbert: A IV. SS-páncéloshadtest hadrendje és nehézfegyverzete a „Konrad 3” hadművelet előtt 1945. január 17-én

A IV. SS-páncéloshadtestet először 1943 augusztusában kezdték szervezni, de ekkor még nem volt elég rendelkezésre álló alakulat a felállításához. Végül 1944. június 30-án a VII. SS-páncéloshadtest átnevezésével hozzák létre. Az új SS-páncéloshadtest hamarosan átesett a tűzkeresztségen, amikor 1944 augusztusától Varsó körzetében bevetették a szovjet előretörés megállítására. Érdekesség, hogy ekkor a magyar 1. lovashadosztály is alárendeltségébe tartozott.

A hadtest parancsnoka 1944. augusztus 6-tól Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS (a Waffen-SS tábornoka) volt.

Gille Gandersheimben született 1897. március 8-án. Az első világháborúban tüzér volt, 1919-ben főhadnagyként vált ki a katonai szolgálatból. 1934-től az SS-Verfügungstruppéban század-, majd 1937-től zászlóaljparancsnok volt a „Germania” SS-Standartéban.

A második világháború kezdetén a nehéztüzérosztály parancsnoka a Waffen-SS tüzérezredében. A Verfügungstruppéból 1940. április 1-jén hadosztály lett, november 15-től Gille az 5. SS-tüzérezred parancsnoka lett, amely a december 1-jével felállított „Germania” gépkocsizó SS-hadosztály alárendeltségébe került. Gille 1942-ben SS-Brigadeführer, 1943-ban SS-Gruppenführer, 1944-ben SS-Obergruppenführer lett. 1943. március 29-től 1944. augusztus 6-ig az 5. „Wiking” SS-páncélgránátos-, majd páncéloshadosztály parancsnoka volt. 1944. április 8. és 18. között Gille-csoport néven Kovelben, a Közép Hadseregcsoport 2. hadserege alárendeltségében vezette alárendelt csapatait.^[70]

Gille SS-csapataival együtt jelentős tapasztalatokra tett szert a keleti fronton vívott harcokban. A bekerítésben való védelmi harcot is igen jól ismerte, tekintve, hogy 1944. március 19-én repülőn érkezett a bekerített Kovelbe, s annak április 4-én történt felmentéséig sikerrel irányította a védelmet.

Az aktív tevékenység sem volt azonban ismeretlen számára: 1944. február 16-án Cserkaszinál az 5. SS-páncéloshadosztály akkori parancsnokaként harccsoportjával belülről törte át a szovjet gyűrűt, ezzel két német hadtestet mentett meg a biztos megsemmisüléstől.

Teljesítményéért 1944. április 19-én tölgyfalombbal és kardokkal ékített Lovagkeresztjéhez megkapta a gyémántokat is.^[71] A német hadvezetés egy része tehát joggal remélhette, hogy Budapest esetében is lehet esélye a sikerre.

A IV. SS-páncéloshadtest vezérkari főnöke Manfred Schönfelder SS-Obersturmbannführer volt, az első (hadműveleti) vezérkari tiszt (Ia) teendőit pedig 1945. február 2-ig Fritz Rentrop SS-Sturmbannführer, február 3-tól Johann-Friedrich Velde SS-Hauptsturmführer látta el.^[72]

Fontosabb hadtestközvetlen SS-alakulatok:

– 504. SS-híradóosztály,

– 504. SS-nehéztüzérosztály két üteg hat-hat darab 15 cm-es s.F.H. 18 nehéz tábori tarackkal és egy üteg három 21 cm-es Mörser 18 nehézlöveggel,^[73]

– 504. SS-sorozatvető-osztály négy 15 cm-es sorozatvető-üteg hat-hat, összesen 24 darab sorozatvetővel.^[74]

3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály

A hadosztályt 1939 októberében az SS-Totenkopfverbände ^[75] állományának felhasználásával állították fel mint részben gépkocsizó gyaloghadosztályt. Miután részt vett az 1940. évi nyugati hadjáratban, 1941. június 24-től a keleti fronton vetették be. 1942. november és 1943. január között rövid ideig Franciaországban állomásozott, majd ismét a szovjet csapatok ellen alkalmazták.

A kurszki csata tetőpontjának tekinthető 1943. július 12-13-i prohorovkai páncélosütközetben is részt vett. Szervezete 1942. november 17. és 1943. október 21. között páncélgránátos-hadosztály, ezt követően a háború végéig páncéloshadosztály volt.^[76]

Hadosztályparancsnok: Helmuth Becker SS-Brigadeführer,

1. vezérkari tiszt (Ia): Erich Eberhardt SS-Obersturmbannführer.

– 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal; ^[77] – 5. „Totenkopf” SS-páncélgránátos-ezred: I–III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi, önjáró gyalogságilöveg-) század, az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik kettő terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

– 6. „Theodor Eicke” SS-páncélgránátos-ezred: I–III. (gépkocsizó) SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi, önjáró gyalogságilöveg-) század, az ezredtörzs, és az ezredközvetlen alakulatok részben lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 3. SS-páncélosezred: ezredtörzs, I–II. SS-páncélososztály, 9. SS-nehézpáncélos-század Tiger E harckocsikkal, 10. SS-páncélos-utászszázad;

– 3. SS-páncélos-tüzérezred: I–IV. SS-páncélos-tüzérosztály, a 3/I. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve; további három gépvontatású tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg;

– 3. SS-páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század és négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal, illetve egy ellátószázad;

– 3. SS-páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos/rohamlöveg-század;

– 3. SS-páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 3. SS-páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal), valamint egy könnyű szeroszlop;

– 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály: három gépvontatású 8,8 cm-es üteg és egy gépvontatású 3,7 cm-es üteg, valamint egy fényszóróüteg;

– 3. SS-páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

– 3. SS-páncélos-karbantartó osztály;

– 3. SS-páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.^[78]

A tervezett támadás céljából a 3. SS-páncéloshadosztály 3. SS-páncélosezredének rendelték alá a német szárazföldi haderő 509. nehézpáncélos-osztályát is.

Az önálló nehézpáncélos-alakulatot 1943. szeptember 9-étől állították fel a németországi Sennelagerben. A tűzkeresztségen 1943. november 7-én esett át Fastovnál a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében.

1944 szeptemberében az osztályt harckocsik nélkül kivonták a keleti frontról, s Sennelagerben az év végén 45 új (Henschel-toronnyal szerelt) Tiger B nehézharckocsival és nyolc Flak-Panzer IV légvédelmi páncélossal töltötték fel. Első szállítmányai a 2. századdal 1945. január 12-én indultak Magyarországra, és január 15-én érkeztek be Veszprémbe. Innen az alakulat még aznap Hajmáskérre menetelt, ahol rövidesen a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe lépett.^[79]

Az alakulat parancsnoka 1944. márciusától Hans-Jürgen Burmester őrnagy volt. A nehézpáncélos-osztály egy osztálytörzsből (3 parancsnoki Tiger B-vel), törzsszázadból (többek között 8 Flak-Panzer IV-gyel és 11 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal), három (1-3.) nehézpáncélos-századból (14-14 Tiger B-vel), műhelyszázadból és ellátószázadból állt.^[80]

5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály

A hadosztályt 1940. december 1-jétől német tisztek és altisztek mellett zömmel északi önkéntesekből (norvégokból, dánokból, hollandokból) állították fel „Germania” gépkocsizó SS-hadosztály néven. 1941. március 1-jén az alakulatot „Wiking” SS-hadosztályra keresztelték át. 1941. június 29-től vett részt a keleti fronton zajló harcokban. 1943. március 29-től 1943. október 21-ig páncélgránátos-, utána a háború végéig páncéloshadosztály szervezettel rendelkezett. 1944-től a személyi veszteségek pótlására a hadosztályt már a Harmadik Birodalom határain kívül élő úgynevezett népi németekkel is feltöltötték. Az alakulat kizárólag a keleti fronton harcolt.^[81]

Hadosztályparancsnok: Karl Ullrich SS-Standartenführer,

1. vezérkari tiszt (Ia): Braun SS-Sturmbannführer helyett Kleine vezérkari őrnagy, majd Willi Klose SS-Sturmbannführer.

– 5. SS-páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

– 9. „Germania” SS-páncélgránátos-ezred: I–III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 9/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik két zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

– 10. „Westland” SS-páncélgránátos-ezred: I–III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi, önjáró gyalogságilöveg-) század; mindhárom zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható, az ezredközvetlen alakulatok részben lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 5. SS-páncélosezred: ezredtörzs és I–II. páncélososztály;

– 5. SS-páncélos-tüzérezred: I–IV. SS-páncélos-tüzérosztály, egy 10 cm-es ágyús üteg és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, az 5/II. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a többi tüzérosztály gépvontatású;

– 5. SS-páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század, négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal felszerelve, illetve egy ellátószázad;

– 5. SS-páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos-század;

– 5. SS-páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 5. SS-páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal);

– 5. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály: három gépvontatású vegyes (8,8 és 3,7 cm-es) üteg, egy önjáró 2 cm-es üteg és egy gépvontatású 3,7 cm-es üteg, valamint fényszóróüteg;

– 5. SS-páncélos tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

– 5. SS-páncélos-karbantartó osztály;

– 5. SS-páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.^[82]

1944. november 16-tól az 5. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcolt a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj is. A zászlóaljak eredetileg a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos-hadosztály páncélgránátos-ezredeinek részét képezték, s csak később kerültek gyalogsági erősítésként az 5. SS-páncéloshadosztályhoz. A zászlóaljak egyenként zászlóaljtörzsből, híradószakaszból, három páncélgránátos-századból és egy nehézfegyver-századból álltak. Az állomány, néhány német tisztet és altisztet leszámítva, a „Norge” esetében főleg norvég, a „Danmark” esetében dán önkéntesekből állt. Egyes források szerint mindkettő lövészpáncélos-zászlóalj volt, de erre egyértelmű bizonyítékot nem találtam.^[83] A 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka Fritz Vogt SS-Hauptsturmführer, a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljé Hermann im Masche SS-Hauptsturmführer volt.^[84]

A támadás céljából ugyancsak a hadosztály alárendeltségébe utalták a német szárazföldi haderő 303. rohamtüzérdandárát is. Az önálló alakulatot 1944 novemberében szervezték meg az 1944. február 14-én felállított 303. rohamlövegdandár felfejlesztésével.

A különbség a két alakulattípus között csupán annyi volt, hogy a rohamtüzérdandárok kaptak egy 4. (kísérő-gránátos-) üteget is, amelyet parancsnoki osztag, málhaoszlop, három Sturmgewehr-44 gépkarabéllyal felszerelt gépkocsizó gránátosszakasz (43-43 fő) és egy utászszakasz (48 fő) alkotott. Az üteg gránátosai védelmezték a rohamlövegeket az ellenséges páncélvadász-gyalogságtól és páncéltörő ágyúktól. Minden rohamlövegnek saját gránátosai voltak, akik feladatuk szerint állandóan a páncélos közelében tartózkodtak.

A 303. rohamtüzérdandár törzsütege három StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel, három rohamlöveg-ütegének két-két rohamlöveg-szakasza négy-négy StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel és egy-egy (2.) szakasza négy StuH. 42 (10,5 cm-es L/28-as) rohamtarackkal volt felszerelve. A három ütegparancsnok további két-két StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel rendelkezett. A rohamtüzérdandár tehát 33 rohamlöveget és 12 rohamtarackot, összesen 45 páncélost számlált.^[85] Az alakulat parancsnoka 1944 szeptemberétől Günther Kokott őrnagy volt.^[86]

1. páncéloshadosztály

A hadosztály egyike volt a német páncélos fegyvernem három alaphadosztályának. 1935. október 15-től állították fel a német 3. lovashadosztály zömének felhasználásával. A második világháború első napjától részt vett a harccselekményekben, először 1939-ben Lengyelországban, majd a nyugati hadjáratban. A hadosztályt 1941 nyarától kizárólag a keleti fronton vetették be.

Hadosztályparancsnok: Eberhard Thunert vezérőrnagy,

1. vezérkari tiszt (Ia): H. U. Krantz vezérkari ezredes.

– 1. páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

– 1. páncélgránátos-ezred: I–II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, I/1. páncélgránátos-század lövészpáncélosokkal felszerelve, a többi páncélgránátos-század terepjáró tehergépkocsikon;

– 113. páncélgránátos-ezred: I–II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik páncélgránátos-zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon;

– 1. páncélosezred: ezredtörzs, I–II. páncélososztály (2. és 8. páncélosszázad idegen alárendeltségben más hadszíntéren, az 5. század feltöltés alatt Erfurtban);

– 73. páncélos-tüzérezred: I–III. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 73/I. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a másik két tüzérosztály gépvontatású;

– 1. páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század és négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal, illetve egy ellátószázad;

– 37. páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két önjáró páncéltörőágyús-század (?);^[87]

– 37. páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 2. század lövészpáncélosokkal;

– 37. páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal); valamint egy szeroszlop;

– 299. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: három üteg;

– 81. páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

– 81. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.^[88]

Az 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredének rendelték alá a 24/I. páncélososztályt is. Az alakulat eredetileg a 24. páncéloshadosztály 24. páncélosezredének része volt, de 1943 szeptembere óta önálló (Panther-) páncélososztályként alkalmazták. Mivel az anyahadosztályt a német 1. lovashadosztályból szervezték 1941 novemberében, az alakulatok hagyománytiszteletből továbbra is lovassági alakulatjelöléseket és rendfokozatokat használtak. Így a 24/I. páncélososztály századai is hivatalosan svadronok voltak, parancsnoka (1944. december 5-től Gert-Axel Weidemann) Rittmeister (százados).^[89]

A nyugati hadszíntéren elszenvedett veszteségek után a páncélososztályt 1944. november közepétől Bergenben töltötték fel. Az alakulatot eredetileg éjjellátó eszközökkel felszerelt Panther harckocsikkal látták volna el, mint a szintén önálló alakulatként Magyarországra szánt 6/I., 11/I. és 130/I. páncélososztályokat is.^[90]

Egyes források szerint 1944 legvégén vagy 1945 legelején a 24/I. páncélososztály 3. svadronjának egy Panther harckocsiját éjjellátó készülékkel felszerelve Magyarországon, Székesfehérvár körzetében titokban harctéri körülmények között is kipróbálták. A kísérlet valószínűleg egy Sd.Kfz. 251/20 60 cm átmérőjű infra-fényszóróval felszerelt lövészpáncélossal és egy ugyancsak éjjellátó eszközzel ellátott Sd.Kfz. 251 „Falke” („Sólyom”) páncélgránátos-gépjárművel közösen zajlott. Ez volt az úgynevezett „Sperber” („Karvaly”)-rendszer, amely a hatékonyabb német éjszakai gépesített hadviselést lett volna hivatva előmozdítani. A kísérlet egyes források szerint igen eredményes volt.^[91]

Más források viszont arra utalnak, hogy a nem teljesen meggyőző eredmények után a négy páncélososztály Panthereiből a már beszerelt éjjellátó eszközök mindegyikét eltávolították.^[92] Abban minden rendelkezésre álló forrás megegyezik, hogy a 24/I. páncélososztály 1945. január közepén Magyarországra szállított harckocsijai éjjellátó eszközök nélkül érkeztek.^[93]

Az önálló páncélososztály éjjellátó eszközökkel való felszerelése ellen szól az a tény is, hogy az alakulat harckocsijainak döntő többségét Magyarországra szállítása alatt, útközben kapta meg. A törzsből, a törzsszázadból, az ellátószázadból, egy műhelyszakaszból és a 24/4. páncélossvadron 14 Panther harckocsijából álló szállítmányhoz Breslauból 34 darab, Sennelagerből nyolc darab, Grafenwöhrből pedig négy darab Panther harckocsit vártak. Így egészült volna ki a páncélososztály állománya 60 harckocsira, amelyek négy páncélosszázadba (svadronba) kerültek beosztásra.^[94]

A 24/I. páncélososztály 1945. január 17-én estig ugyan teljes létszámban beérkezett gyülekezési körletébe, de a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 23 óra 10 perckor azt jelentette a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökének, hogy a páncélososztály még nem teljesen harckész, ezért csak a támadás megindulása után vethetik be.^[95]

3. páncéloshadosztály

A hadosztályt 1935. október 15-től állították fel, mint a német páncélos fegyvernem harmadik alaphadosztályát. Az 1939-es lengyel és az 1940-es nyugati hadjárat után 1941. június 22-től a háború végéig a keleti fronton alkalmazták.

Hadosztályparancsnok: 1945. január 26-ig Wilhelm Philipps altábornagy,

1945. január 26. és 1945. január 29. között Wilhelm Söth ezredes (megbízva),

1945. január 30-tól Wilhelm Söth vezérőrnagy,

1. vezérkari tiszt (Ia): von Rotberg vezérkari őrnagy.

– 3. páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

– 3. páncélgránátos-ezred: I–II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 394. páncélgránátos-ezred: I–II. páncélgránátos-zászlóalj, mindkét zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

– 6. páncélosezred: ezredtörzs, I–II. páncélososztály (a korábban önállóan alkalmazott 6/I. páncélososztály Magyarországon ismét csatlakozott a hadosztályhoz);

– 75. páncélos-tüzérezred: I–III. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 75/II. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a másik két tüzérosztály gépvontatású;

– 3. páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század, két (2. és 3.) páncélos-felderítőszázad, egy (4.) lövészpáncélos-század, ellátószázad;

– 543. páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos-század;

– 39. páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

– 39. páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal);

– 314. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: két nehézüteg és egy vegyes üteg;

– 3. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.^[96]

A támadás napján a 3. páncéloshadosztálynak rendelték alá a 219. rohampáncélos-osztályt is. Az alakulatot 1944. szeptember 30-án állították fel a 237. rohamlövegdandár és a 216/4. rohampáncélos-század erőinek felhasználásával. A három rohampáncélos-századból álló osztályt – állományában 28 darab, 15 cm-es tarackkal felszerelt Sturmpanzer IV (Sd.Kfz. 166) páncélossal – 1944. november végén vezényelték Magyarországra, s ettől kezdve részt vett a dunántúli harcokban.^[97] Az ilyen alakulatot a német gyalogság harcának megkönnyítésére, általában tábori erődítések rombolására és élőerő ellen vetették be. Harckocsikkal és önjáró lövegekkel szemben ezek a rohampáncélosok gyakorlatilag tehetetlenek (és védtelenek) voltak.

A IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségében – a támadás első néhány napján – bevetették az 1335. rohamlövegosztályt is. A név tulajdonképpen egy Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosokkal felszerelt páncélvadászszázadot takart.

A német hadseregben gyakran alkalmazták azt az eljárást, hogy ha egy gyaloghadosztály páncélvadászosztályának vadászpáncélos-százada „elárvult”, vagyis anyahadosztályát szétverték vagy feloszlatták, a vadászpáncélos-századot önálló páncélvadász-alakulatként tovább alkalmazták hadtestek, illetve hadseregek páncéltörő tűzrendszerének támogatására. Ezek az alakulatok négyjegyű hadrendi számot kaptak (1 + az egykori páncélvadászosztály száma, ami jelen esetben a Kisinyovnál 1944 augusztusában szétvert, majd feloszlatott 335. gyaloghadosztály 335. páncélvadászosztálya volt). Az 1335. rohamlövegosztály 1945. január 16-án 16 Hetzerrel rendelkezett, ebből hat vadászpáncélos volt bevethető állapotban.^[98]

1945. január 17-én estig a hadosztályok kijavított vagy menetben lévő páncélosai már szinte mind beérkeztek a csapatokhoz. Ekkor a IV. SS-páncéloshadtest a következő páncélosállománnyal rendelkezett:^[99]

Alakulat	PanzerIII, Panzer IV ^[100]	Panther^[101]	Tiger	Rohamlöveg^[102]	Önjáró pct.löveg ^[103]	Sturmpz. IV
1. pc.ho.	12 ^[104] (15)	kb. 35 ^[105] (55)	–	1 (2)	10 (15)	–
24/I. pc.o.	–	12 (14)^[106]	–	–	–	–
3. SS-pc.ho.	10 (25)	9 (24)	4 (11)^[107]	21 (46)	–	–
509. npc.o.	–	–	42 (45)^[108]	–	–	–
5. SS-pc.ho.	7 (13)	12 (22)	–	7 (18)	–	–
303.rotü.dd.	–	–	–	45 (45)	–	–
3. pc.ho.	21 (30)	27 (43)	–	19 (22)	–	–
219. ro.pc.o.	–	–	–	–	–	11 (22)
1335. rolög.o.	–	–	–	6 (16)	–	–
Összesen:	50 (83)	kb. 95 (158)	46 (56)	99 (149)	10 (15)	11 (22)

1. sz. táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest páncélosállománya 1945. január 17-én este

Az SS-páncéloshadtest páncélosalakulatai jelentős tüzérségi megerősítést is kaptak. Hadtestközvetlen tüzéralakulatként alárendeltségébe utalták a 403. népi-tüzérhadtestet és a 17. népi-sorozatvető-dandárt is.

A népi-tüzérhadtesteket 1944 őszén kezdték szervezni, közvetlenül azt követően, hogy Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője a német tartalék hadsereg felett is átvette a parancsnokságot. Összesen 13 népi-tüzérhadtestet állítottak fel, ezek közül több alakulat az 1944. december 16-án kezdődött ardenneki német támadás során hatásos tűztámogatást nyújtott. Két különböző állománytáblával kerültek felállításra. Az egyik típus öt tüzérosztálya 75 löveggel rendelkezett, s egy sortüzével 2 223 kg lőszert zúdított a célra. A másik szervezési típus öt tüzérosztályának 72 lövegével ez a mennyiség 1 353 kg volt. Néhány népi-tüzérhadtest 1945 elején kapott egy hatodik tüzérosztályt is.^[109] Sajnos a rendelkezésre álló források nem teszik egyértelművé, hogy a 403. népi-tüzérhadtest melyik szervezési típussal rendelkezett, de a Dél Hadseregcsoport hadinaplójában elszórt néhány adatból arra következtetek, hogy a 75 löveggel felszerelt első típusba tartozhatott. Egy 1945. január 28-i irat a tüzérhadtest hat osztályáról rendelkezik.^[110] Ezért úgy vélem, a 403. népi-tüzérhadtest állományába hat tüzérosztályban összesen 102 löveg és aknavető tartozott az alábbi szervezésben:

– I. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 7,5 cm-es 7 M85 tábori ágyúval,

– II. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 8,8 cm-es M43 tábori ágyúval,

– III. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 10,5 cm-es l.F.H. 18 könnyű tábori tarackkal,

– IV. tüzérosztály két üteggel, összesen 12 darab zsákmányolt szovjet 122 mm-es M38 tábori tarackkal,

– V. tüzérosztály két üteg 21 cm-es M18 mozsárral és egy üteg 17 cm-es ágyúval mozsár lövegtalpon, összesen 9 löveggel,

– VI. (aknavető-) tüzérosztály 27 darab 21 cm-es nehézaknavetővel.^[111]

Sajnos az egyes időszakokban bevethető tűzeszközök mennyiségéről a források hallgatnak. Véleményem szerint a tárgyalt hadiesemények első felében (január 27-ig) az eszközök 90 százaléka lehetett bevethető, a második periódusban pedig 75-80 százaléka, az anyagi veszteségeket is beleszámítva.

A 17. népi-sorozatvető-dandár az 1945. január 9-i állománytábla alapján két népi-sorozatvető-ezredből állt. Az egyik ezred három sorozatvető-osztályából kettő 18-18 darab 15 cm-es Nebelwerfer 41 sorozatvetővel, egy osztálya pedig 18 darab 21 cm-es Nebelwerfer 42 sorozatvetővel rendelkezett. A másik ezred a két 15 cm-es osztály 36 vetője mellett rendelkezett egy 18 darab 30 cm-es Raketenwerfer 56 rakéta-sorozatvetővel felszerelt osztállyal is. A dandár teljes feltöltöttség esetén összesen 108 sorozatvetővel és 2933 főnyi létszámmal rendelkezett.^[112]

Mivel a bevethető eszközökre utaló adatok ezen alakulat esetében is hiányoznak, a bevethető eszközök aránya véleményem szerint úgy alakulhatott, mint a 403. népi-tüzérhadtestnél.

Az SS-páncéloshadtest hadosztályai a megerősítő tüzéralakulatokkal együtt az alábbi eszközállománnyal rendelkeztek:^[113]

Alakulat	Aknavető	Gyalogsági löveg	Tábori tarack és ágyú	Önjáró tarack	Sorozatvető	Páncéltörő ágyú
1. pc.ho.	49	24	45	18	–	32
3. SS-pc.ho.	74	21	42	18	–	16
5. SS-pc.ho.	75	26	40	16	–	19
3. pc.ho.	62	7	18	17	–	14
504. SS-tü.o.	–	–	15	–	–	–
504. SS-sv.o.	–	–	–	–	24	–
403. népi-tü.hdt.	27	–	75	–	–	–
17. népi-sv.dd.	–	–	–	–	108	–
Összesen:^[114]	287	78	235	69	132	81

2. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest tüzérségi eszközei 1945. január 17-én

Farkas Gyöngyi: Bálok a Ludovika Akadémián ^[115]

Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal...

(Csokonai Vitéz Mihály)

Az első nagy világégést követő évek Budapestjének polgárosodó társadalmában jeles események voltak a bálok, kivált farsang idején. Ezek sorában színfoltot jelentettek a „ludovikás bálok”.

A tisztképző intézményben igazán katonás precizitással fogtak hozzá egy-egy bál megszervezéséhez, és az évek során, ahogy ez a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratokból kitűnik, az est minden mozzanatára előírások születtek. Ezekből szeretnénk most néhány érdekességet kiragadni.

Meghívás

A bálra belépti díjat nem kértek, ezért igen nagy volt a jelentkezők száma. A parancsnoki utasítás szerint a meghívásoknál „nemcsak arra kell törekedni, hogy az ilyen alkalmakra a magyar úri társadalom színe-javát gyűjtsük ide össze, hanem arra is, hogy ezek közül is csak az olyanokat tisztelhessük vendégeink gyanánt, kiknek fellépése, megjelenése és a külsőségekben is megnyilvánuló felfogása és ízlése magas és legmagasabb vendégeink számára méltó keretet nyújt”.^[116] 1930-ban például 1149 meghívót küldtek ki, és erre 3481 személy jött el. Hivatalos meghívó 449 darab volt, a tisztikar 100 darabot, az akadémikusok 600 darabot kaptak.

A meghívottak meg is töltötték a rendelkezésre álló helyiségeket.

A meghívók megírása 4 írnok feladata volt, akik a munkát 2 és fél nap alatt végezték el. Akadémikusokat e célra kirendelni nem lehetett, a vizsgaidőszakra való tekintettel.

A sajtó megjelenése – mint minden nagyobb jelentőségű eseménynél – itt is szokás volt. „Az akadémiának szüksége van arra, hogy elismerő cikkek jelenjenek meg róla, amelyek elősegítik az intézmény népszerűsítését, és szorosabbá teszik a kapcsolatot, mely a Ludovika Akadémia, mint az ország nagy múltú katonai főiskolája és a magyar nemzeti társadalom közt fennáll.” ^[117] A bál ünnepi jellegét mutatja, hogy e napon a főépületre kitűzték a lobogót, az akadémikusi fenyítéseket pedig elengedték.

A bejáratnál fogadóbizottság várta a vendégeket, akik az akadémikusok sorfala között jöttek be az épületbe. A kíséret összeállítását is katonásan tervezték meg: két alacsonyabb termetű, egyforma növésű akadémikusból és 12 egyforma termetű, magasabb növésű akadémikusból állt. Két azonos termetű – lehetőleg „vitéz” – altiszt segítette le a magasabb rangú vendégek felöltőjét. Két akadémikus pedig a főlépcső két szárnyas ajtaját zárta. A fogadó személyek nem álltak mindig helyzetük magaslatán, amint az az egyik bál utáni kritikus hangvételű jelentésből kiderül, mert többször előfordult, hogy az idősebb hölgyek egyedül jöttek fel a lépcsőházban, míg a fiatal hölgyek nem nélkülözték „a magyar gavallérgondoskodás” hiányát.

A bál védnökének és háziasszonyainak a belépés előtt csokrot és egy táncrendet nyújtottak át, amelyben a felkérő személyeket előre beírták. 1930-ban Horthy Miklósné, a bál védnöke 15 szál fehér rózsából, fehér selyemszalaggal átkötött csokrot kapott, a dísztáncrendet pedig díszpárnán nyújtották át neki.

A torlódások elkerülése végett a különböző színű meghívók a vele azonos színű ruhatárba szóltak. A ruhatári díj szolgált a költségek fedezésére. Ebből fizették például a Polgármesteri Hivatal vigalmi adóját. 1935-ben a díj 1 pengő 20 fillért tett ki, amelyet az akadémia parancsnoka „a Jugoszláviából kiüldözött véreink felsegélyezésére”^[118] fordított.

Zene és vendéglátás

A bált a védnöknő és a 9 háziasszony nyitotta meg, akik 30 nyitó pár kíséretében vonultak be a díszterembe a honvéd zenekar indulójára. Kezdetben egy cigányzenekarral is szerződést kötöttek, akik 21 óra és reggel 7 óra között játszottak. Eközben egyszer „tányérozhattak”. Vacsorát, hajnalban pedig reggelit kaptak, valamint személyenként 4 pohár sört és 4 csésze feketekávét. A jazz zenekart szerződés kötelezte a vendégekkel szembeni legnagyobb előzékenységre, „a tányér mellett a szokásos köszönésen kívül semmiféle külső pressiót nem gyakorolhat”.^[119] Az iskola vezetése azonban nem volt elégedett a zenekarok működésével. A cigányok zenekaráról pl. megállapítja egy jelentés, hogy „csak a csárdást játszotta kifogástalanul, és az éjszaka jórészében pihent”. Ezért a cigányok csak az étteremben játszhattak, rögzített összeget nem kaptak, hanem csak amit a tányérozásból összeszedtek. Állandó felügyeletükre 2-3 altisztet rendeltek ki, hogy „tolakodó magatartásukat” megelőzzék. Fricsay igazgató honvéd zenekara mellett zenegépek szolgáltatták azután a muzsikát.

A vendéglátás körül is adódtak időnként zavarok. Több helyen olvashatunk arról, hogy kevesebb volt az asztal, mint a vendég. Így a korábban jött társaság egyszerűen elfoglalta a névjeggyel előre lefoglalt asztalokat, és azokat nem engedte át, amikor az asztalt foglaló vendégek megérkeztek. A vendéglőst kötelezték arra, hogy pincérei, pénzbüntetés terhe alatt, az asztalokról a maradékokat, a papírszalvétákat „ne seperjék a földre, mert így igen nagy piszkot okoznak”.^[120] A hamutartók is megteltek éjfélig. A helyzeten javítandó, a polgári munkásokat ellátták kis seprűvel, lapáttal és ronggyal, akik a bál ideje alatt járták a termeket, takarították a szemetet a földről, az asztalokról és a hamutartókból. A levegőt Perolin fecskendőkkel frissítették. Külső női alkalmazottakat csak legvégső esetben vettek fel, mivel az volt a vélemény róluk, hogy „a legkevésbé megbízható elemek, különösen ott, ahol pénzkezelést is végeznek”.

Az akadémikusok a bál napján vacsorájukat 24 óra és hajnali 3 óra között fogyaszthatták el. Ez általában egy pár virsliből, kenyérből, valamilyen süteményből és két pohár sörből állt. Reggeli 4 és 6 óra között székelygulyást és korhely levest kaptak.

Tánc

„Mulattatni, és nem mulatni” – ez volt az az alapelv, amelyet a bál forgatagában is elvártak az akadémikusoktól tanáraik. A tánc a fiatal lányokkal bizony gyakran elfelejtette a fiúkkal, hogy nekik ezekben az önfeledt percekben is a „kötelességüket” kell gyakorolni. Egy hölgy sem távozhatott úgy egy Ludovikás bálról, hogyha akart táncolni, felkérés hiányában ne táncolt volna. Erről gondoskodott a „táncrendező”, akinek időnként a „legerélyesebb kényszert” is alkalmaznia kellett, hogy a táncteremben zsebre dugott kézzel ácsorgó, „majomszigetet” alkotó fiúkat rávegye, hogy minden hölgyet felkérjenek. „A mai fiatalság szokása – írja egy jelentés –, hogy a bálokban 1-2 hölgyet agyontáncoltatnak. Két lépés után kézről-kézre adják, míg a többség elégedetlenül távozik. Egy reprezentációs célokat szolgáló bálon megjelenő hölgyhöz nem lehet így közeledni, egy bálon lejtett táncnak nem is lehet célja, hogy erotikus érzések kiváltója legyen! Az akadémikusok e tekintetben is megkülönböztetni tudjanak. Mert még a legszilajabb jókedv és a legemelkedettebb hangulat közepette sem feledkezhet meg magáról egy jól nevelt fiatalember.”^[121]

Ha egy akadémikus le akart kérni egy lányt, csak akkor tehette, ha az a táncosával legalább egy teremfordulót tett. „Mert nem szabad a hölgyet azzal zaklatni, hogy alig tett pár lépést partnerével, és már is újból táncost váltson. Így a tánc nem szórakozás, hanem munka, mert hiszen a hölgy minden új táncosával az első pár tánclépésnél össze kell szokjék, ami sok botlábú fiatalember esetében nem épp a legszórakoztatóbb foglalkozás.”^[122] Azután a tánc közbeni lekérést meg is tiltották. A zenekar 1-1 számot kétszer játszott egymás után, a közben levő félperces szünetben lehetett le- és felkérni. Tiszttől, főleg ha az tanár is volt, egyáltalán nem lehetett lekérni táncosát, „mert ez a fegyelem szempontjából egyenesen káros”. A jó ízlés ellen volt az is, ha az akadémikusok „ösztöneiknek engedve a hölgyet derekánál jó mélyen átfogva magukra húzták, és helyben taposva rázták, mint egy zsákot”.^[123]

Mire kellett még a táncrendezőnek felügyelnie? Például arra, hogy egyes fiúk „már derültebb hangulatban” táncukat énekléssel kísérték. Ez semmiképp sem volt megengedhető egy előkelő mulatság keretei közt. Ha a jókedv már túlságosan érezhető volt, a rendező „simább táncokra” való áttérést rendelt el. A táncosok összesimult arccal való táncát sem nézték jó szemmel. Az pedig már végképp megengedhetetlen volt, hogy hajnalban az akadémikusok a tánctermekben leoltogatták a lámpát, „hogy a mulatságuk a tompított fényben ellenőrizhetetlen lehessen”.

Egy kis illemtan

Mint fentebb már idéztük, egy jól nevelt fiatalember semmilyen körülmények között nem feledkezhetett meg a jómódorról. Nézzünk néhány példát arra, mi tartozott és mi nem tartozott ekkor az akadémikusok illemtudó viselkedéséhez.

Megszólításuk esetén a gyakorlati szabályzatban előírt feszes, katonás állásba helyezkedve, a szabályszerű megszólításokkal kellett válaszolni a feltett kérdésekre.

A kesztyűket, nyakszegélyeket, zsebkendőket és kézelőket cserélni kellett, hogy megkíméljék a vendégeket attól „az ízléstelen látványtól, amit egy spongyaszerűen összeesett nyakszegély és zubbonygallér nyújt”.^[124] Felhúzott kesztyű nélkül a táncteremben tilos volt tartózkodni!

Kezüket nem volt szabad zsebre vágni, mert „ez kihívó modort jelent, és léhaság, tunyaság, szerénytelenség kezdete.”

Séta közben sem feledkezhettek meg katona voltukról. „Ne csavarják magukat nyomorékká”. Beszéd közben kézzel hadonászni nem illett.

„A kézcsókot ne járassák le.” Elveszíti az a megtisztelő jelentőségét, ha egy este a hölgy kezét többször is szájukhoz húzzák, és így szinte „lenyaldossák a többnyire már összefogdosott kesztyűt”. A „kezitcsókolom” számtalan ismétlésétől is tartózkodni kellett, mert ez „émelyítően ízléstelen”.

Tánc közben nem illett arcukkal túl közel kerülni partnerük arcához, hogy alkoholos, illetve nikotinos leheletük ne csapjon annak arcába. A hölgyek túl szoros átölelése ízléstelennek és tapintatlannak minősült. Vigyázni kellet arra is, hogy a tánc közbeni átkarolásnál nehogy felhúzzák táncpartnerük ruháját.

A hajnali órákban, a már emelkedettebb hangulatban sem illett túl hangosan társalogni. Duhajkodásnak helye nem volt. Az akadémikusoknak előkelő társasági modorukat a bál befejeztéig meg kellett tartaniuk.

A bál után

A mulatság másnapján 10 órakor vagy fél 11-kor volt az ébresztő az akadémikusok számára. Ezután következett a reggeli. A korábban kelő diákok azonban már 9 órakor is reggelizhettek. Az ebédet most is pontosan délben osztották ki. Délután még lefekvést és alvást engedélyezett a parancsnok a hálótermekben, de ezután már teljesen visszaállt a szokásos mindennapi rend és időbeosztás.

Ujvári Ágnes: A bálok története – Irodalmi, történeti háttér

A bálok történetének kialakulása művelődéstörténeti és szociológiai tanulmányaim során keltette fel érdeklődésemet. A társadalom különböző (osztályozások szerint is többdimenziósan más) rétegei kialakítják a maguk kultúráját, amely nemcsak megjelenésének ebben vagy abban a sajátosságában, de jellegében, funkciójában, tartalmában és formájában egyaránt sajátos képződmény.

A hagyományos szórakoztató kultúra alapkövei, a zene és a tánc ötvözeteként koronként változva, igen széles palettán nyújt lehetőséget a szokás, az erkölcs, a társadalmi és a gazdasági háttér szemléltetéséhez. A posztmodern felfogás szerint nincs (és soha nem is volt) egyetlen kultúra, csak különálló kultúrák vannak, amelyek voltaképpen szubkultúrák. A kultúra: elvonatkoztatás, értelmetlen narratíva. A szubkultúra a valóság. Érték csak az egyes szubkultúrákon belül fogalmazható meg, a szubkultúrák értékei egymással összehasonlíthatatlanok.^[125]

A bál kapcsán véleményem szerint sem a globalizáció, sem a nemzeten belüli rétegenként hagyománnyal rendelkező vagy azt teremteni szándékozó rendezvényt nem fenyegeti uniformizálódás. A kultúra tömegtermelése, a digitalizált információs-szórakoztató ipar talán ezen a területen vesztes marad hosszú távon, hisz az ember alapvetően társas lény.

A bál a ragyogó csillogás, a fény, a pompa, az elérhetetlen romantikus világ. A gyermekkori mesék soha valóra nem válása, hisz Hamupipőke története csak bizonyos korig ad illúziót az igazság és határokat nem ismerő szerelem, a gonosz bűnhődése láncolatában. Mindig is foglalkoztatott, mi marad meg bennünk a gyermeki ártatlanságból, romlatlanságból, s hogy felnőttként a magunk számára teremtett művi mesevilágban, melynek adott esetben báli keretet adunk, hogyan viselkedünk.

Forrásmunkáim összegzése után az a hipotézis, mely szerint a bál mértéktartó, erkölcsös, kulturált emberek szórakozásának keretéül szolgáló mulatság, nem állta meg a helyét minden esetben. Különböző korok, népek, társadalmi rétegek, merev ceremóniák és laza erkölcsök, az eszement és az ízléses divat évszázadok alatt igen széles skáláját tapasztalhattam meg adott történelmi és politikai háttérrel.

Nézzük tehát a bál világhódító útját napjainkig a teljes részletességre való törekvés igénye nélkül.

A BÁL HAGYOMÁNYÁNAK EREDETE

A bál szó olasz megfelelője a „ballo” a ballore = táncolni szóból ered, amelynek lényege, hogy nagyobb létszámú társaság mindkét nemű tagjainak találkozása ünnepies táncra. Hosszabb tartamú, fényesebb és szigorúbb etikettű, mint a rendes táncmulatság (fr. thé dassant) A legkorábbi bálok a XII. Lajos tiszteletére Milánóban, majd 1385-ben VI. Károly és Bajor Izabella nászának alkalmából Amiens-ben rendezett nyilvános nagy táncmulatságok voltak.

A nőknek táncra alkalmatlan, merev ruházatán Medici Katalin változtat, de a könnyű, kivágott ruhához védekezésül divatba hozza az olasz eredetű álarc viselését (bals en masques).

A mai bál divatossá és szokásossá XIV. Lajos alatt válik, s két évszázad alatt elterjed Európa összes udvari ünnepségein. Mind kötött ceremóniák között folytak le, az arisztokrácia utánozta (az első általuk rendezett bál: 1715. – bal de l' Opéra).^[126]

Újabban mindenütt engedett feszességéből. A rendes jogcím, a „jótékony cél” alkalmat adott a polgári elemeknek is, hogy ezeken részt vehessenek, majd maguk szervezték meg saját köreik, rétegeik részére, például orvos-, jogász-, újságíró-, helyőrségi, vitézi bál stb.

Tánc, ruha, jelmez

Az ókorban és a középkorban a táncoknak inkább vallásos színezetük volt, a nők zárkózottabb társas élete miatt mindkét nem tánca ismeretlen volt.

A művészi, mutatványos tánc a XIV. században olasz színpadokon jelent meg először, s még sokáig vagy magántánc vagy páros tánc formájában mutatványként élt tovább. A táncmesterek, akik a középkorban megvetett kóklerek voltak, a reneszánsz udvarokban fényes állásokhoz jutnak, királyok, fejedelmek bizalmasaivá válnak. A táncmester, a „maestro di ballo” működésével kezdetét veszi a táncelmélet is. Amit az olasz reneszánsz mesterek a tánc nemesítése terén elértek, nyomban megörökítik.^[127] A zeneszerzés még 1500 táján túlnyomórészt a németalföldi iskola kezében volt, ezt az iskolát műveinek példátlan művészi formája és különlegessége miatt megbámulták. Volt már akkor olasz zene is, amely mai zenei érzésünkhöz kétségtelenül valamivel közelebb állott, és amelyet a németek ismertek és továbbfejlesztettek, és abban az alakjában az újabb zeneszerzésre lényeges befolyással volt. Fél évszázaddal később lépett fel Palestrina, akinek ereje előtt még ma is meghódol minden lélek; megtudjuk róla, hogy nagy újító volt, de hogy ő volt-e az, vagy mások, akik az újabb élet zenei nyelvében a döntő lépést megtették, arról nem kapunk olyan felvilágosítást, hogy a laikus ember fogalmat alkothatna a tényállásról. Ezért is teljesen mellőzöm a zeneszerzés történetének ismertetését, s inkább a zenének az akkori társadalomhoz való viszonyát igyekszem kimutatni.

Fölöttébb jellemző a reneszánszra is, Itáliára is mindenekelőtt a zenekar dús specializálása, az új hangszerek, azaz az új hangnemek keresése és – ami ezzel szorosan összefügg – a virtuozitás, vagyis bizonyos hangszerekkel való viszonyban az egyéninek előtérbe nyomulása.

Azon hangszerek közül, amelyek teljes harmóniák kifejtésére képesek, nemcsak az orgona terjedt el és tökéletesedett korán, hanem a megfelelő húros hangszer is, a gravicembalo vagy clavicembalo; ma is találhatók a XIV. századból való példányok, ami annak köszönhető, hogy a legnagyobb festők képeikkel díszítették őket. Egyébként a hegedű foglalta el az első helyet, és művészeit már akkor nagy hírhez juttatta. X. Leó pápa háza már bíboros korában is tele volt énekessel és zenésszel, és magának a pápának is nagy híre volt mint zenésznek és mint hozzáértőnek. Udvarában hírnévre tett szert két zsidó, Giovan Maria és Jacopo Sansecondo; előbbit Leó grófi címmel és egy kis várossal ajándékozta meg; utóbbit – úgy gondolják egyesek – festette meg Raffaello a vatikáni Parnassus Apollójában.^[128]

A tánc, a „danza” lehetett bármily ösztönös népi vagy játékos városi társastánc, de a ballo és a balletto a reneszánsz udvarok táncmestereinek tudatos művészi alkotása, kompozíciója már a látvány igényével bírt.

A cinquecentóban a ballo technikája annyira kifejlődik, hogy Fabrizio Caroso da Sarmoneta 1481-ben megjelent Il ballerino című könyvében hatvan, majd ennek 1600-ban Mobilita di danze című újabb kiadásában hatvanhét féle forgást-ugrást, szakkifejezést ír le.

A ruhák a spanyol divatot követik. A nők, hogy a férfiakkal azonos magasságúak lehessenek, 15-20 centiméter magas talpú szandálokat viseltek, amiben különlegesen páváskodó járással táncoltak. A pavoneggialás (páváskodás) technikáját külön meg kellett tanulniuk, mert a táncon kívül is megkívánta az illem ezt a mozgást.

Caroso még fiatal volt, amikor Itália elvesztette vezető szerepét, s amikorra megöregedett, az ország nagy része a spanyol és francia hódítók prédájává vált.

A franciák hódolva hódítottak, mert miközben megcsodálták az olasz fejedelmi udvarok fényes, táncos ünnepélyeit, közjátékait, gondjuk volt rá, hogy mindezt a kincset saját országukba átmentsék. Ennek ellenére a franciák táncélete a XVI. században még nagyon elmaradt az olaszoké mögött, legalábbis a köznemeseké és a hugenotta polgároké, akik számára a legsiralmasabb időszak éppen Medici Katalin férjének és fiának – II. és III. Henrik – uralkodása volt.

Annál többet táncoltak, mulattak az udvarban. A hagyomány szerint a Szent Bertalan éjszakai mészárlásra is menüett-táncolás közben adták meg a jelet a kettős fejedelmi esküvőn, ahol a legendás szépségű Marie Cléve Condé herceggel, Marquerite de Valois pedig Navarrai Henrikkel lépett frigyre, utóbbi ennek a frigynek köszönhette, hogy kikerülte a mészárlást. Egyébként mind a négyen híres táncosok, nagy bálozók voltak, mint a francia királyok általában. Nem egyet közülük akkor gyilkoltak meg, amikor éppen bálba igyekezett (III. Henrik, IV. Henrik).^[129]

Álarc és jelmez

A polgári maskarádék már a középkor végén minden európai országban divatosak voltak. Megtalálhatjuk itt a jó és rossz démonok, angyalok, ördögök, vademberek, bolondok figuráit és számtalan groteszk állatmaszkot.^[130]

A teljesen vagy túlnyomórészt világi előadások, különösen a nagyobb fejedelmi udvarokban, leginkább a látványosság ízléses pompájára voltak tekintettel; a látványosság egyes elemei könnyen kitalálható és kellemesen ható mitológiai és allegóriai összefüggésben voltak egymással. A barokk elem sem hiányzott; óriási állati alakok, amelyekből egyszer csak maskarák sora bújt ki, mint ahogy 1465-ben Siennában egy fejedelmi fogadás alkalmával egy arany nőstény farkasból teljes tizenkét személyes balett lépett ki; az eleven asztali díszek, ha nem is olyan esztelen méretűek, mint a burgundi herceg lakomáján; majd mindenikben volt azonban valami művészi és költői.

Világhírűek voltak azok az ünnepélyek is, melyeket Pietro Riario bíboros adott 1473-ban Rómában a ferrarai Ercole herceg arájának választott Lianora da Aragona átutazásakor. A tulajdonképpeni dráma ekkor csupa egyházi tárgyú misztérium, a némajátékok ellenben mitológiai tartalmúak; a nézők Orfeuszt látták az állatok körében, Perszeuszt és Andromedát; sárkányok vonta kocsin Cereszt, párducoktól húzva Bacchust és Ariadnét, azután Achilles nevelését; majd az ősidők híres szerelmi párjait bemutató balett és nimfák csapata következett; táncukat rabló kentaurok támadása szakította félbe; a kentaurokat azután Hercules győzte le és zavarta el. Csekélység, de az akkori formaérzékre jellemző: élő alakok is szerepeltek szobrokként, akik eleven voltukat énekükkel és szavalatukkal árulták el, jogossá tette ilyen szerepeltetésüket az, hogy természetes színükben és ruházatukban jelentek meg. Riario termeiben azonban egyebek között egy eleven és mégis tetőtől talpig bearanyozott gyermek fröcskölte maga körül a vizet egy kútból.^[131] A maszkos alakok tömege gyors, ugráló táncokat járt, ezenkívül minden céhnek megvolt a maga jellegzetes tánca, (bognár-, kádár-, suszter-, kovács-, katonatánc), amelyben foglalkozásukat táncolták meg.

A népszokásból udvari szokás lett. A jelmez és az álarc használata a XVIII. század végéig az udvari emberek utcai ruházatához tartozott, és a hivatásos táncosok sem mutatkozhattak álarc nélkül a színpadon. Farsangkor és egyéb alkalmakkor bizonyos régi római hadvezérek diadalmeneteit mutatták be. Firenzében például Paulus Aeminiusét (Lorenzo Magnifice alatt), Camillusét (amikor X. Leó Firenzébe látogatott), és mind a kettőt a festő Francesco Granacci rendezte. Rómában az első ilyen természetű teljesen megrendezett ünnepség II. Pál pápa idején Augustus diadalmenete volt Kleopátrán aratott győzelme után; a tréfás és mitológiai maskarákon túl (amelyek az ókori triumphusokról nem hiányoztak) minden egyéb kellék is szerepelt: megbilincselt királyok, a nép és a szenátus határozatait tartalmazó selyem írótáblák, az ókori jelmezekbe öltöztetett álszenátus aediliseivel, quaestoraival, praetoraival stb. Éneklő jelmezesekkel teli négy kocsi, és kétségtelenül győzelmi jelvényekkel megrakott kocsik is. Egyéb felvonulások inkább általánosságban jelenítették meg Róma egykori világuralmát, de a valóban időszerű törökveszedelemmel szemben esetleg egy sereg teveháton ügető török fogollyal is kérkedtek. Később, 1500 farsangján Cesare Borgia önmaga személyére való kihívó utalással tizenegy pazar kocsin Julius Caesar diadalmenetét játszatta el, bizony nagy bosszúságára a jubileumi zarándokoknak.

Igen szép és ízléses jelentésű trionfók (életképek) voltak azok, amelyeket X. Leó pápává választásának megünneplésére két egymással vetélkedő társaság rendezett 1513-ban; az egyik az ember három életkorát mutatta be, a másik a világ korszakait Róma történetéből választott öt elmés képbe és két allegóriába öltöztetve, melyek Szaturnusz aranykorát és annak majdani visszatérését elevenítették meg. A kocsik pazar fantáziájú földíszítése, ha firenzei művészek adták rá magukat, akkora hatást keltett, hogy kívánatosnak látták az ilyen színjátékok időszakonkénti megismétlését. A meghódított városok addig hódolásuk évfordulóján egyszerűen át szokták adni jelképes ajándékaikat (drága szöveteket és viaszgyertyákat); a kereskedők céhe most egyelőre tíz kocsit építtetett (később szaporítani készült számukat), nem annyira azért, hogy adóját szállítsák rajtok, hanem azért, hogy adóját jelképezze velük, és Andrea del Sarto, aki néhány kocsijukat díszítette, kétségtelenül a legszebbé tette külsejüket. Az ilyen, adót jelképező és győzelmi jelvényekkel megrakott kocsik minden ünnepi alkalomhoz hozzátartoztak, ha nem is költhettek rájuk sokat. A sienaiak 1477-ben úgy hirdették ki Ferrante és IV. Sixtus szövetségét, amelybe ők is beletartoztak, hogy a várost egy kocsival járták be, amelyben „valaki a béke istennőjének jelmezében állt egy páncélon és egyéb fegyvereken”.

Velence ünnepein kocsi helyett vízen járó alkalmatosságokkal fejtettek ki csodálatos, fantasztikus pompát. A ferrarai fejedelemnők fogadására 1491-ben indult Bucintoro útját, mint valami meseszerű színjátékot, írják le: számtalan szőnyeggel és virágfüzérrel díszített hajó előzte meg Bucintorot, és valamennyi pompás jelmezű ifjúval volt tele; lebegő gépeken körös-körül az istenek jelvényeivel fölruházott geniusok ringottak; odébb mások tritonok és nimfák alakjában csoportosultak; mindenfelé ének, kellemes illatok és arannyal hímes zászlók lobogása. A Bucintoro nyomában mindenfajta bárkáknak olyan raja következett, hogy jó egy mérföldnyire nem látszott tőlük a víz. Az ünneplés többi része közül, a már föntebb említett némajátékokon fölül, mint újdonság, különösen ötven izmos leány versenyevezése érdemel figyelmet.

A XVI. században a nemesség az ünnepségek rendezése céljából külön testületekbe csoportosult, s az ünnepélyek látványossága mindig valami hajóra szerelt roppant nagy gép volt. 1541-ben például a Sempiternók ünnepe alkalmával egy kerek „világegyetem” úszott végig a Canale Grandén, és a földgolyóbis nyílt belsejében pazar bált rendeztek.

A velencei farsang is híres volt báljairól, felvonulásairól és mindenfajta előadásáról. Néha magát a Márk teret is elég nagynak ítélték ahhoz, hogy ne csak vitézi tornákat, hanem a szárazföldiek mintájára trionfókat is rendezzenek rajta. Egy békeünnep alkalmával a jámbor contraternitások (scuolák) is részt vállaltak egy ilyen menet megrendezéséből. Piros viaszgyertyás aranyos kandeláberek, zenészek és aranyfindzsákat és bőségszarukat vivő apródok között egy kocsi haladt, amelyen egymás mellett trónolt Noé és Dávid; majd Abigail vezetett egy kinccsel megrakott tevét, utána egy politikai vonatkozású csoportot vivő második kocsi következett. Venezia és Liguria között Itália, egy magasabb lépcsőfokon pedig három női genius, akik a szövetkezett fejedelmek (VI. Sándor pápa, Maximilián császár és a spanyol király) címerpajzsát tartották. Egyebek közt egy földgolyóbis is volt a menetben, amelyet úgy látszik, csillagképek vettek körül. Más kocsikon ugyanazon fejedelmek eleven képmásai ültek szolgáikkal és címerükkel, ha ugyan helyesen értelmezzük tanúnkat.

A voltaképpeni karneválnak, ha a nagy felvonulásokat nem számítjuk, a XV. században talán sehol sem volt olyan sokrétű ábrázata, mint Rómában. Mindenekelőtt a különböző fajta futtatásoknak volt nagy bősége, volt ott lófuttatás, bivaly- és szamárverseny, azután öregek, fiúk, zsidók stb. versenyfutása. II. Pál pápa megvendégelte a tömegeket lakóhelye, a Palazzo di Venezia előtt. Harciasan pompás jellegűek voltak a Piazza Navonán rendezett játékok, amelyek talán az ókor óta sohasem haltak ki teljesen: lovasok rendeztek egymás között színlelt viadalokat, és a fegyveres polgárság parádésan vonult föl. A jelmez- és az álarcviselés szabadsága igen nagy volt, és néha több hónapra terjedt. IV. Sixtus pápa nem restellte, hogy a város legnépesebb részeiben, a Campo Fiorén és a Banchikon az álarcosok rajai között járjon; csak az elől tért ki, amikor az álarcosok a Vatikánba készültek látogatni.

VIII. Ince pápa alatt a bíborosoknak egy már régebben is megvolt fonák szokása a netovábbjáig fajult el; 1491 farsangján pazarul felöltöztetett álarcosokkal, bohócokkal és énekesekkel megrakott kocsikat küldtek egymásnak, s a benne ülők botrányos verseket mondtak; természetesen lovasok kisérték őket.

A karneválon kívül, úgy látszik, a rómaiak ismertek rá elsőül a nagy fáklyásmenetek értékére is. Mikor II. Pius pápa 1459-ben visszatért a mantovai kongresszusról, az egész nép fáklyásmenettel várta, amely fényes köröket írva mozgott a palota körül. IV. Sixtus viszont jónak látta egyszer, hogy ne fogadja a népnek egy ilyen fáklyákkal és olajágakkal készülő éjjeli látogatását.

A firenzei karnevál azonban felülmúlta a rómait a felvonulásoknak bizonyos nemével, amelynek az irodalomban is emléke maradt. A gyalogos és lovas álarcosoknak rajában egy-egy fantasztikus alakú, óriási kocsi jelenik meg és azon vagy valami hatalmas allegóriai alak, vagy valami csoport ül hozzátartozó társaival, pl. a Féltékenység négy szemüveges ábrázattal egyazon fejen; a négy temperamentum a hozzájuk tartozó bolygókkal, a három párka, az Okosság, mely a megbilincselt és előtte heverő Reménység és Félelem fölött trónol, a négy elem, az életkorok, a szelek, az évszakok stb.; a halál híres kocsija is, rajta a koporsók, amelyek azután fölnyílnak. Vagy valami pompás mitológiai jelenet vonult föl; Bacchus és Ariadné, Paris és Helena stb. Vagy végül olyan emberek kara, akik együttvéve egy-egy rendet, egy-egy kategóriát jelentettek, pl. koldusok, nimfák kíséretében a vadászok, szegény lelkek, akik amíg éltek, szívtelen nők voltak, remeték, csavargók, csillagfejtők, ördögök, bizonyos árucikkek eladói, sőt egy ízben az il popolo (a nép), az emberek, mint olyanok, akik énekükben azután, mint gonosz fajtát voltak kénytelenek megvádolni magukat.

Az énekek ti. – összegyűjtve ránk maradtak – hol patetikus, hol tréfás hol fajtalan módon magyarázzák a menetet.

A leggonoszabb versek közül néhányat Lorezo Magnificonak tulajdonítanak, valószínűleg azért, mert igazi szerzőjük nem merte megnevezni magát; bizonyosan tőle való azonban a Bacchus és Ariadné jelenetét kísérő szép ének, amelynek refrénje úgy hangzik át hozzánk a XV. századból, mint a reneszánsz rövid dicsőségének bánatos sejtelme:

Quanto é bella giovinezza
Che si fugge tuttavia!
Chi vuolesserlieto, sia:
Di doman non c'é certezza.

Milyen szép a fiatalság,
Mégis elszalad!
Aki vidulni akar, tegye:
Nem biztos a holnap.^[132]

IRODALMI TÜKÖRKÉPEK A XVIII. SZÁZAD VÉGÉIG

III. Henrik kora

Passuth László Fekete bársonyban című könyvében III. Henrik király szokásos ünnepségét írja le, melyet a Louvre-ban ad, s ahova Don Juan Ridolfi kíséretében érkezik. Szolgák, testőrök engedik be őket. Laza és kedves a fogadás, mindenki a folyosókon jár, szolgálólányok cicáznak a testőrség tisztjeivel, mindenki játékos, jókedvű, táncra leső.

Ki emlékszik már a vérfoltokra, melyeket oly nehezen lehetett lemosni augusztusban, Bertalan napja után?

A király – a nyúlánk, erősen kifestett ifjú – kivágott női ruhát visel, a dekoltázs mellkasa közepéig húzódik, fején paróka, körülötte virággirland. Bot van a kezében, fegyver nincs nála. Reggel misét hallgat, gyakran négyet-ötöt is, s hiszi, hogy ily módon fokozható jámborsága. Este kivágott köntösben parádézik a férfi kurtizánokkal. A király rákényszeríti a tábornokokra és a marsallokra – talán az udvari abbékra és költőkre is – a tánc, illetve a szökellések megtanulását. Az ilyen alkalmakkor parókát kell viselniük, és be kell öltözniük hamis állatbőrökbe, khitonokkal (ujjatlan görög ruhákkal) fedhetik el rizsporral szelídített meztelenségüket.

A nők csak keretet képeznek, énekük felszabadítja a vágyat: e férfiatlan bábokból egyszerre fog kitörni a hím. A zene belevág a maenádok (a bacchanáliák női résztvevői) táncába.

A király int, hogy megkezdődhet a virágos hintók korzója, jöhetnek a komédiások, akiknek sorában majd ő is énekel.^[133]

Bethlen Gábor kora

Bethlen Gábor fejedelmi udvarában az új fejedelemasszony, Brandenburgi Katalin kedvéért ugyancsak vidám, mozgalmas élet folyt. Don Diego Estrada spanyol lovag emlékirataiban több udvari ünnepség leírása maradt ránk. Íme egy részlet:

„Vacsora után a fejedelemasszony szobájába hívattak, hol a fejedelem is ott volt, s akkor a fejedelemné megkért, tanítsak meg neki néhány táncot, mit jobban szeretne tudni, példának okáért a pavane altay baját, a tardiánt, a resterrót, a gagliardát és a canariot, mit én meg is tettem, betanítván egy tetszetős táncot hat lovagnak és hat hölgynek, az a hat hölgy pedig Sternberg kisasszony, egy gyönyörűséges zsidónő, a fejedelem unokahúga, egy grófnő, valamint a fejedelem fivérének és az unokaöccsének felesége ‘ti. Széchy Mária’ volt, az urak a fejedelem két unokaöccse, István gróf, a sógora, Rákóczi gróf ‘a későbbi fejedelem’ és én voltunk. E táncban a fejedelem nevének betűit is megformáltuk, s oly csodálatosképpen sikerült, hogy úgy ünnepelték, mint valamely sosem látott dolgot.

Megtanítottam huszonnégy apródnak a gagliardát és a paseókat is, valamennyien nemes ifjak voltak és igen tetszetős külsejűek, s én megcsináltam velök a sorompós és a pálcás táncot is, amit gyönyörködtető zeneszóra, számos pengető hangszernek és trombitának, dobnak, puzónak, sípnak, kürtnek és fagottnak a hangjára jártak el, mégpedig olyképpen, hogy míg a pengetősök a lehető leghangosabban szóltak, a trombiták, a fúvósok és a dobok csak igen halkan és édesen, csodálatos harmóniába olvadva.

Ekkor lépett be huszonnégy apród, csinos és drága ruhákban, a gagliarda paseóit és cruzadóit (mértanilag szerkesztett táncok) lejtve, kezökben fáklyával, és minden cruzado végén egy-egy mudanzát csináltak, belépéskor csakúgy, miként a tánc végén, amikor pedig véget ért a tánc, a kellő pillanatban egy udvarias bókkal kilejtettek, ugyanolyan rendben, mint ahogy bejöttek. A zeneszámok elhallgattak, s a harci dobok és harsonák hangjára megkezdődött a második bevonulás is a pálcákkal s a kis bőrpajzsokkal, a táncosok ugrándozva jöttek, miként ha lovagolnának, és egy hibátlan caracol után hat kis csoportra oszolván, egyik a másikat megrohanván, olyan ügyesen röpítették el játéklándzsáikat, hogy se hibázni nem hibázott, se az ütemből nem esett ki egyikük sem. Mikor pedig a lándzsás játék véget ért, nagy hirtelenséggel egy bikának álcázott táncos rontott a terembe, akit azután pikával és lándzsával döföltek, amúgy gyalogosan, szigorúan megszabott ütemre és mindannyiunknak nem kis mulatságára, s bizony olyan magas volt a jókedv, hogy bár a bika néhány lovagot készakarva a hölgyekre taszított, az egész terem harsogott a kacagástól, a kiáltozástól s a füttyögéstől. Igen tágas terem volt ez, oly nagy, hogy ekkorát se király, se főpap, se nagyúr házában nem láttam eladdig, mindenre volt hát helyünk bőséggel. Elült a tolongás és a lárma, s ezenközben a lovagok is felöltötték fegyvereiket odakint, és már készen is álltak a bejövetelre, akkor középütt felállították a sorompót, s a lovagok rendben belejtettek bajvívó lándzsáikkal, kecses üdvözlést intvén a hangszerek zenéjére, amikor pedig megszólaltak a harci dobok és a harsonák, valamennyiök nagy örömére kezdetét vette a bajvívás, aminek a vége persze általános kavarodás és felfordulás lett.

Elkezdődött hát a bál...” ^[134]

A német választófejedelmek kora

A darabokra szabdalt Németországból bőven jutottak kisebb-nagyobb szuverén töredékek egyházi kézre.

Kelemen Ágost kölni választófejedelem (1723–1761) a kis világi szuverének példájára szintén a versailles-i mintát követte, csupán kamarása volt százötven, ezekhez aránylott a többi kenyérpusztító száma. Vadászott, zenekart és színtársulatot tartott, álarcos bálokat adott, ezeken az alapítványi hölgyek és a káptalan tagjai is részt vehettek – álarcosan. Volt egy udvari bolondja, egyébként filozófiai doktor, kamarai tanácsosi ranggal.

Kelemen Ágost nem csak bálokat adott, maga is szenvedélyes táncos volt, sőt, ahogyan mondták, kitáncolta magát a világból. Hideg télen indult egy hosszú útra, közbeejtette Triert, ott az érsekfejedelem nagy parádéval fogadta, ebéddel várta. Öt órakor ültek asztalhoz, sok fogás, jó borok, utána táncestély. A kölni vendéget megviselte az út, mégsem bírt ellenállni a hölgyek ostromának: kilenc-kilenc fordulónyi menüettet lejtett el mindegyikükkel. Elgyöngült, ágyba fektették, eret vágtak rajta, attól még jobban elgyöngült, többet nem is kelt fel.

A trieri választó, János Fülöp (1756–1768) gavallér ember hírében állt. Szeretett szépen öltözködni, arannyal hímzett bársonyban járt, sokat költött csipke kézelőkre. Igen nagyra tartotta magát. Névnapjának reggelén száz ágyúlövéssel üdvözöltette magát, utána istentisztelet következett fényes segédlettel, majd százterítékes ebéd, este a szokásos tűzijáték, vacsora, álarcosbál – ezen az ünnepelt is részt vett, dominóban, álarcosan.^[135]

Dutens francia utazó 1770-ben jelen volt egy álarcosbálon, ezt az udvar rendezte Schlosshofban, Savoyai Eugén egykori kastélyában. Százezer lámpa világította meg a nagy terjedelmű homlokzatot, benn a teremben tizennyolcezer viaszgyertya égett, és hatezer vendég pusztította a megrakott asztalok terhét.

A kastély ötven kilométernyire volt Bécstől, tehát gondoskodás történt arról is, hogy ha valakit baleset ér, mindjárt ott helyben kaphasson segítséget. Ágyakat szereltek fel, orvosok álltak készenlétben, sőt, néhány bába is várakozott a nem várt balesetekre.^[136]

Mária Terézia kora

Mária Terézia nem húzódott vissza a szórakozástól, udvarában egymást érték a bálok, maskarádok. Maga is sűrűn ellátogatott hű udvari emberének birtokára, nagy fénnyel, pompával rendezett táncvigalmakra. Az 1775. év augusztusának utolsó napjain pompás ünnepeket rendezett Eszterházán Mária Terézia tiszteletére Eszterházy Miklós herceg. Az ünnepségek lefolyása a következő volt.

Augusztus 29-én délután 4 órakor sétakocsizás a parkban, ahol a vendégek megtekinthették Diana templomát, a Nap templomát, a Szerelem és Fortuna templomát.

Este álarcos bál a nagy kínai redout-teremben, amelyen 1380 álarcos, jelmezes vendég vett részt. Augusztus 30-án és 31-én is, a változatos napi programok után (vadászat, mutatványosok, bábjátékok stb.) természetesen este fényárban úszott Eszterháza: lángolt a görögtűz és pattogtak a rakéták.

Az 1779-ben Eszterházán tartott Anna-napon, melyre 600 meghívót küldtek szét, Vénusz és Ámor nagy pompával rendezett bevonulásában gyönyörködhettek a vendégek, majd az allegorikus jeleneteket követően megkezdődött az álarcosbál.

Egy Pozsonyban megrendezett álarcosbálon, amelyen Mária Terézia is jelen volt, hétszázan vettek részt. Ilyen maszkok vonultak el előtte: indián, szerecsen; nap és éjjel; félig magyar, félig német egy személyben; bohóc csengőkkel és csörgőkkel; hajdú szólótáncos verbuvál; különféle iparosok, például a szorgalmas szabó stb.

Divatban volt az élő sakkjáték is.^[137]

Erzsébet, az oroszok cárnője bolondja volt a sok és szép ruhának. Már csak azért is sok kellett neki, mert kövér volt és mértéktelenül izzadt: egyetlen báli éjszakán legalább háromszor váltott ruhát és fehérneműt. Külön udvari hivatalnokokat tartott, ők lesték a pétervári kikötőbe befutó hajókat, a rakományban talált piperecikkeket lefoglalták, és válogatás végett a cárnő elé hordták, nehogy más asszony elcsípjen belőlük valamely divatos kelmét vagy ruhadarabot. A párizsi orosz követnek az volt az egyik legfontosabb diplomáciai megbízatása, hogy a legújabb divatkreációk után kutasson. Lord Hyndford, a pétervári angol követ úgy vélte országának érdekeit szolgálni, hogy egész nap a divatlapokat bújta, és friss londoni szövetekkel kedveskedett a fejedelmi asszonyságnak. 1753-ban tűz ütött ki a moszkvai cári palotában, négyezer ruha odaégett. Maradt még elég Pétervárott, ahol a cárnő halála után leltározván a hagyatékot, találtak egyebek közt tizenötezer ruhát, sokezer zsebkendőt, száz vég érintetlen ruhakelmét és két ládát, telezsúfolva selyemharisnyákkal.^[138]

A francia forradalom kora

A francia forradalom után az a polgárság, amely gyűlölettel vetette el az egy helyben topogó, affektált szerelmi táncot, a menüettet, valóságos tánclázat kapott a valcertől.

A felszabadult forradalmi érzelmű polgárság igazi tánca a valcer – a valse – lett, ez az önfeledt szerelmi páros tánc, amelyben mindenki szabadon választott párjával kedvére keringhetett. Nem gátolta őket semmi, még a nehéz ruha sem, mert a forradalom egy csapásra minden nő számára megoldotta a táncruha kérdését. Polgárasszonyok, lányok világos, lenge, átlátszó ruhákban jártak télen is, mert védte őket a hideg ellen a testhez álló rózsaszín trikó. Mellek, karok szabadon, a lábakon sarkatlan szandál, meztelen vállukat sál takarta. „Une valse! Oh encore une valse!” (Egy valcert! Még egy valcert!) – hallatszott a kolostorok ebédlőiből, a főúri paloták szalonjaiból átalakított báltermekben, a kerti mulatókban, a város terein, utcáin, mert a párizsiak mindenütt táncoltak. Az 1797-es évben 684, az 1800-asban 800 nyilvános bálterem volt Párizsban, ide özönlöttek délelőtt, délután, este, éjjel a fiatalok, és az idősebbek is. A bálok nyilvánosak voltak, csak a forradalom áldozatainak hozzátartozói rendeztek zártkörű bált (Bal de victimes = áldozati bál), ahol a belépésnél igazolniuk kellett, hogy egyenes ági hozzátartozóik haltak meg a guillotine alatt. Groteszk tüntetésként a résztvevők tánc közben keskeny piros szalagot viseltek a nyakukon.^[139]

A XIX. SZÁZAD BÁLI ÉLETE

„Nyájas, de feddetlen!”... Ezzel a mottóval indult útnak a múlt század elején egy humoros levélsorozat, a Tudós Palótz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógorurához írt levelei, melyeket szerzőjük, Gaal György „ sokaknak kívánsága által ösztönöztetvén... nemzetes hazafiainak nevetséges mulatságokra és hiteles Tudósításokra kiadni merészlett.” (1803–1804).

Ezek a levelek havonként megjelenő humoros tudósítások a pesti és budai életről, de nem a feljegyzett események a lényegesek bennük, hanem a palóc nyelv és különösen a palóc logika, amely tettetett értetlenséggel és csodálkozással áll szemben a nagyváros és az urak életével. A népies modorban írt tudósítások egyébként az 1803–1804 évek pest-budai életének együgyű szatírái.

Ízelítőül pár mondat: „Erzsébet napján nagy Bál tartatott Pesten. De még ott látott volna Uram Sógor Uram sok mázolt képeket. Ezen napnak tiszteletére úgy kitántzolták magokat a 'Díszes állatok', hogy a sok Német bukfentzben a pénzeket is elhullaitották.”

Hazánkban a bálok – mint annyi más társadalmi esemény – a reformkorban váltak a nemzeti érzés, az összetartozás meghatározó jelentőségű jelzőivé. Az 1835. évben a pesti jogászok táncvigalmán már magyar nyelvű a táncrend, hangsúlyozottan magyaros a viselet.

Az 1842-es esztendő karnevál ünnepére Rózsavölgyi Márk „egybeszerkeszti” az első magyar társastánc figuráit és zenéjét. Báljainkon meghonosodik a verbunkos stílusú polgári társastánc formavilága: a palotás, a körmagyar és a legnagyobb hatású, a csárdás, amely „korhatár nélkül lelkesedésbe hoz ifjút és öreget”.

A csárdás névvel a 48-as nemzedék azt a törekvését akarta kifejezni, hogy a magyar nemzeti báli tánc „ugyanaz legyen, melyet vasárnaponként az utolsó csárdában is láthatni pórlányok által táncolni”.^[140] A krónikások feljegyezték, hogy a szabadságharc alatt is táncolt az ország a harcok szüneteiben.

A nagy magyar mesemondó, Jókai Mór is feldolgozta egy novellában, amikor a tisztikar a branyiszkói csata után táncvigalmat rögtönzött, amelyet aztán távoli ágyúlövések hangja szakított meg. A tisztek ugrottak fegyvereik után, és indultak megvívni újabb csatájukat. Órák múlva halkult, majd megszűnt az ágyúdörgés, győztek. Víg lármával visszatért a tisztikar, csak egy szép kisasszony maradt táncos nélkül: fél lábát ellőtték a csatában.^[141] Bár a katonatoborzó és a Kossuth-nóta járta, a feldunai és az erdélyi hadsereg tisztjei részt vettek bálokon, sőt, Görgey születésnapjára tisztikara Lőcsén fényes táncvigalmat szervezett, az iglói táncvigalomból pedig egyenesen a branyiszkói ütközetbe siettek.

A kiegyezés idejére a fokozatos konszolidálódás egyik jele volt, hogy a báli évad újjászületett, befogadva a magyar táncformák közé a keringőt, a lengyelkét (polkát), az európai társastánc divatzenéjét. A báli szezon kiemelkedő eseménye volt az uralkodóház tagjai, az udvar, az állami fő tisztségviselők és a tábornoki kar részvételével zajló udvari bál.

Az évadnyitó bált évtizedeken át a jogászok szervezték. Rangos eseménynek számítottak a katonai tanintézetek, tiszti kaszinók, altisztek által szervezett bálok, de hosszan sorolhatnánk a különféle szakmai körök, szervezetek, ipartestületek táncvigalmait is. Gondoljunk csak a Kner család gyomai nyomdájának már a tipográfiájával is korszakot formáló meghívóira, táncrendjeire, menükártyáira. Választékuk igen széles körű volt, amelyet a „Röpke lapok” című nyomtatványbemutató kötetükben adtak közre. Ezáltal eljutottak a híres főúri paloták báljaitól a legkisebb falusi táncházak farsangi és nyári táncmulatságaira is.^[142]

Eljegyzés az első pillantásra (1853–1854):

„Ludovika és lányai, Nené és Sisi, 1853. augusztus 15-én érkeztek Ischlbe, másfél órával később, mint várták őket. Bőröndjeik még nem érkeztek meg, így nem öltözhettek át.

Sisi bája és közvetlensége megbabonázza Ferenc Józsefet, s egyre kevesebbet foglalkozik Nenével. Két nap múlva nincs nyugta délután, türelme semmihez, képtelen mással beszélni a dologról, csak az anyjával, Zsófia főhercegnővel. S itt elhatározzák, hogy este a bálban Sisivel táncolja a cotillont, nem pedig az idősebb Nené hercegnővel, ahogy eredetileg tervezték, s ahogy az udvari illem megkövetelte volna.

Aki valaha udvari bálon volt, tudja, hogy ez mit jelent. Ha valaki kétszer egymás után járja ezt a táncot ugyanazzal a lánnyal, akkor ez már szinte eljegyzés-számba megy.” ^[143]

Évtizedek telnek el, s 1885 januárjában Erzsébet még hősiesen végigcsinálja az összes udvari és nyilvános bálokat Budapesten. Később azonban olyan „udvari” báliszonyt kap, hogy rövid pihenésre a tenger mellé, Miramarba utazik. Ide Heine műveit viszi magával.

Az 1887. évben Erzsébet, férje kedvéért, nem utazik délre. Bár isiászos fájdalmak gyötrik, részt vesz a bécsi és a budapesti farsangi ünnepségeken, és január 18-án a bécsi udvari bálon is megjelenik.^[144]

A fiataloknak a házi mulatságok, a bálok, télen pedig a korcsolyapálya nyújtottak találkozási lehetőséget. Szerény házi összejöveteleket is rendeztek nekik. Ezekre a lányokat családostól hívták meg. A papák csendesen kvaterkáztak, kártyáztak, az asszonyok tereferéltek, míg a fiatalok szolidan szórakoztak. Ha tánc nem volt, a társasjátékok jelentették a fő szórakozást.

Estélyt, táncos mulatságot, bált elsősorban az előkelőségek palotáiban tartottak, de a gazdag polgárok és a magas rangú tisztviselők házaiban sem ment ritkaságszámba.

A Pesti Hírlap egyik 1891. évi számában a következő tudósítást olvashatjuk: „Sikerült estély volt a napokban Gruz Albert honvédelmi miniszteri tanácsos és neje, Erdey Róza úrhölgy vendégszerető házánál.” Az estély hangversennyel kezdődött, lakomával folytatódott és tánccal fejeződött be.

A Fővárosi Lapok-ban maga a lap szerkesztője, Vadnai Károly írt tudósítást gróf Csekonics Jánosné estélyéről, amelyet Kecskeméti utcai palotájában (amely helyén sokáig a Középülettervező Vállalat székháza állt) adott a ház főúri matrónája, a „garde dame ez igazi mintája”. Kétszáz vendég volt hivatalos az estélyre. Tíz óra után egymást érték a fogatok és a bérkocsik, miközben az utcán kiváncsiak serege nézte a bevonulást. A lépcsőházban fekete livrés, hajporos szolgák, aranyozott ruhás komornyikok és nyalka huszárok álltak két sort a lépcsőzeten. A falakat nagy virágtáblák díszítették, a grófné pedig a fogadóterem küszöbén üdvözölte vendégeit. Csodálatos gazdagságú büfé, remek zene, gyönyörű toalettek, a kapu előtt pedig a februári hidegben didergő kíváncsiak.

A társadalmi összejövetelek koronájának a bált tartották a kiegyezés utáni korban is. A farsanggal köszöntött be a báli idény. A pesti nagy, úgynevezett „elit” bálokra két báli rendező személyesen hívta meg a lányos családokat. Ezzel elkezdődött a készülődés hosszú folyamata, amelynek első lépcsője a báli toalett kitervelése, a következő pedig elkészítése, felpróbálása volt.

Ha eladósorba nőtt a lány, a bált nem lehetett elkerülni, de szívesen is mentek, mert a bonton (jó modor) is így hozta magával.

A pesti elitbálokat a Vigadó (1867-ben még Redout vagy Vigarda) termeiben tartották.

Nagy bálként emlegették a Jogászbált, a Magyar gazdasszonyok bálját, a Nőképző egyleti bált, híresek voltak a vármegyei bálok, az orvosbál, a protestánsbál is.

A családi jegy ára ezekre a bálokra általában 12 forint volt (1891-et írunk!)

Amikor közeledett a bál órája, a család kocsiba vagy bérkocsiba, sőt, lehetőleg landauerbe (lehajtható tetejű hintó) szállt. Az akkori báli ruhákban nem is lehetett volna gyalog menni. A landauer több helyet biztosított a báli ruhaköltemények számára, nem fenyegette veszély a gyönyörűen vasalt fodrokat és csipkéket.

Amint a kocsi a hosszan kígyózó sorban a bejárat elé jutott, a portás kisegítette a vendégeket, az előcsarnokban pedig a bálrendezők hada fogadta a lányokat és mamájukat. Rendezői tisztüket a jobb vállukon átvetett széles, színes szalag jelezte. Azon nyomban átadták a táncrendet, amely minden valamire való bálnak elengedhetetlen kelléke volt, majd a hölgyeket karjukon felvezették a bálterembe.^[145]

Táncrend, ruházat, kiegészítő kellékek, étkezés

A táncrend kis részben a hazai, de inkább a bécsi díszműárusok ügyességét dicséri. A táncok egymás utáni sorrendjét tartalmazó műremek az évek során formázott például a jogászbálokon likton bárdot, paragrafust, mérleget, kardot, oklevelet, pecsétet, törvénykönyvet. Az orvosbál is kimerítette a lehetőségeket: kis gégetükröt, receptet író kezet, sztetoszkópot, orvosságos skatulyát ábrázolt a táncrend.

A „technikusok” (így nevezték akkoriban a műegyetemi hallgatókat) báljának táncrendjét apró mozdony, kis gőzgép, körző, háromszög díszítette. Az 1894. évi technikusbál táncrendje szerelmi manométerrel lepte meg a hölgyeket. „A kedves kis jószág ugyancsak nagy szolgálatokat tehetett a félénk szerelmeseknek” – írta egy korabeli báli tudósító. A bölcsészek bálján pedig a következő emblémákkal kedveskedtek a lányoknak: felnyitható földgömb, világtérkép.

Az 1870-es hajósbál rendezői jelvénye egy apró virágfüzéres horgony volt, táncrendje – mely egyben báli ajándék is – egy kis vitorlás. A táncrendek divatja végül versengéssé fajult, még a sajtó is megsokallta a dolgot, és a Fővárosi Lapok is ostorozta a díszes táncrendek divatját, mert nemcsak jótékony célra jut kevesebb, hanem „egynéhány százezer forintra megy az az összeg, amely ezen a hitvány kis csatornán az országból kivándorol”.^[146]

Milyen táncok voltak kinyomtatva a táncrendben? Mily táncok mellé jegyezték be nevüket a gavallérok, amivel egy „túrra” előre lefoglalták a táncpartnert?

Erre a kérdésre azért nem lehet egyértelmű választ adni, mert a táncok sora sűrűn változott a divat hatására, s a bál jellege szerint is. Csárdás, keringő, polka, francia négyes váltakoztak a táncrendben, de időnként rákerültek a táncrendre olyan táncok is, mint a mazurka, a polonéze és a cotillon avagy a füzértánc.

A táncoknak is megvolt a maguk jelentősége. A táncrendben kétszer vagy háromszor szerepelt a francia négyes. Az elsőt az udvariasság táncának tartották, a másodikat ki-ki szíve választottjával „lejtette”. A harmadikat – ha volt – a csapongó kedv dirigálta, az utolsó figurát csárdásra változtatva, kivilágos-kivirradtig.

A francia négyes hat figurából állt. Ehhez rendező is kellett, hogy ne kavarodjanak össze a táncosok. A táncoló párok egymással szemben álltak fel, clonne-okban. Kétszáz négyes-pár jelentette a bál igazi sikerét. Előfordultak rekordok is: 1893-ban a mérnökbálon 376 pár táncolta a francia négyest.

A francia eredetű füzértánc is látványos báli tánc volt. Nálunk csak keringőből állt, de azt körtánc, majd mulatságos figurák („alakzatok”) követték.

A „hit, remény, szeretet” nevű figura volt a legcifrább. Ennél osztogatták a hölgyek az uraknak a cotillon-jelvényeket, amit virággal illett viszonozni. A cotillon-jelvények olcsó anyagból – papír, pléh, üveggyöngy – készültek, és kitüntetéseket, egzotikus ékszereket utánoztak. A szabály azt írta elő, hogy a szünóráig a táncosoknak le kellett táncolniuk a „kötelező” túrokat, azután már nem illett bemutatkozni, vagy először felkérni egy hölgyet.

A szünóra arra szolgált, hogy a táncosok és a táncosnők rendbe hozzák magukat, az átizzadt gallért, az elpiszkolódott kesztyűt kicserélhessék, a báli ruhák esetleges károsodásait helyrehozhassák. És persze lehetett szupírozni, azaz elfogyasztani a késői – esetleg második – vacsorát.

A szünóra után – rendszerint második táncként – következett a szupécsárdás nevű „főtánc”.

Herczeg Ferenc, aki ehhez aztán igazán értett, így írt róla: „...hű kifejezése volt a kor nyers és telhetetlen élvezetvágyának.... Az a tánc érzékiség dolgában túltett minden négertáncon.... A redout (vigadó) bálokon is voltak táncosnők, akik illedelmes tartózkodással járták a szupécsárdást. Ők voltak a rossz táncosnők, az unalmasak. A jó táncosnők, a kapósak és ünnepeltek azok voltak, akik együtt vadultak, lángoltak és olvadoztak a táncosokkal.”

A bálra nőnek és férfinak egyaránt a lehető legfinomabban, legelegánsabban kellett öltözködnie. Egyes vakmerő bálozó férfiak gróf Keglevich Béla vezetésével már 1869-ben frakkban jelentek meg a bálokon. Érdekes, hogy a báli ruha dilemmája még a színpadon is szóhoz jutott Almási Tihamér: A miniszterelnök bálja című egyfelvonásosában, melyet 1869. január 29-én mutatott be a Nemzeti Színház.

A városi tanácsnoknak, aki tévedésből meghívót kap a miniszterelnök báljára, óriási kihívás a megjelenés ; frakkban-e, vagy atillában? A darabban is a frakk „győzedelmeskedik”, és a parketten is. Bálban a frakkhoz fehér nyakkendőt kellett kötni, a lábra vagy félcipőt, vagy escaspinnek nevezett könnyű lakk tánccipőt illett húzni. Elengedhetetlen tartozék volt a frakkhoz a glaszékesztyű – előbb fehér, sárga vagy szürke, utóbb csak fehér színben.

A mellény színe is változott a korral: a 60-70-es években bálban még fekete frakkmellényt hordtak, fehéret csak az udvarnál való megjelenés alkalmával, illetve esküvőn, keresztelőn. Később megfordult a dolog: nappal például királyi audiencián fekete, este pedig minden alkalomra fehér mellényt illett viselni.

A nyolcvanas években még egy kellék járult a frakkos bállátogató felszereléséhez: a klakk, amely név mögött a tibeti kelméből készült, összenyomható cilinderkalap rejtőzött. GIBUS párizsi kalapos találta fel a furfangos rugós szerkezetet, amely lehetővé tette, hogy a lapos, ovális karimából egy gombnyomással cilinderkalapot lehessen varázsolni. Bálban, fogadáson, estélyen a klakkot be kellett vinni a terembe, és kézben vagy a hónalj alatt tartogatni. Innen a tökéletes báli gavallér elnevezése: klakk, frakk, lakk.

A férfiak báli öltözködésének avult légkörét hiába igyekeztek felkavarni a fáradhatatlan reformerek.

A Pesti Hírlap párizsi divattudósítója 1891. január 12-én korszakos változásokat jelzett: „A fekete ruhát száműzni akarják a parkettről. A keményített mellek helyett szegélyekbe rakott mell jő – csipkezsabót és kézre hulló csipkemanzsettákat is terveznek. A frakk kék, piros vagy sárga színű, hozzá gyöngyszürke nadrág, magas selyemharisnya és csatos cipő.”

Nos, ez a divatreform, ha akkor – 1891-ben – még korainak bizonyult is, részben még is megvalósult 70-80 évvel később.

Jobb bálba csak frakkban vagy katonai társasági egyenruhában eresztették be az urakat. Aki például szalonkabátban próbált besurranni, kitessékelték.^[147]

A nők báli ruháival több száz oldalon lehetne foglalkozni. A ruhaköltemények, amelyeket bálozó lányok és asszonyok viseltek, hasábokat foglaltak el a korabeli újságok báli tudósításaiban. A báli ruhák is – természetesen – a divat főbb irányait követték. Krinolin, turnűr, egyenes vonal – mind megjelent a báli ruhákon. A 70-es években tűnt fel a „slepp”, azaz az uszály.

Általános és minden divatirányzatot túlélő sajátossága volt a báli ruhának a mély kivágás, amely a vállakat szabadon hagyta, és sokszor merészen mellőzött minden összeköttetést a toalett eleje és háta között. Ezt megkönnyítette a fűzőviselet, amely szilárd alapot biztosított a ruhaderéknak.

A krinolin szó a latin crinis = szőr, lószőr szóból ered, mert az abroncsokat összefogó szövet lószőrből készült.

Az abroncsszoknya szédítő diadalútjáról néhány adat tájékoztatásként: egy szászországi gyár 1854-től 1866-ig, az új divat tizenkét esztendős uralkodása alatt 9 597 600 darab krinolint készített.

Szatírák folyamatos össztüze zúdult a krinolinra és a krinolinos asszonytársadalomra, hisz az élet sok gyengéd öröméről kellett a krinolinos asszonynak lemondania. Bajos volt kirándulni, tulajdon gyermekével játszani, gyermekét még kézen fogva sem sétáltathatta, ami pedig a férjet vagy a gavallért illeti, bele kellett nyugodniuk, hogy a karonfogva járás kedves szokása lehetetlenné vált.

A krinolin után egy kevésbé borzasztó viselet, a turnűr vette át a divatban a vezető szerepet, amely lószőrrel kitömött kis vánkos volt: intim toalett, hajdani nyelvészünk elnevezése szerint – nem a legilledelmesebben – farnövelő párna.^[148]

Az uszály és egyéb divathóbort ellen Guyon doktor már 1610-ben ekként fakadt ki: „A női ruha jelenleg redős és bő, különösen az ujja olyan bő, hogy akár egy kecskebak is belebújhatik, az uszály pedig rendszerint hat lépés hosszú. A maguk után vonszolt uszály alatt por, sár, kutyaszemét és egyéb mocsok gyűlik össze, és ezt behordják a paloták termeibe. Bálban csak úgy tudnak táncolni, ha egy csattal felfűzik a haszontalan ruhadarabot a hátuljukra. Mire hazamennek és levetkőznek, a lábuk egészen fel van puffadva, úgy megerőltették magukat egész nap a cepekedéssel.”

A fűző ismételt felbukkanása – mint „önkínzó eszköz” – virágzó iparágnak adott lehetőséget. Az 1869. évben csak Párizsban 3722 fűzőkészítő dolgozott. Egy fűző elkészítéséhez két nap kellett, tehát a statisztika szerint abban az évben Párizs 677 404 darab fűzőt szállított a kedvenc kínzóeszközéhez ragaszkodó hölgyvilágnak.^[149]

A magyar asszonyok sem érték be egy-két darabbal, bizonyság rá egy hirdetés a Honderű 1845. évi 5. számából, mely a következő szöveggel jelent meg:

„Palonek J. Készít mindennemű férfi (!) és női vállderekakat. Ajánlja a mélyen tisztelt közönség figyelmébe az új divatárú s különösen a táncban igen kényelmes, könnyű, testhez simuló s a természetet szépen kiemelő célszerű női vállakat, melyek a szabad mozgást és hajlást legkevésbé sem akadályozzák. Kaphatók továbbá nála esti és reggeli vállak, mások segedelme nélkül felköthetők, valamint készen találhatnak nála férfivállak is.”

Egy biztos, ebből a hirdetésből kiderült, hogy a férfiak sem riadtak vissza a karcsúsító mesterkedésektől.

Az első bálos fiatal lány fehér ruhát kapott, a későbbi bálokon halvány rózsaszínűt vagy nefelejcskéket, de semmi esetre sem selyemből valót. Nagy ékszert fiatal lány bálban nem viselt, báli belépőjüket legfeljebb „hattyúprém” szegélyezte.

A toalett kiegészítéseként a hetvenes években nyakba kötött, ujjnyi széles fekete bársonyszalagot viseltek, mely hátul hosszan lelógott a ruha széléig.

A ruhák szabását, díszítését igen költségessé tette a divat parancsa.

Várady Gábor képviselő 1877-ben a Máramaros című politikai hetilapban annak okait kutatta, miért buktak meg sorra a bálok látogatottság híján, s végül erre az eredményre jutott: „A mételyként terjedő fényűzés nem engedi, hogy 3-400 forintnál olcsóbb ruhában jelenjenek meg a táncoló lánykák. Ennek pedig legfőbb okozói nem a hiú és gondatlan anyák (tán egy kissé ezek is okai), hanem azon báli tudósítói a hírlapoknak, akik a fényes öltözetek dicsérgetésében évek során fáradoznak, s akiknek soha eszökbe sem jut, hogy az egyszerűség előtt tisztelettel, mély hódolattal hajoljanak meg.”

Időnként próbálkoztak a régi, hagyományos bálok mellett új bálok bevezetésével is, de ezek rövidebb-hosszabb pályafutás után kidőltek a sorból.

Természetesen nem csak elitbálokat rendeztek akkoriban Magyarországon. A vidéki bálok atyafiságosabbak voltak, és a viselkedés, az öltözködés etikettjét sem tartották be olyan szigorúan, mint a pesti nagy elitbálokon. A fővárosban is rendeztek viszont olyan bálokat, amelyeken nem tekintették kötelezőnek a meghívó felmutatását.

Híresek voltak a Vigadó bolondbáljai és álarcosbáljai, amelyeken a hölgykoszorú összetétele enyhén szólva vegyes volt.

A Fővárosi Lapok 1869-ben a következő ironikus mentegetőzéssel közölt tudósítást egy császárfürdői bálról: „Névsort a legjobb akarat mellett sem adhatnánk, miután a tánckörben volt olyan nő is, kinek csak keresztneve van...”

A vidéki városokban, a községekben, a falvakban vasárnap és ünnepnap délutánjain a kocsma udvarán, másutt a pázsiton folyt a tánc a nép számára. Farsangkor, sátoros ünnepek másodnapján sok bált tartottak vidéken. A talpalávalót csak a nagyobb helyeken húzta a cigány, másutt a dudás fújta. A Duna-Tisza közén az 1860-70-es években például a híres Tulok Balog Márton kecskebőr dudájával járta a csárdákat, a fogadókat.

A táncot, a mulatságot szerető ifjúság nemcsak a bálokon hódolhatott Terpsykhoré múzsának, hanem a tánciskolában is. A táncmesterek szorgalmasan oktatták a mindkét nembeli fiatalokat a tánc elemeire. A nagyobb tánciskolák „össztáncait” sokan látogatták.

A főváros egyik népszerű tánciskolája a „Skopál” volt a Kerepesi úti Mátyás király ház első emeletén. Egészen a névadó mester haláláig, 1889-ig – mint a Skopál Gyulát elsirató nekrológok írták – „ igen nagy népszerűségnek örvendett a főváros nem annyira előkelő, mint korán kelő köreiben”.

A másik híres tánciskola és tánchelyiség a „Buzalka” volt; az Akácfa utcában működő tánciskola tágas helyiségeit a fővárosi háztartási alkalmazottak (cselédek, szobalányok, dadák) és a helyőrség valamennyi fegyvernemének vitézei igen nagy számban látogatták.

Szalonéletről beszélni nem sokat lehetett, hisz nagyon gyenge lábakon állt az egész országban, de még a fővárosban is. Történtek ugyan kísérletek, hogy olyan szalont hozzanak létre, amelyben a szellemi és születési arisztokrácia találkozhatott volna, de ahogy Ágai Adolf találóan írta: „a kék vér sehogy sem elegyedett a fekete tintával”. Egyébként szalont tartott miniszterelnök korában gróf Andrássy Gyula, s ugyanabban az időben gróf Károlyi Ede is.

Egy kortárs az 1880-as években összegyűjtötte és felsorolta azokat, akik a fővárosban szalont tartottak. Tizenhárom nevet említett. Ezek között Veres Pálné, illetve veje, Rudnay József szalonjáról tudjuk, hogy oda Mikszáth Kálmán is gyakran eljárt.

Még a Wohl nővérek – Janka és Stephanie – szalonját lehet kiemelni. Justh Zsigmond a Magyar Szalon című lapban dicsérte a két irodalmi és zenei műveltségű hölgy szalonját, amelynek vendégei között megfordult Verescsagin orosz festő, s Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc. A szerényebb körülmények között élő emberek is kivették részüket a társas életből. Az iparosok a céhekben és más egyesületekben folytatták a hagyományokat.

Általában az egyesületi élet nemcsak a szórakozásra nyújtott lehetőséget, hanem szerény keretek között a művelődésre, sőt, a politikai tájékozódásra is. Az újságolvasás adta a beszédtémát. Telente pedig műkedvelői előadások, de még inkább azok próbái is segítettek agyonütni a vidéki téli esték unalmas egyhangúságát. Télen tanulták a „darabot” – általában valamelyik sikeres népszínművet –, és farsangkor, bállal összekapcsolva adták elő.

Az öltözködés, a tánc és az egyéb írott, de még inkább az íratlan szabályok mellett csak egy kis ízelítő azokból az ínyencségekből, amelyek a különböző estélyeken, bálokon, jobb körök lakomáin az asztalra kerültek.

Bőségükről tételesen tanúskodnak a szakácskönyvek. Közülük az egyik legelterjedtebb Cziffray István szakácsmester Nemzeti Szakácskönyve, amely 1888-ban nyolcadik kiadásban jelent meg – „tetemesen javítva és bővítve”.

Itt az ajánlás, az „étsor”, mely 12 adagos recept, értelemszerűen csak a szakács használatára:

Velő-leves, velő gombóczal

Barna leves, tüdő-táskával

Karbonád, szardellával

Ragu-lepényke

Töltött alma, krémmel és spanyol-széllel berakva

Szalonkák sütve

Borjú-vesepecsenye

Vegyített kompót

Befojtott marhahús, száraz metélt-koszorúval

Rostélyos-pecsenye, fasírozva

Kaproskáposzta, disznóhús-karbonád és kolbász rajta

Fasírozott paradicsomalma, rántott velő-pofézzel

Befojtott ürücomb, francia módra

Csirkék, vajmártásban, rákfarkkal és csiperkegombával

Spárga, vajjal és zsemlemorzsával leforrázva

Palacsinta, porhanyó-tésztából

Szalonnás saláta

Spanyol széltorta, török krémmel töltve

Kártya, fűszerszámos tésztából, narancsjéggel

Puncs-szulcz

Vanília aludt-lé

Földieper-fagylalt

Négy tányér aszalt gyümölcs

Négy csésze becsinált gyümölcs

Két tányér alma

Négy tányér finom czukros műv.

Két tányér piskóta

E menüsor elolvasása után akár szódabikarbónát is be lehet venni. Az étvágygerjesztő felsorolásban számomra néhány rejtélyes értelmezés is előfordul, egynek a receptjét ugyan ismertetem, de megjegyzem, hogy az elkészítéséhez nem volt bátorságom.

„KARBONÁD SZARDELLÁVAL: Végy egy darab marhahúst, minden hártyás részeket mess le róla, vágd apróra s készíts apró karbonádokat, sózd meg, kend be olvasztott írósvajjal, hintsd meg finom zsemlemorzsával s süsd meg; ha megsült, vágj össze tíz vagy tizenkét szardellával egy kevés zöld petrezselymet, hagymát, és ezekkel fend be a karbonádot, tedd lábasba, egy czitrom levét facsard rá – önts rá fél meszely (2 deciliter) tejfelt, tedd be –, adj felül s alól izzó tüzet reá s mindaddig hagyd párolódni, míg csak kevés leve marad; azután tálald ki egy kis kerek tálra.”

Itt meg kell jegyeznem, hogy az asztalt tisztán és – az elit mágnásosztályt figyelmen kívül hagyva – egyszerűen terítették meg. Az 1860–70-es években még sok helyen cintányért és fakupát tettek a fehér abroszra (ezek nem törtek). Lassan elkövetkezett a kőedény, majd a porcelán térhódítása, de bizony csínján bántak vele; az üvegpohárra, amikor az lett általánossá, szintén nagyon vigyázni kellett, mert sokáig költséges luxusnak számított. Az ezüst evőeszközök használatát sem vitték túlzásba, ha a háziak maguk ültek asztalhoz, az ezüst még úri házaknál is a szekrényben maradt. Ilyenkor ónozott vas evőeszköz került az asztalra.

Idősebb vidéki urak még a pesti éttermekben és bálokon is hosszú pengéjű zsebkésüket húzták elő zsebükből (vagy a csizmaszárból), mert csak azzal tudtak jóízűen falatozni.

Sok asztalon ott állt a rasztli nevű, kis fűrészbakhoz hasonlatos eszköz, melyre a használt evőeszközt illett helyezni, hogy ilyen módon az abrosz megóvassék a korai elpiszkolódástól.

Hozzávetőlegesen egy évtizedig tartotta magát – előkelő és előkelősködő helyeken – az a meglehetősen gusztustalan szokás, hogy ebéd után a személyzet tálcán az e célra szolgáló poharakban langyos vizet szolgált fel, s a vendégek – ott ültükben – kiöblítették szájukat, a használt vizet az e célra ugyancsak körülhordozott öblös edénybe köpték. Nagy szégyenként emlegették, ha valakivel megtörtént – és csakugyan meg is történt –, hogy nem ismervén a szokást, zavarában megitta a szájmosó vizet.^[150]

Nem véletlen, hogy 1857-ben jelent meg először egy – csupán monogrammal (K.J.) jelölt – „pesti arszlán” (azaz fiatalember, gavallér, dandy, netán ficsúr?) tollából A pesti művelt társalgó. Alcíme így szólt: „Nélkülözhetetlen kézikönyv mindazok számára, kik a társadalmi életben szerepelni akarnak, s a társaságokban magukat megkedveltetni kívánják”. A századfordulóig számos kiadást megért, 1898-ban már a hetediket. Volt benne illemkódex és levélminta, humor és szerelmi tanács, versantológia és kártyatrükk, jóslatgyűjtemény és virágnyelv, kislexikon és rejtvény, szóval minden, ami hasznos lehetett az úri középosztályhoz tartozás ünnepi és mindennapi „közlekedéséhez”, kapcsolatteremtéséhez, illetve ahhoz, hogy egy hölgy vagy úr magáról művelt, kellemes ember benyomását keltse.

A szerző az alábbi témákat tartotta kiemelten fontosnak:

– testtartás és mozgás,

– ruházat,

– a szem és az arc kifejezése,

– kifejezés, hang és társalgás,

– társalgás.^[151]

A XIX. század végéről, a háború és csatamentes időszakból származik a Szegedi Napló tudósítása. A szegedi honvéd altisztek 1890. február 12-én a nyitótánc után honvéd csárdást, keringőt, négyest, rezgőt, csárdást táncoltak a „szünóra előtt”.

„Szünetig lehetett ismerkedni, első ízben felkérni egy hölgyet, bemutatkozni a lányos famíliánál, illetve ‘letáncolni’ a protokoll-táncokat. A szünóra alatt ki-ki rendbe hozhatta a toalettjét, esetleg kesztyűt, gallért cserélt, elfogyasztotta a kései vacsorát, a ‘szupé’-t. Szünet után csárdás, lengyelke, négyes, keringő, gyorspolka következett s fergeteges csárdással zárult a bál.” ^[152]

A KATONÁK ÉS A TÁNCVIGALMAK A XX. SZÁZADBAN

A „boldog békeidőkben” a társasági élet szempontjából talán a legmozgalmasabb a vízkereszt és hamvazószerda közötti idő, a farsang volt. Minden, magára csak valamit is adó település polgársága, kereskedők, iparosok, főiskolások és egyetemisták, ipari tanoncok, a társadalmi egyletek s a helyőrségek is egymással versengve szervezték a táncvigalmakat.

A lányok és a szépasszonyok a kulisszák mögött csendesen vetélkedtek egymással: kit, hányan, hány bálba hívnak meg; a báli szezonra milyen és hány toalettet, ruhát csináltattak, kinek hány táncosa, gavallérja akadt... Az eladósorba került lányok első báljukra készülődtek, folyt a tervezgetés: a mindig fehér ruhához milyen fodor, csipke, kivágás, ékszer kerüljön – pénztárcához és társadalmi álláshoz illően. A férjes asszonyok a kor divatjának megfelelően kedvükre válogathattak és tobzódhattak a színpompás kelmék és kiegészítők, a merész és kacér szabásminták rengetegéből. A férjek boldog, de felettébb költséges előjoga a hölgyek számláinak kiegyenlítése volt, nem szólva az ajándékul elvárt ékszerekről.

Tisztek és altisztek bálja, 1900–1944

Egy sokoldalú katonaember, Pokorny Hermann – aki az első világháború kiváló rádió-felderítője volt – emlékirataiban bukkantam az alábbi visszaemlékezésre:

„1902–1903 telén az udvari bálon is részt vettem. Ritka látványosság volt. Minden ezred 2-3 tisztet vezényelhetett a bálra. A Hofburg belső termeiben sorfalat álltunk, amíg a császár bevonult. A ceremóniamester után ment Ferenc József, őt követték szigorú rangsorban a főhercegek és hozzátartozóik. A rangsorból eredően a sok fiatal herceg után következett az ősz Reiner főherceg. A főterembe érkezve, Ferenc József cerklet (császári társaskört) tartott, itt-ott megtisztelt egy udvarhölgyet vagy kamarást megszólításával. Utána kezdődött a tánc, a hölgyek kamarásokkal és egyéb kiváltságosokkal táncoltak. Amikor megnyílt a büfé, a nem táncoló nézők oda tódultak. Az ételekkel megrakott asztalok káprázatos látványt nyújtottak. A szakácsok remekeltek, különböző vadak és halak eredeti külsejükkel, pástétomokkal és különböző szeletekkel megtöltve. Sokfajta sütemény, kiváló borok és pezsgő. A fő attrakció a cukorkaasztal volt, rajta a császár fényképével ellátott bonbonok. Lealacsonyító látvány volt, amikor a sok tiszt csákóját előrenyújtva könyörgött a lakájoknak, hogy kapjon ezekből a bonbonokból. Hallottam ilyen megjegyzést is: Az Istenért, adjon egy pár cukorkát, enélkül nem merek hazamenni a családomhoz...” ^[153]

Pokorny szarkasztikus főnökéről is ír – ki nagyon kritikus volt, s kinek bizalmát nehezen nyerte el –, kiderült, hogy jellemét és modorát egy nagy tragédia befolyásolta, amelyen évekkel előtte esett át. „Wasserthal v. Zuccari vezérkari ezredes egy iskolabál alkalmával megtudta, hogy otthon maradt feleségénél szeretője tartózkodik a lakásban. Meglepte őket, és a kályha mögé bújt főhadnagyot kardjával agyonszúrta, feleségét pedig elkergette. Amikor főnököm volt, ismét együtt élt az asszonnyal, de ezt inkognitóban tette, mivel Ferenc József nem járult hozzá, hogy házastársi kapcsolatukat félrelépett feleségével felújítsa.” ^[154]

A megtörtént esemény kapcsán kissé ironikusan megállapítható, hogy nemcsak a bálokon résztvevők, hanem a távol maradók életében is maradandó élményt eredményezett a szórakozás.

Ma már feledésbe merült, de a hagyományos tiszti bálok mellett a helyőrségek altisztjei is kivették részüket a mulatozásból: évente ők is rendszeresen megrendezték a maguk táncvigalmát, melyet legalább olyan gondosan készítettek elő, mint a tiszt urak a sajátjukat, csak a meghívott közönség összetétele volt más, társadalmilag vegyesebb. Például a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred altisztjeit imigyen dicsérte 1912-ben a Székely Napló: „Őrmesterek bálja. Még egy hét, és a helyőrség honvéd és huszár őrmesterei által rendezendő bál is a múlté lesz; de hogy feledésbe ne mehessen, az élelmes rendezőség a nők részére ritka szép kivitelű táncrendről gondoskodott. A nagyon csinos táncrendben allegorikus képekben Őfelsége, a király képe és alatta a magyar korona díszeleg arany dombornyomásban. A szép táncrendet bizonyára megőrzik a részt vevő hölgyek, s a jól töltött est emlékeit fogják visszaidézni, valahányszor megpillantják a gavallér rendezőség emlékét.”

Sajnos ez a táncrend nem maradt ránk, de van összehasonlítási alapunk. Más helyőrségekben szintén hagyománya volt az altisztek táncvigalmának, melyre míves táncrendek is készültek, a fentebb leírtakhoz hasonló és attól ötletesen eltérő formában is. Volt, amelyik kis könyvecskét, volt amelyik őrmesteri parolit, lőszert, csákót formázott.

Általában a szervezők a település nevét, a táncvigalom napját nyomtatták bele. Legfontosabb része a táncok sorrendje volt, ahová a tánc mellé az illető úr – aki a táncrend tulajdonosával akart lejteni a parketten – bejegyezhette a nevét, s így kérhette el a táncot.

Egy-egy szebb leány vagy asszony már érkezése pillanatában elígérte az összes táncát, de természetesen akadt olyan is, aki petrezselymet árult, azaz szomorúan üldögélt, ha táncosa nem akadt; a „majomszigeten” viszont azok az urak üldögéltek vagy álldogáltak, akiket félénkségük, hiányos tánctudásuk akadályozott. A tánctér széléről pedig a gardedámok, az ifjú lánykák idősebb hölgy kísérői figyelték árgus szemmel az illedelmes keretek közti táncot.

Esztergomban 1909-ben gyepkét, azaz mazurkát is táncoltak, s a fentiek mellett a táncok sorában kétszer is előfordult a lengyelke, egyszer hölgyválasz formájában is. A szünóra után itt is „szupé-csárdás” következett – ez volt a próbája a jó táncosnak, ezzel kezdődött a szilajabb mulatozás. A „kivilágos-kivirradtig” tartó vigadozást a galopp zárta.

Aztán a szarajevói merénylet után lángba borult a világ. Hadba mentek a nyalka táncosok, civilek és katonák, és bár úgy készültek, hogy „mire a falevelek lehullanak”, visszatérnek; azonban a karácsony, az új esztendő, sőt a báli szezon is a lövészárkokban találta őket.

Kesernyés humor és cinizmus jellemzi a marosvásárhelyi helyőrség alábbi felhívását, amely 1915 januárjában látott napvilágot a Székely Ellenzék hasábjain:

A 62-es gyalog-ezred vigalmi bizottsága

Cenzúrázva!

MEGHÍVÓ

A haza becsületéért fegyvert fogva, hazafias tisztelettel meghívjuk a T. Czímet a nagy mulatságra, mely támadáskor kezdődik. Nagyszerű zene lesz, amely már négy hónapja stimmolja húrját a fegyvergolyók két hangján. A fegyvergolyók prímjét kisebb ágyúk kontrálják, és a nehéz ágyúk földet rázó hangjukkal játszák a basszust. Áldozatai kényük-kedvük szerint, ki fél lábon, de sírva vigad. Magyar színi előadást tartunk a rohamra kihúzott fényes kardok és bajonettekkel. Adják ‘A muszkák utolsó kenete’ című, végtelennek látszó tragédiát. Belépő vitézek éremmel lesznek kitüntetve. Munícióról gondoskodva lesz! Tánc a békéig. Jelszó: Éljen a haza! (sic!) Éljen a király!

A 62. gy.-ezred vigalmi bizottsága

Kósa Sándor
alelnök

Magyar János
muníciós

Kilján Mózes
elnök ^[155]

Az első világégést visszafogottabb, hangsúlyozottan jótékony célú társas összejövetelek kísérték végig, miközben a katonák a lövészárkokból frontújságok lapjain kesernyés humorú meghívókkal invitálták „újszerű táncba a békéig” az otthon maradottakat. Az első világháború utáni takarékos világot kézzelfoghatóan idézhetjük a csipkefüggönyből varrt estélyi ruhák korszakaként. A két háború között az újonnan alakult társadalmi szervezetek (például a Vitézi Rend, leventék, felvidéki és erdélyi szervezetek, stb.) is bőségesen kivették részüket a bálozás, a táncestélyek szervezéséből.

Az ország első világháború utáni katasztrofális állapotát Trianon kiheverhetetlensége csak fokozta. Az ország területének kétharmadát elveszítve, az amúgy is gyászos hangulatot a világgazdasági válság még jobban rontotta.

A Leventekör évről évre megünnepelte (1922-től kezdve) március 15-ét, valamint a Legfelsőbb Hadúr, Horthy Miklós névnapját, december 6-át a „Miklós-ünnepen”. Az 1922–23-as években a Ludovika vívótermében tartott műsoros Miklós-est után tánc is volt a díszteremben, tehát közönséget is hívtak meg.

A Leventekör 1923. május 30-án tánccal egybekötött estélyt rendezett, amelyen 1849. május 21-ét, Budavár bevételének évfordulóját is megünnepelték.^[156] Ezekre a rendezvényekre inkább a magyarság hangsúlyozása, a magyar feltámadás akarása volt a jellemző. A csillogás és a reformkori, majd a századfordulói vigalmakkal már összehasonlíthatatlanok ezek a táncos rendezvények és álarcos bálok.

Egy jellemző hír például az Országos Tiszti Kaszinó Lap című kiadványból, melyben olvasótermük folyóiratainak albérletbe (kölcsönbe) adásáról tudósít: „Az olvasótermünk számára előfizetett szépirodalmi és napilapok árlejtés útján való albérletbe adása 1930. évi január hó 8-án, szerdán d.u. lesz, melyre tagjainkat, vendégeinket és az érdeklődőket ezúton is meghívjuk.”

Ezzel egy időben az évenként szokásosan megrendezésre kerülő bálról a következő tájékoztató jelent meg: „A december 5-én megtartott vigalmi bizottsági gyűlés, a budapesti állomás-parancsnokkal egyetértőleg úgy határozott, hogy a jelen idényben Tiszti Bálat – a súlyos gazdasági viszonyokra való tekintettel – nem tart. Ez a határozat a szombat esti táncösszejöveteleket nem érinti.”

A szombati táncösszejövetelek, melyeket szombat esténként rendezték meg, korántsem pótolták az elmaradt bált, bár a rendezők mindent megtettek a színvonalas műsorok szervezésére, táncösszejövetelre is biztosítottak helyiséget.^[157]

Úgy tűnik, a súlyos gazdasági viszonyok ellenére igen hamar, 1931. február 14-én, a farsang végén már nem volt akadálya az álarcos est megrendezésének. A megjelenés megkívánta a jelmez viselését, az álarc viselése az estélyen megjelenő hölgyek részére éjfélig volt kötelező.^[158]

Az Országos Tiszti Kaszinó legközelebbi álarcos-jelmezes estjét 1932. január 30-án rendezték meg, este 10 órától reggel 6 óráig tartott. A jelmezben megjelenés itt sem kötelező, de kívánatos, ellenben a megjelent hölgyekre nézve az álarc viselése éjfél után 1 óráig kötelező volt. Rövid kivonattal szemléltetném a forgatókönyvet: „Az álarcosbál gyülekezése a II. emeleti kis díszteremben, onnan 10 órakor ünnepélyes bevonulás a nagy díszterembe. Hölgyválasz 1 óráig. Beléptidíj személyenként: kaszinótagoknak, családtagjaiknak (feleség és gyermek), valamint jóléti tagoknak 1 pengő; 1932. évi érvényes arcképes mozi-meghívóval bíró egyéb hozzátartozóknak és vendégeknek 2 pengő; kaszinótagok által – a Kaszinó Elnökség előzetes engedélyének kikérése mellett – személyesen bevezetett hozzátartozók és vendégeknek 3 pengő.

Öltözet: mint a szombati táncokon (zubbony, stb.).

Étkezés: a földszinti nagy étteremben, valamint a Kaszinó összes I. emeleti helyiségeiben meleg ételek, a II. emeleten buffet. Asztalok Nagy Jenő vendéglősnél biztosíthatók.” ^[159] Az 1933. február 18-án megrendezett Ludovika bál már külsőségekben fényesebb volt, mint az előzők, megkezdődött a kilábalás a gazdasági válságból. A magyarság hangsúlyozása változatlanul fő célja volt a szervezőknek, hisz a kormányzó elvárásainak meg kellett felelni. Erre a hangulatra utal vitéz jákfalvi Gömbös Gyula következő kijelentése: „A magyar igazság, a magyar kultúra fölényben él, hódít, uralkodik és teremt.”

Az alábbi báli tudósítás Szemenyei őrnagy tollából való.

„Szíves és változó képek tárultak a jelenlevők elé, amidőn a termeket sorra járva, meggyőződhettek akadémikusaink sokoldalúságáról. A fegyvernemek színeivel és jelvényeivel díszített termekben a színpompás magyar motívumok, az aksi életből vett jelenetek derűs ábrázolása, a bárhelyiség tompa színhatásai finom díszítő érzékről és szorgos előkészítésről tettek tanúbizonyságot.

Este 9 óra 15 perckor érkezett a díszterembe a bál védnöke, vitéz Jány Gusztávné Őméltósága, kit ott a már egybegyűlt háziasszonyok és a tisztikar fogadtak. A bál fényét emelte honvédelmi miniszterünk, vitéz jákfalvi Gömbös Gyula és felesége Őnagyméltóságának megjelenése. A kijelölt helybéli aksiak pár szavas megtisztelő üdvözlés kíséretében virágcsokorral és díszes – aksi kéz készítette – táncrenddel kedveskedtek vitéz jákfalvi Gömbös Gyuláné Őnagyméltóságának, vitéz Jány Gusztávné Őméltóságának és a háziasszonyoknak.

A bál a díszteremben – Paulini Ede szerkesztő összeállításában és Brada Ede operaházi balettmester betanításában – bemutatott székely lakodalommal s az ezt követő toborzóval nyílt meg. A korhű jelmezek hangulatos, szép képet mutattak. A bemutató általános tetszést aratott, sikere nagy volt. A táncbemutató zenéjét a Fricsay Richárd zeneügyi főigazgató vezénylete alatt álló 1. Honvéd gyalogezred zenekara szolgáltatta. A bemutatót – a díszteremben és még öt, e célra berendezett teremben – követte a tánc, mely kitűnő és kedves hangulatban egészen a reggeli órákig tartott.” ^[160] A Váci utcai Országos Tiszti Kaszinó 1935-ben már év elején estélyei sorába két kiemelkedő rendezvényt tervezett. Február 9-én jelmezes estet és március 2-ra álarcos estet.

Az estélyek és a szombati táncestek megfelelő tánctudást feltételeztek, amellyel nem mindenki rendelkezett, ezért az Országos Tiszti Kaszinó vezető tánctanárt alkalmazott Petris Brunó személyében, kinek a Párisi utca 2. I. emeleti intézetébe akár a 870-50-es telefonszámon be lehetett jelentkezni. A tánctanfolyamra a beiratkozás csoportos és egyéni lehetett. Külön foglalkozott felnőtt, diák és gyermek, haladó és kezdő csoportokkal. A kimagasló tehetségek pedig a szombat esti táncestélyek keretén belül táncbemutatót tartottak az ő vezetésével.^[161]

A Kaszinóban a társas élet 1936 elején ismét fellendült, február 1-jén álarcosbált rendeztek, melyen az álarc viselete éjfél után 1 óráig volt kötelező. Ezen időpontig hölgyválasz volt érvényben, ez után pedig férfiválasz. Ennek rögzítésére azért került sor, mert néhány hölgy úgy téve, mintha nem ismerné az órát, még az adott idő után is próbálkozott felkéréssel, amit egy úriember nem utasíthat el, de kellemetlen szituációk alakultak ki.

A február 22-re meghirdetett álarcos-jelmezes estély elvárásainál már az előzőleg lezajlott farsangi bál tapasztalatait vehették figyelembe a szervezők, mivel az éjféltől 1 óráig tartó hölgyválaszt a vegyes válasz követi reggel 6 óráig. Ez csak részsiker lehetett a hölgyek számára, mivel az öltözettel kapcsolatban az egyesület határozott elvárást tanúsított. A jelmezes öltözködésnél kerülni kérték a túlságosan szabad felfogást és feltűnőséget, s az ellenőrzés jogát fenntartotta magának az Országos Tiszti Kaszinó egyesülete.^[162]

Az 1937. február 6-án tartott álarcos-jelmezes estélyen visszaállt az éjféltől 1 óráig tartó hölgyválasz.

Ennél jelentősebb a belépés szigorítása a jogosultak körén kívül. A külön meghívót írásban kellett előtte kérvényezni, a név, a társadalmi állás, a pontos lakcím megjelölésével, avagy azt a kívánságát beírni, hogy a meghívót személyesen a teremfelügyelőtől kívánja átvenni, avagy postáztatja a kaszinó igazgatósága.^[163]

Ez a szigorítás az 1938. február 26-i álarcos jelmezes-estélyen még jobban megfigyelhető. Az igazolványokat és meghívókat még az egyenruhában érkezőknek is fel kellett mutatni a jegyváltásnál. Az öltözetnél már a jelmez és az álarc nem kiemelten kívánatos. A jelmez nélkül megjelenők részére a következő az előírás: hölgyeknek kisestélyi, uraknak társasági zubbony vagy szmoking.

A jegyek korlátozott száma miatt (1000) a kaszinótagok igényeit vették figyelembe, annál is inkább, mivel csak 800 fő részére tudtak asztalt biztosítani.^[164]

Az 1939. február 18-án megrendezett jelmezes-álarcos estély jóformán semmiben nem különbözött az előzőektől. Mivel igen zártkörű rendezvényről van szó, a pletykák nem jelentek meg a társasági rovatokban.^[165]

Az Országos Tiszti Kaszinó élete változatlanul sematikusan folyt 1940-ben is. Az Országos Tiszti Tudományos és Kaszinó Egyesület közlönye, mely havonként jelenik meg, kiemelten kezeli a társadalmi hírek közt a január 27-én megrendezett álarcos-jelmezes estélyt. A meghívóigénylés csak annyiban változott, hogy távbeszélőn igénylést nem vettek fel. A programban a jelmezesek felvonulása után a bálkirálynők Petris Brúnó, az Országos Tiszti Kaszinó táncmesterének új valcerkompozícióját mutatták be a mester betanításában és vezetésével.^[166]

A Vitézi Bál Elnöksége közleményében ez év február 3-i Vitézi Bál megtartásáról tudósít. A bál legfőbb védnöke a Kormányzó Úr Ő Főméltósága és a Főméltóságú Asszony (Horthy Miklós és neje). A m. kir. Honvédség tisztikara és hozzátartozóik felé gesztust gyakorolva, az Elnökség 40%-os kedvezményt ad a jegyeknél, valamint az egyenruhában megjelenő tisztek részére meghívó nem szükséges.

A Kaszinó 1941. évi február 22-én rendezett álarcos-jelmezes estélye minden változás nélkül, hagyomány szerint zajlik. A háború kitörése és annak hatásai az Országos Tiszti Kaszinó világát mintha nem is érintenék.^[167]

E látszat fenntartása azonban már a bálok, estélyek meghirdetésekor 1942-ben radikálisan eltűnik. A február 12-ére meghirdetett farsangi táncestélyen már jelmezben vagy álarcban megjelenni tilos. A polgári ruhában megjelenő uraknak, valamint a hölgyeknek személyazonosságukat arcképpel ellátott igazolvánnyal kellett igazolniuk, mert e nélkül nem lehetett belépni a rendezvényre.

Ezenkívül a politikai helyzetet, a zsidóellenességet a következő figyelmeztetés támasztja alá: „A meghívott vendégekért és azok származásáért a kaszinótagot teljes erkölcsi felelősség terheli.” ^[168] A farsangi álarcos estélyek sorozata hosszú időre véget ér, hisz 1943-ban már csak a szilveszteri táncestet tartották meg, ahol már asztalfoglalásra sem volt lehetőség, hisz a Kaszinó épületében csak büfé-étkezés volt, meleg ételek kizárólag a földszinten lévő Váci utcai Söröző és Étterem helyiségeiben kerültek felszolgálásra.^[169]

Az Országos Tiszti Kaszinó elnöke 1944. december 17-én rendes közgyűlésükön beszámolt az egyesületi év jelentősebb eseményeiről, elfogadták a gazdasági igazgató zárszámadását, végül megemlékezett az orosz hadszíntéren küzdő bajtársak hősies és önfeláldozó magatartásáról.

Itt már szó sincs szilveszteri táncestről, bálról, mások húzzák el a nótánkat. A programfüzetben „Szilveszter az Országos Tiszti Kaszinóban” címmel hirdet csak táncot, melynek kezdete 20 óra 30 perc, vége 0 óra 30 perc. A meghívóigénylés szigorított, mint az előző években, de az óvóhely korlátolt befogadó képessége miatt csak 100 darab vendégmeghívót terveztek kiadni.^[170] Ebben az időben tényleg nem volt mire vigadni. Mivel nem találtam nyomát a jelenlévők létszámára és összetételére vonatkozó adatoknak, csak feltételezni tudom, ha meg is jelentek a rendezvényen, elsősorban nem a tánc, hanem a háború kimenetele foglalkoztatta őket.

A „bál” a politika és a gazdaság színterén folytatódik 1989-ig

A második világháború után romokban hevert az ország. Az újjáépítés mellett a fegyveres testületek, a közigazgatási és kulturális intézmények szinte nulláról indultak. A Magyar Honvédelmi Minisztérium Honvédségi Közlönye 20. szám/1948. július 10-én megjelent körrendelete szabályozza a honvédségi ünnepek megrendezését.^[171]

A 20-as évek végén a magyar királyi hadseregben megkezdődött a fegyvernemi védőszentek kultuszának felújítása, például a gépkocsi-szállító szolgálat Szent Kristóf védőszenthez kapcsolódott. A védőszentek nevének használatát 1945 után a hadseregben megszüntették annak a téves felfogásnak az alapján, hogy az a fegyvernemi sovinizmust táplálja, s ezért káros.

A hadsereg alakulatai, intézményei megünneplik a nemzeti és a katonai ünnepeket, amelyeket kormányrendelet munkaszüneti nappá nyilvánít. Az 1945 és 1990 közötti időszakban számon tartották a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő eseményeit, és a hadseregben ezeket központi intézkedések alapján ünnepelték. Az altiszti, tiszti, vitézi bálok a múlt arisztokratikus és kispolgári bélyegét viselték magukon.

Az országot elhagyó régi arisztokrácia, katonatisztek, csendőrök új hazáikban próbálták a hagyományokat folytatni.

A magyar csendőrök Családi Közössége az USA-beli Ohio államban, Cleveland városában kultúr- és segélyegyesületet alapított 1958-ban. A közösség első nyilvános szereplése a szilveszteri bál megrendezése volt, amit 1958. december 31-én a Wade Park Manor Hotel két báltermében tartottak meg. A Brookpark Roadon lévő Skylark-Lounge báltermében rendezték meg 1959. május 2-án az első „Pöttyös Bál”-t, amelynek szép anyagi és erkölcsi sikere volt. Ez év december 31-én került sor a második szilveszteri estre, amelyen még a New York államban lévő csendőrök és csendőrbarátok is megjelentek. Szeleczky Zita művésznő búcsúztatta az óévet, az újévet Pappváry Elemérné a „Hiszekegy”-gyel nyitotta meg.

Az 1960-as évben szintén megrendezték a Pöttyös Bált és a Szilvesztert, amelyek jövedelmét nagyrészt bajtársi segélyezésre fordították.^[172]

E kis kitérő után térjünk haza.

A hagyományok felelevenítése napjainkban

A 60-as években a régi hagyományt csak nevében őrző bálokkal találkoztam. A Kaposvárott 1960. február 6-án rendezett „Dorottya és Színészbál” belépőjének árából, ami 20 forint volt, lehet következtetni a tartalomra. Az egyórás kabaréműsoron kívül csak báli zenét kapott a vendég. Úri huncutságokra nem is lehet gondolni, hisz a munkásosztály nem veheti át a régi arisztokrácia allűrjeit.

Az 1966. július 23-án megrendezett 141. Balatonfüredi Anna-bál a hagyományokat csak annyiban tükrözte, hogy megválasztották a bál szépét – nem királynőjét!

A kikapcsolódást, szórakozást a gyárak és a téeszek szakszervezeti kultúrosai igyekeztek a dolgozók részére akkor is biztosítani. A vállalati színjátszó körök, táncegyüttesek szüreti és szilveszteri bálokon mutatták be produkcióikat.

Rendeztek többek között különböző iskolabálokat, gólyabálokat és szalagavató bálokat, nemzetiségi bálokat.

A megnevezés más tartalmat, más formát takart, de az ember mindig igényelte a játékot, a tartalmas időtöltésen kívül a társaságot, a kikapcsolódást. A bál ebben az időben is a társadalmi események közül az egyik legkedveltebb volt, korra és nemre való tekintet nélkül.

A történeti, társadalmi átrendeződések során – ideológiai meggondolásból – az ünnepek egy részét eltörlik, illetve visszaállítják, és újakat hoznak létre, némelyeket törvényerőre emelnek. Ez katonai vonatkozásban is figyelemmel kísérhető.

A rendszerváltás után a Magyar Honvédség katonai ünnepeit 1993-ban miniszteri rendeletben szabályozták, köztük a fegyvernemi napokat, amelyből 17-et sorol fel a rendelet. Ezeket az adott fegyvernembeli csapatok ünneplik meg. Visszaállították azokat az ünnepeket, amelyeket 1945 után megszüntettek. E tekintetben elsősorban azokról van szó, amelyek a védőszentek kultuszához kapcsolódnak, és célul tűzve a fegyvernem hagyományainak ápolását.^[173] A katonaünnepek másik nagy csoportjába a „csapatünnepek” tartoznak. Jelenleg több mint 90 olyan csapat van, amelyik saját ünnepnapokkal rendelkezik. Ezeket a hivatalosan szabályozott ünnepeket egyre inkább táncos estéllyel és bállal ünneplik meg a helyőrségek klubjaiban. A régi hagyományok felelevenedése mind a táncban (táncrend használata), mind a kiegészítők újraéledésében (például 48-as huszáröltözet viselése) megtapasztalható.

A Vitézi Rend szintén hagyományőrzőként báljait évenként megtartja a rendszerváltás óta.

A Vállalkozók Bálja, a Budai Polgári Kaszinó táncestélyei, a szilveszteri bálok az Operaházban hagyományt teremtettek az elmúlt évtizedben.

Rendre szerveznek jótékonysági célokkal különböző rendezvényeket. Ilyen volt például a 2000. január 15-én hetedik alkalommal megrendezett Apor Bál, amelynek bevételét a szervezők a Schöpfl-Mérei Gyermekkórház javára ajánlották fel. A rendezők és a szervezők munkáját dicséri, hogy még Argentínából is érkezek vendégek (január 16-i tévéhíradó).

Napjainkban a bálok színvonalától, a megrendezés helyszínétől, illetve az előírástól függ, milyen öltözéket viselhetünk.

A nagyestélyi mindig hosszú szoknyás, klasszikus vonalvezetésű, többnyire egyrészes ruha. A szoknya hosszának fednie kell a bokát. Hosszú szoknyás báli ruhát viselő hölgyek társaságában a férfi partner viselete frakk vagy szmoking. A színek megválasztásánál kerülendő a rikító szín, s törekedni kell a partnerrel harmonizáló öltözékre. A nagyestélyihez a hölgyeknek laptáska (kis méretű) és mindenképpen magas sarkú, alkalmi jellegű, lakk vagy szatén cipő az illendő viselet, melynek színe egyezzen a táska és a ruha színével. Fehér cipőt csak fehér ruhához illik felvenni. Az ékszerek összhangja igen fontos – ebben a kevesebb több lehet.^[174] A gazdag és egyben ízléses megjelenés a résztvevők mindegyikére jellemző volt a 2000. január 15-én a Gellért Szállóban vitéz Altorjai Apor Ferenc báró által rendezett bálon. A régi magyar arisztokrácia leszármazottai (a világ különböző földrészeiről) megjelentek a rendezvényen.

A bálok bolondosabb, egyszerű, játékos fajtájához tartozik a Mensa HungarIQa által rendezett jelmezes estély. Ők 1997 óta bárkit tagjaik közé fogadnak, aki megfelelő teszttel bizonyítja, hogy magasabb az IQ-ja, mint az emberiség 98%-áé. A vidám és fiatalos, bolondos, de nem buta emberek kedvenc színe a zöld és a sárga.

A XIII. század óta idegenben élő csángók már negyedik alkalommal léptek fel a Budapesti Kongresszusi Központban CSÁNGÓ BÁL című műsorukkal. A többszáz éve konzerválódott kultúrájukat a folklór szerelmesei nagy szeretettel fogadták. A nézőtéren ülők is átélhették a báli hangulatot, melyet műsorukkal varázsoltak érezhetővé.

A báli szezont változatlanul, évszázados hagyománnyal a jogászok nyitják meg. Napjainkban az újjáélesztett hagyományos rendezvényeken túl igen széles a skálája azoknak a báloknak, amelyek hagyományteremtő vagy jótékonysági céllal szerveződnek. Ezek életképességét, hosszú távú fennmaradását majd az idő eldönti, hisz az emberek igénye, ízlése, értékrendje folyamatosan változik, de mindig tartozni akarnak valakihez és valamihez. A valahova tartozás egyik látványos kifejezési példája a különböző rétegek báljain való megjelenés.

A bálok, a táncestélyek történelmi háttere, a béke vagy háború, a szegénység és gazdagság, a társadalmi háttér mintegy tükörkép az adott korról, szokásokról, divatról és erkölcsi normákról, legyen az bármely ország, fejedelemség, udvartartás területe vagy köre. Hajdanán a báli vigalmak a tavaszi megújhodást jelképező farsangi jelmezes ünnepségekből váltak a társas élet központjainak tartott, sajátságos ceremóniát meghonosító társadalmi eseményekké. Ezek jelentősége messze túlnőtt a puszta szórakozáson, a fiatalság ismerkedési lehetőségén. Elég arra utalnom, hogy a napóleoni háborúk diplomáciai lezárását megalkotó bécsi kongresszus „táncoló kongresszusként” vonult be a történelembe.

Számos nagyszabású történelmi visszaemlékezés között bizonyára érdekességnek és nóvumnak számít, ha kitekintünk – a mára is oly jellemző küzdelmes élet hétköznapjai közül – a szép pillanatokra, az ifjúságtól az időskorig végighúzódó vágyra, a társas ismerkedésre, amelynek talán legszebb formája a zenével kísért mozgás: a tánc, s amihez keretet szolgáltat a bál.