MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG
III.
A TŰZMADÁR
MESÉLTE BENEDEK ELEK
A szöveget gondozta és a Szómagyarázót írta
KOVÁCS ÁGNES
TARTALOM
A TŰZMADÁR
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s a szegény embernek három fia. Ennek a szegény embernek csak egy kicsi kertje volt, de ebben a kicsi kertben olyan gyönyörű szép rózsák termettek, hogy aki látta, megcsudálta. Volt abban a kertben egyéb virág is, olyan, amelyiknek az illatja hét mérföldre terjedt, olyan is, hogy ha valaki hozzányúlt, megcsendült s csengett, mint az aranycsengő. De nem sok öröme volt a szegény embernek ebben a sok szép, csodálatos virágban, mert éjnek idején berepült egy tűzmadár, akinek a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna, s mire észrevette magát a szegény ember, mire észrevették a fiai, egytől egyig lecsipkedte a virágokat, s vitte, a jó isten tudja, merre. Megpróbáltak mindent, hogy valami módon megőrizzék a virágokat. Próbálta a szegény ember, de vagy elaludott, vagy ha el nem aludott, a tűzmadár lánggal égő tolla egy percre, kettőre elvette a szeme világát. Sem meg nem lőhette, sem meg nem foghatta a madarat. Ugyanígy járt a szegény embernek a két idősebb fia is. Akkor aztán Laci próbált szerencsét, a legkisebb fiú. Egy hétig a szemét le sem hunyta, de a tűzmadár nem jött el. Hanem a hetedik éjen egyszerre csak beröppent, s éppen arra a rózsabokorra szállott le, amelyik mellé Laci húzódott volt. Egyik kezével befogta a szemét, a másikkal a madár után kapott, de éppen csak egy toll maradott a kezében: a tűzmadár elrepült.
Hát hiába, nem tudják megőrizni a rózsákat. Azt határozzák a legények, hogy elmennek hetedhét ország ellen, s addig meg sem nyugszanak, amíg valahol a tűzmadarat meg nem találják. Mennek, mendegélnek, s hetedik nap rengeteg erdőbe érnek, rengeteg erdőben egy virágos kertre találnak, ahol éppen olyan szép rózsák voltak, mint az ő kertjükben. A két idősebb legény nem állhatta meg, hogy be ne menjen a kertbe. Hiába beszélt Laci, bementek, s egyik bokorról rózsát szakasztottak. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban megnyílik a föld, s kiugrik egy hétrőfös szakállú ember, megragadja a két legényt, szót sem szól, s viszi le magával az alsó világba. Laci egyedül maradott. Nem tudta, mit csináljon, merre menjen a bátyjai után. Gondolta, majd csak valahogy elékerülnek, vagy így, vagy úgy. Ment tovább nagy búsan, s amint megy, mendegél, meglát egy rettentő magas sziklát, s annak a sziklának a hasadékában egy kardot. Odamegy, kihúzza a kardot, s íme, abban a pillanatban a kard után kiugrik egy hétfejű sárkány. No, Lacinak sem kellett több. Neki a sárkánynak, s addig vagdalkozik jobbra-balra, előre-hátra, míg a sárkánynak mind a hét fejét le nem vágta. A sárkánynak úgy ömlött a vére, mint a patak. Laci fogta magát, megmosakodott a sárkány vérében, s olyan erős lett, mint egy óriás. Akkor elindult be a szikla hasadékán, de még kettőt sem lépett, jön szörnyű morgással szembe az ezüstmedve. Megnézik egymást, összekapnak; ropogott a csontja mind a kettőnek, de Laci erősebb volt, s úgy vágta földhöz a medvét, hogy megnyekkent belé. Azt mondta a medve:
- Látom, hogy erősebb vagy, te legény, hagyd meg az életemet, bizony nem bánod meg. Kívánj akármit, minden kívánságodat teljesítem.
- Nem kívánok én egyebet - mondotta Laci -, csak vígy el a tűzmadárhoz.
- Ülj fel a hátamra, viszlek.
Felül Laci a medve hátára, azzal megiramodik az a rettentő nagy állat, vágtatott a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, egyszerre csak megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt, s mondotta Lacinak:
- Eredj, menj fel ebbe a várba, ott van a tűzmadár üvegkalickában. Most alszik a várban mindenki, a király is, a katonái is, de úgy nyúlj bele a kalickába, hogy a kezed hozzá ne érjen, mert ha megcsendül, fölébrednek az emberek, s nagy bajba kerülhetsz.
Fölmegy Laci a palotába, meg is találja az üvegkalickát. Nyitva volt az ajtaja. Bedugja a kezét, de egy kicsit mégis hozzáért, s akkorát csendült a kalicka, hogy egyszeriben talpon termett az udvarban minden ember. Összeszaladnak az emberek, megfogják Lacit, viszik a király elé, s jelentik, hogy mit akart ez a legény.
- No - mondja a király -, most karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem még a tűzmadarat is neked adom, ha elhozod a vaskirály aranysörényű paripáját.
Kimegy Laci, felül az ezüstmedvére, s mondja neki, hogy mit akar a tűzmadár gazdája.
- Jól van - mondja a medve -, könnyen elhozhatod, ha megfogadod az én szavamat. Annak a paripának mindig hátán az aranynyereg. Azt mondom hát, hogy a nyereghez hozzá ne nyúlj, mert ha úgy alusznak, mint a fekete föld, akkor is fölébrednek, olyan nagyot csendül az a nyereg.
Még el sem mondta jóformán ezt az ezüstmedve, már ott is voltak a vaskirály ajtaja előtt. A legények aludtak mind. Bemegy Laci az istállóba, eloldja a paripát a jászoltól, de amint vezette ki, hogy, hogy nem, hozzáért a nyereghez, s attól akkorát csendült, hogy egyszeriben fölébredtek a kocsisok, tolvajt kiáltottak, megfogták Lacit, vitték a király elé. Azt mondta a király:
- No, te betyár, karóba húzathatnám a fejedet, de nem teszem, hanem azt parancsolom, hogy indulj mindjárt Tündérországba, hozd el onnét a tündérkirály leányát, aki a palotának éppen az ötvenedik szobájában lakik.
Felül Laci az ezüstmedve hátára, elvágtatnak Tündérországba, ottan felmegy a tündérkirály palotájába. Keresztülmegy negyvenkilenc szobán, egy lelket sem talált. Bemegy az ötvenedik szobába, s hát ottan ül aranylócán a tündér-királykisasszony, s amint meglátta Lacit, mindjárt felszökött az aranylócáról, s azt mondotta - úgy hallottam, mint ma:
- Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hiszen örült is, búsult is ennek Laci. Egy szóval sem merte mondani, hogy nem magának viszi a tündér-királykisasszonyt. Látta a medve Laci nagy szomorúságát, s mikor a vaskirály palotájához értek, azt mondta neki:
- Csak hagyjuk kint a királykisasszonyt, a többit bízd rám.
Abban a pillanatban az ezüstmedve megrázkódott, s szakasztott olyan tündérleány lett belőle, mint a tündér-királykisasszony. Fölment a palotába, Laci meg az aranysörényű paripán elvitte a tündér-királykisasszonyt. De még oda sem ért ahhoz a várhoz, ahol a tűzmadár volt, már ott volt az ezüstmedve. Ott a vaskirály szeme láttára visszaváltozott medvének, s elnyargalt, mint a sebes szél.
Örült Laci, hogy visszakerült az ezüstmedve, de most meg az aranysörényű paripát sajnálta a királytól. Szerette volna, ha a paripa is megmarad, s a tűzmadarat is megkapja. Az ezüstmedve eltalálta a gondolatját. Megrázkódott, s éppen olyan aranysörényű paripa lett, mint a másik. Az igazi paripa kint maradt a királykisasszonnyal, Laci meg fölvezette az ezüstmedvéből lett paripát a királyhoz.
Hej, örült a király! Egyszeriben odaadta a tűzmadarat kalickástul, mindenestül. De az ezüstmedvéből lett paripa csak azt várta, hogy Laci jó messzire nyargaljon a tűzmadárral. Visszaváltozott medvének, s ott hagyta a királyt. Éppen abban az erdőben érte utol Lacit, ahol a bátyjait a hétrőfös szakállú ember levitte az alsó világba.
- Van-e még a szívednek valami kívánsága? - kérdezte a medve.
- Nincs egyéb, édes medvém, csak az az egy: szabadítsd meg a bátyáimat.
Ahogy ezt mondta, az ezüstmedve nagyot dobbantott a lábával, megnyílt a föld, s hopp, eltűnt. De még egy óra sem telt belé, kiugrott a föld alól: ott ült a hátán a két legény.
Most már szépen hazamehettek. Velük ment az ezüstmedve is. Többet el sem eresztették, mint az édestestvérüket, úgy tartották. A tűzmadár többet nem pusztíthatta el a rózsákat, s a drága szép virágokkal tenger kincset szereztek. Olyan gyémántpalotát épített Laci, hogy abban jó szívvel ellakhatott a tündérkirály leánya.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
AMBRUS KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak három szép dali fia. Szomorú volt ez a király mindig, sem éjjele, sem nappala nem volt a nagy erős búbánattól. Fekete gyászba húzatta gyémántpalotáját, az egész várost, mert volt az országában három sárkány, s a három sárkánynak minden pénteken hetven legényt kellett küldeni. Úgy kipusztultak az országból a legények, hogy a királynak már katonája sem volt. Azt mondják egyszer a királyfik egymás közt: már csak tovább nem nézik az ország pusztulását s az édesapjuk nagy szomorúságát. Elmennek, egy életük, egy haláluk, megküzdenek a sárkánnyal. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak, de a király még jobban elszomorodott. Semmiképpen sem akarta ereszteni a fiait, legalább ők maradjanak életben. De a fiúk addig beszéltek, addig istenkedtek, hogy a király azt mondta:
- Jól van, nem bánom. Menjen el a két idősebb, de Ambrus, a legkisebb maradjon itthon. Ő még fiatal is, gyenge is, nem való a hadakozásra.
Kiválaszt a két idősebb királyfi két aranyszőrű paripát, nagy örömmel elvágtatnak; otthon marad a kicsi királyfi nagy búsan. Hanem - hogy el ne felejtsem - a kicsi királyfi keresztanyja tündérasszony volt, s mikor Ambrust megkeresztelték, egy háromszegletes tojást ajándékozott neki. Ezt a háromszegletes tojást hét esztendeig az Ambrus királyfi hóna alatt tartották, s a hetedik esztendő utolsó napján kikelt belőle egy háromfejű, ötlábú táltos paripa. Ez volt az Ambrus paripája.
Mikor a bátyjai elmentek, kiment Ambrus az istállóba, a paripája nyakába borult, és sírt keservesen.
- Hát te mért sírsz, kicsi gazdám?
- Hogyne sírnék, édes lovam, a bátyáim elmentek a sárkányok ellen, de engem az édesapám nem ereszt.
- Ne sírj, kicsi gazdám, menj be csak az édesapádhoz; most éppen erősen megfájdult a foga, s mondjad neki: azt üzeni én általam a füvek királya, hogy addig soha meg nem gyógyul a foga, míg téged a sárkányokra nem ereszt. Azt is megmondhatod az édesapádnak, egyet se búsuljon, mert te bizonyosan megölöd mind a három sárkányt, s akkor az a három sárkány mind kiokádja a legényeket, akik a gyomrukban elevenen el vannak temetve, s lesz megint az édesapádnak katonája elég.
Bemegy a királyfi az édesapjához, s mondja, hogy mit üzen a táltos paripa.
- Nem bánom én, fiam, ha a világ végéig fáj is a fogam, mégsem eresztlek el.
- De így s de úgy, édesapám, eresszen el, meglátja, hogy megölöm a sárkányokat, s akkor a foga sem fáj többet.
Ahogy ezt mondta, elkezd fájni a király foga, de olyan erősen, hogy azt hitte, megbolondul belé. Nagy kínjában azt mondta a fiának:
- Eredj, fiam, az Isten vezéreljen!
Visszamegy a királyfi az istállóba nagy örömmel.
- Mehetünk, édes lovam, eleresztett az apám.
- Jól van, kicsi gazdám, csak elébb eredj hátra a kertbe, van ott egy öreg fűzfa, annak az odvában van az én szépanyám szépanyjának a nyeregszerszáma. Vedd ki onnét, s rakd rám. Úgy megyünk majd a sárkányok ellen.
Hátraszalad Ambrus királyfi, megtalálja a nyeregszerszámot, nagy hirtelen felrakja a lovára.
- No most, kicsi gazdám, dugd be az egyik orrom lyukát.
Ambrus bedugja, a ló meg a másik orra lyukával ráfúj. Abban a pillanatban az Ambrus bőre egészen megkoszosodott. Meglátja Ambrus a képét a paripa aranyszőrében, s úgy megijed magától, hogy reszketni kezd belé.
- Megijedtél ugye, kicsi gazdám? No most dugd be a másik orrom lyukát.
Ambrus nem akarta bedugni. Attól félt, hogy még csúnyább lesz. De azt mondta a táltos:
- Fogadd meg a szavamat, mert különben baj lesz.
Jól van, az egyik orra lyukából kihúzta az ujját, mert azzal dugta be, bedugja a másikat, s másodszor is ráfúj a táltos, s hát uram, teremtőm, olyan ragyogó szép lett az Ambrus arca, hogy tündérkirályfinak is beillett volna. Azzal fölkapott a táltosra, s meg sem állottak, míg ahhoz a korcsmához nem értek, mely a rézhíd mellett volt. Ez alatt a rézhíd alatt lakott a hétfejű sárkány. Bemegy a korcsmába, s hát ott vannak a bátyjai, esznek-isznak, köszönti őket, fogadják a köszöntését, de nem ismerik meg, annyira megváltozott. Hanem mikor megtudták tőle, hogy ő is a sárkányok ellen jött, erős barátságot kötöttek vele. A két idősebb királyfi hamar elálmosodott, s egyszerre csak aludtak olyan mélyen, mint a fekete föld. Ambrus királyfi is leheveredett, de nem aludott el mélyen, s mikor jó hajnalban jött a paripája, s meghúzta a haját, mindjárt talpra ugrott.
- Gyerünk, kicsi gazdám, most küzdj meg a sárkánnyal, mert ha feljő a nap, sokkal nagyobb az ereje!
Felpattan Ambrus a lovára, kihúzza a kardját, jő szembe a hétfejű sárkány is. Hét fejéből csak úgy okádta a lángot, s messziről ordította:
- Tudtam, hogy eljössz, Ambrus királyfi!
- No, ha tudtad, itt vagyok.
S azzal egy csapásra három fejét vágta le. Nagyot ugrik a táltos, s más oldalról is nekivág Ambrus, s második vágásra ismét leesik három feje. A hetedik feje még ott maradt, mert abban volt az igazi ereje s az ördöngössége.
- No, még egyszer, gazdám! - biztatta a táltos.
S egy csapásra lehullott a sárkánynak a hetedik feje is. Hét paripa volt a hétfejű sárkány alatt. Azt a hét paripát mindjárt pányvára fogta Ambrus, s bekötötte a korcsma istállójába.
Fölébrednek reggel az idősebb királyfik, mennek a rézhídra, s hát ott fekszik a sárkány, s csakúgy sétálnak ki a gyomrából a legények. Összenéznek, csudálkoznak, vajon ki ölhette meg a sárkányt.
- Én nem - mondotta a legidősebb királyfi.
- De biz én sem - mondotta a középső.
- No, akkor bizonyosan az a vitéz ölte meg.
Visszamennek a korcsmába, ott találják Ambrus királyfit.
- Ugye, te ölted meg a hétfejű sárkányt?
- Mit tagadnám, én öltem meg. Ott az istállóban a hét paripája. Nektek adom, legyen a tietek.
A királyfik nagyon megörültek a hét szép paripának, aztán mind a hárman lóra kaptak, s úgy vágtattak az ezüsthídhoz. Azalatt lakott a nyolcfejű sárkány. Az ezüsthíd mellett is volt egy korcsma, oda beültek a királyfik. A két idősebbik elaludott, akkor ébredtek fel, mikor a nap besütött az ablakon, de Ambrus királyfit jó hajnalban felkeltette a lova. Megölte a nyolcfejű sárkányt is. Annak is volt nyolc lova, s azt a nyolc lovat is a bátyjainak ajándékozta.
Még aznap estére az aranyhídhoz vágtattak. Ott lakott a kilencfejű sárkány. A kilencfejű sárkányt is megölte Ambrus királyfi még napfölkelte előtt. Annak is volt kilenc paripája, s mind a kilencet a bátyjainak ajándékozta. Nekik adta még a táltos lovat is, csak menjenek vele. Tudta ő jól, hogy hazaviszik. Még most sem mondta meg, hogy ki s mi ő.
Amint a bátyjai elbúcsúztak, s jó messzire vágtattak, fogta magát, keresztülbucskázott a fején, s nyúllá változott. Mert tudjátok meg, hogy Ambrus királyfit a keresztanyja, az a tündérasszony, megtanította mindenféle ördöngösségre. Az aranyhídtól nem messze volt egy gyémántpalota, abban lakott mind a három sárkánynak a felesége. Ebbe a palotába ment fel Ambrus királyfi, nyulacska képében. A három asszony éppen együtt ült, keseregtek a sárkányok pusztulásán. Beugrik a nyulacska, s hopp, a hétfejű sárkány feleségének az ölébe szökik. Az asszony megsimogatja a nyulacskát, s azt mondja:
- Megölé az uramat Ambrus királyfi, de lesz is olyan döghalál a világon, amilyen még nem volt. Mert úgy tudjátok meg - mondotta a másik két asszonynak -, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg. Csak valahogy Ambrus királyfi meg ne lássa, mert ha ő a kardjával gyökerembe vág, elszáradok, s nem lesz döghalál.
Akkor a nyulacska általugrott a nyolcfejű sárkány feleségének az ölébe. Megsimogatta ez is a nyulacskát, s mondta:
- Hiszen lesz döghalál, azt én is mondhatom. Mert én meg olyan kúttá változom, hogy annak nyolcfelé folyik a vize, s aki csak egy cseppet is iszik abból, halál fia. Csak Ambrus királyfi bele ne szúrjon a kútba, mert akkor kiszáradok, s nem lesz döghalál.
Most a nyulacska a kilencfejű sárkány feleségének az ölébe ugrott. Megsimogatta ez is, s mondta:
- Vagy lesz döghalál, vagy nem miattatok, de én kipusztítom az egész világot, mert én kilencágú szederinná* változom, széjjelfutok az egész világon, mindenki megbotlik bennem, s meg is hal mindjárt. Csak valahogy Ambrus királyfi el ne vágjon, mert ha csak két ágamat elvágja, elszáradok egészen, s nem lesz döghalál.
Na, a nyulacskának sem kellett több. Leugrott az asszony öléből, s szaladott ki az ajtón. De amint éppen kiugrott, jött vele szembe a három sárkány anyja, egy vén boszorkány. Ez csak rávetette a szemét, s mindjárt megismerte Ambrus királyfit. Összecsapta a kezét, nagyot sikoltott, s mondta a menyeinek:
- Tudjátok, hogy ki volt itt? Ambrus királyfi volt ez!
Egy szót sem szólt többet, szaladott a nyulacska után. De szaladott a nyulacska is, mint a veszedelem. Egyet ugrott, kettőt szökött, utolérte a bátyjait. Ott a fején keresztülbucskázott, megint Ambrus királyfi volt, s felült a táltos lovára.
- Szaladjunk, fiúk, mert különben vége az életünknek!
Visszanéznek a királyfik, s hát csakugyan repült utánuk a boszorkány a seprőnyélen, tátogatta rettentő nagy száját, s olyan nagy szelet csapott, hogy a királyfiakat majd leverte a ló hátáról.
Vágtatnak, vágtatnak a királyfik, de már úgy eltikkadtak a szomjúságtól, hogy a híja volt, meghaljanak. S íme, egyszerre csak mit látnak? Az út szélén állott egy szép körtefa. Földig húzták az ágait a piros körték, s az orrukat csak úgy megcsapta a jó körteszag.
- Álljunk meg, szakítsunk csak egy körtét! - mondotta a legidősebb királyfi.
- Hozzá ne nyúljatok - kiáltott Ambrus királyfi -, mert mindjárt szörnyethaltok!
Abban a pillanatban belevágott kardjával a fa gyökerébe, s a fa egyszeriben kiszáradott.
Továbbnyargaltak, s a kúthoz értek. A két idősebb királyfi inni akart a kútból, de Ambrus királyfi beleszúrt a kardjával, s a víz egyszeriben vérré változott.
Vágtattak tovább. Legelöl Ambrus királyfi, s amint a szederint megpillantotta, kettőt elvágott. Abban a pillanatban elszáradott mind a kilenc ága. Aközben a vén boszorkány csak repült, repült utánuk a seprőnyélen. Már szinte utol is érte őket. De áldott szerencsére az út mellett volt egy kovácsműhely, Ambrus leszökött a lováról, s azt mondta:
- Ti csak menjetek. Úgysem titeket kerget a boszorkány; én majd elbújok ebben a kovácsműhelyben.
Bemegy Ambrus a kovácsműhelybe, s mondja a kovácsnak:
- Hallja-e kend, kovácsmester, rejtsen el a műhelyében, s két esztendeig ingyen verem a vasat.
A kovács szívesen ráállott, elrejtette Ambrus királyfit. Mikor a boszorkány bejött a műhelybe, s kérdezte, hogy nem látott-e ilyen meg ilyen királyfit, azt mondta:
- Nem láttam én soha világéletemben semmiféle királyfit.
A boszorkány nagy haraggal elment. Hanem a kovácsműhelyben szörnyű meleg volt, s Ambrus királyfi estefelé egy kicsit kiment az erdőbe. Amint jár-kél az erdőben, egyszerre csak látja, hogy jő vele szemben egy kis kocsin egy rettenetes csúnya vén banya. A kocsi elé két macska volt fogva.
- Ejnye, de szép lovai vannak kendnek, nénémasszony - mondja Ambrus királyfi.
- Meghiszem azt - mondja a vén banya -, hátha még látnád, milyen jó futók. Gyere, ülj ide mellém! Úgy meghordozlak, hogy világ végéig megemlegeted.
Mit gondolt, mit nem Ambrus királyfi, fogja magát, ráült a kocsira. Hiszen csak az kellett a vén banyának, aki nem volt más, mint a három sárkány anyja. A macskák közé csapott az ostorával, s hej, uramistenem, nekiiramodtak a macskák, s vágtattak árkon-bokron át, hol a földön, hol a levegőben, s egyszerre csak hupp! leszöknek egy likon. Ott voltak a poklok országában.
-
No, Ambrus királyfi - mondotta a vén boszorkány -, most a kezembe kerültél. Innét ki nem szabadulsz, amíg engem feleségül nem veszel.- Hát akkor itt is maradok - mondotta Ambrus királyfi.
Azzal megfogta Ambrus királyfit, bevitte egy fekete toronyba. A fekete toronynak volt hét vasajtaja, s mind a hetet reá zárta.
Búsult szegény Ambrus királyfi, majd felvetette a nagy erős búbánat. A vén boszorkány mindennap meglátogatta, s megkérdezte:
- Akarsz-e a hazádba kerülni, Ambrus királyfi?
- Egyedül igen, de veled sohasem, te vén boszorkány.
Volt a vén boszorkánynak egy szobaleánya, az is el-eljárt a boszorkánnyal a fekete toronyba, s ez a leány egyszer a boszorkány nélkül is elment Ambrus királyfihoz, s azt mondta neki:
- Hallod-e, Ambrus királyfi, vedd el feleségül a vén boszorkányt, s majd meglátod, minden jóra fordul. Te is megszabadulsz a poklok országából, én is megszabadulok, mert tudd meg, hogy én is király leánya vagyok. Az apám országa éppen a poklok kapuja mellett van. Onnét raboltak el az ördögök, amikor egyszer arra sétáltam.
Hát jól van, Ambrus királyfi megfogadja a leány tanácsát, feleségül veszi a vén boszorkányt, s ahogy feleségül vette, kezdett neki hízelegni.
- Látod-e, megmondhatnád nekem, hogy honnét van ez a te hosszú életed s ez a te erőd? Ne félj, nem akarok rosszat, csak én is szeretnék olyan hosszú életű s olyan erős lenni.
A vén boszorkány hitt az Ambrus királyfi szavának, s elmondta, hogy van az erdőben egy vadkan, annak a vadkannak a fejében egy nyúl, a nyúlnak a fejében egy galamb, a galambnak a fejében egy iskátulya,* az iskátulyában van egy fekete meg egy fényes bogár. A fekete bogárban van az élete, a fényes bogárban az ereje.
De bezzeg hogy ment másnap jókor reggel Ambrus királyfi az erdőbe, megleste a vadkant, meglőtte. Vadkan fejét kettéhasította, kiugrott belőle a nyúl. Annak is kettéhasította a fejét. Nyúl fejéből kiröppent a galamb: kettéhasította a fejét. Abban volt az iskátulya. Annak a födelét szépen kinyitotta, s a fekete s a fényes bogarat összeroppantotta. Mire visszatért, ki volt terítve a vén boszorkány.
- No - mondja Ambrus királyfi a leánynak -, a boszorkány elpusztult, de hogy kerülünk ki innét?
- Ne búsulj semmit - mondotta a leány. - Nézd, van itt a falban egy fekete szekrény, abban a szekrényben egy aranyvessző. Ezzel a vesszővel csak meg kell suhintani ezt a palotát, s mindjárt aranyalma lesz belőle. Azután felülünk a boszorkány kocsijára. Csak meg kell suhintani az aranyvesszővel a két macskát, s úgy kirepítnek innét, mintha itt sem lettünk volna.
Csakugyan úgy lett minden, amint a lány mondotta. Egy szempillantásra kikerültek a poklok országából, éppen a leány hazájába. Ott az aranyalmát megsuhintották az aranyvesszővel, s lett olyan szép palota, hogy csudájára jártak az egész világról.
Még meg sem melegedtek az aranypalotában, hírül adták a leány apjának meg az Ambrus királyfi apjának, hogy hazakerültek. Összecsődítették az egész atyafiságot, papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogy ha meg nem haltak.
A FIÚ SZIKLÁJA
Erdélyben, Guraszáda nevű falu felett van egy magas szikla. Fiú sziklája a neve. Ennek a sziklának a tetején olyan csudafű terem, hogy az öregeket megfiatalítja, s a nehéz betegeket meggyógyítja.
Élt réges-régen ezen a környéken egy szegény szántó-vető ember. Nehéz betegségbe esett, jártak hozzá mindenféle javasasszonyok, kuruzslók, kenték a testét mindenféle csudaírral, de nem tudták meggyógyítani. Azt mondja egyszer egy javasasszony a beteg embernek:
- Elpróbáltuk már mindenféle csudafűvel, ami a Maros két partján terem. Itt már több csudafű nincs. Hanem látja-e kend azt a magas sziklát? Annak a tetején terem olyan csudafű, hogy az meggyógyítaná kendet.
Hiszen teremhetett annak a sziklának a tetején akármilyen csudafű, mikor az olyan meredek, olyan magas volt, hogy oda csak a madár repült fel, ember ott még nem járt soha.
Volt a szegény embernek egy növendék fia. Hallja, hogy mit mond a javasasszony. Szerette az apját erősen, hogyne szerette volna, s föltette magában: egy élete, egy halála, felmászik arra a sziklára. Mondta az apja:
- Hagyjad, fiam, meg sem próbáld, úgyis hiábavaló.
Jöttek a szomszédok, jöttek a falubeliek mind, hogy lebeszéljék. De hiába, ment a fiú, s az Isten megsegítette, fölmászott a szikla tetejére. Hát csakugyan a szikla tetején tenger sok füvet talált, olyant, amilyent még nem látott soha. Leszedett egy jó csomót, aztán indult vissza.
Azám, de csak akkor látta, hogy föl csak fölmászhatott valahogy, de lemenni nem lehet. Mit csináljon, hogy vigye le a füvet! Egyet gondolt, karját kinyújtotta, s meglobogtatta a marék füvet, hadd lássák a falubeliek, akik ott állottak a szikla aljában. Azután bedugta a kebelébe, s abban a szempillantásban leugrott a szikla tetejéről. Szörnyű halált halt a szegény fiú, de a csudafű meggyógyította az édesapját.
Azóta hívják azt a sziklát Fiú sziklájának.
MÁTYÁS KIRÁLY ÉS AZ ÖREG SZÁNTÓVETŐ
Egyszer Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre, s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kísérete is. Hatalmas nagyurak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt. Ezzel a szóval köszöntötte az öreget:
- Tisztességgel, öreg!
Felelte a szántóvető:
- Köszönöm az asszonynak!
Azt kérdi aztán a király:
- Hány pénzért dolgozik kend?
- Én bizony, felséges királyom, hatért.
- S hányból él kend?
- Kettőből - mondja az öreg.
- Hát négyet hová tesz kend?
Felelte az öreg:
- Azt a sárba dobom.
Tovább kérdez a király:
- Hát öreg, hány még a harminckettő?
- A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
- Hát a bakkecskét meg tudná-e fejni? - kérdezi a király.
- Meg biz' én, felséges királyom.
Azt mondja a király:
- Na, öreg, az isten áldjon meg, az én kérdéseimnek magyarázatját addig senkinek meg ne mondd, míg a képemet meg nem látod.
Továbbmegy a király, otthagyják az öreget, s azt mondja az uraknak:
- Na, urak, aki meg tudja magyarázni az én kérdéseimet, annak egy uradalmat adok.
Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt mit nem tenni, visszamentek az öreghez. Körülfogták, kérték, hogy mondja meg, mi annak a beszédnek a magyarázatja. Azt mondja az öreg:
- Hát nem hallották az urak, mit mondott a király? Addig nem szabad megmondanom, míg a király képét nem látom.
De így s de úgy - mondották az urak -, megfizetik urasan, csak magyarázza meg.
- Jól van - mondotta az öreg -, hát adjanak tíz aranyat.
Mindjárt leolvasnak az öregnek tíz csengő aranyat, s kérdi az egyik úr:
- Hát mikor a király azzal köszöntötte, hogy "tisztességgel, öreg", miért válaszolta kend, hogy "köszönöm az asszonynak"?
- Azért - felelt az öreg -, mert az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség.
- No, ez igaz - mondották az urak.
- De hogy veti kend a pénzt a sárba?
- Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha a sárba dobnám, mert sohasem látom.
- Hát az mi: hány még a harminckettő?
- Megmondom, ha leolvasnak tíz aranyat.
Jól van, leolvassák azt is.
- Ennek az a magyarázatja, hogy mikor fiatal voltam, harminckét fogam volt, most meg csak tizenkettő.
- No lám, ez nekünk eszünkbe se jutott - mondták az urak.
- Hát a bakkecskéket hogy fejné meg?
- Azt is megmondom tíz aranyért.
Leolvassák a tíz aranyat, s mondja az öreg:
- Hát úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.
De bezzeg elszégyellték magukat az urak, nagy bosszúságukban azt mondták:
- No, megálljon kend, majd megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédjét, pedig még a képét sem látta.
- Nem-e? - mondotta az öreg. - Én nem láttam a királyunk képét? De bizony láttam, itt van, ni! - s mutatta az aranyon a királynak a képét. - Mert úgy tudják meg az urak, hogy így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a beszédjét, míg pénzen nem látom meg a képét.
De most már az uraknak sem volt több szavuk, otthagyták az öreget, s nagy szégyenkezve a király után kullogtak.
A SZAMÁR MEG AZ OROSZLÁN
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon való életében, s kérdi tőle:
- Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?
Azt mondja a szamár:
- Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.
- No bizony, ha bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb? Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.
- Húzd le elébb te - mondotta a szamár -, aztán én is lehúzom.
Az oroszlán egyet nagyot ugrott, derékon fogta a fát, s lehajlította a földre.
- Hisz én ennél többet tudok - mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le. Éppen egy bokor tövébe esett a szamár, ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.
- Látod-e? Ilyen erős vagyok én!
Az oroszlán egy kicsit elszégyenlette magát, de mégis azt mondta:
- No, próbáljunk még egyet!
- Én sem bánom - mondta a szamár -, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.
"Hej - gondolta az oroszlán -, ennek fele sem tréfa!" Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladott, ahogy tudott.
Amint szalad, jön szembe vele egy farkas.
- Hát te hová szaladsz, oroszlán?
- Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.
- De már én szeretném látni azt az állatot - mondotta a farkas. - Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele!
- Nem megyek én - mondta az oroszlán.
- Ne félj, csak gyere! Csinálok egy nyírfa gúzst,* abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj.
Na, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfa gúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.
- Látod-e - mondja az oroszlán -, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.
- Gyere csak, gyere - biztatta a farkas -, ne félj tőle!
Egyet-kettőt lép még az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas: vitte őt is magával, szaladott esze nélkül.
Egyszerre csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult s megdöglött.
Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy reá vigyorog, nevet az ő gyávaságán.
Mondta az oroszlán:
- Hiszen neked nevetség, de nekem ijedtség!
Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladott.
Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A MARHA BOGÁROZÁSA*
Réges-régen, az ántivilágban,* a szarvasmarhák, akármilyen legyes idő volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak.
Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte őket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog.
Rekkenő nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül.
Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák.
Köszönti a gulyást illendőképpen, s kér tőle isten nevében egy kicsi tejet, hogy enyhítse a szomjúságát.
- Várj - mondotta a gulyás -, hadd pihenjek!
- Hát csak pihenj - mondotta Krisztus, s azzal továbbment.
De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind megfutamodott.
Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott.
Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál, terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tőle egy csepp tejet isten nevében.
- Jó szívvel, földi - mondotta a juhász -, csak várj, míg összeterelem a juhaimat.
Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépen összeterelődtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztus urunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzeg annál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idő van, nincsen nyugodalma.
A ZÖLD KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három leánya. Az a király nem szerette a leányait, s egyszer nagy haragjában azt találta mondani:
- Bárcsak az ördög vinné el ezeket a leányokat!
Még jóformán ki sem mondotta: megnyílt a föld, egyszerre három ördög ugrott elé, megfogták a három királykisasszonyt, nagy fergeteg kerekedett, s úgy elnyargaltak velük, hogy többet nem is látták.
A király mégis megbánta a szavát, búsult, bánkódott, de hamar megvigasztalódott, mert csakhamar három fiúval áldotta meg az Isten. A fiúk már nagy legények voltak, de senkitől sem hallották, hogy leánytestvérük is volt.
Eközben a király erősen leöregedett, s mindig sóhajtozott:
- Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék!
Hallották ezt a fiúk, s megegyeztek, hogy elmennek a tündérek kútjához, s fiatalító vizet hoznak az édesapjuknak.
Mondják, hogy mit akarnak, s az öreg király, akinek - közben legyen mondva - zöld király volt a neve -, jó szívvel beleegyezett, csak menjenek.
Elindul a három királyfi három aranyszőrű paripán. Estére kelve betérnek egy csárdába, ott ételt-italt rendelnek; esznek-isznak, s különösen a két idősebbnek olyan virágos kedve kerekedett, hogy nem is akartak továbbmenni a csárdából.
Eleget hívja a bátyjait a kicsi zöld királyfi, hogy induljanak, mert így soha, míg a világ s még két nap, a tündérek kútjához nem érnek, de az idősebb királyfiúk meg sem mozdultak, azt mondták az öccsüknek:
- Csak eridj, te bolond! Majd mi is odaérünk, s ha nem érünk, úgy is jó!
Jól van, a kicsi királyfi ott hagyta a bátyjait a csárdában, s még aznap egy rengeteg erdőbe ért. Rengeteg erdőben talált egy kicsi házat, s bement oda éjjeli szállásra. A kicsi házban egy öreg remete lakott.
A királyfi köszönti illendőképpen, a remete fogadja, s kérdi, hogy mi járatban van?
Mondja a királyfi, hogy a tündérek kútjához igyekezik: fiatalító vízért.
- Hej - mondja a vén remete -, abból a vízből én is szeretnék kapni, s ha visszakerülsz onnét valaha, hozz nekem is egy csöppöt. Hanem a te lovadon hiába ne is menj, mert azon sohasem jutsz oda. Van nekem egy tarka lovam, az ördögök lovával testvér, ülj erre: ez a világ végére is elvisz!
Megköszöni a királyfi a vén remete nagy jóindulatát, felül a tarka lóra, s még ki sem mennek az erdőből, megszólal a ló:
- Hallod-e, kicsi gazdám, míg a tündérek kútjához mennénk, több rendbeli utad lészen addig. Mikor te még a világon sem voltál, volt a te apádnak három leánya, mind a hármat elvitték az ördögök. Elébb azokat meg kell szabadítanunk, úgy megyünk a tündérek kútjához.
Először elmegyünk a legidősebb nénédhez. A sógorod nem lesz otthon, de én majd hazakergetem, s mikor megtudja, hogy a tündérek kútjához igyekezel, ő is kér, hogy hozzál a fiatalító vízből, de addig meg ne ígérd, míg azt a lepedőt neked nem adja, amelyik az ágyán van. Ennek a lepedőnek olyan tulajdonsága van, hogy ha magadra teríted, sem ördög, sem ember meg nem lát téged.
Ahogy ezt mondotta a tarka ló, nagyot fújt, s mint a nyíl felszállott a magas levegőégbe. Repült, mint a gondolat, erdők, mezők, tengerek felett.
Aztán egyszerre csak leszállott a földre, s megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota előtt.
- Itt lakik a legidősebb nénéd, kicsi gazdám. Te csak menj be, én meg kimegyek a selyemrétre, ott jár valahol a te ördög sógorod, mindjárt hazakergetem.
Bemegy a királyfi a palotába, a tarka ló is ki a selyemrétre, ott az ördögöt meglátja, s elkezdi hajtani.
- Haza, ördög, haza! Ott van a sógorod, adj neki vacsorát!
- Hej, kutya egye meg a májadat - mondotta az ördög a lónak -, te vagy a mi megölő hóhérunk!
De nem mert ellenkezni, szaladott a ló előtt, föl a palotába egyenesen.
A királyfi ott ült egy lócán, beszélgetett a nénjével, mikor az ördög belépett. Köszönti az ördög:
- Szervusz, sógor! Mi jóban jársz?
- A tündérek kútjához indultam, sógor - mondja a királyfi -, fiatalító vizet viszek az apámnak.
- Hej, sógor - mondja az ördög -, azt én is megpróbáltam, nem egyszer, de százszor, hanem a kútnak még közelébe se juthattam, mert a kúttól hetvenhét mérföldre már olyan szörnyű melegség van, hogy aki arra jár, töpörtyű lesz belőle.
- Nem bánom én, mégis odamegyek.
Aközben az ördög ételt-italt rakat az asztalra, kínálja a királyfit:
- Egyél-igyál, sógor, úgysem eszel-iszol sokáig.
Mondotta a királyfi:
- Ne félj attól, sógor!
Esznek-isznak, vígan vannak, s egy kicsi idő múlva megszólal az ördög:
- Ha a tündérek kútjához jutsz, sógor, hozz nekem is a vizéből! Nesze, itt van egy disznótök, merítsd tele. Adok aztán néked annyi aranyat, ezüstöt, amennyit elbírsz.
- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, van nekem elég; add nekem az ágyad takaróját!
Eleget az ördög, hogy így, meg úgy, mindent kívánjon, csak azt ne, de a királyfi azt mondta:
- Kell-e a fiatalító víz?
- Kell, sógor, kell!
- No, ha kell, add ide a takarót!
Mit volt mit nem tenni az ördögnek, odaadta a takarót, azzal a királyfi elbúcsúzott, felült a tarkára, s repültek tovább: erdők, mezők, tengerek felett.
Megszólal egyszer a tarka ló:
- No, édes gazdám, mindjárt leszállunk a mellé a palota mellé, ahol a középső nénéd lakik. Majd ez a sógorod is kívánja, hogy hozz neki a fiatalító vízből, de addig meg ne ígérd, míg az ujjáról a gyűrűt neked nem adja. Ennek a gyűrűnek az a tulajdonsága van, hogy akármilyen mélyen alszol, megszorítja az ujjadat, s mikor éppen szükség, akkor ébreszt fel.
Leszáll a tarka ló a földre, egy kacsalábon forgó gyémántpalota mellé. A királyfi bemegy, a ló meg kimegy a rétre, hogy hazakergesse az ördögöt, mert az is ott lődörgött a réten. Megtalálja az ördögöt, s űzőbe veszi.
- Haza, ördög, haza, mert itt a sógorod!
Az ördög mindjárt megismerte a lovat, látta, hogy az ő lovának a testvére, visszaszólt haragosan:
- Megyek, megyek, a kutya egye meg a májadat! Te vagy a mi megölő hóhérunk!
Felmegy az ördög a palotába, fogadja a sógorát nagy barátsággal; három akó* bort tétet az asztalra, s mindenféle jó ennivalót. Esznek-isznak, s közben megkérdi:
- Mi jóban jársz, sógor?
Mondja a királyfi, hogy miben jár.
Nagyot kacag az ördög.
- Hej, sógor, én százannyit érek, mint te, mégsem tudtam hozni a fiatalító vízből, pedig sokszor megpróbáltam.
- Próbáltad vagy nem próbáltad - mondotta a királyfi -, én is megpróbálom, s hozok is, meglátod.
- Hát akkor hozz nekem is, s annyi kincset adok, amennyit elbírsz.
- Nem kell a kincsed, add nekem a gyűrűdet.
- Azt nem adom!
- No, ha nem, nem is hozok vizet.
Azzal a királyfi felszedelőzködött s indult, de mikor az ajtóhoz ért, az ördög utána szaladt, s odaadta a gyűrűt.
Ahogy felült a tarkára, mondja ez a királyfinak:
- No, édes gazdám, még csak a legkisebb nénédhez megyünk. Az ő urának olyan kardja van, hogy csak szólani kell: kard, ki a hüvelyből! s ha annyi ellenség fog körül, mint fűszál a réten s csillag az égen, akkor sem kell félned, mert mind egy szálig levágja.
Megérkeznek a legkisebb nénjéhez, s megkapja a királyfi a kardot, éppen olyan móddal, mint ahogy megkapta a takarót, a gyűrűt, s úgy indultak a tündérek kútjához.
Fölszáll a tarka a levegőégbe, hét nap s hét éjjel szállott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Akkor aztán leszállott a földre, s megállott egy olyan palota előtt, amilyent még emberi szem nem látott. Ezüst volt a fundamentoma,* arany az oldala, gyémánt a fedele. Kilencszázkilencvenkilenc ablaka volt, aranyból, gyémántból valamennyi. S éppen annyi garádicsa,* az is színarany.
Mondotta a tarka:
- Menj fel ide, édes gazdám! Itt lakik a tündérek királynéja. Most éppen vacsorázik, egyedül, magában. Vedd a takarót magadra, ülj le mellé, s egyél-igyál te is. Ne félj, nem lát meg, csak annyit lát, hogy valaki eszik-iszik, de nem tudja, hogy ki. Azután feküdj le, s hajnalban, mikor a gyűrű szorítja az ujjadat, hamar szedd magadra a gúnyát, s gyere le hozzám, hogy vizet meríthessünk a kútból.
Fölmegy a királyfi a tündérkirályné palotájába, hát csakugyan éppen vacsorázik a királyné. Leül mellé a királyfi, jól eszik-iszik a sok drága ételből-italból, de a királyné csak azt látta, hogy fogy az étel is, az ital is, nem látott senkit.
Haj, istenem, megijedt a tündérkirályné, végigszalad hetvenhét szobán, fellármázza a tündéreket:
- Talpra, talpra! Szaladjatok a kúthoz, fújjátok az ólmot, hadd égjen, mert valaki kerülgeti a kutat.
De teremtő istenem, lett erre szörnyű nagy tűz a tündérek kútja körül! Támadt olyan forró melegség, hogy a kúttól hetvenhét mérföldre megsült ember, állat, minden.
Azalatt a királyfi aludott szép csendesen, de egyszerre csak szorítani kezdi a gyűrű, felugrik az ágyból, szalad a lovához, felpattan a hátára.
Mondja a ló:
- Látod-e azt a tüzes folyót, édes gazdám? Azon túl van a tündérek kútja. Amennyi tündér, mind az ólmot fújja. Kapaszkodj belém jól, mert ha lefordulsz a hátamról, szörnyű halálnak halálával halsz meg. Olyan magasra szállok veled, hogy a fejed a csillagokat veri, oda nem ér el az ólom melegsége. Aztán a kút felett hirtelen leereszkedem. Te pedig azt a tököt, mit a sógorod adott, szúrd a kardod hegyére, s mielőtt az én lábam a kúthoz érne, hirtelen merítsd meg a tököt, mert ha elébb ér le az én lábam, vége az életednek, vége az enyémnek is.
Fölszáll a ló a levegőégbe, fel olyan magasra, hogy a királyfi feje a csillagokat verte, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s mint a gondolat, leszállott a tündérek kútjához.
Áldott szerencsére a királyfi, mielőtt a ló lába a kutat érte volna, megmerítette a tököt, azzal hopp! nekiiramodott a ló, fel ismét a levegőégbe.
Kiabálhattak, fenyegetőzhettek a tündérek, egy pillantásra úgy eltűnt a szemük elől, mintha soha ott nem járt volna.
Mentek egyenest a királyfi legkisebb nénjéhez, ott a takarót magára vette a királyfi, ettől a sógora nem látta meg, s elvitte a nénjét. Ugyanígy vitte el a középsőt; ugyanígy a legidősebb nénjét is. Vitte mind a hármat a lován, úgy mentek a vén remetéhez.
Már messziről kiáltotta a remete:
- No, fiam, hoztál-e fiatalító vizet?!
- Hoztam, öregapám, hoztam!
- Hát akkor csak cseppents a tenyeremre egy cseppet.
Reácseppent a királyfi, s hát uramteremtőm, abban a pillanatban megfiatalodott a remete.
- No, fiam, köszönöm, hogy megfiatalítottál. Tartsd meg a tarka lovat, legyen a tiéd, van még ennek testvére, az kiszolgál engem.
Megköszöni a királyfi a lovat, elbúcsúzik a remetétől, s még egy nap sem telt belé, otthon volt a nénjeivel. A bátyjai már rég otthon voltak, s az öreg király azt hitte, hogy valahol elpusztult a legkisebb fia. De aztán nagy volt az öröm, mikor mind haza kerekedtek. Hát még mikor a királyfi a fiatalító vízből rácseppentett az apja kezére - annak örült csak igazán a király. Már alig tudott tipegni-tapogni, s ím, egyszerre úgy megfiatalodott, hogy még szebb s erősebb lett, mint volt réges-régen, fiatal korában. Hanem eközben mi történt? Eközben az történt, hogy a tündérek királynéjának nem volt nyugodalma, s elindult Tündérországból a tündéreivel, hogy megkeresse azt a királyfit - mert jól tudta, hogy nem lehetett más királyfinál -, aki merített a tündérek kútjából. Megérkezik a tündérkirályné a zöld király országába, s hírül adja előre, hogy álljon elé az a királyfi, aki a tündérek kútjából merített, s a felesége lesz annak.
De bezzeg búsult most a két idősebb királyfi, hogy miért nem voltak a tündérek kútjánál.
Jön a királyné a király udvarába, ott egy nagy kádat megtöltet ólommal, keverteti, s felkiált:
- Aki a tündérek kútjából merített, ugorjék ebbe a kádba; arról tudom meg, hogy ott volt-e, vagy sem.
A király s a két legidősebb fia szeretett is volna beleugorni, nem is, hanem a legkisebb királyfi egy szempillantásig sem gondolkozott, elővezettette az istállóból tarka lovát, s fölpattant a hátára. Akkor a ló felszállott a levegőbe, mint a nyíl, onnét egyenest le a kádba, s amint szállott lefelé, az egyik orra lyukán felszívta a forró ólmot, a másikon visszaeresztette: úgy ereszkedett bele a kádba, s az ólom úgy lehűlt, hogy semmi bajuk sem lett.
- Te vagy az, te vagy az, aki nálam járt! - kiáltott a tündérek királynéja. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Egyszeriben nagy lakodalmat csaptak, a lakodalom után fölkerekedtek, s Tündérországig meg sem állottak. Még ma is élnek mind a ketten, ha meg nem haltak.
A RÓKA MEG A PACSIRTA
Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:
- Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.
Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét?
Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja:
- Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.
Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen.
Odament egy kis kutyácska, s kérdi tőle:
- Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?
- Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat.
- No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: "hát csak szántsad, ha van ekéd".
Másnap csakugyan eljő a róka, s mondja a pacsirtának:
- Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet.
- Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd.
- Hiszen várj csak, mindjárt felszántom - mondotta a róka.
Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált:
- Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!
Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát - uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától.
Bent a likban elkezdett áradozni a róka:
- Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat!
Akkor a két első lábának szólott:
- Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!
Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.
- No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét!
Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.
Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát.
Így volt, vége volt, mese volt.
RAVASZ JANCSI
Volt a világon egy szegény ember: Ravasz Jancsi volt a neve. Azért hívták Ravasz Jancsinak, mert mindig ravaszságon járt az esze. Azt mondja egyszer a felesége Jancsinak:
- Jobb volna, ha dolgoznál, s nem mindig huncutságon járna az eszed!
No, az igaz, hogy olyan szegények is voltak, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem.
Volt Jancsinak egy rozsdás puskája, a vállára veti, s kimegy az erdőbe vadászni. Amint megy, mendegél az erdőben, meglát egy nyulat, ráfogja a puskát, célozza, de a nyúl megszólal:
- Ne lőj meg, te szegény ember, mert én anélkül is a tied leszek, veled megyek, s tégy velem, amit akarsz.
Jól van, Jancsi nem is lövi meg a nyulat. Hazaviszi, s mondja a feleségének:
- No, feleség, hoztam egy nyulat, ne búsulj. Most már jól élünk, amíg ebben tart.
- Azám - mondja az asszony -, nyúl van, de kenyér nincs. Jobb volna, ha bevinnéd a városba, s ott eladnád, s az árából aztán vennénk egyet s mást, ami kell.
Bemegy Jancsi a városba, kiül a piacra, s hát egyszer jő három ember, akik testvérek voltak, s Jancsit jól ismerték. Kérdik tőle:
- Mit árulsz, Jancsi?
- Én sürgönyözőt* - mondja Jancsi.
- Hát az mi, te? - kérdik az emberek.
- Az a', hogy a levelet csak a hátára kell ragasztani, s úgy elsürgönyözi, mint a telegráf.*
- Hogy adod?
- Odaadom háromszáz pengő forintért.
Az emberek bizony nem sokáig gondolkoztak, lefizetik Jancsinak a háromszáz pengő forintot. Jancsi nagy vígan hazamegy a pénzzel, emezek meg mindjárt levelet írnak, hogy kipróbálják a nyulat. A levelet ráragasztják a hátára, aztán egy pokróccal még meglegyingetik, hogy jobban szaladjon.
No, a nyúl el is szaladt. De úgy elszaladt, hogy vissza sem jött többet.
Másnap Jancsi kimegy megint az erdőbe, meglát egy farkast, reá céloz, de a farkas is megszólal:
- Ne lőj meg, Te szegény ember, mert én anélkül is veled megyek.
Hazaviszi Jancsi a farkast, de meg sem állapodott vele otthon, vitte ezt is a vásárra. Ahogy kitelepedett a piacra, jön a három ember nagy haraggal, s mondják neki:
- No, Jancsi, megcsaltál! A sürgönyözőt elküldöttük, de nem jött vissza.
- Hát az hogy lehet? - kérdezte Jancsi. - Mit csináltak neki?
- Nem csináltunk mi egyebet, csak pokróccal egy kicsit meglegyingettük, hogy jobban szaladjon.
- Jaj, úgy nem csuda - mondotta Jancsi. - Minek ijesztették meg a pokróccal, amiatt nem jő vissza!
Összenéztek az emberek, s mondták:
- A' bizony, igaza lehet Jancsinak.
- Hát most mit árulsz? - kérdezte az öregebb testvér.
- Én juhszaporítót - mondotta Jancsi.
- Mit árulsz, te?
- Mondom, hogy juhszaporítót!
- Hát ez hogy szaporítja a juhokat?
- Az úgy, hogy este csak eresszék be a juhok közé az akolba, s reggelre annyi juh lesz, hogy be sem tudnak menni az ajtón.
- Ejnye be jó - mondják a testvérek -, ezt vegyük meg!
Mindjárt le is fizetnek érte háromszáz pengő forintot, hazaviszik a farkast, beeresztik az akolba a juhok közé, s rázárják az ajtót, hogy ki ne szaladhasson.
Megy reggel az ember az akolhoz, akarja kinyitni az ajtót, ím, nem tudja nyitni. Bekukucskál az ablakon, s hát ott fekszik mind a juha az ajtó előtt. A farkas mindeniknek kiharapta a nyakát.
Jön a középső testvére a bátyjához, s kérdi:
- No, bátya, megszaporodtak-e a juhok?
- Ezek meg, öcsém, annyian vannak, hogy az ajtót sem tudom benyitni, csak vigyed a juhszaporítót, hadd szaporodjék a tied is.
Elviszi a középső testvér a farkast, ő is beereszti a juhok közé, s éppen úgy járt, mint a bátyja.
Jő reggel az öccse, a legfiatalabb.
- Megszaporodtak-e a juhok, bátya?
- Meg, öcsém, meg, csak vigyed a szaporítót, hadd szaporodjanak a te juhaid is.
Elviszi az ember a farkast, beereszti a juhok közé, s reggelre csakugyan megszaporodtak az ő juhai is, ott feküdtek mind egy rakásban az ajtó előtt: valamennyit megölte a farkas.
- "No, ezek jól megszaporodának!" - mondja magában az ember, s megy a középső bátyjához, hadd lássa, csakugyan azok is úgy szaporodtak-e meg, mint az ő juhai.
Hát azok is bizony éppen úgy szaporodtak meg. Mennek a legöregebb bátyjukhoz, s reá támadnak, hogy minek vitette el a farkast velük, ha tudta, hogy megöli a juhokat.
- Hát, gondoltam magamban, együtt vettük s együtt károsodjunk.
- Igaza van a bátyánknak - mondották a félkegyelmű emberek, hanem egyszeriben elhatározták, hogy mennek, s ott ütik agyon Ravasz Jancsit, ahol találják. Bemennek a városba, s hát ott ácsorog Jancsi a piacon, egy nagy bot a kezében. Reá támadnak:
- No, megállj, te istentelen! Miféle juhszaporítót adtál te nekünk?! Amennyi juhunk volt, mind megölte.
- Hát az hogy lehet? - kérdezte Jancsi. - Bizonyosan bezárták az ajtót utána.
- Be hát, hogyne zártuk volna!
- Jaj, úgy nem csuda! Nyitva kellett volna hagyni az ajtót.
Összenéznek az emberek, s mondják:
- A' bizony, igaza lehet Jancsinak, nem kellett volna az ajtót bezárni.
- Hát most mit árulsz, Jancsi? - kérdezte az öregebbik.
- Nem árulok én egyebet, csak ezt a botocskát.
- No, az ugyan nem sok - mondották az emberek -, ezt tőled senki meg nem veszi.
- Dehogynem, csak tudják meg, hogy mire jó, megveszik drága pénzen.
- Ugyan, mire lehet jó?
- Ez arra jó, hogy akinek vén felesége van, bújtassa be a kemencébe, s mikor mászik kifelé, koppintsa jól fejbe, s mindjárt megfiatalodik.
- Ejnye de jó! - mondották az emberek. - A mi feleségeink is vének, jó volna, ha megfiatalodnának.
Egyszeriben megalkusznak, megveszik a botot háromszáz pengő forintért, s elhatározták, hogy először is a legöregebb testvér próbálja ki. Annak volt legvénebb felesége.
- No, feleség - mondotta nagy örömmel -, hoztam fiatalítót, bújj a kemencébe.
De bezzeg az asszony kapott rajta. Bebújik a kemencébe, ott ül egy kicsit, aztán mondja az ura: no, most bújj ki! Ahogy kidugta a fejét a kemence száján, jól nekihuzakodik az ember, s úgy fejbe vágja a feleségét, hogy egyszeriben megfiatalodott: vihették a temetőbe.
Éppen így járt a másik két ember is. No de most már csakugyan elhatározták, hogy elpusztítják Ravasz Jancsit, mert különben még őket is kipusztítja a világból. Hanem Ravasz Jancsi megérezte a sáfrány illatját, s nagy hirtelenséggel koporsót csinált, abba belefeküdt, a fedelét reá is szegeztette a feleségével, de hagyott rajta egy nagy lyukat, hogy meg ne fulladjon.
Jőnek a félkegyelmű emberek, de már az útra kihallatszott az asszonynak a sírása, a jajgatása. Bemennek a házba, kérdik az asszonyt:
- Hát kend miért sír, néne?
- Jaj, hogyne sírnék! Nem látják-e kendtek, koporsóban fekszik a lelkem, jámbor uram?!
- Bizony kár volt érte - mondották az emberek -, jó ember volt.
Azzal szépen elmentek, s akkor aztán, hopp! Ravasz Jancsi felütötte a koporsó fedelét, kiugrott a szoba közepére, nagyot kacagott, s még máig is él s huncutkodik, ha azóta igazán meg nem halt.
A KÍGYÓBŐR
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak tizenkét fia. Az a szegény ember egyszer kimegy az erdőbe fát vágni, s amint vágja a fát, csak előbújik a bokorból egy nagy kígyó, s megszólítja a szegény embert:
- Hallod-e, te szegény ember, vígy el magaddal, s tarts a házadnál!
Megijed a szegény ember, nem tudta hamarjában, hogy mit válaszoljon.
Vigye-e, ne-e? Szerencsétlenséget hoz-e a házához, vagy szerencsét.
Azt mondja mégis:
- Én elviszlek jó szívvel, de tudd meg, hogy nekem tizenkét fiam van, s azoknak is mikor van mit egyenek, mikor nincs.
- Csak vígy el, szegény ember, nem bánod meg.
Hát jól van, ölébe veszi a szegény ember a kígyót, hazaviszi, a házban szépen leteszi a földre.
Hanem a szegény asszony szinte kétségbeesett, mikor a kígyót meglátta.
- Jaj, hogy volt lelke s istene - mondotta a szegény asszony -, hogy kígyót hozzon a házhoz!
Elmondja a szegény ember, hogy s mint történt a dolog, Isten neki, majd lesz, ahogy lesz!
Aközben a fiúk bejönnek a házba, letelepednek az asztal köré, az asszony beteszi a levest az asztal közepére, s kanalazni kezdenek.
Egyszer csak megszólal a kígyó az asztal alól:
- Édesanyám! Adjon nekem is egy tányér levest!
Leadnak neki egy tányér levest, de azt egy szempillantásra felhabzsolta, s megint megszólalt:
- Édesanyám, adjon kenyeret is! Mégpedig egészet. Ha lehet, akkorát, mint egy taligakerék, mert erősen éhes vagyok.
- Jaj, lelkem, fiam - mondja az asszony -, hiszen adnék én jó szívvel, ha volna, de nincs.
- Csak menjen ki, édesanyám, a kamarába, majd meglátja, hogy lesz ott.
Kimegy az asszony a kamarába, s hát uramteremtőm, szeme-szája tátva marad a nagy álmélkodástól. Mert azt emberi szem nem győzte belepni, ami abban a kamarában volt.
Arany, ezüst, gyémánt kádakban állott; kenyér, szalonna, kolbász s minden, mi jó, megenni való; bor tömérdek hordóval: alig fért be a szegény asszony a kamarába. Bezzeg hogy volt kenyér is. Nem egy, de tíz is, mind akkora, mint egy taligakerék.
Hiszen lett mindjárt a szegény ember házánál nagy hejehuja, vigasság. Oda csődült az egész falu; ettek-ittak, vígan voltak.
Mikor a falu népe elszéledett, azt mondja a kígyó a szegény asszonynak:
- Édesanyám, menjen el a királyhoz: kérje meg nekem a legkisebbik leányát.
- Ó, lelkem, fiam! - vonakodott a szegény asszony -, hát azt én hogy merjem megcselekedni?
- Csak menjen el, s egyéb gondja ne legyen.
Mit volt mit nem tenni, elmegy a szegény asszony. Megy a király színe elé, s elmondja nagy bátortalanul, hogy miért küldötte a fia. Azt mondja a király:
- Jól van, te szegény asszony, én a fiadnak is adom a leányomat, csak eredj vissza, s mondd meg neki, hogy küldjön egy zsák aranyat, de az a zsák akkora legyen, mint egy jó nagy ember. Akkor aztán legyen övé a leányom. De ha ennek nem képese, megmondhatod, hogy pusztuljon az országomból, mert különben karóba kerül a feje.
Hazamegy a szegény asszony, mondja rendre a kígyónak a király üzenetét.
De bezzeg töltetett aranyat, nem egy zsákkal, hanem tízzel is. Gondolom, még többel is, mert úgy láttam, mint ma: hat egész vágás* szekéren vitték a tömérdek aranyat.
Hej, uramteremtőm, megörvendett a király, hogy ilyen szörnyű gazdag veje akadott. Egyszeriben mondja a legkisebb leányának:
- No, leányom, készülj az esküvőre! Ma lesz a nénéid lakodalma, ma lesz a tiéd is.
Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, befogatott a király hat paripát aranyos hintóba, s úgy küldött a kígyó után. De mit gondolt, mit nem a királykisasszony, kisurrant a palotából, s beült a hintóba: látni akarta előre, hogy milyen lesz az ő vőlegénye.
Hej, édes istenem, sírt-rítt a kicsi királykisasszony, még földhöz is verte magát, mikor meglátta a vőlegényét. De hiába sírt-rítt, beültették a hintóba, szépen melléje ült a kígyó, s úgy mentek vissza a király városába.
A szegény királykisasszony még le is takarta egy nagy ruhával, hogy ne lássák a vőlegényét. De hiába takarta le, mert mikor az udvarba megérkeztek, leszökött a kígyó a hintóból, úgy csúszott a királykisasszony után fel a palotába. Ott már javában állott a két idősebb királykisasszony lakodalma.
De volt nagy szörnyülködés, mikor meglátták a kígyót.
Azt mondta a király:
- No, te isten csúf állatja! A szavamat meg nem másolhatom, leányomat neked adom, de itt, az én palotámban nincs helyetek, pusztuljatok innét!
Kiszalad a királykisasszony nagy sírással-rívással, utána a kígyó, s amint mennek le a grádicson, mondja a királykisasszonynak:
- Ne keseregj, szép királykisasszony, mindjárt minden jóra fordul!
Volt a király udvarában egy kicsi ház, abba bementek, s hát uramteremtőm, abban a szempillantásban a kígyóból olyan szép királyfi lett, amilyent a világ még nem látott.
Mondja a királykisasszonynak:
- No, látod-e? Nem vagyok én kígyó, csak egy vén boszorkány elvarázsolt volt, hogy kígyóbőrben járjak tizenkét esztendeig. Éppen ebben a szempillantásban telt ki a tizenkét esztendő.
Hej, örült a királykisasszony! Fel akart szaladni a palotába, hogy mondja meg az édesapjának, mi történt, hanem a királyfi azt mondta:
- Te csak maradj itt, felmegyek én!
Jól van, felmegy a királyfi a palotába, szép aranyos gúnyában. Bezzeg fogadták ott nagy örömmel. Nem ismerte senki, de gondolták, hogy valami gazdag királyfi lehet.
Egyszeriben első helyre ültették, azután meg biztatták, hogy táncoljon. Hiszen nem kellett sokat biztatni, mindjárt táncra kerekedett a királyfi. Egyszerre mit gondol, mit nem, tánc közben keresztülbucskázik a fején, fehér galambbá változik, s azzal kiröppen az ablakon.
De volt nagy álmélkodás, csudálkozás! Vajon ki s mi lehetett ez a legény? Sajnálták is erősen, hogy elrepült, mert nagyon szépen táncolt. Aközben meg gondolkozik a király, gondolja, mégis lemegy a leányához s a kígyó vejéhez, hadd lám, mit csinálnak?
Bemegy a kicsi házba, s hát uramteremtőm, ott ül a leánya az asztalnál, s szemben ül vele a kígyó - akarom mondani, az a királyfi, aki galamb képében kirepült volt a palotából. De bezzeg most a királynak is megjött a kedve. Vitte fel a leányát s a vejét a palotába, s még csak most lett igazi nagy hejehuja, lakodalom. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást húzták a cigányok, járták a legények s a leányok. Akkor a királyfi elvitte a feleségét az ő országába. Vitte a szegény embert is a feleségével s tizenkét fiával. Nagy úr lett mindenikből. Sóra-fára nem volt többet gondjuk, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
AZ EMBER ÉLETIDEJE
Mikor Isten a teremtés munkáját bevégezte, magas színe elé hívatta az embert, s kérdezte:
- Hány esztendeig szeretnél élni?
Az ember egy kicsit gondolkozott, s azt felelte:
- Elég lesz, Uram, harminc esztendő.
De ahogy kiment az Istentől, mindjárt megbánta, hogy olyan kevés életidőt kért. Az ember után az ökör ment be, s ez húsz esztendőt kért az Istentől.
Kijő az ökör, de mindjárt megbánja, hogy húsz esztendőt kért, gondolta, elég neki tíz esztendő is.
Azt mondja az ember az ökörnek:
- Ha sokallod, add nekem felét.
Az ökör odaadta jó szívvel.
Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bemegy a szamár, s kérdi az Úr tőle:
- No, szamár, hány esztendőt adjak neked?
- Annyit, Uram, mennyit az embernek, éppen harminc esztendőt.
De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért.
Kérdi odakint az ember:
- Hány esztendőt kértél, szamár?
- Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetem azalatt.
- Hiszen ha sokallod - mondotta az ember -, add nekem a másik tizenöt esztendőt.
- Jó szívvel - mondotta a szamár. - Legyen a tiéd!
Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje.
A szamár után a kutya ment be, az tizenkét esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek.
Most már volt hatvanhárom esztendeje.
A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az embernek tízet.
Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, s jelentette az egyezséget.
- Jól van - mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy.
Hanem mi lett ebből az egyezségből?
Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cepeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát.
Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.
A VÉN KUTYA
Egyszer volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni.
Azt mondja az ember a feleségének:
- Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom.
Mondotta az asszony:
- Ne lője meg, lelkem, uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól.
De így s de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember.
A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatjában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél az erdőn, találkozik egy farkassal.
Kérdi a farkas:
- Hát neked mi bajod van? Miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lőni.
- Ne búsulj - mondja a farkas -, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem aztán adj egy bárányt nekem.
A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja:
- Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg.
Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is. Leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdő szélire, ahol a kutya várt reá.
Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, de lett, uramistenem, sírás, jajgatás! Szaladtak erre-arra, mindenfelé. Ők sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jő a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett a kutyának azután becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták.
Telt-múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdőbe.
Hanem visszakiáltott a kutyának:
- Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítlak becsületre!
A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött elébb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe.
A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre az a kutya tartott.
Már messziről látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára.
Hej! Uramteremtőm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas fölmászik egy fára; a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszott ki.
Amikor a kutya s a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába.
- Jaj! Jaj! Ne bántsatok! - jajgatott a vaddisznó. - Ott a fán a bűnös, én nem vétettem senkinek.
A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna ki. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga.
Erősen elszégyenlette magát, leszállott a fáról, s kibékült a kutyával.
Így volt, vége volt, mese volt.
A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA
Mesét mondok nektek: a nyulacskáról meg a harangocskáról. Volt egyszer egy nyulacska, s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdőben, addig ment, mendegélt, hogy erősen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában: "Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!"
Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belső ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát amikor felébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludott, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelső ágán a szépen szóló harangocska.
Felszól a nyulacska:
- Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le!
- Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára?
Megharagszik a nyulacska, mondja a fának:
- Fa, add ide az én szépen szóló harangocskámat!
- Nem adom biz én!
- Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod!
Szaladott a baltához, s kérte:
- Balta, vágd ki a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
- Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, mit vágjak!
- Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod!
Szaladott a köszörűkőhöz, s kérte:
- Köszörűkő, köszörüld meg a baltát, balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat.
- Nem köszörülöm biz én!
- Nem-e? Mindjárt megköszörülöd te!
Szaladott a vízhez.
- Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megköszörülni a baltát, balta nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a víz:
- Bizony nem hajtom én a köszörűkövet, van nekem, amit hajtsak, elég.
Továbbfutott a szegény nyulacska, szólította a bikát:
- Bika, idd meg a vizet, víz nem akarja hajtania köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megélezni a baltát, balta nem akarja levágni a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a bika:
- Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget.
Haj, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz.
- Vadász, lődd meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a vadász:
- Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát!
Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.
- Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi még a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.
- Nem csípem biz én.
- No, megállj - mondotta a nyulacska -, mindjárt elpanaszollak a macskának!
Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve:
- Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret, lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja ide szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a macska:
- Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet.
Továbbszaladt a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel.
- Tehén, adj nekem tejet! Tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika megissza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő megélezi a baltát, balta levágja a fát, fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat.
Mondotta a tehén:
- Adok én jó szívvel, csak előbb hozz füvet.
Szaladott a nyulacska a kaszáshoz.
- Kaszás, adj nekem füvet, füvet adom tehénnek, tehén nekem tejet ád, tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát stb.
Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának.
Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt elfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát, vadász meglőtte a bikát, bika megitta a vizet, víz hajtotta a köszörűkövet, köszörűkő élesre fente a baltát, balta levágta a fát, fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát.
De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára, giling-galang - szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska.
Aki nem hiszi - járjon utána.
MESE A DOHÁNYRÓL
Egyszer egy szegény ember kint üldögélt a kapuban. Amint ott gondolkozik, arra megy az ördög, odaad neki egy dohánymagot. Azt mondja:
- Ezt a magot vesd el, szegény ember! Majd ha kikél, idejövök, megkérdezem a nevét, s ha addig ki nem találod, vége az életednek.
Nem tudta a szegény ember, mit csináljon: elvesse-e, ne-e a magot. Ha elveti, az is baj - ha nem veti, az is baj. Így is, úgy is elpusztítja az ördög.
Hát mégis csak elvetette a magot. Ki is kelt a földből egy szép növevény,* de a nevét nem tudta kitalálni, mert soha olyat nem látott. Mások sem tudták megmondani, mert az volt a világon az első dohány.
Jön az ördög, s kérdi a szegény embert:
- No, szegény ember, tudod-e a nevét ennek a növénynek?
- Nem tudom, lelkem, ördögöm. Kegyelmezz árva fejemnek, majd később kitalálom.
- Jól van - mondja az ördög -, most az egyszer megkegyelmezek az életednek, de ha másodszor eljövök, megmondd a nevét, mert különben nincs több kegyelem.
Elmegy az ördög, s a szegény ember nem találta helyét nagy bánatában, olyan szomorú volt, mint a háromnapos esős idő.
- Hát kend ugyan miért búsul? - kérdi a felesége.
- Ó, hagyd el, feleség, ne is kérdezd, úgy sem tudsz segíteni az én bajomon.
- Hátha mégis segíthetek - mondja az asszony.
Addig s addig faggatta az urát, amíg el nem mondta a baját.
- No, lássa-e kend - mondta az asszony -, ezért ugyan kár búsulni, majd segítek én kenden! Hordjon csak jó csomó sarat az udvarra, a többit bízza reám.
A szegény ember jó nagy sarat csinált az udvaron, az asszony meg belefeküdt, jól meghengergőzött benne, hogy csupa sár volt tetőtől talpig. Mikor bement a szobába, kihasította a dunnát, belebújt, ami toll volt benne, az mind ráragadott. Mikor kibújt a dunnából, olyan volt, mint egy szörnyeteg.
Kimegy az asszony a szobából, hát éppen akkor fordul be az ajtón az ördög.
Az asszonynak sem kellett több, szalad egyenesen a dohánypalántának.
Látja ezt az ördög, megijed, hogy ez a szörnyeteg még eltapossa a dohánypalántát, odakiált a szegény embernek:
- Hé, atyafi, hé! Hajtsd el onnét azt a szörnyeteget, mert mindjárt eltapossa a dohánypalántát!
De bezzeg megörült a szegény ember, mert már tudta a nevét annak a növevénynek.
Az ördög erősen elszégyellette magát, s elkullogott. Most már ismeri mindenki a dohányt: szegény ember - gazdag ember. Elterjedt az egész világon, nemhiába kapták az ördögtől az első magot.
A SZEGÉNY EMBER HÍDJA
Mikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egy folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki a folyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának:
- Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény vándoroknak mindig a vízben járni.
Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s meglátta a hidat, erősen megörült neki. Mondja Szent Péternek:
- Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta?
- Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelyből a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan kulacsot, melyből sohasem fogy ki a bor.
Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is.
Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettő múlva, megint a hídra kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül, hogy ismét kérdezte Pétert:
- Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?
- Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet, amelytől egy huzintásra* a kasza megélesedik.
Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek.
Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Útközben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendő múlva harmadszor is visszakerült a hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak.
Mondta Péternek:
- Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?
Mondotta Péter:
- Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden időszakban van gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni.
- Jól van, Péter - mondotta Krisztus urunk -, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli.
Meg is adta mindjárt.
A szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
AZ ELRABOLT KIRÁLYKISASSZONY
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy szépséges szép leánya. A királyfik és a hercegek egymásnak adták az ajtókilincset, s éppen arra került volt a sor, hogy a királykisasszony jövendőbélit válasszon magának, de mikor gyülekezni kezdettek a királyfik s a hercegek, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, benyargalt az udvarba két sárkány, megragadták a királykisasszonyt, s elvitték nagy Sárkányországba.
Hej, istenem! Lett nagy búbánat s szomorúság a palotában. A király egyszeriben kihirdettette ország-világon, hogy annak adja a leányát s melléje fele királyságát, aki visszahozza nagy Sárkányországból.
Hiszen próbáltak is szerencsét sokan, minden rendű és rangú legények, de egy sem tudta visszahozni a királykisasszonyt.
Volt a király városában egy szegény ember, s annak két fia. Jancsinak hívták az egyiket, Pistának a másikat.
Azt mondja Jancsi:
- Édesapám, én elmegyek, szerencsét próbálok, hátha visszahozom a királykisasszonyt.
Mondta a szegény ember:
- Jól van, fiam, eredj isten hírével.
Feltarisznyálják a legényt, elindul hetedhétország ellen. Ment hegyeken-völgyeken át, s egyszer egy rengeteg erdőbe ért. Leül egy fa alá, előszedi az elemózsiát, elkezd falatozni, s amint falatoznék, körülveszi egy nagy sereg hangya.
Megszólal a legöregebb hangya:
- Te legény, adj ennünk! Három napja nem ettünk semmit.
De a legény, még ami morzsa a földre hullott, azt is összeszedte, még rá is taposott a hangyákra, s azzal továbbment.
Ment, mendegélt, keresztül az erdőn, s ért egy nagy tóhoz. Abban a tóban volt tizenkét kacsa, s amint a legényt meglátták, mind kiúsztak a tó szélére, nyújtogatták a nyakukat, tátogatták a szájukat: ennivalót kértek ezek is a legénytől, de a legény ezeknek sem adott. Még felkapott a földről egy nagy darab fát, s nagy haraggal a kacsák közé vágott.
Továbbmegy, s hát még egy hajításnyira sem megy, egy nagy fekete várhoz ér. Gondolja magában, hátha itt van a királykisasszony. Megy a vár kapujához, s jól megdöngeti. Abban a pillanatban kinyílik egy ablak, kinéz rajta egy öregasszony, s kérdi a legénytől:
- Hát te mit akarsz? Minek jöttél ide?
- Én a királykisasszonyt keresem, akit a sárkányok elraboltak! Itt van-e?
- Itt van - mondotta az öregasszony -, csak várj egy kicsit.
Azzal hirtelen visszafordult, hozott egy zsák kását, kiöntötte az ablakon, a zsákot utána vetette, s lekiáltott a legénynek:
- Elébb ezt a kását szedd belé a zsákba!
A legény szedni kezdi a kását, de amint öntötte a zsákba, azon módúlag ömlött is ki, hangya képében. Hiába kínlódott, hiába erőlködött, ami kását felszedett, s a zsákba öntött, mind hangyává lett, s kimászott a zsákból.
Egész nap s egész éjjel egyebet sem csinált a legény, mind szedte a kását. Akkor kijött az öregasszony, hozott magával tizenkét kulcsot, azt belevetette egy tóba, s mondta a legénynek:
- Ezt a tizenkét kulcsot keresd meg, ha meg akarod szabadítani a királykisasszonyt!
A legény egész nap kereste a tizenkét kulcsot, de egyetlenegyet sem talált meg. Harmadnap reggel megy a várkapuhoz, s nagy mérgesen elkezdi döngetni.
Kinéz az öregasszony az ablakon, s kérdi:
- Mit akarsz?
- Eresszen be! Meg akarom szabadítani a királykisasszonyt!
- Én beereszthetlek, de azt nem köszönöd meg - mondotta az öregasszony. - Egy zsák kását nem tudtál összeszedni; a kulcsokat nem tudtad megtalálni, hogy tudnál bírni két sárkánnyal?
Hanem a legény addig döngette a kaput, hogy a vénasszony mégis beeresztette. Bemegy az udvarra, s mondja neki az öregasszony:
- Látod-e, ott ül a két sárkány s a királykisasszony, fehér lepedővel betakarva. Eredj oda, s ha eltalálod, hogy melyik a királykisasszony, viheted.
Odamegy a legény, s azt mondja:
- A középső a királykisasszony!
Abban a pillanatban a két sárkány nagyot dobbantott a lábával, de akkorát, hogy a föld megnyílt belé, s a legény eltűnt, mintha nem is lett volna.
Otthon csak várták, várták a legényt, de hiába várták. Eltelt egy kerek esztendő, s csak nem került vissza. Azt mondja a szegény ember a kisebbik fiának, Pistának:
- Eredj, fiam, indulj útnak, s vagy hozod vissza a királykisasszonyt, vagy nem, de a bátyádat hozd vissza!
Feltarisznyálják Pistát, elindul, megy, mendegél, éppen azon az úton, ahol a bátyja ment. Beért abba a rengeteg erdőbe, leült egy fa alá, s elkezdett falatozni.
Hát őt is körülveszik a hangyák, s kérik: adjon nekik valamit Isten nevében.
- Hogyne adnék, Istennek állatkái! Tudom, sokat éheztek, sokat sanyarogtok, legyen egyszer jó napotok.
Egy jó marék kenyérmorzsát hintett a hangyáknak, s mikor azt megették, még egy marékkal, s úgy ment tovább. Elér a tóhoz, s hát az a tizenkét kacsa kiúszik mindjárt a tó szélére. Nyújtogatták a nyakukat, tátogatták a szájukat: ennivalót kértek ők is Isten nevében. Ami kenyere volt, mind odaadta a kacsáknak.
Továbbmegy, a várhoz ér, szép csöndesen kopogtat a kapun. Az öregasszony mindjárt kihajolt az ablakon.
- Mit akarsz?
- A bátyámat keresem, s a királykisasszonyt, akit a sárkányok elraboltak.
- A bátyádat keresheted, mert azt a föld elnyelte, de a királykisasszonyt itt találod, csak várj egy kicsit.
Azzal leöntött egy zsák kását, s mondá a legénynek:
- Ha meg akarod szabadítani a királykisasszonyt, ezt a kását mind egy szemig szedd belé a zsákba.
Szedni kezdi a legény a kását, hát egyszerre csak tenger hangya lepi el a földet. Szedik össze a kását, hordják a zsákba, s egy szempillantás alatt tele volt a zsák, egy szem kása sem maradt a földön.
Kinéz az öregasszony az ablakon, s összecsapja a kezét.
- No, fiam! Még ilyen csudát sem láttam világon való életemben.
Azzal ledobta a tizenkét kulcsot is a tóba, s mondta:
- Ha még ezeket is kihalászod a tóból, jöhetsz bátran.
Hiszen összeszedte hamar a kulcsokat, bele sem kellett mennie a tóba.
A tizenkét kacsa egy szempillantásra kihalászta a kulcsokat, vitték a legénynek. Megy a legény a kapuhoz, kopogtat, s kiszól az öregasszony:
- Megtaláltad-e a kulcsokat, fiam?
- Megtaláltam, öreganyám! Itt van mind a tizenkettő!
- No, most bejöhetsz.
Bemegy a legény az udvarra, ott ült most is a két sárkány s a királykisasszony az udvar közepén, fehér lepedővel földig letakarva. Mondja az öregasszony:
- Eltalálnád-e, hogy a három közül melyik a királykisasszony?
Mondja a legény:
- Ha jól szemlélem, ott ül jobb felől. Igaz-e, öreganyám?
- Igazad van, édes fiam, nesze itt egy kard, szúrd keresztül mind a két sárkányt, amíg észrevennének.
Hiszen kétszer sem mondatta magának ezt a legény. Fogta a kardot, úgy keresztülszúrta mind a két sárkányt, hogy egyszeriben fűbe harapott mind a kettő.
Hazaviszi a királykisasszonyt, de bezzeg volt nagy öröm. A király nem nézte, hogy a legény ki fia-borja, nekiadta leányát s fele királyságát. De jó szívvel ment a királykisasszony is hozzá, mert szemrevaló volt a legény. Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, hanem akkor azt mondta a legény:
- Feleség, nekem nincsen maradásom, amíg a bátyámat meg nem találom.
Gondolja magában, visszamegy nagy Sárkányországba, hátha az öregasszony útba tudja igazítani. De bezzeg most nem ment gyalog. Felült a legszebb, a legjobb lovára, repült, mint a gondolat: reggel indult, s este már ott volt a fekete várban. Bemegy az öregasszonyhoz, fogadja nagy örömmel.
- Bátyádat keresed, ugye?
- Azt keresem, öreganyám. Míg meg nem találom, nincs addig nyugvásom. Ugyan bizony nem tudna-e útbaigazítani?
- Én megmondhatom, fiam, hogy hol a bátyád, de nem hiszem, hogy meg tudnád szabadítani. Van itt az erdőben egy óriás, olyan magas, mint egy torony; olyan széles, mint egy ház; a szája akkora, mint egy kemence. Ennek az óriásnak a hasában van a te bátyád. Ha meg akarod szabadítani, neked is le kell kerülnöd az óriás hasába, aztán a te dolgod, hogy kerültök ki onnét.
Gondolkozik a legény, gondolkozik az öregasszony is, hogy s mint lehetne ezt megcselekedni. Azt mondja egyszer az öregasszony:
- Hallod-e, csináltass magadnak tiszta acélgúnyát; tetőtől talpig rakasd tele tűvel; mikor aztán az óriás idejő a tóra inni, s lehajlik, ugorj bele a szájába, a kardoddal vágd ki a hasát, s szépen bújjatok ki belőle.
Megköszöni a legény a jó tanácsot, bevágtat a városba, csináltat magának acélgúnyát; tűvel jó sűrűn kirakatja, azzal vissza a tóhoz, meglesi az óriást, mikor éppen lehajlik, hogy igyék: hopp! bele a szájába, be a hasába, s hát ott a bátyja.
- Adj isten, bátyám! Hát te mit csinálsz itt?
- Én bizony itt vagyok, minden nappal eltelik egy nap. Hát te hogy kerültél ide?
- Én úgy, ahogy, csak gyere utánam.
Azzal kihasította az óriás hasát, szépen kisétáltak, felültek a paripára, hazavágtattak, apjukat, anyjukat, minden nemzetségüket magukhoz vették, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A BETEG KIRÁLY
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Ez a király olyan nehéz betegségbe esett, hogy hiába hívták össze a világon amennyi csudadoktor volt, egy sem tudta meggyógyítani. Volt a királynak egy öreg vadásza, egy soktudó ember. Ez egyszer fölment hozzá, s azt mondta:
- Felséges királyom, többet a doktorokra ne költsön, mert úgysem tudják meggyógyítani; hanem ha valaki fölmenne annak a nagy cseresznyefának a tetejébe, amelyik felségednek a kertjében van, s onnan ledobna egy cseresznyét, felséged egyszeriben meghalna szép halállal, s legalább többet nem kínlódnék.
Mondta a király:
- Ó, de jó volna, ha úgy lehetne, mert igazán megelégeltem a sok s nagy szenvedést!
Egyszeriben kihirdettette az egész országban, hogy aki felmászik arra a cseresznyefára, s a tetejéből ledob egy cseresznyét, annak adja egyetlen leányát s fele királyságát. Hiszen jöttek mindenfelől a legények: hercegek, grófok, bárók, hosszú süveges tótok, s mind ajánlkoztak, hogy ők fölmásznak arra a fára. Azám, de az a fa olyan vastag volt, hogy ezer ember sem tudta volna átölelni. S olyan magas, hogy a felső ága az eget verte. Próbálták sorban a legények, de még jóformán az alsó ágáig sem tudtak felkapaszkodni: nagy szégyenkezve visszaereszkedtek, s elkullogtak a király udvarából.
Meghallja ezt egy kondásfiú, hogy mit hirdettetett ki a király. Fölmegy a palotába, s ajánlja magát.
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, én is próbálok egyet.
- Hagyd el, fiam! - mondotta a király. - Ha az a sok világhíres vitéz nem tudott felmászni, akkor te hogy tudnál. Eredj, csak őrizd a disznókat!
Elmegy a kondásfiú nagy búsan, de nem volt maradása. Másnap megint felment a királyhoz, s ajánlotta magát.
De a király akkor is elküldötte.
Gondolja magában a fiú, harmadszor is szerencsét próbál, s ment harmadnap is a király színe elé. S addig beszélt, addig kérte a királyt, amíg azt nem mondta:
- Jól van, fiam, eredj, ha nem kedves az életed!
Hej, istenem, örült a kondásfiú. Csináltatott az udvari kováccsal három pár vasbocskort s egy kicsi baltát, azzal nekiindult a cseresznyefának, belevágja a baltáját a fába, nekirugaszkodik, a fának az alsó ágába belekapaszkodik, aztán csak vágta feljebb, feljebb a baltát, úgy mászott felfelé, mint a mókus.
Mikor már hét nap s hét éjjel mászott, mit látnak szemei! A cseresznyefának egyik ágán egy gyémántpalotát. Gondolja magában, ő bizony betér ide, s egy kicsit megnyugszik. Bemegy a palota kapuján, fel a garádicson, be az első szobába; be a másodikba, harmadikba, s hát ott egy olyan szép királykisasszony ül, hogy amint reá nézett, szinte elveszett a szeme világa. Köszön illendőképpen, a királykisasszony fogadja, s kérdi:
- Ugyan bizony hogy kerültél ide? Mi jóban jársz?
Mondja a fiú, hogy miben jár.
- Ó - mondja a királykisasszony -, ne boldogtalankodjál!* Jobb, ha itt maradsz nálam, én felfogadlak asztali inasnak.
Mit gondolt, mit nem a kondásfiú, ő bizony egy szóval sem kérette magát: ott maradt inasnak. Telik-múlik az idő. Egyszer a királykisasszony felöltözik szépen aranyos, gyémántos köntösbe, beleül a hatlovas hintajába, s elhajtat a templomba, de még a hintóról is visszakiáltott az inasnak:
- Hallod-e, mire visszajövök, az asztal szépen meg legyen terítve.
Azzal a királykisasszony elhajtatott, az inas pedig tett-vett a szobában.
Aztán ment egyikből a másba; benézett ide is, benézett oda is. Szeme-szája elállt, annyi drága fényes portéka volt ottan. Hanem mikor úgy a tizedik szobába ért, még csak akkor csodálkozott el igazán. Mit gondoltok, mi lehetett ottan?
Ott bizony egy rézszőrű paripa.
Nem volt a világon amellett senki. Egyedül állott a rézjászol előtt. Felvolt szépen kantározva, nyergelve. Amint belépett a szobába, megszólal a rézparipa:
- Hát te minek ülsz itthon, te legény? Nyúlj be a bal fülembe. Ott van egy dió, vedd ki! Abban a dióban van egy rézgúnya. Azt hirtelen szedd magadra, aztán ülj a hátamra, hadd viszlek a templomba. De jól vigyázz! Hamarább kijöjj, mint a királykisasszony, hogy amire hazajön, az asztalt megteríthesd.
Kiveszi a legény a diót a paripa füléből, magára szedi nagy hirtelen a rézgúnyát, felül a paripára, s úgy elnyargalnak, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bemegy a templomba, beül az első székbe, a férfiak közé, éppen szembe a királykisasszonnyal, de bezzeg míg a pap prédikált, a királykisasszony mind őt nézte, le sem vette róla a szemét. Hanem mikor a pap áment mondott, a legény hirtelen kifordult a templomból, s mire a királykisasszony a hintójába ülhetett, ő már otthon volt a palotában. Levetette a rézgúnyát, visszaöltözött inasnak, s mikor a királykisasszony betoppant a szobába, az asztal már meg is volt terítve.
- No, te legény - mondotta a királykisasszony -, búsulhatsz, hogy nem jöhettél a templomba, mert volt ott egy olyan szép királyúrfi, amilyent még a világ nem látott.
A legény nem szólott semmit, csak tett-vett az asztalon. Megint mondja a királykisasszony:
- Ha inas nem volnál, azt hinném, hogy a te testvéred volt, mert a képe éppen olyan, mint a tied.
A legény most sem szólt semmit, csak tett-vett az asztalon. Hát ez így ennyiben maradt.
Következő vasárnap ismét templomba megy a királykisasszony, de a legény csak ezt várta. Ment a rézparipához.
- A templomba szeretnél menni, ugye? - kérdezte a rézparipa. - Én most nem viszlek el, hanem eredj a másik szobába, ott van a testvérem, az ezüstszőrű paripa, az majd elvisz.
Bemegy a legény a másik szobába, hát csakugyan ott van az ezüstszőrű paripa, fölnyergelve, kantározva, s szól a legénynek:
- Hamar, hamar! Vedd ki a diót a fülemből! Színezüst gúnya van benne, vedd magadra, de azt előre megmondom, hogy mikor a pap áment mond, jöjj ki a templomból, hogy idejében hazaérhessünk.
Hej, istenem, volt nagy álmélkodás a templomban, mikor a legény beült az első székbe! Mert volt, amilyen szép volt a rézgúnyában, de az ezüstgúnyában még százszorta szebb, s a királykisasszony, ahogy rávetette a szemet, többet le sem vette róla. Hanem az igaz, hogy még az áment sem merte megvárni a legény. Kifordult a templomból, fel a paripára, s haza, mint a gondolat. De még a királykisasszony sem várta meg, míg a pap áment mond. Szaladott ki a templomból, s reákiáltott a kocsisra:
- Hajts! hajts! Ha mind a hat ló kidől, úgyis utol kell érnünk azt a legényt.
Hiszen a hat ló ki is dőlt, de a legényt nem érték utol. Mire a királykisasszony hazaért, az asztal már meg volt terítve. Reátámadt a legényre:
- Voltál-e a templomban?!
- Hát én hogy lettem volna - mondotta a legény -, mikor asztalt kellett terítenem.
A királykisasszony nem szólt többet, de úgy megmérgelődött, hogy egy befaló falás* nem sok, annyit sem tudott enni. Lefeküdt az ágyába, s föl sem kelt egy hétig.
Na, elkövetkezik a harmadik vasárnap. Akkor fölkelt a királykisasszony, s tizenkét paripát fogatott a hintajába, úgy ment a templomba. De ment utána a legény is, még pedig aranyszőrű paripán. Mert az volt az ezüstszőrű paripa mellett való szobában, s annak a fülében aranygúnya volt. Azt vette magára a legény.
Beül a legény az első székbe, a pap belefog a prédikációba, de a királykisasszony hol felkelt a székről, hol leült. Nem tudta, mit csináljon. Szeretett volna előbb kimenni a legénynél, de szégyellte ott hagyni a prédikációt.
Hanem a legény nem szégyenlette. A prédikációnak még felét sem várta meg, hirtelen kifordult a templomból, fölkapott a paripára, s elvágtatott, mint a sebes szélvész.
De a királykisasszony sem gondolt többet a prédikációval. Kiszaladt a templomból, odaszólt a kocsisnak:
- Hadd menjenek, mint a fergeteg, ha a kutyáké is lesz mind a tizenkettő!
Hiszen ment is az a tizenkét ló, mint a fergeteg. Ki is dőlt a palota kapuja előtt mind a tizenkettő, de még csak a nyomába sem értek az aranyszőrű paripának, mert az egyet ugrott, kettőt szökött, s mire a királykisasszony hazaért, már megette az abrakot.
Benyit a királykisasszony a szobába nagy széllel-lobbal, reá támad a legényre:
- No, te legény, kétszer bolonddá tettél, de többet nem téssz bolonddá! Ugye, te voltál a templomban?
A legény nem szólt semmit, csak egy kicsit elmosolyodott.
- Nem mersz szólni ugye? Látom, hogy te voltál.
Akkor aztán megszólalt a legény:
- Minek tagadnám, felséges királykisasszony. Én voltam.
- Bizony, ha te voltál, itt is maradsz örök életedre. Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom: az én uram léssz te.
Ott helyben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s éltek egymással, mint két gerlicemadár.
Telik-múlik az idő. Egyszer a legény, mikor a felesége nem volt honn, járt-kelt a szobában, s hogy, hogy nem, a palota legszélső szegletében betévedt egy kicsi kamarába. Hát uramteremtőm, mi volt ott! Egy tizenkét fejű szörnyeteg lógott a falon. Mind a tizenkét feje erős láncokkal fel volt kötve, a lábán meg mázsás békók. Megszólal a szörnyeteg:
- Ha istent ismersz, szabadíts meg, mert én ártatlanul szenvedek itt, keserves~rabságban.
A legénynek jó szíve volt, láncot, békót levett a szörnyetegről, s szabadon eresztette, hogy menjen isten hírével. Aközben hazajön a felesége, s megtudja, hogy mi történt.
- Jaj, mit tettél, te boldogtalan?! Hiszen azt még az apám záratta volt el, mert egyszer el akart rabolni engem. Most már strázsálhatsz éjjel-nappal, mert az a szörnyeteg visszajön, addig meg nem nyugszik, amíg engem el nem rabolhat.
No, az asszonynak igaza is volt. Hiába strázsálta az ura. Hiába strázsálták a katonák. Egyszer egy fergeteges éjen eljött a szörnyeteg, fölkapta az asszonyt, s úgy eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.
Hej, Istenem, lett nagy szomorúság, búbánat! Nem találta helyét a legény. Nem tudta, mit kezdjen, merre induljon, hogy a feleségét megtalálja. Bement abba a szobába, melyikben az aranyszőrű paripa volt, s keserves sírással a nyakába borult. Kérdi a paripa:
- Hát téged mi lelt, édes gazdám? Miért sírsz olyan keservesen?
- Hogyne sírnék, édes lovam, mikor a feleségemet elvitte a tizenkét fejű szörnyeteg.
- Egyet se sírj, édes gazdám. Ülj a hátamra! Tegyünk próbát, hátha vissza tudjuk hozni.
Felül a legény a paripára, s az nekivágtat a világnak. Repülve repül hegyeken által, s egyszerre csak megáll egy kút mellett. Hát uramteremtőm, ki volt ott? A legénynek a felesége. Ruhát mosott a kútnál, s keservesen sírdogált.
De lett öröm, Istenem, nagy öröm! Mondta a legény:
- Ülj ide, feleség a nyeregbe. Ne sírj, ne keseregj többet!
- Én felülhetek - mondotta az asszony -, de sokáig úgysem mehetünk, mert úgyis utolér a szörnyeteg, s akkor vége az életednek. Jobb, ha itt hagysz engem.
Hanem a legény nem gondolt ezzel a beszéddel. Felkapta a feleségét a nyeregbe, s elvágtatott, mint a madár, olyan sebesen. Hiszen vágtathatott, mert a szörnyeteg észrevette, hogy eltűnt az asszony. Fölkapott az ötlábú paripára, s a palota kapujánál utolérte. Azt mondta a legénynek:
- No, te legény, egyszer megszabadítottad az életemet, én is megkegyelmezek egyszer a te életednek, de többet úgy jöjj a feleséged után, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Azzal megfogta az asszonyt, s elvágtatott vele. De még csak most eredett búnak igazán a szegény legény.
- Hát most mit csináljak? - kérdezte az aranyszőrű paripától.
- Ne búsulj, édes gazdám. Csak egy kicsit pihenek, s még egyszer szerencsét próbálunk.
Egy órát, kettőt pihennek, visszavágtatnak ahhoz a kúthoz. Az asszony ott volt akkor is, mosott, sírt keservesen, de a legény most egy szót se szólt, csak felkapta a nyergébe, s repült vele árkon-bokron át.
Észreveszi a szörnyeteg, hogy megint eltűnt az asszony. Fölkap a lovára nagy mérgesen, fújja a lángot mind a tizenkét szájából, s mikor a legény éppen keresztül akart ugratni a palota kerítésén, megragadta, tizenkét darabba szaggatta, s az asszonnyal visszavágtatott.
Éppen akkor repült oda tizenkét holló. A tizenkettőből tizenegy föl akarta falni a legénynek a testét, de a tizenkettedik, az öreg holló azt mondta:
- Ne bántsátok! Jólesett-e nektek, mikor a tizenkettedik testvéreteket elpusztították? Jobb lesz inkább, ha összerakjuk a testét, s feltámasztjuk szegényt.
Arra mind a tizenkét holló szerterepült, hoztak mindenféle csodafüveket, azokkal a legény testét összeforrasztották, s hát uramistenem, egyszeriben talpra állott, s hétszerte szebb s erősebb volt, mint annak előtte.
Azt mondta most az öreg holló:
- No, te legény, tudom én, mi a bajod. A feleségedet akarod visszaszerezni a szörnyetegtől. Hanem a te lovaddal többet ne is próbálj. Van innen hetvenhét mérföldre egy fekete vár. Arról ismered meg, hogy a négy sarkára négy emberfej van kiszegezve. Abban a várban egy vén boszorkány lakik. Annak a vén boszorkánynak van négy lova. Három aranyszőrű, a negyedik vasderes. Ez olyan sovány, hogy a lábán is alig tud állani. Ezt a négy lovat emberfia még nem tudta megőrzeni, de te csak vállald el az őrzését, s ha jól megőrzötted, egyéb bért ne kérj annál a sovány csikónál: azzal elhozhatod a feleségedet.
Megköszöni a legény a jó tanácsot. Elindul, megy, mendegél, s meg sem áll, amíg arra a fekete várra nem talál. Bemegy a várba, köszönti a boszorkányt, s mondja, hogy mi jóban jár.
- Jól van, fiam - mondja a boszorkány -, én kezedre adom mind a négy lovat, de ha náluk nélkül jössz haza, bizony mondom, karóba kerül a fejed. Ám ha jól megőrzöd, kérhetsz akármit.
Kimegy a legény a négy lóval a selyemrétre. Ott a kantárt kihúzza mind a négynek a fejéből, békót* vet a lábukra, de azoknak ugyan vethetett, mert mindjárt úgy lerúgták, mintha rajtuk se lett volna, s egy szempillantásra elnyargaltak négyen négyfelé. Azt sem tudta szegény legény, melyik után szaladjon. De hiába is futott volna, mert a lovak eltűntek, mintha föld nyelte volna el.
Amint járkál nagy búsan, szembe jön vele egy fickó legény,* s kérdi tőle:
- Hát te mit keressz, testvér?
Mondja a legény, hogy mit.
- Nálad van-e mind a négynek a kantárja?
- Itt van mind a négy.
- Add csak ide! Mindjárt elékerítem én a te lovaidat.
Odaadja a kantárt, mind a négyet. A legényecske térül-fordul a réten, egy kicsit eltűnik a szeme elől, s egyszer csak jön vissza a négy lóval.
Hazavezeti nagy örömmel, de bezzeg nem örült a boszorkány. Azt mondta a legénynek:
- No, jól van, megőrzéd a lovaimat, pedig szerettem volna, ha karóba kerül a fejed. Hát most csak mondjad, mit adjak?
- Nem kell nekem semmi egyéb, öreganyám, csak az a sovány csikó.
- Mit beszélsz, te boldogtalan?! Kérj inkább aranyat, amennyit elbírsz. Hiszen ezt a csikót neked kell vinned, nemhogy ő vigyen téged.
- Nem bánom én, öreganyám, ha a hátamon viszem is. Nekem csak ez a csikó kell.
Mit volt mit nem tenni a boszorkánynak, odaadta a sovány csikót. De azt igazán alig tudta kihúzni a fekete várból, olyan gyenge volt. Mikor onnét nagy nehezen kiértek, még az a fickó legény is hozzájuk szegődött. Együtt húzták a kötőféknél fogva.
Mennek, lépegetnek nagy lassan. Egyszer csak egy pocsolyához érnek, s abba beleromlik* a csikó. Megmérgelődik a legény, mondja nagy haraggal:
- No, ezért idejöhettem! - Otthagyta a pocsolyában.
De még egy hajításnyira sem mehettek, nagyot nyerít a csikó:
- Gyertek vissza! Csak meg akartalak próbálni. Üljetek rám mind a ketten, elviszlek a világ végire is.
Visszamennek a legények, kiszökik a csikó a pocsolyából, reá ülnek, azzal a csikó feláll a két hátulsó lábára, s nekirugaszkodik a magas levegőégnek. Repült, mint a gondolat. Zúgott-búgott a levegő utána, s egyszerre csak, hopp! letoppant a kútnál. Ott volt az asszony most is a kút mellett, sírva mosta a ruhát. Egyszeriben felkapták, közre ültették, s azzal nekivágtatott a csikó, de nem a földön, hanem a levegőégben.
Jő haza a szörnyeteg, s látja, hogy volt asszony, nincs asszony. Fut a lovához, felül reá, de a ló azt mondja:
- Jobb, ha el sem indulunk, mert az én testvéremen vitték el az asszonyt, azon a világhíres vasderesen.
- Nem bánom én, akármin vitték el! - rikkantott a szörnyeteg. - Indulj, s repülj utánuk, hogy a kutyák egyék meg a húsodat!
Indulnak, vágtatnak, mint a sebes szélvész, de mikor egy hajításnyira közeledtek volna a vasdereshez, a vasderes visszanyerített a testvérének:
- Dobd le!
Abban a pillanatban felrúgott a ló. A szörnyeteg lefordult a hátáról, s ízzé-porrá törött minden porcikája. Akkor aztán a fickó legény ült a vasderes testvérének a hátára, úgy vágtattak haza a palotába.
Hazamennek, örvendeznek, de egyszerre csak elszomorodik a legény.
- Hát téged mi lelt? - kérdi az asszony.
- Haj, ne is kérdezd! Azzal jöttem ide, hogy ennek a cseresznyefának a tetejéből egy cseresznyét ledobjak, mert addig nem tud meghalni a királyunk. Pedig azt ígérte nekem, hogy ha azzal a cseresznyével megváltom sok nagy szenvedésétől, reám hagyja leányát s fele királyságát. De nekem most nem kell sem a leánya, sem a királysága.
Mondja a másik legény:
- Azért egyet se búsulj, testvér. Majd ledobom én azt a cseresznyét, hadd legyen az enyém a leánya s fele királysága, a másik fél pedig maradjon neked.
Azzal kifordult az ajtón a fickó legény, egy szempillantásra felmászott a fa tetejére, ledobta a cseresznyét, aztán mentek le mind a hárman. S hát amikor leértek, éppen temették a királyt.
Temetés után a két legény kétfelé osztotta az országot. Az, amelyiknek nem volt felesége, elvette a királykisasszonyt, s még ma is élnek mind a négyen, ha meg nem haltak.
A KIS-KANÁSZ MEG A FARKAS
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdő szélén lakott, s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas, s beszólt neki:
- Kis kanász, ereszd be a fejemet!
- Nem eresztem én - mondta a kis kanász -, mert megeszel.
- Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok.
A kis kanász kinyitotta az ajtót, annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét.
Akkor meg arra kérte a kis kanászt:
- Kis kanász, ereszd be a derekamat is!
- Nem merem, mert megeszel.
- Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok.
A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is.
- Jaj de jó meleg van! - mondotta a farkas. - Ereszd be, kis kanász, a farkamat is, hadd melegedjék az is.
Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé, s mondta:
- Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát!
Adott neki kenyeret s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított a jó vacsora után, meggondolta a dolgot a kis kanász: ha fölébred, még őt is megeszi - hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejéről egyszeriben lesuvadt a szőr, s azzal nagy hirtelen felmászott egy fára.
Hej, uramteremtőm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdőt, s egy szempillantás alatt összecsődült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett-zúgott belé az erdő.
Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás feje tetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére.
No, kis kanász, most mit csinálsz?! Vége az életednek!
Ő bizony egyet gondolt, s elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
- Forró vizet a kopasznak, forró vizet a kopasznak!
Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lehuppant, hogy egyszeriben megdöglött valamennyi.
A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bőrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért.
Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bőrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A KUTYA MEG A NYÚL
A világ teremtésekor az állatok nagy barátságban voltak egymással, nem üldözte egyik a mást, mint most. Különösen nagy barátságban volt a kutya a nyúllal.
Történt egyszer, hogy több állat összegyűlt egy erdőben, ott nagy tüzet raktak, a tűz körül játszadoztak, mulatoztak. Egyik-másik pirítgatta a talpát a tűz melegénél.
A tűz mellé ült a kutya is, pirította a talpát, de egyszerre csak háta mögé lopódzott a nyúl, s a kutyát játsziságból a tűzbe lökte.
Megmérgelődik a kutya, hirtelen kiugrik a tűzből, látja, hogy a talpáról leperzselődött a szőr. Hiszen neki sem kellett egyéb, mérgében megkapta a nyúl farkát, s kettéharapta. Azóta oly kurta a nyúl farka, s azóta üldözi a kutya a nyulat, mindenütt, ahol látja - még ott is, ahol nem látja, csak a nyomát szagolja...
A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA
Krisztus urunk a földön jártában-keltében nagyon megéhezett, s amint egy falun ment keresztül, bement a leggazdagabb emberhez: valami ennivalót kért Isten nevében. A gazdag ember rámordult nagy mostohán, s kikergette a házból.
- Takarodj! Semmi sincs!
Továbbment Krisztus urunk, s betért a faluvégen egy kicsi házba. Egy nagyon szegény ember lakott ottan, s ez a szegény ember éppen az asztalnál ült, előtte volt egy tál krumpli: abból falatozgatott, nem volt egyéb vacsorája.
Köszönti Krisztus a szegény embert:
- Jó estét, szegény ember! Adj valamit Isten nevében, nagyon éhes vagyok.
Mondotta a szegény ember:
- Én jó szívvel abból, ami van, de nincs egyebem ennél a krumplinál. Ülj le s egyél!
Krisztus urunk leült az asztalhoz, a szegény emberrel ketten megették a tál krumplit, akkor aztán összekulcsolta a kezét, áldást mondott a szegény ember asztalára, s hát abban a szempillantásban a tál megtelt krumplival. Azzal elbúcsúzott a szegény embertől, folytatta vándorútját, de a krumpli azután sem fogyott ki a szegény ember táljából.
Nagy híre ment ennek, csudájára jártak mindenfelől. Odament a gazdag ember is, s mikor látta a nagy csudát, föltette magában, hogy csak kerüljön még egyszer a házához az a koldus - mert annak nézte Krisztus urunkat -, nem kergeti el, hanem leülteti, urasan megvendégeli, hátha majd megáldja az ő asztalát is.
Csakugyan úgy történt, ahogy a gazdag ember gondolta. Kevés idő múlva Krisztus urunk visszatért a faluba, s betért a gazdag emberhez. Bezzeg fogadta most nagy szívességgel. Leültette az asztalához, s először is egy tál krumplit hozatott be, s kínálta Krisztus urunkat:
- Egyél, szegény ember, egyél!
Krisztus urunk evett a krumpliból, ki is ürült a tál, de nem termett helyébe más krumpli, mint a szegény embernél. Mondja a gazdag ember:
- Ugyan bizony, te vagy-e az a koldus, aki megáldottad volt a szegény ember asztalát?
- Az én vagyok - mondá Krisztus.
- Áldd meg hát az én asztalomat is!
Krisztus urunk összekulcsolta a kezét, valamit mondott is magában csöndesen, de mit mondott, mit nem - az áldásnak nem lett foganatja, üresen maradott a tál. Kérdi a gazdag ember:
- Vajon mi lehet az oka, hogy nálam üresen marad a tál?
Mondá Krisztus:
- Mert nem jó a te krumplid.
Azzal fölkelt az asztaltól, jó éjszakát mondott, s ott hagyta a gazdag embert.
Lassankint aztán a gazdag embernek elfogyott nemcsak a krumplija, de egyebe is. Hiába igyekezett ezután, leszegényedett, semmiféle munkáján nem volt Isten áldása.
Ellenben a szegény embernek folyton-folyvást szaporodott a krumplija, úgy elszaporodott, hogy már nem is tudta, hová tegye a rengeteg sok krumplit. De lett is belőle olyan gazdag ember, amilyen nem volt több a faluban, nem még a szomszéd faluban sem, de még hét vármegyében sem!
ZETA VÁRA
Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára.
Aki arra jár, még ma is láthatja ennek a várnak a romladékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr, pedig lent, a hegy tövében, a Cselő völgyében, gyönyörű palotája volt - olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráerőltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat.
- Odamenjen, kinek az élete nem kedves!
Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni.
Esztendő esztendő után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak ő nem jött haza. Egyszer az a híre jött, hogy meghalt a csatában: akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hitre: akkor az apja megátkozta.
- Inkább halt volna meg a hittagadó! - mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni.
Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.
- Vissza - kiáltott az apa -, őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam!
Mondotta szelíden a fiú:
- Ne űzd el fiadat, apám! Inkább térj át az új hitre te is.
Aztán a testvéreihez fordult, akik éppen aranyhímet* varrottak.
- Ugye ti is követtek az új hitre engem?
Feleltek a leányok:
- Mi megmaradunk az apánk hitén.
- Hallod?! - kiáltott az öreg Zeta. - Nem kell a te jövevény Istened! Ki a házamból!
S ím, halljatok csudát, ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról, s nem történt semmi baja.
Összeomlott Zeta vára, s eltemetődött - nemcsak Zeta, de vele tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse, s ezek a vasajtók megnyílnak minden Szent György napjának az éjjelén...
Azóta sok száz esztendő telt el, s Szent György napján sok ember próbált szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja.
Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többet nem látták Isten áldott napját. Hanem ennek előtte úgy száz esztendővel élt Zetelakán egy Botházi nevű ember, ez azt mondta:
- Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s míg a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.
Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyű dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy.
Szeme-szája elállott a nagy csodálkozástól.
Tele volt egy nagy pince arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincshalomnak a tövében ült két leány, aranyhímet varrt mind a kettő.
- Hát ti kik vagytok? Mik vagytok? - kérdi Botházi.
- Mi a Zeta leányai vagyunk - felelték a leányok. - Hétszáz esztendeje ülünk itt, s varrunk hímet.
- S meddig akartok még itt ülni? - kérdezte Botházi. Feleltek a leányok:
- Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.
- No, akkor itt is maradtok míg a világ s még két nap - mondotta Botházi.
Azzal nekiesett az aranynak, színig töltötte a tarisznyát.
"Ejnye - gondolja magában -, bár még egy tarisznyát hoztam volna!"
Lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Megint sóhajtott:
- Bárcsak még egy kucsmám volna!
Mondották a leányok:
- Siess, mert itt pusztulsz!
- De már a zsebjeimet még megtöltöm!
Hirtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal uccu neki, vesd el magad! szaladott ki a pincéből.
Éppen mikor kitette fél lábát az ajtón, akkor csapódott be az ajtó, s odaütötte a másik lábát. A kincset kihozta, de az egyik lába ott maradt. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása.
Ahogy jött, el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.
Azóta békén varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja őket senki...
AZ ARANYRÉTEN
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény legény: Erős Péter volt a neve. De nemhiába hívták Erősnek, mert nem akadt ember az egész országban, aki legyőzze. Gondolja magában Erős Péter, ő bizony többet nem marad az országban, s elmegy országot-világot látni, s addig meg sem áll, amíg hozzá hasonlatos erős emberre nem talál. Megy, mendegél Erős Péter, hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, hetedik éjjel ért az aranyrétre. Arany volt ezen a réten minden fűszál, csupa színezüst s ragyogó gyémánt minden virág. Amint megy, mendegél az aranyréten, csak elejébe áll egy derék szál legény, s kérdi Pétertől:
- Hát te ki vagy s mi vagy, mit keresel itten?
- Az én nevem Erős Péter, hát téged hogy hívnak?
- No bizony, ha Erős Péter, én meg Erős Mihály vagyok, küzdjünk meg.
Többet egy szót sem szólnak, összemennek, egymásba fogódznak, még a föld is rengett, úgy megküzdölődnek. Ropogott a csontja mind a kettőnek, hullott a testükről a véres verejték, de hiába erősködtek, hét nap s hét éjjel hiába küzdölődtek, egyik a másikat nem tudta földhöz vágni.
- No - mondja Erős Péter -, látom, hogy egyforma erősek vagyunk, éppen olyan legényt kerestem, amilyen te vagy. Legyünk jó barátok.
- Itt a kezem - mondta Erős Mihály -, legyünk hát jó barátok. Ne küzdjünk többet egymással. Lesz itt úgyis mindjárt annyi katona, mint amennyi fűszál a réten, mint amennyi csillag az égen, pusztítsuk el azokat.
Még jól ki sem mondta Erős Mihály, hát uramteremtőm, jőnek a katonák, ellepték a rétet, de úgy ellepték, hogy ég, föld elfeketedett belé. Nosza nekikeserednek, botot a kezükbe, ütik-vágják a katonákat, ahol találják, leütnek százat, leütnek ezeret, de mikor azt hitték: no, most már egy sincs több - mintha csak a földből nőttek volna ki, úgy jöttek elő a katonák.
- Ennek így sohasem lesz vége, Péter. Látod-e amott azt a sátort? Abban lakik egy vén boszorkány. Ott ül egy nagy szövőszék előtt, szövi a katonákat. Gyere, pusztítsuk el a vén boszorkányt, s nem lesz több katona.
Bemennek a sátorba, s hát a vén boszorkány csakugyan ott ül a szövőszéken, hányja-veti jobbra-balra a vetőllőt,* s minden vetésre tíz katona ugrott ki a földből.
Nagyot rikkant Erős Péter:
- Megállj, vén boszorkány! Vége az életednek!
Uccu, felugrik a boszorkány, lecsapja a vetőllőt, kiugrik a sátorból, utána a legények, de egy szempillantásra úgy eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el. Néz erre, néz arra Erős Péter, vajon hová lehetett el a vén boszorkány.
- Gyere csak velem - mondja Mihály -, tudom én, hol lakik. Elindulnak, mennek az aranyréten.
Egyszer csak mondja Mihály:
- Látod-e azt a nagy hegyet?
- Látom.
- Hát a hegy tetején azt a nagy fekete várat?
- Azt is látom.
- No, ha látod, gyere, ott lakik a boszorkány.
Mennek fel a hegyen, fölérnek a várhoz, próbálnak bemenni, kerülgetik mindenfelől, de olyan magas volt, hogy oda még a madár is nehezen repült be.
Próbálják a kapuját, ha ki tudnák nyitni. De azon a kapun akkora lakat volt, mint egy ház. Kinyitották volna, de nem volt mivel.
Megfordulnak nagy búsan, mennek vissza a rétre. Jártak-keltek, ők sem tudták merre, s egyszerre csak szembe jön velük egy ősz öregember.
Kérdi az öregember:
- Hát nektek mi bajotok, hogy olyan nagy búnak ereszkedett szegény fejetek?
Mondják a legények, hogy mi bajuk: szeretnének bemenni a vén boszorkány várába, de nem tudnak.
- Azért bizony ne búsuljatok - mondja az öregember. - Menjetek el a gyöngypatakhoz. Van ott egy virág, az minden éjfélkor megcsendül. Vigyázzatok rá, s mikor a csendülését halljátok, egyszeriben szakasszátok le. Azzal a virággal csak meg kell érinteni a lakatot, mindjárt kinyílik.
Megköszönik az öregembernek a jó tanácsot, mennek a gyöngypatakhoz: ott folyt keresztül az aranyrétnek éppen a kellős közepén.
Járnak-kelnek a gyöngypatak partján fel s alá, s hát úgy éjfélkor csakugyan nagyot csendül a virág. De akkorát, hogy csengett bele az egész aranyrét, még azon is túl.
Egyszeriben leszakasszák a virágot, szaladnak fel a hegyen, megérintik a virággal a lakatot, s hát az abban a szempillantásban megnyílik, leesik a kapuról. Nagyot döndül a kapu, félrevágódik, s a legények bemennek.
Amint mennek az udvaron, szembejön velük egy öregember s egy leány.
Kérdi az öregember:
- Ugyan bizony, hogy kerültetek ide?
- Mi bizony a csengővirággal kinyitottuk a kaput - mondja Péter.
- Hát aztán minek jöttetek ide?
- Annak, hogy megöljük a vén boszorkányt.
- Bizony, ha annak jöttetek, a jó Isten vezérelt ide, mert úgy tudjátok meg, hogy az aranyrétnek én voltam eddig a királya, de az az istentelen vén boszorkány legyőzött a katonáival, aztán idehozott engem a leányommal együtt, s itt tart engem azóta szomorú rabságban. Amott van egy szikla, látjátok-e? Abban van egy barlang. Ott lakik a boszorkány. Amikor oda bementek, azt kérdi majd tőletek a boszorkány: éhesek vagytok-e? Ti csak feleljétek azt, hogy: éhesek vagytok. Akkor leültet az asztalához, ad nektek enni-inni, amennyi belétek fér. De jól vigyázzatok, amikor fölkel az asztaltól, s ki akar fordulni az ajtón, fogjátok meg, mert különben annyi katonát ereszt reátok, hogy míg a világ s még két nap, nem győzitek leölni.
Azt mondja Péter:
- No, Mihály, én most eleget tudok. Te csak maradj itt király őfelségével. Egyedül is elvégzem én a vén boszorkány dolgát.
Mihály bizony kétszer sem mondatta magának, mert erősen meg találta nézni a királykisasszonyt, aki olyan szép volt, mint égen a csillag.
Elmegy Péter egyedül a barlangba. Néz erre, néz arra, nem lát senkit.
Egyszerre csak a feje fölött megszólal valaki:
- Éhes vagy-e?
- Éhes bizony.
- Hát gyere fel hozzám!
S abban a pillanatban leereszkedett egy seprőnyél.
- Fogóddz bele!
Péter belefogódzik a seprőnyélbe, s a vén boszorkány annál fogvást felrántotta egy rengeteg nagy szobába. De még ilyen szobát sem látott Péter világon való életében. Gyémánt volt a padlaja, arany az oldala, ezüst az ablaka. S volt a közepén aranyasztal, megterítve aranyabrosszal, s azon csupa aranytányér, aranytál. Asztal körül aranylóca.
Mondta a vén boszorkány:
- No, Erős Péter, ülj ide! Egyél-igyál! Sok katonámat megölted, de ne félj, mert most jó helyre kerekedtél.
Volt az asztalon étel-ital elegendő, minden, ami jó. Ettek-ittak, vígan voltak. S a vén boszorkány mindegyre csak kínálta:
- Igyál, Péter, igyál! - S mondotta magában: "Úgysem sokáig iszol!"
Mondotta Péter:
- Iszom, öreganyám, iszom! Igyék kend is. - S mondotta magában ő is: "Úgysem sokáig iszol!"
Tovább isznak, iszogatnak. Egyszer csak úgy tesz Péter, mintha elálmosodott volna, nagyokat bólintott, nehezeket pislantott. Egyszer-egyszer még a fejét is hozzá vágta az asztalhoz, hogy nagyokat reccsent, roppant az aranyasztal.
A vén boszorkánynak sem kellett egyéb. Felugrik az asztal mellől, indul az ajtónak, de mikor éppen a kilincsre tette a kezét, Péter is felugrik az asztal mellől, megragadja a boszorkányt, s úgy vágja az asztal alá, hogy a gonosz lelke egyszeriben kirepült. Azzal benyit a mellékszobába, s hát ott egy rengeteg nagy szövőszék van, azt miszlikbe töri, azzal ment ki egyenesen a királyhoz, s mondta:
- Na, felséges királyom, többet ne búsuljon. Elpusztítottam a boszorkányt. Vígan élheti ezentúl a világát.
Hiszen nem is búsult többet a király, mert abban a szempillantásban, amikor a boszorkány gonosz lelke kirepült, megvilágosodott az egész vár. Ragyogott ég, föld s minden.
Ami katonája még volt a vén boszorkánynak, amíg Péter a boszorkánynál volt, Mihály mind levágta. Most már igazán élhette világát a király.
Bezzeg marasztotta a király Pétert s Mihályt, hogy maradjanak ott örök életükre. De Péter azt mondta:
- Köszönöm jóságát, felséges királyom, de én még egy kicsit széjjelnézek, s ha Isten segít, majd visszajövök. Addig maradjon itt a pajtásom.
Hiába marasztották, Péter nem maradott, ment, mendegélt az aranyréten, egész nap bódorgott* erre-arra, egyszer aztán erősen elfáradt, s lefeküdött egy fa alá.
Amint ott fekszik a fa alatt, látja, hogy leszáll egy hattyú melléje. A szárnyát megrázintja, s abban a pillanatban olyan szép leány lesz belőle, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
A leánynak aranykorona volt a fején, s azt szépen letette a földre.
Péter úgy tett, mintha aludnék, s akkor a leány felkelt, volt a fától nem messze egy tó, abba belement, hogy megfürödjék.
"No - gondolta Péter -, enyém vagy te mostan."
Hirtelen fölkapta a koronát, s megfutamodott.
Utánakiált a leány:
- Megállj te, szép legény! Fordulj vissza, s tiéd leszek.
Péter csakugyan megfordult, ment visszafelé a koronával, de amint a tóhoz ért, a leány rászólt:
- No, te legény, el akartad vinni a koronámat, de meg is büntetlek érte. Legyen belőled aranybárány!
Ahogy kimondta ezt a szót, mindjárt aranybárány lett Péterből. Telik-múlik az idő. Eltelik egy hét, eltelik két hét. Péter csak nem került vissza a várba. Mondja Mihály a királynak:
- Felséges királyom, én elmegyek Péter után, mert annak valami baja esett.
Elmegy Mihály, megy, mendegél az aranyréten, s találkozik azzal az ősz öregemberrel, aki a csengő virágra igazította volt.
- Hát te hová mégy, fiam? A társadat keresed úgy-e?
- Eltalálta, öregapám.
- No, ha azt keresed, amott van egy tó, annak a partján szaladgál egy aranybárány, az a te pajtásod. Menj oda, vágd el a nyakát. Vesd a tóba, s megint visszaváltozik embernek. De mondd meg neki, hogy többet vissza ne forduljon, mikor a tündérleány utána kiabál.
Odaszalad Erős Mihály a tóhoz. Hát csakugyan ott szaladgál az aranybárány. Megfogja, a nyakát kettévágja, a tóba beledobja, s ím, csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: a bárányból Péter lett, de még hétszerte szebb és erősebb, mint annak előtte volt.
- Hallod-e, Péter - mondja Mihály -, az életedet most visszaváltottam, de vigyázz magadra, s többet vissza ne nézz, ha az a tündérleány vagy nem tudom, miféle utánad kiabál.
Jól van, Péter meg is ígérte. Mihály visszament a várba, ő pedig megint csak lefeküdött a fa alá. Várta a hattyút, de másodszor is éppen úgy járt, mint először. Mikor a tündérleány letette a koronát, fölkapta, megfutamodott vele, de nem tudta megállani, hogy vissza ne tekintsen, olyan szépen szólítgatta, hívogatta a tündérleány: nézz vissza, gyere vissza, tied leszek, te szép legény! Bezzeg hogy visszanézett másodszor is, s akkor a tündérleány madárrá változtatta.
Várják Pétert, de hiába várják, s Mihály megint csak utána indult. Találkozik az ősz öregemberrel, s az mindjárt el is igazgatta a tóhoz.
- Eredj csak oda, megtalálod madár képében. Fogd meg, vesd a tóba, hadd igyék belőle. S ha visszaváltozott embernek, mondd meg neki, hogy sokat ne játsszék az életével, mert bizony mondom, hogy megbánja.
Odamegy Mihály a tóhoz, megfogja a madarat, beleveti, a madár nagyot iszik a vízből, s visszaváltozott embernek. Most még hétszerte szebb s erősebb, mint volt annak előtte.
- No, Péter - mondja Mihály -, másodszor is visszaváltottam az életedet, de azt mondom neked, fogadd meg az ősz öregember tanácsát, mert még idáig jó hasznát vettük a tanácsának. Akármit kiáltson az a leány, vissza ne fordulj, ha az életed kedves.
Hiszen Péter fogadkozott erősen, hogy így, meg úgy, hogy ő ugyan többet vissza nem fordul, ha kétségbeesik is az a leány. De hiába fogadkozott, mert az a leány olyan szépen kérte, olyan édes szóval hívta, csalogatta vissza harmadszor is, hogy Péter mégiscsak visszafordult, abban a szempillantásban a földbe gyökerezett a lába, s egy nagy lombos nyárfa lett belőle.
Eltelik egy hét, eltelik két hét, megint hiába várják Pétert.
"Már látom - gondolja magában Mihály -, hogy az én pajtásom megint bajba került."
Ment egyenest az ősz öregemberhez, kérdi tőle, hogy nem látta-e Pétert?
- Én láttam - mondja az ősz öregember. - Látom most is, ott van, ni, nyárfa képében. Nesze, itt egy fejsze, vágd ki a nyárfát tövéből, de úgy vágd, hogy a tóba essék. Akkor megint visszaváltozik embernek, de mondd meg neki, hogy többet én sem tudok rajta segíteni, úgy nézzen vissza arra a leányra.
Megy Mihály a tóhoz, kivágja a nyárfát tövös-tövéből,* a fa belecsubban a tóba, s ím, csakugyan Péter harmadszor is visszaváltozik embernek.
- No, Péter - mondotta Mihály -, harmadszor is visszaváltottam az életedet. De tudd meg, hogy többször már nem lehet, vigyázz hát magadra.
Azzal Mihály visszament a várba, Péter pedig leheveredett a fa alá. Lehunyta a szemét, mintha aludnék, s hát repül a hattyú nagy szárnycsattogtatással. Aztán szép csendesen leereszkedik Péter mellé, ott egyszeriben leánnyá változik. Leteszi fejéről a ragyogó koronát, s azzal szalad a tóhoz. Hopp, felugrik Péter, kapja a koronát. Szalad árkon-bokron át, hegyen-völgyön keresztül. Utána a tündérleány, mint a sebes szél, s hívja folyton, csalogatja:
- Nézz vissza, nézz vissza, s tied leszek holtig!
De hiába hívja, Péter nem néz vissza.
Könyörög, sír, rimánkodik:
- Nézz vissza, nézz vissza! Csak egyszer nézz vissza!
Sírhat, könyöröghet, Péter nem néz vissza.
Meg sem állott a várig. Szaladott be a kapun, csak ott fordult vissza.
Na, akkor már visszafordulhatott.
Ott volt a tündérleány is. A nyakába borult Péternek, s mondta lelkes szóval:
- Te az enyém, én a tied! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Azzal egymást szépen kézen fogták, fölmentek a palotába. Ott a király mindjárt papot hívatott. Nem egyet, de kettőt. A király leányát összeeskették Erős Mihállyal, a tündérleányt Erős Péterrel. Arra aztán előkerekedtek a cigányok, húzták, ahogy tudták, s járták a legények s a leányok.
Az öreg király kétfelé osztotta az aranyrétet. Az egyik felét adta Péternek, a másikat Mihálynak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
CSALATORNYA
Az almási barlang átellenében van egy karcsú, magas szikla, olyan, mint egy torony: Csalatornya a neve.
Ez a Csala, kiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. De hiába, sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellenállani, s mint rendesen nagy veszedelmek idején, behúzódtak az almási barlangba. Csala is ide vezette a népét, de mentek nyomukban a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak onnan. Arra számítottak, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek; éltek szűköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezeren, s egy maréknyi lisztjük volt mindössze.
Hanem a tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken, ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak.
Valahogy megsejdítette ezt egy vénleány, s mit gondolt, mit nem - azt a maréknyi lisztet hamuba keverte, meggyúrta, mint az igazi tésztát, s akkora kenyeret sütött, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú kardba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég.
Hát csakugyan jól számított a vénleány.
Látják a tatárok a rengeteg nagy kenyeret, gondolják magukban: jobb lesz odébbállani, mert ezeket ugyan ki nem éheztetik.
Csakugyan el is indulnak, s ameddig a barlang szájától el lehetett látni, egy óra múlva híre-pora sem volt tatárnak.
Hej, istenem, örültek a népek! Hazamehetnek ismét a falujokba; felépítik újra házaikat; szánthatnak, vethetnek, nem sanyargatja többet a tatár.
Mindjárt nekikészülődtek, de akkor elé állott Csala vezér, s mondá az embereknek:
- Megálljatok! várjatok még! Nehogy nagy örömeteknek siralom legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk. Maradjatok itt egy keveset, én itt átellenben fölmegyek arra a sziklára, onnét látni lehet az egész Erdővidéket, majd meglátom, hogy csakugyan elmentek-e?
Kiment Csala a barlangból, leszállott a patakba, s a patakból egy szempillantásra fölmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban, mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, a pusztaságokon: látta egész Erdővidéket, látta a leégetett falukat.
Hamuban hevert valamennyi, hanem tatárnak híre-nyoma sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy szertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak ennyit kiálthatott: jertek! - abban a pillanatban eltántorodott, lezuhant a torony tetejéről, s szörnyű halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve s emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz e földön.
A RÓKA ÉS A SZARKA
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szarka, s annak hat fia. Ez a szarka szerette volna megkereszteltetni a fiait, de nem talált papot, aki megkeresztelje. Egyszer, amint nagy búsan üldögélt a fa tetején, arra megy a róka, és felszól hozzá:
- Miért búsulsz, szarka?
- Hogyne búsulnék, mikor hat fiam van, s nem találok papot, aki megkeresztelje.
- Hiszen ha csak az a bajod - mondotta a róka -, egyet se búsulj, csak hányd le egyenként a fiaidat, én majd megkeresztelem.
A szarka mindjárt le is vetette egy fiát.
- Egy - számlálta a róka -, s abban a pillanatban meg is ette a szarkafiút.
Az öreg szarka ezt nem látta, ő is utána mondotta a rókának:
- Egy!
Azután ledobta a másodikat.
A róka felkiáltott:
- Kettő - s bekapta a szarkafiút.
Lekiáltott a szarka is:
- Kettő!
Így szép sorjában mind a hat fiát lehányta a szarka, s mind a hatot meg is ette a róka.
Mikor a hatodikat is ledobta, leszól a rókához:
- Megkeresztelted-e?
- Meg én! Mind a hatot megettem.
- Jaj, te istentelen - cserregett a szarka -, megállj csak! Kivágom mind a két szemedet.
Leröppent a fáról, de bezzeg a róka sem várt reá, szaladott árkon-bokron át. A szarka mindenütt felette repült, de mikor le-lecsapott a földre, a róka mindig tovább ugrott, s így aztán nem tudta utolérni.
Amint repül a szegény szarka, találkozik egy kopóval, s mondja neki:
- Te kopó! Nem állanál-e be hozzám béresnek?
- Én be, jó szívvel - mondja a kopó -, ha jóltartasz hússal.
- Gyere csak velem - mondja a szarka -, a mészáros éppen most ölt bikát, ehetsz ott eleget.
Bemennek a faluba, a szarka fölszáll a mészáros háza tetejére, ott elkezd cserregni, de olyan erősen, hogy a mészárosnak nem volt nyugodalma. Kimegy a mészáros, ki a felesége, kimennek a gyermekei is mind, hessegetik, dobálják a szarkát, de az csak cserregett tovább, a ház tetejéről nem repült el, míg a kopó be nem sompolygott a házba, s ott jól nem lakott hússal. Akkor aztán továbbrepült, szaladott a kopó is utána.
- Jóllaktál-e? - kérdi a szarka.
- Jóllaktam, lelkem, gazdám, de most meg majd elepedek a szomjúságtól.
- Nem baj, csak gyere utánam! Amott, abban az istállóban éppen most feji a teheneket egy asszony, ott majd ihatsz tejet, amennyi csak beléd fér.
Elmennek oda, a szarka fölrepül a ház tetejére, elkezd cserregni. Az asszony kiszalad nagy mérgesen, dobálja, hessegeti.
- Hess el, szarka, hess el! Ne jelents nekem vendéget, bár magam élhessek.
Ezalatt a kopó bement az istállóba, s a tejet egy cseppedős cseppig megitta.
- No, szógám - kérdi a szarka -, ittál-e eleget?
- Ettem is, ittam is elegendőt, lelkem, gazdám, most már mehetünk a róka után.
Repült a szarka, a kopó meg szaladott alatta, s amint egy búzaföld felett repült, meglátja a rókát, ott hevert a búza között.
- Erre, szógám, erre - kiáltott a kopónak -, itt a róka!
Uccu! felszökik a róka, a kopó utána, kikerülnek a búzaföldről, be az országútra. Éppen akkor ment arra egy ember három lóval s szekérrel.
A szekéren egy nagy hordó bor volt.
Az ember nagy hirtelen lekapja a baltát, a róka után hajítja, de a róka helyett a kopót találta, s szegény kopó abban a helyben megdöglött.
Hej, Istenem, reá támad a szarka az emberre:
- Hé, atyafi! Miért ütötted agyon a szógámat?!
Mondja az ember:
- Én a rókát akartam, nem tehetek róla, hogy a kopót találtam.
- Már akár a rókát akartad, akár nem - mondotta a szarka -, ezért kivágom a lovadnak a szemét.
- Hiszen próbáld meg! - mondotta az ember.
A szarka kétszer sem mondatta magának, odarepült a ló fejéhez, hogy kivájja a szemét, de az ember sem sokáig gondolkozott, nagy haraggal a szarkához vágott a baltájával. Azám, csakhogy a szarka helyett a lova fejét találta, s olyan erősen találta, hogy a ló egyszeriben felfordult, s kiadta a páráját.
- Ez még nem volt elég - mondja a szarka -, a másik két lovadnak is kivájom a szemét.
- Hiszen csak próbáld meg! - mondotta az ember.
- Én meg is próbálom - cserregett a szarka, s rászállott a középső ló fejére. Fölkapja a baltát az ember, megcélozza a szarkát, de hogy célozta, hogy nem, elég az, hogy most is a lovát vágta fejbe.
A ló felfordult, kiadta a páráját, s éppen így járt a harmadik is: a lógós.*
Azt mondja most a szarka:
- Ez még nem volt elég: kieresztem a borodat is.
Rászáll a hordó tetejére, a dugóját elkezdi kapirgálni, az ember nagy mérgesen odavág a baltával, de úgy odavág, hogy a hordó miszlikbe szakadt: a teméntelen sok bor elfolyt. Elvitte az embert, el a szarkát, még a baltát is, s még ma is viszi őket a bor, ha valahol meg nem akadtak...
TATÁR HÍDJA
Híres-nevezetes erdő volt réges-régen a Rika erdeje. Szeretett itt lakni Attila is, volt is neki vára a hegytetőn, s amint egyszer elmondottam néktek, ebben az erdőben temették el Attila feleségét, Rékát egy nagy kő alá. Hanem később megváltozott a világ, s hun vitézek helyett tatárok tanyáztak Rika erdejében. Abban az időben, mikor a tatárok pusztítottak Magyarországon, sűrű rengeteg erdő volt Rika erdeje. Bátran meghúzódhattak ott a tatárok. Ki-kicsaptak onnét a vidékre, raboltak, gyilkoltak, s mikor aztán jól felrakodtak mindenféle zsákmánnyal, visszahúzódtak ismét a rengeteg erdőbe, oda senki sem ment utánuk.
Legtöbbet szenvedett a Rikában tanyázó tatároktól ebben az időben Vargyas, mert ezt a falut találták legközelebb. A szegény vargyasiaknak mindegyre futni kellett a faluból, s rendesen a Csudáló-kő nevű barlangban húzódtak meg. Volt Vargyason egy Márczel Gergely nevű vitéz ember, ez megsokallotta az örökös tatárjárást, az örökös barlangban való tanyázást, összegyűjtötte a vargyasiakat, mondotta nekik:
- Halljátok-e, atyafiak?! Én többet ki nem mozdulok a faluból, egy életem, egy halálom, szembeszállok a tatárokkal, ha száz ördög lakozik is bennük.
Felbátorodtak ezen a beszéden a vargyasi székelyek, s mondták egy szívvel-lélekkel:
- Szembeszállunk mi is!
Éppen híre jött, hogy közelednek ismét a tatárok. Nosza: férfiak, asszonyok összegyűltek a falu közepén. Fölfegyverkeztek: kaszával, vasvillával, szóval, kinek amije volt, azzal.
Hát csakugyan jönnek a tatárok rettentő ordítozással. Elöl jött a vezérük: Rabsán, fekete paripán. De a székelyek nem szaladtak meg. Elöl volt mindenütt Márczel Gergely, mellette a felesége.
Ketten bátorították a népeket. S ahogy összementek éppen a falu hídján, hullott a tatár le a vízbe, hogy egyszeriben megakadt a víznek a folyása. Csak eggyel nem bírtak, a tatárok vezérével, Rabsánnal. Két kezében két kard volt, úgy vágott jobbra-balra, nem is tudtak hozzá közeledni.
Kard volt Márczel Gergely kezében is, de nem ült lóháton, mint Rabsán, s mégis nekivágott. De abban a pillanatban egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával.
Márczel Gergely hátraesett, de a felesége felfogta, s a nagy, erős asszony kapta az urát, s úgy vitte a házába. Még volt egy szikra élet benne, de nem tudott már szólni, csak a szemével nézett a feleségére, s az asszony ebből a nézésből megértette, hogy mit szeretne mondani az ura, ha tudna beszélni. Azt olvasta ki szeméből:
- Hagyj itt engem, mert én úgyis meghalok. Eredj vissza, bátorítsd a népet.
Az asszony sírva csókolta meg az urát, s szaladott a hídhoz. Messziről kiabált:
- Ne féljetek! Ne féljetek! - s megvillantotta az ura kardját. Éppen abban a pillanatban ért a hídhoz, amikor Rabsán át akart ugratni a híd túlsó végire, de meghőkölt a ló az asszony villogó kardjától, lebukott a hídról, bele a megáradott vízbe. Még ott is talpra ugrott Rabsán, de aztán ismét elbukott, s belefulladott a vízbe.
Vargyason azt a hidat, amelyen ez a nagy csata folyt, ma is Tatár hídjának nevezik, s az utcát, melyen a tatárok bejöttek a faluba: Rabsán utcájának.
A BÁBA KÖVE
Fogaras vidékén, Vajda és Récse határán van egy kőbálvány, szakasztott olyan, mint egy leány. A románok Piastra babulujnak, a magyarok Bába kövének hívják.
Elmondom nektek e kőbálvány történetét. Réges-régen, mikor még a földön tündérek is laktak, Brassó mellett, a Királykőn, ragyogó, szép várban egy tündérleány lakott egymagában. Szemben Királykő várával, Feketehalom várában lakott a fekete királyné egyetlen fiával.
Dali szép legény volt ez a fekete királyfi, kapott volna királykisasszonyt, minden ujjára kettőt, de neki egy sem tetszett. Meglátta a tündérleányt, s ettől a pillanattól kezdve nem volt többet nyugodalma.
Azt mondta az édesanyjának:
- Nem kell nekem, édesanyám, senki más ezen a világon: egyedül a tündérleány.
- Jól van - mondotta a fekete királyné -, legyen a te szíved kívánsága szerint.
A királyfi felült hófehér paripájára, s elvágtatott Királykő várába. A tündérleány éppen ott sétált a vár udvarán, s mikor a királyfi leszállott a lováról, nagy büszkén félrefordította a fejét - még a köszönését sem fogadta a királyfinak.
- Ne fordulj el tőlem, te szép leány - esengett a királyfi -, éretted jöttem, gyere velem, légy az enyém!
A tündérleány nagyot kacagott.
- Ó, te hitvány földi féreg! Tudod-e, hogy tündérleány vagyok? Földi ember gyermeke nem való énhozzám.
Azzal otthagyta a királyfit, fölszaladott a palotába, s többet nem is mutatta magát.
Visszament a királyfi nagy búsan - sírva borult az édesanyja kebelére.
- Anyám! Édesanyám! Nem szeret a tündérleány, meghalok nagy bánatomban.
S attól a naptól kezdve nem lehetett megvigasztalni a királyfit, fogyott, mint az égő gyertya. A fekete királyné értett mindenféle bűbájosmesterséghez. Csudafüvekből éjjel-nappal főzte az orvosságot, de hiába, nem használt a királyfinak semmiféle orvosság. Lassanként elszáradott, mint a leszakasztott virág.
Meghal a szegény királyfi, eltemetik nagy pompával. Mikor aztán eltemették, a fekete királyné fölkerekedett a katonáival, indult Királykő vára ellen, megesküdött a fia lelke üdvösségére, hogy addig meg nem nyugszik, míg a fiát meg nem bosszulja. És csakugyan, kő kövön nem maradott, s a tündérleány alig tudott elmenekülni a várból. Szaladott, mint a sebes szélvész, de a királyné mindenütt nyomában, szórta az átkot a fejére - s mikor ez nem használt, a bűbájosmesterséghez folyamodott.
- Hát ha sem az átkom meg nem fog - kiáltotta a királyné szörnyű haraggal -, sem én meg nem foghatlak elevenen, legyen belőled kőbálvány, ne pusztuljon el miattad soha senki!
S ím, egyszerre megállott a tündérleány, mintha földbe gyökeredzett volna, s abban a pillanatban tetőtől talpig kőbálvánnyá változott.
MESE A FÁKRÓL
Volt idő, gyermekek, régen, nagyon régen volt, mikor nemcsak az emberek és az állatok, hanem a fák is jártak. Elmondom nektek, hogy miért nem járnak most a fák.
Ennek előtte sok ezer esztendővel egy gazdag, telhetetlen ember kiment az erdőbe. Amint ott járt-kelt, erősen megtetszett neki egy nagy, terebélyes tölgyfa, s megszólította:
- Hallod-e, tölgyfa, jere az én udvaromba!
A tölgyfa azt hitte, hogy szegény ember szól hozzá, egyet sem kérette magát, indult az ember után. De még az erdőből ki sem értek, az ember elfáradott, s kérte a tölgyfát:
- Engedd meg, hogy üljek fel rád, te meg sem érzed, hogy rajtad ülök.
A tölgyfa lenyújtotta egy vastag ágát, s a gazdag ember ráült.
Kiérnek az erdőből, s a réten meglát a gazdag ember egy tehenet. Gondolja magában: de jó volna ez a tehén nekem. Ha hazavihetném, mindjárt leüttetném, a húsát kivágatnám, s bezzeg jó dolgom lenne! Mondja a fának:
- Ejnye, édes fám, vedd fel ezt a tehenet is!
A fa fölvette a tehenet is.
Megy, mendegél a fa, az országútra ér. Egy szekeres ember haladt előtte, a szekéren egy nagy boroshordó volt.
"Hm - gondolja a gazdag ember -, most már fám is van, húsom is van, jó volna, ha borom is lenne a húshoz!"
Szól a fának:
- Hallod-e, tölgyfa, vedd fel ezt a hordót is. Mi ez a te erődnek?
Jól van, a fa felveszi a boroshordót is.
Beérnek egy faluba. Nézi, nézi a gazdag ember a templom tornyát, s gondolja magában: "Ej, de jó lenne ez a harang! Ha az enyém volna, mindjárt érclábast öntetnék belőle, s megsütném benne a tehén húsát."
- Hallod-e, tölgyfa, többet nem kívánok tőled semmit, még csak ezt a harangot vedd le a toronyból.
A fa ezt a kívánságát is teljesítette, de abban a pillanatban, amint a harangot az ágára akasztotta, megdördült az ég, s lesújtott az Isten haragja. Porrá, hamuvá égett a fa, a tehén, a hordó, a telhetetlen ember is, csak a harang maradt épségben.
Azóta nem járnak a fák.
A "SILT"
Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.
Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.
Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.
Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.
- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!
Mondotta az ember:
- Vedd meg, neked adom.
- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.
- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.
- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.
Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.
A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.
Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.
A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.
Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:
- Hát ezt te hol találtad?!
Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.
- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled!
Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől.
Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.
Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.
Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:
- Ide a siltet!
A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.
- Nesze, itt a silt!
- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!
Nekibátorodott a leány, s mondta:
- A lelkem az Istené, azt nem adom.
Nagyot kacagott az ember.
- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.
Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.
- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.
Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?!
Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:
- Nesze, itt a lélek, vigyed!
Mondotta az ördög:
- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.
"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"
Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot,* s mondja az ördögnek:
- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.
- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.
Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle:
No, te kalács, mit állottál ki?
Felelt a pópa a kalács nevében:
- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.
Közbeszól az ördög:
- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.
- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.
- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!
Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.
KÍGYÓS JANCSI
Volt egyszer egy szegény asszony, s annak egyetlen fia, Jancsi volt a neve. Azt mondja egyszer Jancsi az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán az Isten megsegít, szerzek valamit, kendnek is jobb lesz az élete.
A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, ez szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a kígyó:
- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerődzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit. Na, leereszkedik a fáról, továbbindul Jancsi, s kérdi a kígyótól:
- Hát hol lakik a te édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Továbbmennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a disznó:
- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egy pár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza az édesapámhoz.
Még egy hajításnyira sem mentek, eléjükbe toppan egy ló, s az is azt mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem!
- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Továbbmennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika. Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem!
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza az édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam, azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Fölmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amért engem hazahoztál, annyi ezüstöt s aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel, s mondja lelkes szóval Jancsinak:
- Kívánj akármit, te legény! Adok neked akármit: aranyat, ezüstöt, gyémántot, amért visszahoztad egyetlen leányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlő asztalára van felterítve!
- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a leányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod ez életben.
Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz.
Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a fedele is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály: egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály leánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép leány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.
Megszólal a leány:
- Csudálkozol ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, kit hazahoztál.
- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha elébb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a leányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak - hét álló nap s hét éjjel táncoltak. Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett: hét regement gyalogkatona: úgy indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyókirályé.
Beleköltöztették a Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután: kezét-lábát összekalácsolta,* úgy élt, mint egy királyné.
Itt a vége - fuss el véle!
AZ OZSVÁT TESTVÉREK
Ennek előtte több száz esztendővel két Ozsvát testvér lakott a Korlátkő várában.
Övék volt a vár s a várnak környékén, ameddig a szem ellát, még azon is messze túl minden föld Pozsony és Nyitra vármegyében. János, az idősebbik, már rég házasember volt. Péter, a kisebbik, még fiatal legény.
Együtt gazdálkodtak, nem osztozkodtak meg a rengeteg nagy uradalmakon, gondolták: ráérnek arra akkor is, ha Péter is megházasodik.
Egyszer azonban kiüt a háború, bejött a török az országba, s amerre elhúzódtak, kő kövön nem maradott. Véres kardot hordoztak végig az országban. Felzúgott a vészkiáltás: Talpra, magyar!
Mondta Péter a bátyjának:
- Bátyám! Te már eleget ontottad véredet a hazáért. Feleséged is van, maradj itthon. Elég, ha én elmegyek a törökre. Ha ottmaradok a csatatéren, legyen tiéd s maradékaidé az én részem, ha pedig visszatérek szerencsésen, majd megosztozkodunk testvériesen.
Hát János bizony jó szívvel is maradott otthon. Elég része volt a háborúból. Péter pedig felült lovára, s indult embereivel a csatába.
Telt-múlt az idő, elmúlt több esztendő, s Péter nem tért vissza. De az embereiből többen hazakerültek, s hírül hozták Jánosnak, hogy az öccse elesett a csatában.
Hát ha elesett, János nem tehetett egyebet, kezére vette az egész birtokot. Messze földön nem volt olyan gazdag ember, mint ő. Hanem egyszer egy zarándok jött Jánoshoz, s azt mondta:
- Uram, nem igaz, hogy az öcséd meghalt. Csak megsebesült, s fogságba hurcolták a törökök, ott szenved a belgrádi várban, szomorú rabságban. Ha nagy váltságdíjat küldenél érte, hazaeresztenék.
Hitte is, nem is János ezt a beszédet, de amint esztendő telt esztendő után, olyan erősen megszokta a rengeteg nagy gazdagságot, hogy nem akarta elhinni a zarándok beszédjét.
Nem is tudakozódott az öccse után, nemhogy váltságdíjat küldött volna érte. Pedig Péter csakugyan nem halt meg, igaza volt a zarándoknak, ott sínylődött a belgrádi várban, szomorú rabságban.
Hanem egyszer, úgy tíz esztendő múlva, a magyarok visszavették Belgrád várát a töröktől, Péter kiszabadult a nagy, nehéz rabságból, s ment haza egyenest Korlátkő várába.
Éppen este érkezett meg, hallotta messziről, hogy nagy hejehuja, dínomdánom van a várban.
Belép Péter a nagy szobába, s hát éppen akkor koccintják össze az aranyserlegeket a vendégek. Egyszeriben elhallgatott a muzsika, vége szakadt a nagy vigasságnak. Minden szem az ismeretlen jövevényre tekintett - vajon ki lehet? mit akar?
Senki sem ismerte meg Pétert, még a bátyja sem.
No, ez nem is volt csoda, testéről szakadott le rongy, az arca, szeme be volt esve a sok éhezéstől, a sok sanyargatástól.
- Jó estét, bátyám! Jó estét, urak! Ugye, nem ismertek?
De bizony megismerték mindjárt a hangjáról. A vendégek nagy örvendezéssel ugráltak fel az asztal mellől. Szaladtak Péterhez, s mit volt mit nem tenni Jánosnak - ő is nagy örömet mutatott: keblére ölelte az öccsét.
- Édes öcsém, lelkem, öcsém! Azt hittem, hogy meghaltál! Csináltattak neki mindjárt langyos feredőket,* felöltöztették fényes vitézi ruhába, s folyt tovább a dínomdánom, vége sem szakadt egy hétig. Hanem mikor a vendégek elszéledtek, Ozsvát János kedve egészen megváltozott. Szótalan, rosszkedvű lett, s mostohán válaszolt Péternek minden szavára. Ha Péter a birtokelosztást emlegette, csak az volt a válasza:
- Ráérünk arra még!
Mintha csak éles késsel a húsába vágtak volna, úgy fájt Ozsvát Jánosnak, ha arra gondolt, hogy meg kell osztozkodni Péterrel.
Volt a várban egy öreg kulcsárné, aki dajkája volt Jánosnak, s azért olyan nagy volt a hatalma a várban, mintha éppen ő lett volna az úrasszony. Mikor Péter hazakerült, már nem élt a János felesége, s ez az öregasszony parancsolt a cselédeknek. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. János is csak reá hallgatott.
Azt mondja egyszer Jánosnak az öregasszony, mikor csak ketten voltak a nagy ebédlőszobában:
- Hallod-e, uram, ha én a te helyedben volnék, bizony nem szomorkodnám, segítenék magamon.
- Hát mit csináljak? - kérdezte János.
- Mit csinálj? Pusztítsd el az öcsédet!
- Nem, azt nem teszem - mondotta János -, sohasem lenne a lelkemnek nyugodalma.
- Ó, te bolond, te, hiszen neked semmit sem kell tenned! Van nekem olyan porom, hogy abból csak egy csipetnyit tegyek a poharába, tudom, nem kell megosztozkodni vele ezen a világon.
János egy kicsit mintha habozott volna, aztán hirtelen azt mondta az öregasszonynak:
- Hát jól van, tégy úgy, amint jónak látod.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s belépett Péter. Hallott valamit a beszédjükből, de nem értette meg világosan, hanem amint az arcukra tekintett, mindjárt látta, hogy miben fő a fejük. Szörnyű haragra gerjedt, s mondta a bátyjának:
- Látom, hogy mit forraltok ellenem, most igazságot tehetnék a kardommal, de nem teszem! Megállj, te gonosz lelkű testvér! Megyek a királyhoz, az majd tesz igazságot.
Ozsvát János nagyot kacagott.
- Hát eredj a királyhoz, mit bánom! Vagyok én akkora úr, mint a király.
Péter csakugyan elment a királyhoz, előadta panaszát.
A király meghallgatta kegyes szívvel, s egyszeriben kiküldette az embereit az Ozsvát testvérek birtokára, hogy osszák kétfelé igazságosan.
Kimennek a király emberei, üzenetet küldenek Jánosnak is, hogy jöjjön, legyen ott az osztálynál.*
Éppen egy rengeteg erdőnek a közepén mérték ki a határt a király emberei, de János is odament fegyveres emberekkel, s mondta kevélyen:
- Nem engedelmeskedem sem törvénynek, sem királynak, hacsak az ördög ide nem jő, s az nem csinál határt!
Abban a pillanatban rettentő nagy fergeteg kerekedett. Zúgott-búgott az erdő, ég-föld elsötétedett, s ím, egyszerre jön egy szörnyű nagy fekete ördög, magasabb volt a legmagasabb fánál, tüzet okádott a szájából; az ördög előtt meg egy akkora eke, mint egy ház, s az ekét az öregasszony húzta.
- Hí, elé, hí! - kiabált az ördög. S nagyokat rittyentett acélostorával.
Az asszony szörnyű jajgatással húzta az ekét. Hasadt a föld az ekevas nyomán, olyan mély gödör maradt utána, hogy három templom is belefért volna egymásra rakva. S kétoldalt a földből, mit az ekevas kiszántott, két magas hegy kerekedett.
Aztán egyszerre csak megvilágosodott az erdő, lecsendesedett a fergeteg, s nagy álmélkodással látják az emberek a mélységes mély barázdát, s hogy Péter a király embereivel az egyik, János pedig az ő embereivel a másik hegyre került.
Átkiáltottak a király emberei:
- Az ördög megcsinálta a határt, János! Belenyugszol-e?!
- Belenyugszom - szólt át János csendesen, megadással.
Azzal megfordult, s ment haza Korlátkő várába. Hát amint a vár kapujához ér, mit látnak szemei? Ott fekszik összetörve-zúzva a vén dajka. Körülötte állanak a várbeli népek, s rémüldözve fogadják Ozsvát Jánost.
- Jaj, uram, nagyuram, mi történt! Itt volt az ördög, eke elé fogta az öregasszonyt, s ím, nézze, lássa, így került vissza!
De ettől a pillanattól kezdve Ozsvát János is megváltozott erősen. A szíve ismét visszafordult az öccséhez, s nem irigyelte többé tőle igazi jussát.
Kibékültek, s éltek azután egymással igaz testvéri szeretetben.
BOD
Mezőségen, Záh falu mellett, magas hegy tetején állott hajdanában Záhkő vára. Egy Záh nevű nagyúr lakott ebben a várban, egyetlen fiával: Boddal.
A vár ura nagyon szeretett vadászni, nemkülönben a fia is, s amikor pitymallott, már kint voltak a rengeteg erdőkben, velük nagy sereg jobbágy. Csak úgy zengett-zúgott az erdő a vadászok lármájától, a kopók csaholásától.
Egyszer azonban Bod elmaradott a vadászoktól, egyedül kalandozott az erdőben, s mikor a sok kalandozásban kifáradott, lefeküdt egy fa tövébe, s elaludott szépen.
Aközben este lett, Záh haza akart menni, s csak akkor vette észre, hogy a fia eltűnt. Föllármázták az egész erdőt, kiabálták a nevét, de Bod aludott mélyen, nem ébredett föl. A vadászok nem mentek haza, keresték egész éjjel, tűvé tették az erdőnek minden zegét-zugát, keresték mindenütt, csak éppen annak a fának a tövében nem, ahol aludott.
Hajnalban, mikor derengeni kezdett az ég, fölnyitja szemét az ifjú, föl akar kelni, de erőtlenül hanyatlott vissza a földre: nagy, erős fájdalmat érzett az egész testében.
- Jaj, meghalok! - sóhajtott fel az ifjú. - Csak egy csepp vizet ihatnám! Ez megváltaná az életemet.
Mintha Isten küldötte volna mellé, abban a pillanatban ért oda egy leány: korsó volt a kezében. Odatartotta a korsót a szájához, s mondta szelíden:
- Igyál ebből, ettől meggyógyulsz.
Csak egy cseppet ivott Bod a vízből, s ím, egyszerre megelevenedett! Még csak akkor nézte meg a leányt: olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag.
- Ki vagy te?! Mi vagy te - kiáltott Bod -, hogy én eddig nem láttalak téged!
Mondotta a leány:
- Én az erdőpásztor leánya vagyok, az apám jobbágya a te apádnak. Nem csuda, hogy nem láttál, mert az apád megtiltotta, hogy nappal mutassam magamat. Most is megkéstem egy kicsit, mindjárt felsüt a nap, s jaj nekem, ha apád megtudja, hogy találkoztam veled.
Erre a szóra felugrott az ifjú, megfogta a leány kezét, s mondta neki:
- Vezess a házatokba! Egy életem, egy halálom, akármit mond az apám, az enyém vagy ez órától fogvást, s az enyém is maradsz halálig!
Hiába húzódozott a leány, vezetni kellett az ifjút, mentek a kicsi házba, s napok múltak, hetek múltak - nem mozdultak ki a házból.
Eközben az öreg Záhnak nem volt nyugodalma, összeparancsolta minden jobbágyát, több volt, mint fa az erdőben, s úgy kezdették keresni Bodot. De mindenütt keresték, csak ott nem, ahol volt.
- Most már gondolom, hol lehet az átkozott fattyú - dörmögött magában az öreg Záh -, de jaj neki, ha ott találom!
Ment egyenest az erdőpásztor házához, utána a jobbágyok. Buzogányával beütötte a ház ajtaját, s kiáltott szörnyű haraggal:
- Jertek ki!
A fiú kijött bátran, egy csepp félelem sem látszott az arcán, kezén vezette a jobbágyleányt, s mondotta:
- Itt vagyok, édesapám!
- Ereszd el annak a leánynak a kezét! - kiáltott rá az öreg Záh.
Szól a fiú:
- Nem eresztem, édesapám, mert ez a leány az én jegyesem, s engedi, nem engedi, feleségül veszem!
- Inkább halj meg! - ordított az öreg. - Halj meg te is, te átkozott leány!
S szörnyű haragjában kardjával keresztülszúrta mind a kettőt. Odakiáltott a jobbágyoknak:
- Vegyétek föl, vigyétek haza!
Ráfektették a fiú holttestét leveles ágakra, s vitték a jobbágyok szótlanul. A leányt ott hagyták.
Az erdőszélen egy nagy tó volt, azon kellett keresztülvinni a holttestet a vár felé. Beletették egy csónakba, beleült az öreg Záh is.
Amint nézte egyetlen fiának a holttestét, megeredett a könny a szeméből, aztán szörnyű átokra fakadott. Megátkozott eget, földet; istent, embert; átkozta magát, hogy miért tudta megölni egyetlen fiát!
Egyszerre csak nagyot dördült az ég, nagy szélvész, fekete felleg borult a tóra, hullott az istennyila; ég, föld megnyílt, s szörnyű recsegéssel, ropogással összedőlt Záh kővára; aztán felkavarodott a tó vize, felcsapott magasra, magasabbra a hegyeknél, s mikor elmúlt a fergeteg, híre-nyoma sem volt a csónaknak, lesüllyedett a tó fenekére.
Ott alussza örök álmát apa és fiú, s ott lebeg a tó felett minden hajnalban, mikor dereng az ég, az erdőpásztor leánya. Azt mondják, minden éjjel leszáll a tó fenekére, ottan megcsókolja jegyesét, hajnalban meg keserves sírással fölszáll a tó színére, ott lebeg, míg Isten áldott napja fel nem ragyog. Akkor szépen eloszlik, s eltűnik a rengeteg erdőben.
AZ ARANYTULIPÁN
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban!
Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban* kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:
- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok!
A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska:
- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad.
A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg!
Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit:
- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni!
A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba.
Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!
Mondja a királyfi:
- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett.
Kérdi a királyfi a törpe embert:
- Kié ez a leány, bácsikám?
- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.
Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak:
- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
- Hej, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.
- Nem bánom én - mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt* sem ér az életem.
Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
- Mi bajod, királyfi?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van.
- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.
Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi.
Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi:
- Mi baj, édes gazdám?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:
- Mi baj, mi baj?
- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.
- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
- Mi bajod van, édes fiam?
- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
- A királykisasszony elől, bátyámuram.
- No, hát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged.
Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:
- Jaj de szép tulipán! Adja nekem!
- Nem adom én - mondotta az öregember.
- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért* sem adom.
Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy eléállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom.
Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.
HAMUPIPŐKE
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl: volt egyszer egy özvegyember, s annak egy szépséges szép leánya.
Az özvegyember szomszédjában lakott egy özvegyasszony, annak meg két leánya volt, de egyik csúnyább a másnál.
Egyszer az özvegyasszony általüzent az özvegyembernek: vegye feleségül őt, majd meglátja, milyen jó dolga lesz neki is, a leányának is. Gondolta az özvegyember: "Biz az jó lesz! Ha ketten leszünk, megoszlik a teher."
Nem sokáig gondolkozott, feleségül vette az özvegyasszonyt. Hanem egy hét, kettő alig múlt el, keservesen megbánta a házasságát, mert az új asszony csak a maga leányaival gondolt, azokat szép ruhában járatta; az özvegyember leányának pedig jó volt a rongy is. El is nevezték a szegény leányt Hamupipőkének.
Telik-múlik az idő, egyszer az ember bemegy a városba, s kérdi a leányokat:
- No, leányok, mit hozzak nektek a városból?
Mindjárt előállott a két csúnya leány, s alig győzték elésorolni, hogy mi mindent hozzon nekik. Drága selyemköntösöket, aranygyűrűt, fülbevalót, karperecet s a jó isten tudja, még mit.
- Hát neked, Hamupipőke, semmit se hozzak? - kérdezte az apja.
- Ne hozzon nekem semmit, édesapám - mondotta Hamupipőke -, jó nekem így rongyosan is.
- De már ha a másik kettőnek hozok, rólad sem feledkezem meg - mondotta az ember.
- Jól van, édesapám, ha mindenképpen akar hozni valamit, hozzon nekem három diót, én azzal is beérem.
- No, az nem sok - mondotta az ember, s azzal elment, be a városba.
Ottan vett a mostohaleányainak mindent, mit kívántak, s az édesleányának csakugyan nem hozott egyebet három diónál.
Másnap éppen vasárnap volt, s a csúnya leányok felöltözködtek nagy cifrán, úgy indultak a templomba.
Hamupipőke is szeretett volna elmenni, de őt otthon hagyták, s hogy ne üljön dolog nélkül, kiöntöttek az udvarra egy véka* konkolyos* búzát, s megparancsolták, hogy mire a templomból visszajönnek, mind egy szemig tisztítsa meg a konkolytól, különben jaj neki.
Haj, Istenem, sírt szegény Hamupipőke, hullott a könnye, mint a záporeső.
- Istenem, Istenem - sóhajtozott magában -, hogy tudjam én ezt a búzát megtisztítani?
Hát abban a pillanatban leszáll egy sereg fehér galamb az udvarra, nekiesnek a búzának, s egy szempillantás alatt kiszemelték a konkolyt a búzából. Ugrált, táncolt örömében Hamupipőke, nem tudta, mit csináljon.
Gondolja magában, hadd legyen neki is egy jó vasárnapja, feltör egyet a három dióból. Csakugyan fel is tör egy diót, s ím, halljatok csudát: egy ragyogó szép rézköntös esett ki a dió hajából.* Ámult-bámult Hamupipőke, nézte, forgatta mindenfelől a rézköntöst, s aztán mit gondolt, mit nem, hirtelen magára vette, s elment ő is a templomba.
Történetesen a királyfi is éppen ott volt a templomban, s mikor Hamupipőke belépett, a királyfi reá vetette szemét, s többet le sem vette róla. Nézték, csudálták a népek is. Azt hitték, hogy valami királykisasszony, senki sem ismerte meg Hamupipőkét. Az apja sem, az anyja sem, a nénjei sem.
Hanem Hamupipőke nem várta meg, míg a pap áment mond, hirtelen kifordult a templomból, hogy mire a többiek hazajönnek, otthon lehessen az ő rongyos ruhájában.
Azám, de a királyfinak sem volt maradása a templomban. Egyszeriben kijött az inasával, s szalasztotta Hamupipőke után, hadd nézze meg: hová tér be.
De Hamupipőke az ő kicsi rézpapucsában olyan sebesen ment, mint a szél. Egy pillantás alatt eltűnt az inas szeme elől, s hiába nézett be minden udvarra, minden házba, Hamupipőkét sehol sem találta meg.
Aközben hazaértek a leányok, s mondották nagy dicsekedéssel:
- Hej, mit láttunk mi, Hamupipőke! Ha te azt láttad volna!
- Ugyan mit láttatok? - kérdezte Hamupipőke.
- Ott volt a királyfi a templomban, aztán ott volt valami királykisasszony, de olyan szép, mint égen a ragyogó csillag.
- Ó, én azt jól láttam - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad volna?
- Honnét?! Felmentem a lajtorján a kémény mellé, s onnét néztem, míg az utcán szépen végigsétált.
- Úgy! Hát te a kéményen mászkálsz, ahelyett hogy a búzát tisztítanád?
Mondotta Hamupipőke szép csendesen:
- Ó, ne féljetek, megtisztítottam én a búzát is.
A leányok majd megpukkadtak mérgükben, mikor látták, hogy egy szem konkoly sincs a búzában - de olyan tiszta, mint az arany. Nagy mérgükben diribdarabba vagdalták a lajtorját, hogy többet a kéményhez föl ne mászhasson, s délután, mikor vecsernyére* mentek, két véka konkolyos búzát öntöttek ki az udvarra, hadd tisztítsa meg Hamupipőke. Azzal elmentek a templomba, leültek az első székbe nagy cifrán, kényesen, mint két páva, s illegették-billegették magukat, hátha valahogy rájok tekintene a királyfi. Mert a királyfi délután is elment a templomba, hadd lássa, ott lesz-e ismét Hamupipőke.
De Hamupipőke akkor még ott ült az udvaron, sírdogált, kesergett magában, hogy mindenki mehet templomba, csak ő nem. Egyszer segítettek rajta a galambok, de vajon másodszor eljönnek-e?
No, nem kellett sokáig keseregnie, kétannyi fehér galamb szállott le, mint amennyi délelőtt. A csőrüket beleütögették a búzába, s egy szempillantás múlva egy szem konkoly nem sok, annyi sem volt benne. Azzal, huss! elrepültek.
Hamupipőke pedig elővette a második diót, hátha abban is talál valamit.
Hiszen talált is abban olyan szép ezüstköntöst, hogy királykisasszonynak sem lehetett annál különb. Mindjárt fölvette magára, s ment a templomba. Haj, uramistenem, mikor belépett a templomba, minden szem őreá esett, még a pap is megakadott az imádságában, s a két csúnya leány illegethette magát, mert a királyfi csak Hamupipőkére nézett, le sem vette róla a szemét. De Hamupipőke másodszor sem várta meg a prédikáció végét, hirtelen fölkelt a helyéről, s kiillant a templomból, mint a tünemény.
Utána a királyfi az inasával, végig a falun, de hiába szaladtak. Hamupipőke másodszor is eltűnt a szemük elől.
Jönnek haza a leányok, mondják nagy dicsekedéssel:
- No, Hamupipőke, sajnálhatod, hogy nem lehettél a templomban! Megint ott volt a királyfi s egy még szebb királykisasszony, mint amilyen délelőtt volt.
- Ó, én jól láttam azt a királykisasszonyt - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad volna?
- Fölállottam a kerítés tetejére, s onnét jól láttam, amint végigsétált az utcán, színezüst ruhában, színezüst köntösben.
- Úgy! Hát a búzát megtisztítottad-e?
- Ott van, nézzétek, azt is megtisztítottam.
Majd megette a méreg s a bosszúság a leányokat. Befedték tövissel a kerítést, hogy többet ne állhasson reá Hamupipőke, s következő vasárnap négy véka konkolyos búzát öntöttek az udvarra, hadd legyen, amivel bajlódjék, kínlódjék.
No, elmennek a leányok a templomba, Hamupipőke otthon maradt, s szemelgetni kezdi a búzát, de még jóformán belé sem kezdett, jöttek a fehér galambok nagy szárnycsattogtatással, annyian voltak, hogy alig fértek az udvaron, s egy percet, kettőt alig voltak ott - tisztára vált a búza, mint a színarany, s azzal továbbrepültek.
- Ó, édes Istenem - fohászkodott Hamupipőke -, csakhogy ismét megsegítettél!
Azzal mindjárt feltörte a harmadik diót is, hadd lássa, mi lehet abban.
Volt, ami volt az első s a második dióban, de a harmadikból olyan aranyköntös kerekedett ki, hogy ragyogott, mint a nap; suhogott, mint a selyem, s mikor Hamupipőke magára vette, s a kicsi tükör elé állott, magamagát sem ismerte meg.
Bemegy a templomba, s hát amint belép, felállanak a népek, földig hajolnak előtte, még a nénjei is, pedig azokat ugyancsak ölte a bosszúság, mert vagy nézett reájuk a királyfi, vagy nem addig, mostantól kezdve csak Hamupipőkét nézte.
Hamupipőke most sem várta be a prédikáció végét, hirtelen kifordult a templomból, szaladott hazafelé, de mégsem olyan gyorsan, mint azelőtt, s a királyfi inasa látta messziről, hogy melyik kapun fordult be. Odaszaladott, s a kapufélfa hasadékába beleszúrt egy aranyrózsát, hogy arról megmutathassa a gazdájának, hol lakik az a szépséges szép leány.
Visszamegy az inas, jelenti a királyfinak, hogy mit látott, mit csinált.
- Jól van - mondja a királyfi -, gyerünk haza, hadd fogatok be hatlovas hintóba, s úgy megyünk annak a leánynak látogatására.
Aközben a leányok is hazamentek a templomból, s már a kapuból kiabálták Hamupipőkének:
- Hej, Hamupipőke, búsulhatsz, hogy nem voltál a templomban! Ott volt megint az a szép királykisasszony, mégpedig színarany köntösben.
- Ó, én jól láttam - mondotta Hamupipőke.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? Felmásztam az eperfára, s jól láttam onnét.
- Úgy... te az eperfára mászkálsz? Bizonyosan meg sem tisztítottad a búzát.
- Dehogynem, dehogynem, nézzétek csak, egy szem konkoly sincs benne.
Mérgelődtek, bosszankodtak a leányok, s mérgükben kivágatták az eperfát, hogy többet ne mászhasson reá Hamupipőke.
De már ezt megsokallotta Hamupipőke édesapja is, mondotta a leányoknak:
- Látom, hogy nem élhettek egymással békességben, elválasztlak egymástól.
Azzal vitte Hamupipőkét a falu végére, s ott egy öregasszonynak a gondjára bízta. Alig ment el Hamupipőke hazulról, jött a királyfi hatlovas hintón. Be egyenesen a kapun, amelyiknek a félfájába az inas beszúrta volt az aranyrózsát.
Bemennek a házba, de Hamupipőkét nem látják sehol.
Kérdi a királyfi az asszonyt:
- Hol a leányod, jó asszony?
- Ó, felséges királyfi! Van nekem kettő is, mindjárt beszólítom.
Beszólítja a leányait, de a királyfi elszomorodott, s mondta:
- Egyik sem az, akit én keresek. Hát nincs még egy lányod? - kérdezte a királyfi.
- Nincs nekem, felséges királyfi, nem is volt soha.
Kimegy nagy búsan a királyfi, végigmennek a falun; benéznek minden udvarra, beszólnak minden házba, sehol sem találják a szép Hamupipőkét. A falu végén, abba a kicsi házba, ahol Hamupipőke lakott, be sem akartak nézni; mégis meggondolkoznak, bemennek, s kérdik az öregasszonyt:
- Van-e magának leánya, néne?
- Nincs nekem, lelkem, nem is volt soha.
- Hát valaki másnak a leánya nincsen-e a háznál?
- Van, felséges királyfi, itt lakik nálam egy szegény leány, de bizony az nem is érdemes a megtekintésre.
Mondotta a királyfi:
- Már érdemes, nem érdemes, én megtekintem.
Abban a pillanatban kilép az ajtón Hamupipőke színarany köntösében. Hej, ámult-bámult az öregasszony, meg sem ismerte Hamupipőkét ebben a köntösben.
Odament a királyfi, megfogta a kezét, s mondá lelkes szóval:
- Te vagy az! Te vagy az, akit én keresek! Ülj fel a hintómba, viszlek a palotámba. Légy a feleségem!
Mindjárt felültek a hintóba, meg sem is állottak a király váráig. Egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
A JÓ TANÁCSOK
Volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény gazdag leányt kapott feleségül, de nem sok öröme volt a gazdagságban, mert az asszony mindig felhányta, hogy övé minden az utolsó szegig, az urának nincs semmije, s ha ő hozzá nem ment volna, egész életére szegénynek marad.
Megunta ezt a szegény ember, mit gondolt, mit nem, tarisznyát vetett a nyakába, s otthagyta a feleségit, ott a kicsi fiát is, s elment világgá szerencsét próbálni. Azt határozta magában, hogy addig vissza nem tér, míg sok-sok pénzt nem szerez.
Ment, mendegélt a szegény ember, hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül, s találkozott egyszer az úton egy öregemberrel. Köszönti az öregembert, ez fogadja, s kérdi:
- Hová, merre, öcsém?
Mondja a szegény ember:
- Én bizony elindultam szolgálatot keresni, ha valahol felfogadnának.
- No, akkor gyere hozzám - mondotta az öreg -, nálam jó dolgod lesz. Pénzt ugyan nem sokat adok, hanem ha becsületesen szolgálsz, ellátlak jó tanácsokkal. Annak a pénznél is több hasznát veszed.
Beáll a szegény ember az öreghez szolgálatba. Esztendő telik esztendő után. Az öregember erősen meg volt elégedve vele, ő is az öregemberrel. Már tíz esztendő is eltelt, még mindig ott szolgált az öregembernél. Mikor letelt a tíz esztendő, kérdi az öregember:
- No, fiam, maradsz-e még?
- Maradok, gazduram, miért ne maradnék, jó dolgom van itten.
Ott maradott még tíz esztendeig. Mikor a második tíz esztendő is eltelt, kérdi az öregember:
- No, fiam, maradsz-e még?
Mondja a szegény ember:
- Többet nem maradok, gazduram, most már hazamegyek, megnézem, mit csinál a feleségem.
- Hát az Isten vezéreljen, fiam! Nesze, adok neked egy kenyeret, de míg haza nem érsz, föl ne vágd. Adok neked három jó tanácsot, jegyezd meg jól. Az első tanácsom az, hogy ahol veszekedést látsz, menj onnét. A második tanácsom az, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. A harmadik tanácsom az, hogy a mai haragot mindig halaszd holnapra.
Megköszöni a szegény ember a kenyeret s a tanácsot, s azzal elindul hazafelé. Ment, mendegélt, s útközben egy faluban setétedett el, ott betért egy házba, s szállást kért éjszakára. Adtak is szállást, de alig telepedett le, a gazda s a felesége elkezdett egymással veszekedni. Szóból szó kerekedett, még hajba is kaptak. A szegény embernek eszébe jutott a tanács, nyugodalmas jó éjszakát kívánt a veszekedő emberpárnak, átment a szomszédba, s ott is hált.
Hát reggel nagy lárma van a faluban. Vajon mitől lehetett ez a nagy lárma? Kimegy a szegény ember az utcára, s ott egyszerre csak megragadja egy ember, s kiáltja torkaszakadtából:
- Ez az ember ölte meg, ez!
A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudta, mi történhetett. Hát bizony az történt, hogy azt az embert, akinél először kért szállást, reggel megölve találták. Az az ember, aki megfogta őt, látta, amikor bement, de nem látta, hogy mindjárt el is jött onnét, s azt hitte, hogy ő a gyilkos.
Szerencséjére, a házigazdája bebizonyította, hogy nála hált, s szabadon eresztették.
"Lám, lám - mondotta magában -, jó volt mégis megfogadni az öregember tanácsát!"
Továbbmegy, mendegél, beér egy nagy erdőbe, ottan utolér három embert, hozzájok szegődik, megismerkednek, együtt mennek tovább. De egyszerre csak megáll az a három ember, s azt mondják, hogy ők bizony nem mennek ezen az úton, tudnak ennél egy rövidebb ösvényt. Hívják a szegény embert, hogy tartson velük, de a szegény embernek eszébe jutott az öregember tanácsa, elbúcsúzott tőlük, s továbbment a rendes úton.
Hiszen jól tette, hogy megfogadta az öregember tanácsát, mert később meghallotta, hogy azt a három embert megtámadták az útonállók, s elvették, ami pénzük volt, mind.
Na, hazaér a szegény ember a falujába, éppen este volt, mikor az udvarba ért. Látja, hogy még nem feküdtek le, mert égett a gyertya az asztalon. Gondolja magában, előbb benéz az ablakon, hadd lám, mit csinál a felesége.
Hát az asszony ott ült az asztal mellett, éppen vacsorázott, vele szemben egy derék szál ember. Szörnyű haragra gerjedt a szegény ember. Azt hitte, hogy felesége férjhez ment. Elindult nagy haragjában, hogy puskát szerezzen, hogy meglője a feleségét s azt az embert is.
De amikor kint volt az utcán, eszébe jutott az öregember tanácsa, hogy a mai haragot holnapra kell tartani. Visszafordult, bement a házba, köszönt illendőképpen, a felesége fogadta. Szót váltnak szó után, megismeri a felesége, nyakába borul nagy örömmel, öleli s csókolja, s utána az a derék szál ember is, aki nem volt más, mint a szegény ember fia.
Ó, édes Istenem, fohászkodott a szegény ember, de jó, hogy megfogadtam az öregembernek ezt a tanácsát is. Akkor elévette a kenyeret, fölvágta, s hát uramteremtőm, hullott ki a kenyérből a szép sárga arany, mint a záporeső. Bezzeg most nem lehetett panasza az asszonynak. Volt pénz elég, amennyi csak kellett.
A szegény emberből a legnagyobb gazda lett a faluban.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A CSÚNYA KIRÁLYFI ÉS A SZÉP KIRÁLYKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, s annak egy olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. A szomszéd ország királyának meg volt egy fia, s ez olyan csúnya volt szegény, mint a sötét éjszaka. Meghallotta a hírét a királyfi annak a világhíres szép királykisasszonynak, fogta magát, elment leánynézőbe.
Fölmegy a király palotájába, mondja a királynak szíve szándékát. Mindjárt hívatja a király a leányát, jött is a királykisasszony, de amikor meglátta a csúnya királyfit, azt mondotta:
- Ilyen legénnyel még a cipőmet sem takaríttatnám ki.
Búsult nagyon a szegény királyfi, kiment a palotából nagy szégyenkezve. De nem tudta kiverni a fejéből a szép királykisasszonyt.
Azt mondta magában: "Egy életem, egy halálom, enyém lesz ez a leány!"
Gondolt erre, gondolt arra, mit gondolt, mit nem, színaranyból veretett egy tyúkot tizenkét csirkével, aztán egy aranyguzsalyt* aranykenderrel s egy aranytükröt, olyant, hogy csak bele kellett nézni, s a tükör olyan szépen muzsikált, hogy az angyalok sem szebben odafent a fényes mennyországban. Akkor aztán felöltözött álruhába, visszament a királyhoz, s beszegődött hozzá inasnak. Az aranytyúkot s a csirkéket, az aranyguzsalyt s az aranytükröt bedugta az ágy alá.
De másnap elévette az aranytyúkot s az aranycsirkéket, kitette a szoba közepére. Ott meglátta a királykisasszony szobaleánya.
Szalad a szobaleány a királykisasszonyhoz, s mondja nagy lelkendezve:
- Felséges királykisasszony, jöjjön velem, olyan csudaszép dolgot mutatok, amilyent még nem látott.
Kimennek az inas szobájába, látja a királykisasszony az aranytyúkot s a tizenkét csirkét.
Összecsapja a kezét.
- Jaj de szépek, jaj de szépek! Add nekem ezeket! - mondja az inasnak. - Amennyit kívánsz, annyit fizettetek érte az édesapámmal.
Mondotta az inas:
- Pénzért nem adom, szép királykisasszony, adjon egy csókot, s legyen a magáé.
A királykisasszony egy kicsit tétovázott, de aztán, isten neki, megcsókolta az inast. Azzal fölszedte a kötényébe az aranytyúkot, a tizenkét csirkét, szaladott nagy örömmel a szobájába.
Másnap az inas elévette az aranyguzsalyt. Meglátja ezt is a szobaleány, szalad a királykisasszonyhoz, s jelenti:
- Felséges királykisasszony, szép az aranytyúk, szépek a csirkéi, de még szebb dolgot láttam az inas szobájában.
Futottak az inas szobájába, s amint beléptek, a szeme is káprázott a királykisasszonynak a szertelen ragyogástól.
- Jaj de szép guzsaly, jaj de szép kender! De szeretnék ruhát fonni ebből! - mondotta a királykisasszony. - Kívánj akármit, megfizetem érte.
Mondotta az inas:
- Nem kívánok én sokat, szép királykisasszony, adj két csókot, s legyen a tied az aranyguzsaly.
Egy kicsit gondolkozott a királykisasszony, de bizony megcsókolta az inast, s szaladott vissza a szobájába.
Hanem volt, ami volt eddig, most jött csak az igazi. Harmadnap elévette az aranytükröt, felakasztotta a falra, s csak várta, hogy jöjjön a szobaleány, bizonyosan tudta, hogy megáll előtte. Hát csakugyan jön a szobaleány, meglátja a tükröt, odaszalad, belenéz, s abban a pillanatban elkezd a tükör muzsikálni. Azt hitte, hogy az angyalok muzsikálnak. Szaladott a királykisasszonyhoz.
- Jöjjön, jöjjön, felséges királykisasszony, látott-e már muzsikáló tükröt?
Mennek az inas szobájába, hanem mikor beléptek, akkor a tükör nem muzsikált.
- Hiszen ez nem muzsikál - mondotta a királykisasszony.
Szólt az inas:
- Csak állj elébe, szép királykisasszony, nézd meg magad benne!
Odament a királykisasszony, belenézett a tükörbe, egyszerre megzendült a muzsikája, s szólott olyan szépen, olyan keservesen, hogy a királykisasszonynak majd megszakadt belé a szíve.
- Add nekem ezt a tükröt! - könyörgött a királykisasszony.
Mondja az inas:
- Neked adom, hogyne adnám, de három csók jár érte.
De most nem is gondolkozott a királykisasszony, megölelte, megcsókolta háromszor azt a csúnya legényt.
Éppen abban a pillanatban lépett be a király. Szörnyű haragra gerjedt, amikor látta, hogy az ő leánya, az a világhíres szép királykisasszony csókolja ezt az undok, csúnya legényt.
- Ki a házamból - ordított a király -, ha kedves az életed! - s világgá kergette a leányát, világgá az inast.
Kimentek a városból nagy búsan, de mit mondok, csak a királykisasszony búsult, nagy volt a legénynek az öröme. Világért meg nem mondta volna, hogy ki s mi ő, úgy mentek, mendegéltek keresztül az országon, mígnem eljutottak az inassá lett királyfi városába.
Város végén volt egy fogadó, bementek oda, s ott azt mondotta az inassá lett királyfi:
- Most én megmosdom, s te addig takarítsd meg a csizmáimat, hogy mehessek be a városba. Aztán majd visszajövök, te csak várj reám.
Szót se szólott a királykisasszony, vette a csizmát, s szépen megtakarította. Azzal a királyfi bement a városba, fel az apja palotájába, ottan magára vette aranyos, gyémántos gúnyáját, befogatott hat paripát bársonyhintóba, s úgy hajtatott a vendégfogadóba a királykisasszonyért.
Bemegy a királykisasszonyhoz, s ez csak nézi, nézi, nem akar hinni a szemének.
- Emlékszel-e - kérdezte a királyfi -, amikor azt mondtad, hogy még a cipődet sem engednéd velem kitakaríttatni? No, látod-e, én nem voltam olyan kevély, megengedtem, hogy te kitakarítsd az én csizmámat.
Nagyot nevetett a királykisasszony, nyakába borult a királyfinak, s mondta lelkes szóval:
- Már akármit mondtam, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Mindjárt a hintóba ültek, behajtattak a király udvarába, s még aznap lett nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom.
Ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
AZ ARANYTOLLÚ MADÁR
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl; volt egyszer egy fiatal király, s annak egy szép felesége.
Még egy esztendeje sem múlt a házasságuknak, háborút üzent a szomszéd ország királya, s a fiatal király keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, s ment a háborúba.
Telt-múlt az idő, a háború sokáig tartott, s azalatt a királynét két aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten. Fiú volt az egyik, leányka a másik. De a királyné meg sem láthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vénasszony, akit a király a felesége mellett hagyott, amíg oda lesz a háborúba, éjnek idején, amint a gyermekek megszülettek, kilopta őket a palotából, beletette egy kosárba, elvitte az erdőbe, s ottan egy fa alá letette.
Reggelre visszatért az öregasszony, s mondja neki a királyné:
- Jaj, hallgasson ide, öreg szülém, milyen csudálatos álmot láttam az éjen! Azt láttam álmomban, hogy két aranyhajú gyermekkel áldott meg az Isten.
Mondotta az öregasszony:
- A bizony elég csudálatos álom, felséges királyné, mert be is teljesedett az álma, de visszafelé. Nem megáldotta az Isten, hanem megverte, mert két szörnyeteg teremtést találtam az ágyában, s hogy meg ne irtózzék tőlük, ha felébred, elvittem az erdőbe, s ott elpusztítottam.
Sírt a szegény királyné, hogy őt az Isten így megverte, de aztán mégiscsak köszönte az öregasszony jóságát. Ha már úgy volt, ahogy volt, s csakugyan szörnyeteg teremtésekkel verte meg az Isten, jobb volt, hogy meg sem is látta, s még jobb, hogy a király nem látja meg - ne is tudjon róluk.
Hej, pedig ha tudta volna, hogy a vénasszony boszorkány volt valóképpen, s azt szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül! De a királyné erről semmit sem tudott.
Hát azalatt az erdőben mi történt? Az történt, hogy ahová a gyermekeket letette a boszorkány, arra ment egy fehér szarvas, szarvánál fogva fölvette a kosarat, s vitte a gyermekeket az erdőn át. Ment, mendegélt a szarvas, aztán megállott egy csorgós kútnál,* ott háromszor egymás után nagyot bődült, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Egyszerre csak honnét, honnét nem előlibben egy tündérleány, lekapja a kosarat a fehér szarvas szarváról, és eltűnt a sűrű rengetegben. Ez a tündérleány az erdők leánya volt. Ott lakott az erdőben, mégpedig gyémántpalotában, egyes-egyedül. No, most már nem volt egyedül.
Örült is a gyermekeknek, hogy nem találta helyét nagy örömében. Úgy dajkálta őket, mintha édesgyermekei lettek volna.
Telt-múlt az idő, a gyermekek már hétesztendősek voltak, s egyszer az erdők leánya elküldi a fiút egy korsóval, hogy hozzon vizet a csorgós kútról, de meghagyta erősen, hogy sokáig ne maradjon, siessen vissza a palotába; a korsóra pedig úgy vigyázzon, mint a szeme fényére.
Elmegy a fiú a csorgós kúthoz, s amint éppen vizet akarna meríteni, látja, hogy egy aranytollú madárka mind ott repked fölötte. Mindjárt félbehagyta a vízmerítést, szerette volna megfogni a madarat, kapkodott utána a kezével, a kalapjával, még a korsójával is, de hiába, az aranytollú madár csak ingerkedett vele. Meg-megcsapta a szárnyával a fiú arcát, s mikor éppen meg akarta fogni, huss! följebb reppent. Aztán ismét lecsapott a madárka, csalogatta a fiút, addig s addig, hogy a fiú utána dobta a korsót. Haj, istenem, de lett erre sírás! Most ő mit tudjon csinálni? Ha korsó nélkül megy haza, megveri az anyja!
Ezalatt az erdők leánya nem tudta elgondolni, hová maradhat ilyen sokáig a fiú, utána küldötte a kisleányt, de ennek is egy korsót adott a kezébe, s ugyancsak a lelkére kötötte, hogy egy szempillantás alatt mind a ketten otthon legyenek.
Odamegy a kisleány, s hát a testvére sír keservesen.
- Hát te miért sírsz?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem, testvérem! Látod azt a szép aranytollú madarat? Meg akartam fogni, s eltörött a korsóm.
Abban a pillanatban ismét lecsapott az aranytollú madár, s meglegyintette a kisleány arcát.
- Jaj de szép! Jaj de szép! - kiáltott a kisleány, s utánakapott a madárnak. De ahogy utánakapott, puff! kiesett a korsó a kezéből, s eltört az is. De még csak most volt igazi sírás, de olyan, hogy aki hallja történetesen, megesik a szíve rajtuk.
- Jaj, édes Istenem - sírtak a gyermekek -, most hogy menjünk vissza az anyánkhoz?!
Amint így keseregnek, egyszerre csak megszólal a madár:
- Ne sírjatok, gyerekek! Az, aki titeket felnevelt, nem édesanyátok. A ti édesanyátok ezen a rengeteg erdőn túl lakik, s ennek az országnak a királynéja. Csak gyertek mindenütt utánam, amerre én repülök. Nem viszlek egyenesen haza, mert még valamiképpen elpusztítana az a boszorkány, aki az erdőbe hozott, de ne búsuljatok, majd reátok talál a ti édesszülétek.
Repült a madár keresztül az erdőn szép csendesen, s mentek utána a gyermekek. Mikor aztán az erdő széléhez közeledtek, egyszerre csak lecsapott a madár a földre, s mondotta a gyerekeknek:
- Gyertek ide, gyertek! Ezt az almát s ezt a vesszőt vegyétek fel!
Odaszaladtak a gyermekek, s hát uramteremtőm, mi van ott: egy gyémántalma s mellette egy aranyvessző!
Az egyik felveszi az almát, a másik a vesszőt, aztán a madár továbbszáll, a gyermekek meg mindenütt utána. Kiérnek az erdőből, rengeteg nagy pusztaságra érnek, rengeteg nagy pusztaságnak a közepén leszáll az aranytollú madár, s mondja a gyermekeknek:
- No, gyerekek, ezt az almát üssétek meg a vesszővel, s olyan gyémántpalota kerekedik ide, hogy csudájára jár majd az egész világ. A palota hetvenhetedik szobájában egy képet találtok a falon, az az édesapátok s édesanyátok képe lesz. Azt a képet sűrű fátyollal takarjátok le, majd eljő aztán az apátok s az anyátok, s megkérdik tőletek, hogy mi van a fátyol alatt. Ti csak mutassátok meg bátran, abból rátok ismernek, s minden jóra fordul.
Többet nem mondott az aranytollú madárka. A gyermekek megköszönték irántuk való jóságát, s azzal az aranytollú madár visszarepült a rengeteg erdőbe.
Amint a madár elrepült, a gyermekek letették a gyémántalmát a földre, rásuhintottak az aranyvesszővel, s ím, kerekedett belőle egy olyan gyémántpalota, hogy szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól.
Fölmennek a gyémántgarádicsokon, végigsétálnak a szobákon, de mi minden volt azokban a szobákban, Istenem, azt emberi száj nem tudná elmondani. Aranylócák, gyémántalmáriomok, ezüstasztalok, ezüstasztalokon aranytálak s poharak, s volt étel-ital, minden, ami jó, megenni való. Maradhattak itt, akár örök életükre, a sok drága jóból ki nem fogynak soha. Eltelt egy hét, el talán kettő is, amíg minden szobát bejártak, s míg mindent jól megcsudáltak, úgy értek a hetvenhetedik szobába, a legutolsóba. Abban nem volt egyéb a képnél.
Jaj, édes Istenem, de megörültek ennek a képnek! Csókolták százszor, ezerszer, aztán sűrű fátyollal szépen betakarták, s többet nem volt nyugodalmuk, várták éjjel-nappal az édesanyjukat s az édesapjukat.
Eközben nagy híre ment a gyémántpalotának, jöttek a csudájára mindenfelől. Mindenki jött, csak a király nem.
Hanem addig beszéltek a fülébe az udvarbeli népek, hogy így, hogy úgy, nézze meg, mert olyan szép palotát világon való életében még ő sem látott - hogy ő is elszánta magát a palota látására. Észrevette ezt a boszorkány, megsejdítette a gonosz lélek, hogy abban a palotában a király gyerekei laknak, s most azon kezdett mesterkedni, hogy a királyt visszatartsa. Fogta magát, valami port vetett a király kávéjába, s a király attól olyan rosszul lett, hogy nem mehetett el, pedig már elé is állott volt a hatlovas hintó.
Mondja a boszorkány a királynak:
- Ó, hagyja el, felséges királyom, minek is menne oda, majd én elmegyek, megnézem, s szegről-végre mindent elmondok felségednek.
- Jól van - mondja a király -, hát eredj, nézd meg.
Elmegy a vén boszorkány a hatlovas hintón, behajtat a palota kapuján, a gyermekek elébe mennek, s fogadják nagy tisztelettel. Járnak-kelnek a kertben, mindent megmutogatnak a vén boszorkánynak; aztán felvezetik a palotába, végigvezetik a szobákon, csak éppen a hetvenhetedikbe nem vezették be.
"Ördög fajzatjai - mormogta magában a vén boszorkány -, tudom, hogy mit rejtegettek ottan, de csak várjatok!" Aztán kimentek a palotából, s mikor leértek a kertbe, azt mondja a vén boszorkány:
- Hiszen szép, szép a palota, szép a kert is, de akkor volna csak igazán szép, ha idehoznátok a világ zengő fáját.
Többet nem szólt a boszorkány, elhajtatott, mint a fergeteg, s a gyerekek magukra maradtak, de ettől a pillanattól kezdve a fiúnak nem volt nyugodalma.
Azt mondta a húgának:
- Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg a világ zengő fáját meg nem találom.
Hiába beszélt a húga, hogy ne menjen, van elég fa az ő kertjükben, szebbnél szebb, a fiúnak nem volt maradása: elindult hetedhét ország ellen.
Ment, mendegélt a királyfi hegyeken-völgyeken által, hét nap hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy fekete várba. Ennek a várnak a kapuja előtt egy nagy fekete ördög állott strázsát. Rákiált a királyfira:
- Hé, megállj! Ki vagy?! Mit akarsz?!
Mondja a királyfi:
- Én a világ zengő fáját keresem, nem tudna-e kend útbaigazítani?
Mondotta az ördög:
- Sok mindent láttam s hallottam, de a világ zengő fájának hírét sem hallottam. De innét hét mérföldre van még egy ilyen fekete vár, az előtt az egyik bátyám áll strázsát, menj oda, hátha útbaigazít.
Továbbmegy a királyfi, elér ahhoz a fekete várhoz, s hát csakugyan ott áll a kapuja előtt egy nagy fekete ördög, s rákiált az is:
- Hé, megállj! Mit akarsz?!
Mondja a királyfi, hogy mit akar.
- Hírét sem hallottam, fiam. Talán a bátyám tud róla. Eredj, megtalálod hét mérföldre innét, az is strázsát áll egy ilyen vár előtt, mint én. Az mindent tud, kérd meg szép szóval, talán útbaigazít.
Megy a királyfi a harmadik várhoz, de már messziről megfenyegette az ördög.
- Ide ne jöjj, ha az életed kedves!
- De ha már eddig eljöttem - mondotta a királyfi -, egy életem, egy halálom, nem fordulok vissza.
Ment nagy bátran az ördög elé, köszöntötte illendőképpen.
Rákiált az ördög:
- Mondtam, úgy-e, hogy ne jöjj ide?! Mit akarsz?
Mondotta a királyfi szelíden:
- Ne haragudjék, kend, a világ zengő fáját keresem, ha tudja, merre van, igazítson útba, ha nem tudja, Isten áldja, megyek tovább.
Tetszett az ördögnek ez a bátor beszéd, és azt mondotta a királyfinak:
- Megállj, fiam, megállj! Jó helyen kereskedel: itt van a világ zengő fája ebben a várban. Csak vidd el, ha embere tudsz lenni, én már úgyis meguntam a zengését. Nesze, itt egy aranyvessző, ezzel sújtsd meg a vár hetedik kapuját, arra a kapu megnyílik, te szaladj be, ne nézz se jobbra, se balra; hívnak, csalogatnak szebbnél szebb asszonyok s leányok, hogy maradj ott, de te se rájuk ne nézz, se rájuk ne hallgass, hanem szaladj a kert közepére, ott van a világ zengő fája, színarany az ága, levele, mindene, s olyan szép nótákat zeng, hogy a szíved majd meghasad belé, de te meg se állj, hanem háromszor kerüld meg visszafelé, aztán szaladj ki, ahogy tudsz, mert ha az orrod előtt becsapódik a kapu, ott maradsz örök életedre.
A királyfi mindenben megfogadta az ördög szavát. Bement a várba, s szaladtak elébe a szép asszonyok s lányok, hívták, csalogatták édes szóval, de ő meg sem állott, félre sem pillantott, futott egyenest a világ zengő fájához, háromszor megkerülte visszafelé, aztán, uccu neki, vesd el magad! ki a várból, mintha szemét vették volna ki. Éppen jókor ért ki, mert mindjárt becsapódott a kapu rettentő döndüléssel - ott is maradt a csizmája sarka.
Ment a királyfi, meg sem állott hazáig, s hát mire hazaért, ott volt a kert közepében a világ zengő fája. Zengett-zúgott, elhallott a zengése messze földre, s jöttek a népek mindenfelől, látni s hallani a nagy csudát.
Meghallotta a fa hírét a király is.
- No - mondotta -, most már csakugyan elmegyek.
De az az istentelen boszorkány megint valami port kevert a kávéjába, s a királynak most is otthon kellett maradni. Akkor bement hozzá a boszorkány, s mondotta:
- Én nem is tudom, minek kívánkozik felséged az után a fa után. Majd én megnézem minden ága-bogát, levelét, s amit láttam, mindent elmondok felségednek, töviről hegyire.
Hát jól van, a király otthon maradt, a boszorkány elment. A gyermekek fogadják s mutatják nagy örömmel a világ zengő fáját. Majd megpukkadt a boszorkány a bosszúságtól, de jó arcot mutatott, s mondta a királyfinak:
- No, ez igazán szép fa, de még csak az volna a szép, ha ezen a fán énekelne a világ szépen szóló madara.
Ahogy elment a vén boszorkány, indult a királyfi is. Egyenesen azon az úton ment, ahol először járt. Ment az első fekete várhoz, onnét az ördög utasította a másodikhoz; a második a harmadikhoz.
- Hát te mit akarsz itt megint? - kérdezte az ördög.
Mondotta a királyfi:
- Én a világ szépen szóló madarát keresem, ugyan bizony, hallotta-e hírét?
- Nemcsak hírét hallottam, hallom a hangját is mindennap. Meg is untam már, vigyed, ha tudod. Megtalálod a várnak a nyolcadik szobájában. Abban a szobában annyi az aranykalitka, hogy esztendeig sem győznéd megszámlálni. Ezekben a kalitkákban szebbnél szebb aranytollú madarak énekelnek, de te ezekre rá se nézz, mert a világ szépen szóló madara rozsdás kalitkában van, s ha amiatt ott hagynád, bizony mondom neked, élve nem kerülsz ki a várból.
Fogadkozik a királyfi, hogy így, meg úgy, nem bánja; tőle ugyan ellehetnek a többi madarak, rájuk sem néz. Hanem mikor bement a nyolcadik szobába, amennyi madár volt, mind énekelt, csak az nem, melyik a rozsdás kalitkában volt.
Gondolja a királyfi: "Ej ez nem lehet a világ szépen szóló madara."
Hirtelen lekapott találomra egy kalitkát, s szaladott ki az udvarra, de ott meg is állott mindjárt, mintha odacövekelték volna. Amint az udvarra ért, egyszeriben kőbálvánnyá változott.
Várja, várja a királykisasszony a bátyját, de hiába várja. Ő bizony, mit gondol, mit nem magában, bezárja a gyémántpalotát, s elindul a bátyja után. Ment egyenesen azon az úton, ahol a bátyját elindulni látta, s addig ment, mendegélt, míg az első fekete várhoz nem ért. Ott állott az ördög most is, és megszólította a leánykát:
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár?
- Jaj, ne is kérdje, ördög bácsi! A bátyámat keresem, aki elment a világ szépen szóló madaráért, s valahol elveszett szegény.
Mondta az ördög:
- Én láttam, mikor itt elment, beszéltem is vele, de visszajönni csakugyan nem láttam. Eredj a bátyámhoz, hét mérföldre van innét a vára, hátha az többet tud, mint én.
Ment a szegény leány, el is ért a második várhoz, de az az ördög sem tudott többet mondani. Ment a harmadikhoz, az már megmondta az igaz valóságot.
- Jó helyen jársz, húgocskám! Itt van a bátyád, csak eredj be a várba, megtalálod kőbálvány képében. Ha szavamat nem fogadta, hát úgy vette hasznát. Ha te reám hallgatsz, a világ szépen szóló madarát is megkapod s a bátyádat is megszabadítod. Szaladj be a nyolcadik szobába, akaszd le hirtelen a rozsdás kalitkát, azzal szaladj ki, a kőbálványt háromszor visszafelé kerüld meg, aztán vissza se nézz, szaladj, ahogy tudsz, meg se állj hazáig.
Bemegy a királykisasszony, látja a bátyját kőbálvány képében, majd megszakadt a szíve, de mégsem állott meg. Futott a nyolcadik szobába, ott sem nézett sem jobbra, sem balra. Tőle ugyan csilloghattak-villoghattak az aranykalitkák, énekelhettek az aranytollú madarak, csak a rozsdás kalitkát nézte, s amint meglátta, lekapta a szegről, szaladt ki, ott kint a kőbálványt háromszor megkerülte visszafelé, s aztán vissza sem nézett, futott ki a vár kapuján. Így is éppen akkor döndült be a kapu, mikor kilépett, oda is szakadt egy darab a szoknyája széléből. Ott elbúcsúzott az ördögtől, el a másiktól, el a harmadiktól, s ím, halljatok csudát, mikor hazaért, már otthon volt a bátyja. Egyszeriben feleresztették a világ szépen szóló madarát a világ zengő fájára, de olyat még a világ nem hallott, mikor egyszerre zengett a fa s énekelt a madár.
Fának a zengése, madárnak az éneke elhallott a világ végére. De jöttek is a népek világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy nem fértek az udvaron, a kertben, a palotában.
Mikor a király meghallotta a világ szépen szóló madarának az énekét, kikiáltott a kocsisnak, hogy fogjon be a hatlovas hintóba, meg kell, hogy nézze azt a csudát. Hanem az a vén gonosz lélek harmadszor is megrontotta a királyt. Nagy, nehéz betegség verte le a lábáról, hétszer is kirázta a hideg egymás után.
- Lássa, lássa, felséges királyom - mondotta a vén boszorkány -, minek is akart odamenni, bizonyosan amiatt lett beteg. Majd én elmegyek, s megnézem azt a madarat is.
Elmegy a boszorkány, megnézi a madarat, s mondja a királyfinak:
- No, én igazán nem hittem volna, hogy el tudd hozni a világ szépen szóló madarát. Hátha még a világ ezüsttavát ide tudnád hozni, akkor lenne még csak szép a kerted!
Gondolta magában a királyfi: "Hiszen hadd el, elhozom én azt is. Ott van az a tó is, ahol a világ zengő fája volt, láttam én jól."
Harmadszor is elmegy a királyfi, egyenest abba a fekete várba, ahol a világ ezüsttava volt. De hogy biztatták, csalogatták eddig a tündérasszonyok s leányok, hogy nem: mostan közrefogták, cirókálták-morókálták, édes szóval mondogatták:
- Maradj itt! Mennyországban sem lesz ilyen dolgod!
Egyszer-egyszer megtántorodott a királyfi, de aztán még gyorsabban nekiiramodott, egy szempillantásra megkerülte a tavat visszafelé, azzal ki a várból nagy hirtelen, meg sem állott hazáig, s hát mire hazaért, már ott is volt a tó a világ zengő fája mellett, úszkáltak, játszadoztak benne a szép aranyhalak.
Híre ment a világ ezüsttavának is, de mármost a király sem nem evett, sem nem ivott, csak hogy megláthassa azt a sok csudát.
Hiába mesterkedett a boszorkány, befogatott a hintajába, vitte a feleségét is, mentek egyenest a gyémántpalotába.
A gyermekek elejükbe mentek, s amint a király meglátta őket, mindjárt mondta a feleségének:
- Nézd, feleség, hogy hasonlít reád ez a leányka!
- Azám - mondotta a királyné. - Ez a fiú meg szakasztott olyan, mint te.
De nem szóltak semmit a gyermekeknek, csak mentek velük, s megnézték a világ ezüsttavát, a zengő fát, a szépen szóló madarat, aztán fölmentek a palotába, végigsétáltak a szobákon, be a hetvenhetedikbe is.
- Hát az alatt a fátyol alatt mi van? - kérdezte a király.
A gyermekek szépen levették a fátyolt, s ím, ott látta a király s királyné a maga képét.
De még csak most ámultak-bámultak igazán. Mindjárt el kellett mondani mindent a gyermekeknek, amit tudtak. Hej, volt öröm, édes Istenem, de milyen nagy öröm!
Egyszeriben vitték a gyermekeket, hintóba ültették, s mentek haza a király palotájába.
- Ki a házból, vén boszorkány! - kiáltott a király.
Ott mindjárt a ló farkára köttette, a városon végighúzatta, aztán a testét négyfelé vágatta, s úgy szegezték ki a vár négy kapujára.
Arra megszólalt a világ zengő fája s a világ szépen szóló madara, de olyan szépen, olyan ékesen, hogy sírt, aki hallotta. Hét álló hétig állott a vendégség a király házában. A zengő fa folyton zengett, a szépen szóló madár folyton énekelt, összegyűlt az egész világ, volt nagy tánc, hejehuja, vigasság.
Holnap legyenek mind a ti vendégetek!
A TORDAI TÜNDÉRVÁR
Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett van egy hegy, Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején réges-régen egy fényes, nagy vár volt, Tündérvár volt a neve, de ma csak a romladékát lehet látni.
Sok száz esztendeje lehetett annak, még ezernél is több esztendeje, Erdélynek a földjén egy hatalmas király lakott.
De hiába volt a nagy hatalma, nem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekekkel. Sokat tűnődött azon, hogy kire hagyja az országát.
Egyszercsak mit gondolt, mit nem, a szomszéd királynak több fia volt, egyet fiának fogadott.
Telt-múlt az idő, dali szép legénnyé nevekedett a fogadott fiú, s szerette volna, ha időnek előtte kezére kerül az ország. Azt mondja egyszer az apjának:
- Apám, engedd meg, hogy építsek egy várat a Tündér-hegyre.
- Jól van, fiam, építs, én nem bánom.
Belefog a királyfi a vár építésébe. Ezer meg ezer ember hordotta a nagy köveket a hegy tetejére, hét álló esztendeig folyton hordották, rakták, s állott a vár, melyhez hasonlatos nem volt messze földön. Akkor a királyfi elment az apjához, s mondotta:
- No, apám, felépítettem a várat, hét esztendeig tartott az építés, most engedd meg, hogy hét esztendeig pihenjek.
- Jól van, fiam, pihenj - mondotta a király.
Hanem a királyfi nem pihent, nagy titokban gyűjtötte, toborozta a katonákat, tele volt a vár fegyveres emberekkel. Az volt a szándéka, hogy amint lesz elegendő katonája, kicsap a Tündérvárból, s erővel elveszi a nevelőapja országát.
Csakhogy nem maradt titokban gonosz szándéka, hírül vitték azt a királynak. Szörnyű haragra lobbant a király, s körülfogta a várat. De az a vár erős volt, erősebb a sziklánál. Hét álló esztendeig vívták, s mégsem tudták bevenni. Mikor látta a király, hogy hiábavaló minden erőlködése, lassanként elpusztul minden embere, mégsem tudja megbüntetni a háládatlan fiút, követeket küldött hozzá.
Felmennek a követek a várba, mondják nagy alázatosan:
- Felséges királyfi, a királytól jövünk üzenettel. Látja, hogy nem tudja bevenni a váradat, nem is vívja többé. De arra kér téged, hogy küldj neki két galambot a te nagy vitézséged emlékezetére.
- Hiszen ha csak galamb kell - mondotta a királyfi -, vigyetek akár tizenkettőt, van a vár udvarán elég.
Nagy hirtelen összefogdostak tizenkét galambot, viszik a követek a királyhoz. Mondja a király az embereinek:
- Na, most kötözzetek ezekre a galambokra mindenféle gyújtószerszámokat, s aztán eresszétek el!
Úgy tesznek, amint a király parancsolja, s eleresztik a galambokat, azok felszállnak a magas levegőégbe, kerengenek ottan, azután hirtelen berepülnek a várba, s égő szárnyakkal lebuktak szegények a házak födelére. Rettentő nagy tűz támadott, s lángba borult az egész vár, jajgatva s ordítva menekültek ki a katonák az égő várból. De ott várták a király katonái, s levagdalták őket, hogy még hírmondónak sem maradott közülük. Megölték a királyfit is. Porrá-hamuvá lett a Tündérvár. Csak valami romladéka látszik, de az emléke megmaradott, meg is marad örökkön-örökké.
A KÉT GARAS
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták az egyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól, de telt-múlt az idő, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizette ki:
- Majd megfizet a nagy harang.
Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek. Dani kezdette:
- Jancsi, add meg a két garasomat!
Jancsi mondta:
- Majd megfizet a nagyharang.
- Te Jancsi - mondotta Dani -, add meg a két garasomat, mert ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedődből is kivágom.
Mondta Jancsi:
- Bánom is én, vágd ki.
Telt-múlt az idő, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább él Jancsinál, kivágja a szemfedőjéből. Gondolja magában egyszer Jancsi:
- Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-e Dani, amivel fenyeget.
Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta a feleségét, s mondta neki nagy búsan:
- No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egy kérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki.
Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentül hitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik a templomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor a halottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogy kivágjon a szemfedőből. De abban a pillanatban hallja, hogy valami emberek suttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükből, hogy többen vannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogy ott a rablott kincsen megosztozzanak.
Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnét várta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenketten voltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt s mindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egy kard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük:
- Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébe üti a kardot.
Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyű cselekedetre.
- Hát egy sem meri megtenni?! - mondotta a vezérük. - No, majd beledöföm én!
Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. De bezzeg a rablók is, uccu neki, szaladtak ki a templomból mind rettentő, nagy ijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot. De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesen visszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni.
Azalatt Dani előbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tenger pénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyik éppen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, sem kevesebbet.
Azt mondja akkor Dani Jancsinak:
- No, Jancsi, most add meg a két garasomat!
- Én-e, Dani? Én nem.
- Adod-e ide a két garast?!
- Nem én!
Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a vezérük:
- Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak, hogy egyre-egyre két garas sem jut!
Azzal uccu neki, vesd el magad! elszaladtak a rablók, mintha szemüket vették volna ki.
Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De Dani akkor sem hagyta a két garast.
- Jancsi, add meg a két garasomat! - mondotta az egész úton.
- Nem adom, Dani! - mondotta Jancsi.
Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta meg nem haltak.
A SZALMAKIRÁLY
Volt, hol nem volt, a hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három fia s három leánya.
A fiúk szabadon járhattak-kelhettek erdőn-mezőn, mindenfelé, hanem a leányoknak sohasem volt szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.
Sokat tűnődtek ezen a fiúk, hogy miért kell a leányoknak rabságban élniök, de nem merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó ember volt.
Egyszer mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták, hogy sorban bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért nem ereszti a leányokat.
Bemegy a legidősebb királyfi, meg is kérdezi az apját, de abban a pillanatban a király nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát. Menten szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a fejét.
Kiszalad a királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért bement a középső királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen úgy járt, mint a bátyja.
- De már nem bánom, ha megöl is - mondotta a legkisebb királyfi -, bemegyek én is.
Be is ment, köszönt illendőképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte azt is:
- Felséges apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted, járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a leányaidat pedig szomorú rabságban tartod.
Fölkapja a király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben, mint egy cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg sem jajdult, hanem felvette szépen, visszavitte az apjának, s mondotta bátor szóval:
- Itt vagyok, édesapám, megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért tartod rabságban az én húgaimat.
Mondotta a király:
- Látom, hogy bátor szíved van, hát én megmondom neked. Azért nem eresztem ki a leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel megjövendölte egy ősz öregember, hogy amely pillanatban kilépnek a palotából, valaki elragadja őket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz is, s többet soha ez életben meg nem látom őket.
- De már ezt én nem hiszem annak az ősz öregembernek - mondotta a királyfi. - Szeretném látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha mi hárman fiútestvérekül velük vagyunk.
Addig beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy félórára eressze ki a szegény leányokat, ők majd hárman gondot viselnek rájuk, a kertből ki nem mennek, csak egyet sétálnak, aztán szépen visszajönnek, hogy a király azt mondta:
- Hát jól van, nem bánom, de azt előre megmondom, hogy ha a leányok vissza nem kerülnek, a fejeddel játszol.
Örült a királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok szobájába, s vitték őket ki a kertbe. Elöl ment a legidősebb királyfi a legidősebbik királykisasszonnyal, s így egymás után. Hanem, uramteremtőm, halljatok ide, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidősebb királykisasszonyt fölkapta a Nap, a középsőt a Hold s a legkisebbet a Szél.
Szörnyen megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek, hogyan szabadítsák meg a húgaikat.
Mégiscsak igaza volt annak az ősz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját a leányok mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a Szél ellen.
Lett nagy lárma, sírás és jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra, mindenfelé az udvarbeli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre-pora sem volt a királykisasszonyoknak.
Rettentő nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát, tömlöcbe vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy mondjanak ítéletet: mit érdemel a királyfi!
Összeültek a tanácsadó nagyurak, tanakodtak, okoskodtak.
Az egyik azt mondta: fel kell akasztani; a másik azt mondta: a ló farkára kell köttetni; a harmadik azt mondta: a tengerbe kell dobatni. Hanem a legöregebb tanácsadó azt mondta:
- Én azt tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha kiűzik az országból, hadd menjen, amerre a szeme lát, legyen a világ vándora, hátha megtalálja a királykisasszonyokat.
Helyeselték ezt az ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert mégis fájt volna apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta a tömlöcből, s megmondta neki az ítéletet: fel is út, le is út.
Sírt-rítt a szegény királyné, hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze el a fiát, a király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból, a királyné titokban utána szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya pénzt s egy aranyórát.
Hát jól van, a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal nekiindul a világnak. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken át, s a hetedik nap beért egy rengeteg erdőbe, rengeteg erdőben ért egy nagy kősziklához, annak a sziklának az oldalában látott egy lyukat. Benéz a lyukon, de hát az olyan hosszú volt, hogy annak a végét nem lehetett látni. Gondolta magában, él-hal, neki mindegy, addig megy abban a nagy fekete lyukban, ameddig mehet. Ha valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is jó.
Ment, mendegélt, mehetett már vagy hét napot, s hát egyszerre csak mit lát! Egy nagy ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz egy ablakon, s hát bent a házban tizenkét szál gyertya ég az asztalon, s az asztal mellett ül egy olyan öregasszony, hogy az orra a földet verte. Az öregasszony éppen imádkozott egy könyvből.
Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja neki:
- Jaj, te boldogtalan, hogy kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az életednek?!
Mondotta a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, ha vége lesz is.
- Mert úgy tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam van, s mind a tizenkettő emberhússal él. Most is oda vannak, emberekre vadásznak, jaj neked, ha itt találnak.
Mondotta ismét a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.
Az öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem veszik észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek, mindjárt megszólalt a legidősebb:
- Ki van itt, anyám?! Valami emberszagot érzek.
Mondja az öregasszony:
- Egy szegény királyfi van itt, lelkem, gyermekeim, de ne bántsátok. Úgy lesoványodott a sok búbánattól szegény, hogy úgysem ennétek belőle egy jó falatot.
- Jól van, nem bántjuk - mondták a legények -, hát álljon elénk, s vacsorázzon velünk.
A királyfi elébújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit diskuráltak, aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az öregasszony felköltötte.
- Talpra, királyfi, mert reggel a fiaim szörnyű éhesek szoktak lenni, s akkor majd hiába könyörgök nekik, felfalnak bizonyosan!
Fölkel a királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ottan ad neki egy táltos paripát s egy széllámpást.* Mondja neki:
- Ülj fel erre a lóra, ez keresztülrepít a likon, a hegy túlsó felibe. Ott a széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el onnét jobbra; balra sohase térj.
Megköszöni a királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó végire, ott a lovat visszaereszti, ő meg nagy búsan jobbra indult, s ment, amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül, de egyszer úgy elővette a nagy éhség s szomjúság, hogy összerogyott, s elterült a földön. Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp vizet látna, de nem látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az édesanyja küldött utána, felpattintotta a födelét, s hát uramteremtőm, mi történt? Az órából kiugrott egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Nem parancsolok én semmit - mondotta a királyfi -, de ha lelked s istened van, adj egy csepp vizet, mert megtikkadok a szomjúságtól s egy falás kenyeret is.
Abban a pillanatban aranyasztal termett a királyfi elé, tele volt az mindenféle drága ételekkel-italokkal, volt azon még víz is. Evett-ivott a királyfi, erőre kapott, aztán nagy örömmel útnak eredett. Addig ment, mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott a fekete király. Gondolta magában: bemegy a királyhoz, szolgálatot keres ottan, aztán onnét majd továbbigazodik. Fölmegy a palotába, a király színe elé vezetik; elmondja, hogy szolgálatot keres, s a király mindjárt fel is fogadta kertészinasnak. Azt mondta neki:
- Tetszik a képed, öcsém, csak viseld jól magadat, még belső inas is válhatik belőled.
A fekete királynak három leánya volt, egyik szebb a másnál. Ezek a leányok egyszer lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem vették.
- Hej, Istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép testvérem volt nekem is! Ha én azokat megtalálhatnám!
Különösen a legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.
Egyszer mit gondolt, mit nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt, elővette az óráját, fölpattintotta a födelét, s hát csakugyan egyszeriben elé ugrott az inas.
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Azt parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.
Egy perc, kettő sem telt belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére ráírta az inas szép cifra betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára."
Mikor ezt beleírta, azt mondja az inas:
- No, felséges királyfi, most ezt a bokrétát küldd el a legidősebb királykisasszonynak.
Elküldi a királyfi a bokrétát, de a királykisasszony nem tudta, hová legyen szertelen nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal az írással a kertészinas. No de mindegy, nem sokáig tűnődött rajta, hirtelen eldugta a bokrétát, hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a keblére, mihelyt bál lesz.
Hanem az inas még két arany bokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra azt írta: "Ennek a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt: "Ennek a bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a királyfi külön-külön a középső s a legkisebb királykisasszonynak.
A királykisasszonyok világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról, mind a három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csodálkoztak, mikor a bálba léptek, s látták egymás keblén az aranybokrétát. De csodálkozott ott mindenki. Mert voltak ott sokan, királyok, hercegek, grófok, bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy sem látott.
Másnap a király tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotájában, hogy férjhez akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak mind a valamirevaló királyfik s hercegek, annak adja őket, akit kiválasztanak.
A két idősebb királykisasszony mindjárt első tekintésre kiválasztott két királyfit, de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:
- Édesapám, én ezek közül nem választok.
- Bizony ha nem választasz ezek közül - mondotta a király -, összehívatom a közrendbéli embereket, válassz azok közül.
Összehívták a közrendbéli embereket, de a királykisasszony azok között sem látta, akit az ő szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott, előhívták azt is. Mondta a királykisasszony lelkes szóval:
- Ezt választom, édesapám!
- Jól van, leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.
Egyszeriben királyi ruhát adattak a kertészinasra, s megtartották a lakodalmat, egyszerre mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom, lakodalom. Akkor aztán a két idősebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb maradt otthon.
Hanem volt a királynak egy ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy a kicsi királykisasszony nem neki, hanem annak a semmiházi kertészinasnak adta a kezét. Folyton azon mesterkedett, hogy a királyt megharagítsa a legkisebb vejére. Fölment egyszer a királyhoz, bánatos képet vágott, s mondta a királynak:
- Felséges királyom, ugyancsak hitvány embernek adta a legkisebb leányát; hallottam, hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a kertben. Felséged leánya sírva fakadott, s azt mondta nagy keservében: "Nem is hiszem, hogy nem valami ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a felséged veje: "Hiszen abban igazad van, de tudok én annál különb ördöngösséget is. Látod-e azt a nagy sziklát a rezidencia* mellett? Azt én egy éjen elhordom, a helyét meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon az éjen meg is érik, én learatom, kicsépelem, megőrölöm, s reggelre olyan kenyeret sütök, amilyent még az apád sem evett."
Fölbosszankodik ezen a király, hívatja egyszeriben a vejét, s mondja neki nagy haraggal, hogy mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból egy szó sem igaz, a király azt mondta:
- Reggelre az a kenyér legyen az asztalomon, máskülönben a fejeddel játszol!
Kimegy a királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája; előveszi, hátha az az ördöngös inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy mit kíván tőle az apósa, de az inas nagyot nevetett.
- Hát ez is valami? Feküdj le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér a király asztalán.
S csakugyan, reggelre híre-nyoma sem volt annak a rengeteg nagy kősziklának. Mit csinált, mit nem az ördöngös inas, a jó isten tudja, elég az, hogy reggel ott volt a király asztalán egy ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kőszikla helyén termett. De ez olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet harapott belőle, azt mondta:
- No, ilyen jót csakugyan még nem ettem.
Dúlt-fúlt nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem tudott nyugodni, amint a lábára állhatott, ment ismét a királyhoz, s rettentő nagy hazugságot mondott el ismét:
- Felséges királyom - mondotta a miniszter -, életem-halálom kezedbe ajánlom, másodszor is azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az imént is hallottam, hogy összeszólalkozott a feleségével. Felséged leánya ismét azt mondta: "Bizonyosan valami ördöngösséggel szerezted meg a szívemet." Erre meg visszavágott a felséged veje: "Azzal hát, nem is egyébbel; tudok én annál különb ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a kősziklát, amelyet minap éjjel elhordottam, visszaállítom a helyére. A tetején szalmaszálra olyan palotát építek, amilyen nem volt semmiféle nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."
- Ejnye, ördöngös fattya - kiáltott a király -, küldjétek elembe!
Mindjárt elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:
- Mit beszéltél megint, te ördöngös fattyú?!
- Én semmit a világon - mondotta a királyfi.
- De így, meg úgy, ezt meg ezt mondtad. Holnap reggel helyén legyen a kőszikla! Ott legyen a tetején szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen a két palota között!
Kimegy a királyfi, de most nem is búsult oly erősen. Gondolta magában, majd megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az óráját, kiugrik az inas, mondja neki, hogy mit akar a király.
- Ez annak az ármányos miniszternek az esze - mondotta az inas -, de sebaj, én ezt is megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt hetvenhétszer rázatom ki a hideggel.
Azzal az inas elment; a királyfi lefeküdt, aludott, s reggel, mikor kinézett az ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején, egy szalmaszálon, s a két palota között aranyhíd. Kinézett a király is, s majd hanyatt esett nagy csodálkozásában.
A királyfi még aznap átköltözött a feleségével az ő palotájába. Hanem amikor ezt a miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer egymás után.
No de csak azt várta, hogy megint lábra álljon. Nem volt addig nyugodalma, míg a királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos lelkű, hogy a feleségét haragítja meg rá.
Elment a fiatal királynéhoz, s mondta neki:
- Már ne haragudjék, felséges királyné, de ami igaz, igaz, meg kell mondanom. Az uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördögökkel cimborál, s ez még nem elég, szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak. Ha én felségednek volnék, valami útonmódon kitudnám, hogy csakugyan az ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát sem élnék vele.
No, hát amit akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a királyfi. Az ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg rátámadt az urára.
- Hallod-e, én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az ördögökkel cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre, cimborálsz-e az ördögökkel!
- Hát ez miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én az ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.
Elővette az óráját, fölpattintotta a födelét, s mindjárt kiugrott belőle az inas.
- Mit parancsol, felséges királyom?
- No, látod - mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez csinált eddigelé mindent.
Ámult-bámult az asszony, de örült is erősen, hogy mégsem az ördögökkel cimborál az ő ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.
Hiszen egyéb sem kellett az ármányos miniszternek. Lábujjhegyen elősompolygott, lekapta az órát a szegről, és fölpattintotta a födelét. Egyszeriben kiugrott az inas, s kérdezte:
- Mit parancsolsz, te ármányos miniszter?
- Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd föl, s vígy engem meg a királynét a palotával együtt, aztán tégy le valamely alkalmatos helyen, a királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.
Mondta az inas:
- Kezedben vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az életedre!
Reggel kinéz az öreg király az ablakon, s hát uramteremtőm, híre-pora sincsen sem a palotának, sem az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott, mi történt.
Fölmennek az emberek, s hát nem volt senki, semmi, csak egyedül a királyfi, ott feküdt a kopasz sziklán.
Behozzák a szegény királyfit, az meg fölmegy nagy búsan az öreg király palotájába, ottan együtt keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévők legyenek, merre forduljanak.
- De már én itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek, ha térdig vásik is a lábam, amíg a feleségemet és a palotámat meg nem találom!
- Jól van, fiam - mondotta a király -, hát csak eredj, de ne menj gyalogszerrel, válaszd ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy ezer katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne legyen.
Úgy is lett, ahogy a király mondta. Elindul a királyfi, utána ezer katona, aztán hat szekér színültig arannyal; minden szekér előtt ötven darab címeres ökör.* Hanem amint az ország határából kiértek, a királyfi a hat szekér aranyat elosztotta a katonák közt, a háromszáz ökröt pedig megáldozta az Istennek, s azzal a katonákat visszaküldötte.
Egyedül ment, egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt erdőkön-mezőkön át, egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az eget verte. Gondolta magában, nem fordul vissza, fölmegy annak a hegynek a tetejére, hadd lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.
Hej, édes Istenem, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a Napnak az anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, odavolt világjáró nagy útjára. Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még emberi szem nem látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő legidősebb leánytestvére. Egyszeriben egymás nyakába borultak, ölelik, csókolják egymást. De jött mindjárt a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:
- Hogy mersz te idegen embert megölelni?! Megállj, mindjárt hazajön a fiam, s vége az életednek!
- Ó, lelkem, édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen ez az én testvérem. Hogyha ő nem lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.
Na, mikor ezt hallotta a Nap anyja, nem haragudott többet; szíves szeretettel fogadta a királyfit, aranylócára ültette, s behozatott mindenféle jót, enni- s innivalót.
Aközben hazatért a Nap is. Ő már ismerte a királyfit, emlékezett rája, köszöntötte szeretettel:
- Isten hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye? Nem adom vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.
Mondotta a királyfi:
- Látom én azt, hogy jó helyen van itten; nem is viszem vissza, elég nekem, hogy láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor. Volt nekem egy szép palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a palota egy éjjel csak eltűnt a föld színéről, nem tudom, hová. Te bizonyosan tudod, hiszen te mindent látsz.
Mondotta a Nap:
- Láttam én azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel vitték el, honnét tudjam én, hová lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te sógorod, annál van a középső húgod.
Na, lefeküsznek, alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára, indult a királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s ment azon az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált. Bezzeg ott volt nagy öröm! Fogadták nagy szeretettel, volt nagy dínomdánom, de csak szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta, hogy merre tűnt el a királyfi palotája.
- Bizonyosan - mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor takarta el a szememet, azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az talán látta, mert az éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj csak hozzá, az bizonyosan eligazít.
Elbúcsúzott a királyfi a testvérétől, a sógorától, s addig meg sem állott, míg a harmadik sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is nagy örömmel, traktálják mindenféle jóval, de a királyfinak csak nem akart megjönni a kedve. Kérdi a Szél:
- Hát mi bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?
Elmondja a királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:
- Hát bizony nagy dolog ez, sógor, mert én magam sem tudlak útbaigazítani. Láttam a palotádat több rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a födelét, mert nem tudtam, hogy te lakol benne, de hogy hová, merre tűnt el, azt én igazán nem tudom. Hanem várj csak egy kicsit, van nekem egy olyan paripám, hogy még az égbe is felrepül. Ezen a paripán a legkisebbik fiamat felküldöm az égbe, hogy kérdezze meg magától Szent Pétertől, tud-e a palotáról valamit.
Felkap a Szél legkisebb fia arra a híres paripára, fölvágtat egyenesen az égbe, kopogtat a mennyország kapuján. Szent Péter kiszól nagy dörmögve:
- Ki vagy, mit akarsz?!
Mondja a fiú:
- Én a Szél király fia vagyok, s azért jöttem, szentséges atyám, ha megmondanád nekem, hová, merre tűnhetett el az én sógoromnak a palotája.
Elmagyarázza, hogy ki s mi az ő sógora. Szent Péter a homlokára teszi az ujját, egy kicsit gondolkozik, s mondja:
- Ismerem a sógorodat, derék ember, háromszáz ökröt áldozott az Istennek. Nesze, adok neked egy aranyvesszőt. Vidd el, s mondjad neki, menjen a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, ottan van egy kőszikla, azt az aranyvesszővel suhintsa meg. Arra a szikla megnyílik, menjen be a sziklának a gyomrába, ottan talál az egérkirály palotájára, az majd eligazítja.
Hazavágtat nagy örömmel a Szél fia, mondja a királyfinak Szent Péter üzenetét, de bezzeg ennek sem volt nyugodalma, felült a Szél lovára, s elvágtatott a gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére.
Hát csakugyan ott volt egy rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az aranyvesszővel, a szikla kétfelé nyílik, bemegy, s ím, egy ragyogó fényes palota van ott, de olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.
Bemegy a palotába, egyenesen az egerek királyához, köszönti illendőképpen, elmondja, hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály csóválgatja a fejét, hümmöget, s mondja:
- Hírét sem hallottam ilyen palotának, de mindjárt előhívom az egereket, ahány csak a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik bizonyosan látta a te palotádat is.
Belefúj egy sípba, s egyszeriben megtelik a terem egerekkel, csak úgy nyüzsögtek, s kérdezték egyszerre:
- Mit parancsolsz, felséges király?
- Ki látta közületek a szalmaszálon álló palotát?
Felelik az egerek:
- Én nem!
- Én sem!
- Én sem!
- Mind itt vagytok? - kérdezte a király.
- Csak a kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.
- Hívjátok elé a kopasz egeret!
Előhívják, jön a kopasz egér, s kérdi a király:
- Láttad-e a szalmaszálon álló aranypalotát?
- Láttam, felséges királyom, ott suvadott le a bőr a fejemről.
- Hát az hogy lehet? - kérdi a király.
- Az úgy lehet, hogy oly szűk likon jártam oda, amilyenen még soha világ életemben. Nem is megyek oda többet.
- De bizony oda mégy! - mordult a király rá. - Ha egyszer megjártad, megjárod másodszor is.
Mit volt mit nem tenni a kopasz egérnek, indulni kellett, nem tréfálhatott a királlyal.
- Hát aztán mit csináljak ott? - kérdezte az egér.
Akkor előállott a királyfi, s mondta:
- Van abban a palotában egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz egerem.
- No, jól van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.
Azzal kiszaladt, s egy óra, kettő sem telt belé, szaladott nagy megizzadva az aranyórával.
Elveszi az órát nagy örömmel a királyfi, fölpattintja a födelét, s hát kiugrik belőle az inas.
- Mit parancsolsz, lelkem, édes gazdám?
- Azt parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert hagyd abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.
Azzal eltűnt az inas, a királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától; megköszönte neki is, de különösen a kopasz egérnek iránta való nagy jóságát. Ismét fölpattant a Szél paripájára, aztán a paripa egyet ugrott, kettőt szökött, csak annyi volt a futása, mint egy álomlátás: otthon volt a királyfi a szalmaszálon álló aranypalotában. De lett is nagy öröm, nagy vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még csak most tartották meg az igazi lakodalmat. A lakodalom után fölkerekedett a királyfi a feleségével, s meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta a királyfi, hogy hol s merre járt; látta a három húgát, ne búsuljon értük, jó helyen vannak: a legidősebb a Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebbik a Szélnek a felesége.
- Na, ha így van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem búsulok többet.
Azzal a két idősebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik királyfi pedig visszament a felesége országába, annak lett a királya. Holnap legyenek a ti vendégetek!
BACKA VÁRA
Sok ezer esztendővel ennek előtte egy szép várat építettek a tündérek: a Mezőségen, a ménesi határon. Ez a vár a Backa vára, ma is megvan a romladéka. A tündérek fenn laktak a várban, az emberek lent a földön, csak ritkán találkoztak egymással, de békességben éltek, nem bántották egymást.
De telt-múlt az idő, az emberek mindenfelé templomokat kezdettek építeni, s a templomok tornyában megszólaltak a harangok. A harangok zúgása semmiképpen sem tetszett a tündéreknek.
A Backa várbeli tündérek folyton leüzengettek, hogy bontsák le a tornyot, s ne harangozzanak többet, mert ők nem állhatják ki a harangzúgást. Visszaüzentek az emberek:
- A harangszó hí minket a templomba, tetszik vagy nem tetszik nektek, a tornyot le nem rontjuk, s mindennap meghúzzuk a harangot.
Megharagudtak a tündérek, lejöttek Backa várából nagy sereggel, s ami templomot találtak, mind lerombolták, kő kövön nem maradt.
Telt-múlt az idő. Egyszer mi történt, mi nem, a tündérek várában elapadott a víz, majd meghaltak a szomjúságtól. Leüzentek a környékbeli embereknek, hogy vigyenek vizet. De az emberek erősen haragudtak a tündérekre, senki sem vitt nekik. Akkor leküldték egy tündérleányt, hogy hozzon vizet. De a tündérleány sehogy se tudta megmeríteni a korsaját a kutakban. Kérte az embereket, segítsenek neki, merítsenek vizet. Mondották az emberek:
- A templomainkat el tudtátok pusztítani ugye, de egy korsót nem tudtok megmeríteni? Nem merítünk vizet!
A tündérleánynak vissza kellett mennie víz nélkül. A tündérek majd elepedtek a szomjúságtól, de hiába, minden forrás elapadott, ami a várban volt. Mit volt mit nem tenni, felkerekedtek, otthagyták Backa várát, elköltöztek más vidékre, többet emberi szem azon a vidéken nem látta őket.
A HÉTSZÉPSÉGŰ KIRÁLYKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi.
Na, nem is hiába hívták kolontosnak* ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete.
Az apját, az anyját majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiok mindenükből kiforgatja őket a nagy ostobaságával. Egyszer többek közt azt mondja az asszony a fiának:
- Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak!
Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s reá öntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat:
- Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt!
Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy legyen egyenes.
Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mind elhintette az udvaron.
Jő ki az apja, s nézi, hogy mit csinált Bandi.
- Jaj, te világ bolondja, te, mit tevél?!
- Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.
- Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én!
Előkapott egy husángot, jól megnadrágolta Bandit, de nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze.
Telik-múlik az idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s mondja neki:
- Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán!
Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal őket, míg el nem nyúltak a hídláson.* Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta:
- No, apám, én lefektetém a disznókat.
Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát uramteremtőm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elé a husángot az ember, megint jól megnadrágolja Bandit, de bizony megnadrágolhatta, attól ugyan meg nem jön az esze.
Estére kerekedik az idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az istenverésével. Ha valahogy szépszerént meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket.
Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre a szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt; jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel fölkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak:
- No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát!
Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, mondja az ember Bandinak:
- Te csak maradj itt, fiam! Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok.
Bandi nem szólt semmit; úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle.
Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a fát, milyen szép; nézd azt, még szebb az! - beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle.
Mit volt mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána.
Amint megy, mendegél hazafelé, szembejön vele egy ősz öregember, s kérdi:
- Hát kend miért olyan szomorú, földi?
- Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s ez is olyan kolontos.
- Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.
- Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.
Kérdi a fiától:
- No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel?
- El én, csak jó dolgom legyen.
Mondotta az ősz öregember:
- Ne félj, fiam! Nálam jó dolgod lesz.
Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn; három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak.
Megszólal egyszer Bandi:
- Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem!
- Jól van fiam, egyél - mondotta az ősz öregember.
Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék.
Továbbmentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijed Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeriben visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán ismét fölkerekedtek s továbbmentek, mendegéltek, rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, beledobta a tengerbe, s ím, halljatok csudát! a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott.
Szépen beleültek a csónakba, hét nap és hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s mikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek.
A tengernek ezen a partján is volt egy nyárfa, s az ősz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, mendegéltek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ottan volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek.
Mondotta az ősz öregember:
- Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás.
Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az ősz öregember előszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte.
Mondotta az ősz öregember:
- No, fiam, látom, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.
Elővett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért a sok okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, mondotta az ősz öregember:
- No most, fiam, eredj Isten hírével, próbálj szerencsét!
Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.
Megy, mendegél Bandi, erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig vígan mehetett tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy meg sem győzte enni.
No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, ha jól meggondolom: kettő is, három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat, be akar menni, de hát nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s mondta az ajtónak:
Gingalló,
szent ajtó,
nyílj fel magadtól!
Fölnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv.
Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel:
A Hétszépségű királykisasszony könyve
Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé. Az volt belé írva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ hét legszebb leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő neve: Hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a Hétszépségű királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét.
Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott:
- Mit, te förtelem, még te mersz ide jőni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől!
Elment Kecskebak nagy búval-bánattal, s nagy bújában-bánatjában leugrott a legmagasabb szikla tetejéről, s meghalt szörnyű halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s legerősebb.
Éjnek idején belopództak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe: hogy ettől a háztól hetvenhét mérföldre, aranyszínű föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová-merre lett a Hétszépségű királykisasszony.
Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott megállott, s mondta:
Gingalló,
szent ajtó,
bűvös könyv,
légy itt fönt!
Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak az volt írva a táblájára:
A Hétszépségű királykisasszony könyve
Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a Hétszépségű királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ottan letették a várnak a hetvenhetedik szobájában, Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem is ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá.
Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenesen a Hétszépségű királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdettette volt ország-világszerte, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfik, hercegek; minden rendű és rangú legények, de egy sem találta meg a Hétszépségű királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt; keresték a levegőégben, keresték mindenütt, nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse.
Adott a király alája aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből. Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága.
Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát uramteremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s mondja:
Gingalló,
szent ajtó,
nyílj fel magadtól!
S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szegletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ottan feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában.* Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette a szemét a Hétszépségű királykisasszonyra, s mondotta csendesen:
Gingalló,
szent ajtó,
kelj föl nyoszolyádból!
S ím, egyszeriben fölnyitotta a szemét a Hétszépségű királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s mondta lelkes szóval:
- Te lész nekem, te lész, az én hites párom!
Mindjárt fölkaptak az aranyszőrű paripára s meg sem állottak hazáig. De volt otthon öröm, Istenem, de milyen nagy! Egyszeriben papot hívattak, a fiatalok összeesküdtek, lakodalom után tojáshajba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután jó volt dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A RÓZSA-HEGY
Désnek a határán egy hegynek Rózsa-hegy a neve. Hajdanában vár volt ennek a tetején, ma e várnak csak romladéka van meg, s a romladékon egy kicsi kápolna. Egy hatalmas, gazdag úr lakott e várban sok száz esztendővel ennek előtte. Fia nem volt, csak egyetlenegy leánya, Rózsa. De ez olyan szép volt, hogy nem akadott párja messze földön. Jártak is a várba seregestül dali szép vitézek, s mind a Rózsa kezéért esengettek, de Rózsa a sok vitéz közül a legszegényebbnek, Jenő vitéznek adta a szívét. Hanem a büszke, gőgös úr észre sem akarta venni Jenőt, s mikor megtudta, hogy a leánya Jenőt szereti, szörnyű haragra lobbant. Nem is kérdezte a leányát, odaígérte a kezét egy vitéznek, akinek valamennyi közt a legtöbb vára volt.
Hiába sírt, hiába könyörgött Rózsa, az apja kitűzte a lakodalom napját. Jöttek a vendégek messze földről, zengett a muzsika, volt nagy hejehuja, dínomdánom, táncra perdültek a dali ifjak, leányok, táncolt Rózsa is a mátkájával. De egyszerre csak egy tánc után, hogy, hogy nem, eltűnt a szobából. Jenő jött érette hófehér paripáján, s mire a várbeliek észrevették, elvágtatott Rózsával.
Jól tudta a vőlegény, hogy senki más, Jenő rabolhatta el az ő menyasszonyát, fölkapott lovára, s utána a szökevényeknek, mint a sebes szélvész. S hát csakugyan nem csalódott, a sötét éjszakában megvillant Jenő paripájának hófehér szőre. Még egy iramodás, s utolérte őket.
Jenő egyik kezével Rózsát fogta, másik kezével kirántotta kardját, szemben állott a két vitéz, halálos viaskodásra készen. Összevágtak, hogy szikráztak a kardok, csengett a vidék, amint a kardok újra meg újra összecsaptak. Egyszerre csak Jenő holtan fordult le lováról: a szívét szúrta keresztül a vőlegény.
Azzal átkapta menyasszonyát a maga lovára, s vágtatott vissza a vár felé. Mondta Rózsa:
- Hiába viszel vissza, úgysem leszek a tied; gyűlöllek, mert megölted Jenőt.
S amint vágtattak Szamos vize partján, összeszedte a leány minden erejét, kifejlett* vőlegénye karjaiból, s belevetette magát a Szamosba,
A rózsa-hegyi várban a nagy vígság egyszeriben fekete gyásszá változott. A vár elpusztult azóta, de a hegyet, melyen a vár volt, ma is Rózsa nevéről nevezik.
GYÖNGYIKE
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.
Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriomba,* s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges kis leányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette ezt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.
Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.
Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de még Gyöngyikének is a vadászlegény.
Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.
- Hej, fiam - mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted Isten hírével.
Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének sem volt egy font* aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a keze hátára röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:
- Hej, Istenem, Istenem, még ennek a hitvány bogárkának is aranyos a teste!
Megszólal a bogár:
- Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Majd hozok én neked.
Majd megszakadt a legénynek a szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.
- Jól van, jól - mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.
A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat: minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba bele hengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.
A szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fűnek a levét a patakba csöppenti, attól a tíz arany rúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.
Fölébred reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, s hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:
- Hogy mertétek az én aranyomat ellopni?!
Megszólal a hal:
- Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.
Mit volt mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat: visszament nagy búsan a boszorkányhoz, s mondta:
- Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.
A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:
- Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s idehozod, neked adom Gyöngyikét.
Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.
- Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette - mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.
Egyszeriben szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt lefelé.
Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn, hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:
- Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet!
Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredett, híre-pora sem volt a gyöngynek: kivette kebléből a boszorkány.
Hej, uramteremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon. Megy, mendegél az erdőn s hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki elébb a jó tanácsot adta.
- Búsulsz, ugye, vadászlegény?
- Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.
- Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne évelődj* a gyöngy miatt, hanem fuss, amint a lábad elbírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem édesanyja, s éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s a vérével magukat megfiatalítsák.
Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át, s hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, megesküdtek, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
A BÖLCS KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, annak egy fia. Több gyermeke nem volt, de jó is, hogy nem volt, mert a királyfi alig állott lábra, meghalt az édesanyja. Mikor a királyné a halálos ágyán feküdt, odahívta az urát, s mondta neki:
- Énnekem meg kell halnom, árván marad a kicsi fiam, azt hagyom hát neked, hogy ne házasodjál meg, s taníttasd a fiamat bölcsességre.
A király sokáig nem is gondolt házasságra, s mikor a fia akkorára nevekedett, palotájába hívatta a világ hét legbölcsebb emberét, hogy tanítsák meg a fiát bölcsességre. Mindjárt kérdezte is az első bölcset:
- Mennyi idő alatt tanítod meg a fiamat bölcsességre?
- Felséges királyom, egy nap alatt úgy megtanítom, hogy éppen olyan bölcs lesz, mint én.
A második bölcs azt mondta, hogy ő két nap alatt tanítja meg; a harmadik meg azt, hogy három nap alatt, s így a többi is sorjában, ahogy következtek: annyi napra ígérték, hogy megtanítják a királyfit a maguk bölcsességére.
Jól van, a király nagy örömmel a bölcsek kezére adta a fiát, azok meg elvitték magukkal messze földre. Egy helyen megállapodtak, ott egy szobába beültették a királyfit, de egy sem törődött vele, magára hagyták, hadd gondolkozzék.
Teltek-múltak a napok, a királyfi csak ült egyedül a szobájában, de a bölcsek feléje se néztek. Egyszer az első bölcs mégis gondolt valamit, egy orgonafalevelet tett a királyfi ágyának a lába alá. Másnap reggel bemegy a királyfihoz, s kérdi:
- No, királyfi, mit álmodtál az éjszaka?
- Nem álmodtam én semmit - mondotta a királyfi -, a szememet le se hunytam, egész éjjel azon gondolkoztam, mitől lehet magasabb az én ágyam, mint volt eddigelé.
- De már azt én sem tudom elgondolni - mondotta a bölcs.
Aztán kiment a többi bölcshöz, s mondotta nekik:
- Hej, barátaim, nem kell ezt a fiút bölcsességre tanítani, bölcsebb az, mint mi. Csak egy orgonafalevelet tettem az ágya lába alá, s észrevette, hogy az ágya magasabb, mint eddigelé volt.
Na, telt-múlt az idő, elmúltak hetek, hónapok, esztendők, a királyfi ott maradott a bölcsek között, mert a király megírta pecsétes levélben a bölcseknek, hogy csak tartsák addig ott a fiát, ameddig lehet. Bizonyosan azért akarta ezt így a király, mert időközben meggondolkozott, s nem tartotta meg, amit a felesége halálos ágyán a lelkére kötött, hogy ne házasodjon meg másodszor. De hát mit gondolt, mit nem, az egyik eszivel azt gondolta, hogy ha asszony nincs a háznál, szertezüllődik minden, a másik eszivel meg azt gondolta, jobb, ha a fiú nincs otthon, hátha mostohán bánnék vele a királyné. Hanem mikor a királyfi már nagy legénnyé serdült, megelégelte a bölcsek közt való lakozást, s azt mondta a bölcseknek: vizsgálják meg a csillagokat, vajon mit mondanak azok, hazamehet-e ő?
Kimegy a hét bölcs egy nagy pusztaság közepére, nézték sokáig a csillagos eget, s nekik azt mondották a csillagok, hogy a királyfi hazamehet. De a királyfiúnak ez még nem volt elég. Kiment ő is a pusztára, nézte a csillagos eget, s különösen egy nagy csillag mellett egy kicsi csillagot, s ez a kicsi csillag azt jelentette neki:
- Hazamehetsz, királyfi, de úgy viseld magadat, mintha néma volnál, bárki is szól tehozzád, ne válaszolj, máskülönben vége az életednek.
A királyfi nem szólt semmit a bölcseknek arról, hogy mit jelentett neki a kicsi csillag, elbúcsúzott tőlük, s ment egyenesen haza. Örült az öreg király a fiának, mert amire hazaért a királyfi, az apja erősen leöregedett. De csakhamar el is szomorodott, mert hiába kérdezte, hiába faggatta, hogy van, mint van, tanult-e sok bölcsességet, a királyfi nem szólt semmit.
Hej, uramteremtőm, búsult a király, majd felvetette a búbánat. Lám, elküldötte a fiát a bölcsekkel, hogy azok tanítsák bölcsességre, s némán került vissza. Hanem a királyné semmiképpen sem akarta hinni, hogy a királyfi néma.
- Hallod-e - mondotta az urának -, nem hiszem, hogy a fiad néma volna, csak nem akar beszélni. Hiszen majd megszólaltatom én!
Bement a királyfi szobájába, elkezdett hozzá beszélni, mindenféle szép, kedves dolgokat, mosolygott rá édesen, kedvesen, cirókálta-marókálta az arcát, de a királyfi nem szólalt meg.
Akkor szörnyű haragra gerjedett a királyné, s mit gondolt, mit nem, elkezdett sikoltozni, kiabálni, kiszaladt a szobából, felverte az egész házat a jajgatásával.
- Gyere, gyere - kiáltott a királynak -, igazi szép fiad van, meg akart ölni engem!
Nem tudta, mit gondoljon a király, mi történhetett az ő fiával, nem értette a dolgot. Kérdezte, vallatta, hogy miért akarta megölni a mostoháját: nem szólt az egy szót sem.
- Hát ha nem szólsz - kiáltott a király -, halj meg!
A királyfi még erre sem szólalt meg. Hanem mégis meggondolta a dolgot a király, elébb elhívatta a hét bölcset, hátha azok meg tudnák mondani, hogy igazán néma-e a fia.
Megérkeznek a bölcsek a palotába, sorban a király színe elé mennek. Az első bölcs azt mondja:
- Felséges királyom, amíg nálunk volt a fiad, nem volt néma, de várj egy napig, addig ne akasztasd fel, hátha megszólal.
Jól van, a király megkegyelmezett egy napra, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Jött a második bölcs, az meg arra kérte a királyt, hogy várjon még két napot s így tovább, mind a hét bölcs. A hetedik hét napot kért.
Ezt is megadta a király, le is telt a hét nap, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Éppen indult a király, hogy összedoboltassa a katonáit, s vitesse a fiát az akasztófa alá. Abban a pillanatban megszólalt a királyfi:
- Megállj, apám - mondotta a királyfi -, hadd mondom el neked, hogy s mint jártál volna, ha felakasztatsz engem!
- Hát hogy jártam volna? - kérdezte a király.
- Úgy jártál volna, mint az egyszeri öregember, akinek egyetlenegy fia volt, éppen mint neked, apám. Egyszer ez az öregember éppen a vacsoránál ült a fiával, amikor az ablakra szállott egy fülemile, s elkezdett szépen énekelni.
- Hej - mondotta az öregember -, ha volna ezen a világon oly bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel ez a fülemile!
Mondta a fiú:
- Hát én meg tudnám mondani, édesapám, de nem mondom meg, mert ha megmondanám, erősen megharagudnék rám.
- Dehogy haragszom, dehogy haragszom - mondotta az apja. - Csak mondd el bátran, ne félj semmitől!
- Hát jól van, édesapám, megmondom. Az a fülemile azt énekeli, hogy belőlem valami hatalmas nagy ember lesz, de olyan hatalmas ember, hogy amikor mosdok, kigyelmed tartja a mosdótálat, az édesanyám meg a törülközőt.
De bezzeg szörnyű haragra lobbant az öregember.
- Mi, hogy én tartsam neked a mosdótálat, az anyád meg a törülközőt?! Azt ugyan meg nem éred!
S csakugyan, hogy meg ne érhesse, nagy haragjában felkapta a fiát, fogta, vitte s belevetette a tengerbe.
- Látod, édesapám, ha én beszélek, ha én elmondom neked a való igazságot, éppen úgy járok, mint az a fiú. Hanem - mondotta tovább a királyfi -, az az öregember hiába vetette a fiát a tengerbe, jól tudott úszni, kiúszott egy sziklára; ott ült, üldögélt sokáig, egyszer aztán arra ment egy hajó, a hajósok felvették s magukkal vitték. Alekszander - mert így hívták a fiút -, mikor a hajó kikötött egy város mellett, megköszönte a hajósoknak iránta való nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s bement a városba. Történetesen éppen ebben a városban lakott a király, de Alekszander nem ment a királyhoz, hanem ment a tiszttartójához, s annál beállott inasnak.
Éppen ekkor történt, hogy a király palotájára minden éjjel rászállott három holló, s azok ott olyan erősen károgtak, hogy a király nem tudott aludni a károgásuktól. Eleget hessegették az udvarbéli népek a hollókat, amellett folyton lövöldöztek rájuk a leghíresebb vadászok, de soha egy sem tudta eltalálni, a hollók csak ott maradtak, ott repkedtek a palota fölött, s károgtak szörnyűségesen.
Megijedett a király erősen, ki sem mert jönni a palotából: azt hitte, hogy valami rosszat jelent a hollók károgása; szerette volna tudni, hogy vajon a károgásuknak mi értelme vagyon. Össze is hívatta a világ minden tájékáról a legbölcsebb embereket, de egy sem tudta megérteni a hollók károgását. Mondja egyszer Alekszander a gazdájának:
- Uram, én felmegyek a királyhoz, meghallgatom azokat a hollókat, hátha én megértem, hogy mit beszélnek.
- Hiszen csak eredj - mondotta a tiszttartó* -, s ha megérted, szerencse fia vagy, mert a király éppen most hirdette ki, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét.
Fölmegy Alekszander a királyhoz, mondja, hogy mit akar, s kérdi:
- Igaz-e, hogy annak adja leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét?
- Bizony igaz, fiam, s szavamat meg sem is másolom.
Alekszandernek sem kellett több, kiment az udvarra. Éppen sötétedett, jöttek a hollók, egy kevés ideig elhallgatta a károgásukat, aztán bement a királyhoz, s jelentette:
- Felséges királyom, ne féljen, nem hoz semmi rosszat a fejére a hollók károgása. A három holló közül egy a tojó holló, egy meg a gúnár, a harmadik a kettőnek a fia. Afölött veszekednek, hogy a tojó holló, amint kiköltötte a fiát, otthagyta s többet rá sem nézett, a gúnár pedig szépen felnevelte; ha közel nem kapott, messze földre is eljárt eleségért; most meg, hogy a fiú felcseperedett, visszajött a tojó holló, s magával akarja vinni a fiát. Nem tudnak maguktól igazságot tenni, felségedtől várnak ítéletet.
- Bizony ha tőlem várnak - mondotta a király -, könnyen megkaphatják, mert énszerintem az az igazság, hogy az apjánál maradjon a fiú. Hát te mit gondolsz, Alekszander?
- Én sem gondolok mást, felséges királyom.
Amint a király kimondta a maga ítéletét, a hollók elrepültek a palota tetejéről, többet soha vissza nem tértek; a király éjjeli nyugodalmát többet meg nem zavarták.
- No, fiam, Alekszander, most már tied a leányom, tartsuk meg a lakodalmat.
Mondá Alekszander:
- Felséges királyom, most még nem házasodom meg, egy nagyon bölcs királynak hallottam a hírét, elébb fölkeresem azt, hátha annál is tanulok bölcsességet. Egy esztendő múlva aztán visszatérek, akkor majd megtartjuk a lakodalmat.
A király beleegyezett, adott Alekszandernek temérdek aranyat az útra, s a fiú még aznap útnak indult, s addig ment, mendegélt, míg annak a híres bölcs királynak az udvarába nem ért. Úgy ment oda, mint valami szegény legény, aki szolgálatot keres. Fel is fogadták mindjárt belső inasnak. Ő vitte be minden reggel a kávét a királykisasszonynak.
Volt azonban az udvarban még egy inas, akinek Ludokiusz volt a neve. Ez a Ludokiusz királyfi volt, de eltagadta királyi mivoltát, meg akarta ismerni a királykisasszonyt, akiről hallotta, hogy szépségben nincs párja kerek e világon, de úgy akarta megismerni, hogy a királykisasszony ne tudja, ki s mi ő.
Hanem olyan csudát még a világ nemigen látott, hogy ez a Ludokiusz mennyire hasonlított Alekszanderhez. Éppen úgy, mint egyik tojás a másikhoz. Hamar össze is barátkoztak, erős barátságot kötöttek, elmondták egymásnak a titkukat.
Telik-múlik az idő, Alekszandernek eszébe jut, hogy egy kicsit hazalát az apósa udvarába titokban, hadd lám, mit csinálnak otthon. Azt mondja Ludokiusznak:
- Hallod-e, Ludokiusz, nekem el kell innét mennem, amíg odaleszek, vidd be te a kávét a királykisasszonynak, úgyis olyan erősen hasonlítunk egymáshoz, hogy a királykisasszony nem veszi észre a változást.
Bezzeg Ludokiusz beleegyezett örömmel. Elbúcsúztak egymástól, de mielőtt elváltak volna, gyűrűt cseréltek, hogy ha netalán többet nem találkoznának az életben, erről a gyűrűről egymásnak eszébe jussanak, egymást el ne feledjék soha.
A királykisasszony nem vette észre, hogy most nem Alekszander, hanem Ludokiusz hozza be neki a kávét. Az első héten úgy tett, mintha nem is nézne rá. De egyszer mégis megszólalt a királykisasszony, kicsordult a könny a szeméből, s felsóhajtott:
- Hej, Alekszander, ha te nem volnál inas!
Mondta Ludokiusz:
- Felséges királykisasszony, ne haragudj reám, de én nem vagyok Alekszander, az én nevem Ludokiusz. Alekszander hazament, s megkért, hogy helyette én szolgáljak neked.
Ámult-bámult a királykisasszony, nem akart hinni a Ludokiusz szavának.
- Úgy van, amint mondom, királykisasszony - erősítette Ludokiusz -, majd megtudod, ha visszajő Alekszander.
Mondta a királykisasszony:
- Jól van, Ludokiusz, hát legyen igazad, mindegy nekem. Akkor hát neked mondom: de kár, hogy inas vagy!
Gondolkozott Ludokiusz: vajon megmondja-e, hogy királyfi. Gondol ide, gondol oda, ő bizony mégsem mondja meg, így jobban megtudja, hogy igazán szereti-e a királykisasszony.
Teltek-múltak a napok, több hónap is eltelt, míg Alekszander visszakerült. De nem állott be többé belső inasnak, otthagyta Ludokiuszt, hadd találkozhassék mindennap a királykisasszonnyal. Ő meg a Ludokiusz helyére állott külső inasnak.
De még egy hete sem volt, hogy Alekszander visszajött, levelet kapott apósától. Azt írta benne, hogy menjen haza már, mert ő öregember, megunta a királyságot, a leánya is a várakozást, tartsák meg már a lakodalmat.
Bemegy Alekszander Ludokiuszhoz, mondja neki:
- No, kedves barátom, az Isten megáldjon, énnekem haza kell mennem, hí az apósom; neked meg azt tanácsolom, hogy vigyázz magadra, mert ha a király észreveszi, hogy szereted a leányát, szörnyű halálnak a halálával halsz meg.
Elbúcsúznak egymástól, Alekszander hazamegy, s helyébe más inast fogadnak.
Hanem ennek az inasnak ezer szeme volt, s már első nap észrevette, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást. Még egy hete sem volt ott, fölment a királyhoz, s jelentette:
- Felséges királyom, fejemet ne vétesse, ha szomorúságot okoz a beszédem. De ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, húzassa karóba a fejemet.
- Hát mit akarsz mondani? - kérdezte a király.
- Én azt, felséges királyom, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást.
- Mit beszélsz te?! - kiáltott a király szörnyű haraggal.
- Én azt, amit láttam, felséges királyom. Ha nem hiszi, bebizonyítom. Engedje meg, hogy menjek ki Ludokiusszal egy szál kardra. Ha én vágom le őt, akkor nekem van igazam, ha ő vág le engem, akkor nincs igazam.
- Jól van - mondotta a király -, küldd ide mindjárt Ludokiuszt.
Elszalad az inas, küldi Ludokiuszt a királyhoz.
- Hallod-e, Ludokiusz - kiáltott a király -, igaz-e, hogy szereted a leányomat?!
- Nem igaz, felséges királyom.
- No, ha nem igaz, akkor bebizonyíthatod. Menj ki egy szál kardra az új inassal, ő mondta, hogy szereted a leányomat. Ha levágod őt, akkor neked van igazad.
Kimegy Ludokiusz nagy búsan, aztán valami módon szerét ejtette, s bement a királykisasszonyhoz, elmondja neki, hogy mi történt.
- Jaj, Istenem - sírt a királykisasszony -, véged van, szegény Ludokiusz! Láttam én már azt az inast, sokkal erősebb, mint te, s nem is mondott hazugságot, bizonyosan megöl téged.
Hát most mit tudjanak csinálni? Gondolkoznak, gondolkoznak, s egyszerre azt mondja a királykisasszony:
- Hallod-e, Ludokiusz, menj vissza az apámhoz, s mondjad neki, hogy halálos hírét kaptad az édesapádnak, neked haza kell menned, halassza el a bajvívást, amíg visszakerülsz. Menj el aztán Alekszanderhez, küldd el ide, ő bizonyosan legyőzi az új inast, mert ő egy szóval sem mondta, hiszen őtőle nem is kérdezték, hogy szeret-e vagy nem engem.
Megfogadja Ludokiusz a királykisasszony tanácsát, elmegy Alekszanderhez, s mondja neki, hogy mely rettenetes nagy bajba került, ha igaz barátja, segéljen rajta.
- Én jó szívvel - mondotta Alekszander -, hanem éppen ma van a lakodalmam, hogy tudjak most elmenni?
- Hiszen az nem baj - mondotta Ludokiusz -, majd én felöltözöm a te ruhádba, megesküszöm a királykisasszonnyal. Szépen itt maradok, amíg te odajársz, s amint te hazajössz, én visszamegyek. Ne félj, úgy hasonlítunk egymáshoz, hogy senki sem veszi észre.
Alekszander nem sokáig gondolkozott, elcserélte a ruháját Ludokiusszal, ment a királyhoz, jelentette, hogy visszajött, s megverekszik az új inassal.
Kiáll a két legény, elkezdik a viaskodást jó reggel, viaskodnak délig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. Amint egy kissé megszusszannak, újrakezdik a viaskodást, s estefelé Alekszander úgy találta megvágni az árulkodó inast, hogy menten fűbe harapott.
A király látta ezt jól a palota tornácából, s lekiáltott:
- Jól van, Ludokiusz, látom, hogy igazad volt, derék vitéz vagy, nem is néztem volna ezt ki egy inasból!
- Bizony, ha nem nézte ki - mondotta Alekszander -, jól gondolkozott felséged, mert én nem is vagyok inas. Király fia vagyok. Most már meg is mondom, szeretem a leányát, s ha nekem adja, feleségül veszem.
Hej, örült a király! Hogyne adta volna a leányát ilyen vitéznek, aki még királyfi is. Mindjárt fölvitte a palotába Alekszandert, szólította a leányát, egyszeriben meg akarta tartani a lakodalmat. Azt mondta ekkor Alekszander:
- Felséges királyom, engedd meg, hogy előbb menjek vissza az országomba, jöjjek ide az én hintómon, jöjjenek velem az én katonáim is, hadd lássad, hogy csakugyan királyfi vagyok.
- Igazad van, fiam - mondotta a király -, csak eredj.
Na, ment is Alekszander, fölkapott a király legjobb paripájára, s repült haza, mint a sebes szélvész. Mikor a vár alá ért, kihívatta Ludokiuszt, ott átadta neki a lovat, s mondta:
- No, Ludokiusz, én az ellenségedet megöltem, azt is megmondtam a te nevedben, hogy királyfi vagy; most siess haza, fogass be a legszebb hintódba, rendelj a hintód után egy regement katonát, s úgy menj a mátkádhoz.
Köszönte Ludokiusz erősen Alekszandernek nagy barátságát, egymás nyakába borultak, elbúcsúztak. Ludokiusz ment a maga útjára; Alekszander is ment a maga palotájába, sietett a feleségéhez. Bemegy a felesége szobájába, meg akarja ölelni, meg akarja csókolni, de a felesége haragosan elfordul tőle.
- Menj tőlem, mit akarsz?! Egy hete, hogy feleséged vagyok, s eddig még szavadat is alig hallottam! Nem kell a hízelgésed!
Na, szegény Alekszander, most már mit csináljon. Beszélt erre, beszélt arra, hogy így meg úgy, szörnyű rossz kedve volt, egy jó barátja járt az eszében mindig, aki szörnyű halálnak a halálával halt meg, de hiába beszélt, az asszony nem hitt a szavának. Hiszen még valahogy megbékültek volna, ha más is nem beszél bele a dolgukba. Hanem volt a palotában egy ördöngös asszony, a királykisasszony dajkája, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy az ő királykisasszonyát egy jöttment embernek adják feleségül.
"Na - gondolta magában az ördöngös asszony -, majd kitetetem a szűrét ennek a semmiházinak!"
Fogta magát, s mit, mit nem, az Isten tudja, mit belekevert Alekszander ételébe, s ettől Alekszander elkezdett betegeskedni. De az még semmi, olyan csúnya sebek vertek ki a testén szegénynek, hogy utálat nélkül nem lehetett reá nézni.
Jól tudta ezt Alekszander, s nagy bújában, bánatában éjnek idején kiment a palotából, nyakába vette a világot, ment, amerre a szeme látott. Ment, mendegélt országról országra, leszakadott a ruha a testéről, Isten nevében adtak neki itt-ott egy-egy falás kenyeret, úgy élt szegény. Addig ment, mendegélt, míg egyszer Ludokiusz városába ért. Éppen nagy vendégség volt Ludokiusznál, ahány koldus volt, az mind idejött, hogy ők is kapjanak valamit a vendégségből.
Alekszander is a többi koldus közé vegyült, de olyan fertelmes volt, hogy azok is lökdöstek, nem tudtak reá nézni. De ő mégis előrefurakodott a palota ajtajáig s ottan megszólította az ételhordó inast. Beüzent Ludokiusznak.
- Mondd meg a királynak, adjon nekem egy pohár bort a maga poharában, Alekszander nevében.
Bemegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit kér egy koldus. Mondja a király:
- Hát ha Alekszander nevében kér, akkor csak vígy az én poharamban neki.
Kiviszi az inas a bort, Alekszander megissza, s akkor azt a gyűrűt, melyet Ludokiusztól kapott volt, beledobta a pohárba.
- Ezt vidd be a királynak! - mondotta Alekszander.
Beviszi az inas, a király elé teszi a poharat, az meglátja benne a gyűrűt, nézi, nézi, megismeri a gyűrűjét, s mondja az inasnak:
- Menj ki, s mindjárt vessétek tömlöcbe azt a koldust, majd a vendégség után megtudom, hol kapta azt a gyűrűt.
Úgy lett, amint a király parancsolta. Amint a vendégek eloszlottak, Ludokiusz a feleségével lement a tömlöcbe, de a felesége, amint meglátta Alekszandert, megiszonyodott a látásától, s kiszaladott.
- Hol találtad ezt a gyűrűt?! - kiáltott Ludokiusz. - Megölted az én barátomat, Alekszandert, vagy elloptad tőle?
- Sem meg nem öltem, sem el nem loptam tőle a gyűrűt - mondotta a koldus -, mert én magam vagyok Alekszander, a te régi jó barátod, ím, lásd, mely kegyetlen sorsra jutottam.
Elfacsarodott a szíve Ludokiusznak, a könnye is kicsordult. Aztán megfogta Alekszander kezét, fölvezette a palotába, csináltatott neki langyos fürdőt, s a közben bement a feleségéhez, és mondta neki:
- Feleség, az a koldus, akitől te megiszonyodtál, Alekszander, az én hűséges barátom. Ha tudnád, hogy gyermekeink vérével meg lehetne gyógyítani, beleegyeznél-e, hogy vért eresszek három szép gyermekünk testéből?
Mondá a királyné:
- Életünket s boldogságunkat Alekszandernek köszönhetjük, próbáld meg, s eressz vért gyermekeinkből. Bárcsak ettől meggyógyulna a te kedves barátod!
Kiment a király, egy kis tekenőbe vért eresztett mind a három gyermekéből, aztán azzal a vérrel megmosta Alekszander testét, s ím, egyszeriben eltűntek a testéről a fekélyek, hétszerte szebb volt, mint volt annak előtte. Mondta akkor Alekszander:
- Nagy jót cselekedtél velem, Ludokiusz, mostan még adj egyet a te királyi gúnyáidból, rendelj mellém katonákat, meg akarom látogatni öreg szüleimet.
Jó szívvel adott Ludokiusz mindent. Alekszander felöltözött ragyogó szép királyi gúnyába, elbúcsúzott Ludokiusztól, s hatlovas hintón elindult az ő szüleihez. Mikor annak a városnak a szélére ért, ahol szülei laktak, követet küldött előre a szüleihez, hogy ez s ez a király jön hozzájuk, várják illendően.
Hiszen várták is az öregek, azt sem tudták, hogy mit csináljanak örömükben, mikor egy királyi vendég tért be az ő szegény hajlékukba. Vacsora közben kérdi Alekszander:
- Hát maguknak, öregeim, nem volt gyermekük?
Kicsordult a könny az öregek szeméből, mondták nagy búsan:
- Volt egy fiúnk, de az meghalt.
Többet nem szólt Alekszander, jó éjszakát mondott az öregeknek, s lefeküdött. Hát amikor reggel felkelt, jön az öregember meg az öregasszony: az egyiknek kezében mosdótál, a másiknak a kezében törülköző. Alekszander mérgesen rákiáltott az inasára:
- Miért engedted meg, hogy ezek az öregek fáradjanak?!
Mondta az inas:
- Felséges királyom, az öregek akarták.
- Jól van - mondta Alekszander -, eredj ki.
Mikor hárman maradtak a szobában, azt mondja Alekszander:
- Emlékszik-e, öreg, amikor az ablakán egy fülemile énekelt, s azt mondta: "Hej, csak az volna az igazi bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel az a fülemile." Hát én akkor megmondottam, s íme, be is teljesedett.
Hej, uramteremtőm, amikor ezt az öregek hallják, nyakába borulnak Alekszandernek, ölelik, csókolják, majd meghasadt a szívük szertelen nagy örömükben.
- Na, édes öregeim - mondotta Alekszander -, ahogy történt, úgy történt jól, most üljenek a hintómba, hadd vigyem az én országomba.
Felültette az öregeket a hintóba, úgy mentek vissza az országába, be egyenesen a palota udvarára. De bezzeg most örült neki a felesége. Vagy szerette, vagy nem addig, megtetszett neki erősen Alekszander. Az ördöngös vénasszonyt kiseprűzték az országból, s aztán csaptak olyan nagy vendégséget, hogy hetedhét országon is túl híre ment.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
A DICSEKEDŐK
Volt egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idősebb fiát mesterségre adta, az egyikből borbély, a másikból kovács lett. Kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának.
Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kaptak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van.
- No, édes fiaim - mondotta az öregember -, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba.
Azt mondja a legidősebb:
- Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom.
- Na, ez igazán szép - örvendezett az öregember -, te, fiam, a jég hátán is megélsz.
- Ne féljen, édesapám - mondotta a másik legény, a kovács -, mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla.
- Ó, de jó, Istenem, ó de jó! - mondotta az öregember.
- Hát te, fiam - szólt a legfiatalabbhoz -, milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni?
- Én-e, édesapám? - kérdezte a legény. - Tudok biz' én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban, s hát amint mennék az utcán, szakadni kezd az eső. Hej, uramteremtőm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a cudar eső pocsékká veri az én szép atillámat.* De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan hadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám. Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az eső. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam, én nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esőt. Derék vitéz vagy, fiam, mondta a generális, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.
- Ó, Istenem, Istenem - mondotta az öregember -, most már nyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségéből, nincs szükségtek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam.
Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedéstől egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman három felé.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
SZENT PÉTER ÉS AZ ÁCSOK
Krisztus urunk Szent Péterrel a földön jártában-keltében egyszer egy korcsma előtt ment el. A korcsmában nagy hejehuja, dínomdánom volt, kihallszott a kurjongatás, a muzsikaszó. Mondja Szent Péter Krisztusnak:
- Uram, szeretnék bemenni a korcsmába azok közé a mulató emberek közé!
Mondotta Krisztus:
- Ne menj be, Péter, mert azoknak az embereknek erős jó kedvük van, s még meg találnak verni.
- Dehogy vernek, dehogy vernek - mondotta Péter. - Én nem bántok senkit, hát engem miért bántanának.
- Jól van, Péter, eredj!
Elváltak a korcsma előtt, de abban a pillanatban Krisztus urunk a Péter hátára egy bőgőt teremtett. Péter erről nem tudott semmit, nyugodtan bement a korcsmába, köszönt illendőképpen a mulató embereknek, akik széles kedvükben majd kirúgták a ház oldalát. De még csak akkor fakadt igazi virágos kedvük, amikor meglátták Péter hátán a bőgőt.
- Hej, cigány - rikkantottak -, húzzad!
Eleget szabadkozott szegény Péter, hogy ő nem cigány; de szabadkozhatott, mikor ott volt a hátán a bőgő. Szóból szó kerekedett, s az emberek szegény Pétert jól elpáholták - mert nem húzott nekik nótát. Alig tudott kiszabadulni a kezük közül. Szalad nagy lelkendezve* Krisztus után, s elpanaszolja, hogy mi történt vele.
- Mondtam úgy-e, hogy megvernek? De úgy kell neked, miért nem fogadtad meg a szavamat!
- Igazad van, uram - mondotta Péter -, de verést mégsem érdemeltem. Arra kérlek, büntesd meg őket keményen!
- Hát miféle emberek azok?
- Úgy szemléltem, hogy ácsok - mondotta Péter.
- S mit gondolsz, mivel büntessem meg?
- Azzal, uram, hogy teremts a fákba vasgörcsöket, hadd romoljék el az ácsok fejszéje, mikor fát vágnak.
- No, no, Péter - mondotta Krisztus -, ilyen nagy büntetést mégsem érdemelnek. Elég lesz, ha fagörcsök lesznek a fákban.
Azóta vannak a fákban azok a kemény fagörcsök. De emlegetik is az ácsok Péter nevét, ha faragás közben ilyen görcsökre akadnak.
AZ ARANYMADÁR
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy király, akinek annyi országa volt, hogy azt sem tudta, melyikben lakjék. Amit csak a szeme-szája kívánt, s amit csak kigondolt, mindent elhoztak neki a népek. De mégsem volt boldog, mert amit legjobban szeretett volna, azt neki senki nem tudta megszerezni. Volt a világon valahol egy aranymadár, annak nagy híre kerekedett, sokat beszéltek erről a királynak, hogy az milyen gyönyörű szép, milyen szépen énekel, szebben, mint az égben az angyalok. De csak beszéltek róla, csak keserítették a szívét, senki sem hozta el az aranymadarat. Azt mondja egyszer a király a fővadászának:
- Hallod-e, nekem nincs nyugovásom, amíg azt a madarat meg nem látom. Te vagy a legügyesebb s leghűségesebb emberem. Indulj útnak, s addig a szemem elé ne kerülj, míg azt a madarat el nem hozod nekem!
Hát elment a vadász, adott neki a király annyi aranyat, hogy abból megélhetett egész életében úri módon; be is járt országot-világot, rengeteg erdőket, nagy pusztaságokat, de az aranymadarat sehol meg nem találta. Addig igazgatták egyik országból a másikba, míg egészen leöregedett, már járni is alig tudott. Ő bizony - gondolta magában - többet nem keresi hiába az aranymadarat, haza sem megy a király színe elé, hanem meghúzódik egy rengeteg erdőben, ott él, míg Isten életet ad neki, remete módjára.
Mikor a vadász elindult volt az aranymadár keresésére, egy kicsi fia maradott otthon. Ez a fiú, mikor úgy tízesztendős lehetett, kérdi az anyját:
- Édesanyám, hol van az én édesapám?
Mondotta az asszony:
- A te apád, édes fiam, elment az aranymadárért, s talán többet vissza sem jön ebben az életben.
Azt mondja a fiú (aki, közbe legyen mondva táltos volt):
- Hiszen csak úgy kérdeztem, édesanyám. Tudom én azt jól, hogy az édesapám nem kerül vissza, mert az aranymadarat nem találja meg, de majd megtalálom én!
Eleget beszélt az asszony, hogy verje ki a fejéből, maradjon itthon, elég, ha az apja elpusztult, legalább ő maradjon meg, de hiába beszélt: a fiú nyakába vetett egy tarisznyát, s elment világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen; esztendő múlt esztendő után, már nagy legénnyé is cseperedett, s akkor jártában-keltében betévedt egy rengeteg erdőbe. Éppen estére hajlott az idő, le akart feküdni egy fa alá, de egyszerre csak valami gyenge világosságot lát. Megy a világosság felé, s egy kicsi házhoz ért. Bemegy, köszön illendőképpen, s fogadja is egy ősz öregember, aki az asztal mellett ült, s egy rengeteg nagy könyvben olvasgatott.
- No, fiam - mondotta az öregember -, tudtam, hogy idejössz. Ugye a te neved János?
- Eltalálta, öregapám, az én nevem János.
- Az aranymadarat keresed úgy-e, fiam?
- Azt keresem, öregapám!
- No, fiam, a jó Isten vezérelt erre. Ettől az erdőtől háromnapi járóföldre van még egy ennél is nagyobb erdő. Annak a közepén egy ezüsttó. Ezüsttónak a partján egy arany nyárfa. Azon az arany nyárfán fészkel az aranymadár. Szólj hozzá szépen, s leszáll majd a karodra. Aztán mond neked valamit, s amit mond, te csak végezd el becsületesen, s majd meglátod, boldog lész egész életedben.
Hej, örült János, köszönte az ősz öregember jó tanácsát. Menni akart mindjárt, de az öregember nem eresztette.
- Csak maradj itt, fiam, éjszakára. Egyél-igyál, aludjál jól. Aztán hajnal hasadtakor eredj, Isten vezéreljen a te utaidon!
Vacsoráznak, lefeküsznek, elalusznak. Hajnal hasadtakor felkel a legény, elbúcsúzik az ősz öregembertől. Belé áll abba az útba, amelyet az ősz öregember mutatott neki, s három nap, három éjjel folyton-folyvást ment, meg sem állott, s csakugyan odaért abba a rengeteg erdőbe. Rengeteg erdő közepén megtalálja az ezüsttavat, ezüsttónak partján az arany nyárfát, s egyszerre csak hall olyan szép éneket, amilyent még világéletében nem hallott. Fölnéz a fára, s ím, ott repked az aranymadár. Ragyogott a tolla napnál fényesebben.
Felszól János a madárhoz:
- Szállj le hozzám, te szép aranymadár! Sok országot, világot bejártam, amíg reád találtam.
Leszáll a madár a legény karjára, s beszél hozzá az ő nyelvén:
- Isten hozott ide, te jó legény, az én megváltásomra hozott ide. Mert tudd meg, hogy én elátkozott királykisasszony vagyok, s ha te megváltasz engem, a feleséged leszek. Már félig meg is váltottál. De ha egészen meg akarsz váltani, eredj az erdő szélére, ott lakik az az ördöngös asszony, aki engem megvarázsolt. Állj be ahhoz szolgálatra, egyéb dolgod nem lesz, csak szüntelen térdepelj, imádkozzál és böjtölj. Én majd minden éjjel meglátogatlak, de vigyázz, el ne aludj, hogy beszélhessek veled.
Azzal az aranymadár visszaszállott a fára, a legény pedig ment egyenest az ördöngös asszonyhoz. Bemegy az ördöngös asszony házába, köszönti illendőképpen, s mondja, hogy szolgálatot keres.
- Jól van, fiam - mondja az asszony -, nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak térdepelj le a szoba földjére, imádkozzál; sem enned, sem innod nem szabad.
Jól van; a legény kezet adott, letérdepelt. Jókor reggel elkezd imádkozni, imádkozik egész estig, de egyszerre csak megfuvintotta valami álomszellő, s elaludott. Azalatt az aranymadár az erdőben megrázkódott, visszaváltozott királykisasszonynak, kihúzott egy bokrot tövestül, s bekiáltott a likon:
- Hat fekete lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!
Abban a pillanatban előállott a hatlovas hintó. Beleült a királykisasszony, s egy szempillantás alatt ott termett az ördöngös asszony házánál. Hanem az ördöngös asszony, úgy látszik, élt a gyanúperrel, mert fegyveres strázsát állított az ajtó elé, hogy se a legény ki ne mehessen, se hozzá senki be ne mehessen. No de akár ne is állított volna, mert a királykisasszony adott egy csomó aranyat a strázsának, s az szépen beeresztette. Bemegy a királykisasszony, s hát uramteremtőm, alszik a legény. Szól hozzá, megfogja, rázza, de hiába, a legény nem ébred föl. Kimegy nagy búsan a királykisasszony, s odaad egy gyűrűt a strázsának, hogy ha majd felébred a legény, adja át neki. De a strázsa, mikor a legény reggel felébredt, nem szólt semmit, hogy ki járt itt, mit hagyott itt, s a legény csak imádkozott tovább egész nap.
Elkövetkezik a második éjjel. Az ördöngös asszony megint megfuvintja az álomszellővel, a legény elalszik: azalatt meg a királykisasszony kihúzott egy bokrot, s beszólt a likon:
- Hat fehér lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!
Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de másodszor sem beszélhetett a legénnyel, mert aludott mélyen, mint a fekete föld. Ott kellett, hogy hagyja nagy búsan.
Mondta a strázsának:
- Nesze, itt egy selyemkendő, add át annak a legénynek, s mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, mert ha ma éjjel is elalszik, járhat, míg megtalál.
Hanem a strázsa most sem szólt a legénynek, a kendőt sem adta átal.
Elkövetkezik a harmadik éjszaka. A királykisasszony megint kihúz egy bokrot, s beszól a likon:
- Hat pej lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!
Előáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de harmadszor is alva találja a legényt. Eleget cirókálta az arcát, szólítgatta kedves szavakkal, aztán sírt keservesen, de hiába sírt, a legény nem ébredett fel. A királykisasszony egy kardot vitt volt magával. Azt letette a legény mellé, nem adta a strázsának, s ráírta a kardra:
"Mégis elaludtál, s én nem tudék veled beszélni. Most már többet nem jöhetek el. Haza kell mennem az édesapámhoz. Jere utánam, várok reád tíz álló esztendeig."
Felébredt reggel a legény, nézi a kardot, olvassa az írást. Elszomorodik a szíve a nagy bánattól a könnye is kicsordult.
Bejön az ördöngös asszony, s kérdi:
- Hát te miért sírsz?
- Hogyne sírnék, öreganyám, látja-e, hogy jártam!
- Egyet se sírj, ne keseregj, megtalálod te azt az aranymadarat. A szolgálatod kitelt, mehetsz utána. Azért, mert mind a három nap hűségesen imádkoztál s böjtöltél, nesze, odaadom neked azt a gyűrűt s azt a kendőt, melyet a királykisasszony adott a te számodra a strázsának, s adok még egy táltos lovat is. Három folyón kell keresztülmenned: a fekete, a fehér s a veres folyón. Mind a hármat sárkányok őrzik, az én katonáim. S csak úgy eresztenek által, ha a fekete folyónál megmutatod a gyűrűt, a fehér folyónál a kendőt, s a veres folyónál kirántod a kardodat. A veres folyón túl kezdődik a veres király országa, ennek a leánya az aranymadár-kisasszony.
Megköszönte János az asszonynak a táltost meg a jó tanácsot, s egy szempillantásra már ott is volt a fekete folyónál, s ott csak megmutatta az aranygyűrűt, a sárkányok egyszeriben félreállottak, s átvágtatott a hídon. Másik szempillantásban már ott volt a fehér folyónál, s ott csak meglobogtatta a selyemkendőt, ott is félreállottak a sárkányok, s átugratott a hídon. Aztán következett a veres folyó. Sorban állottak ott is a sárkányok, messziről fújták rá a lobogó lángot. De János kihúzta a kardját, egyet suhintott vele, a sárkányok megjuhászodtak,* félreállottak, s általeresztették a hídon. Itt kezdődött a veres király országa. A hídtól egy hajításra volt egy vendégfogadó, bemegy oda a legény, bort rendel magának, abrakot a lovának, s kérdi a korcsmárostól: mi hír a veres király országában.
- Hej, öcsém - mondja a korcsmáros -, nagy dolog van most itt. Hazakerült a királynak egyetlen leánya, akit egy ördöngös asszony aranymadárnak varázsolt volt el. Most a király férjhez akarja adni. Egybegyűltek már a királyfiak és hercegek, de a királykisasszony föltétetett egy koszorút a palota tornyának a csillagjára, s azt mondta, hogy csak annak adja a kezét, aki felugrat a lován, s leveszi onnét az aranykoszorút.
Bezzeg többet nem volt maradása Jánosnak a korcsmában, szaladott ki az istállóba, kérdezte a lovat:
- Jóllaktál-e, édes lovam, mehetünk-e?
- Jóllaktam, édes gazdám, mehetünk. Ne félj, felugrok veled a palota tornyára, mert tudom, hogy oda igyekszel te is a veres király udvarába.
Felpattant János a táltosra, egy ugrásra, kettőre ott vannak a király udvarában. A király már kint ült a leányával a palota tornácán, az udvaron meg nyüzsögtek a dali szép hercegek, vitézek s mindenféle válogatott legények. Szerencsét próbált ez is, az is, de még csak félig sem tudtak felugratni, lassanként mind elsompolyogtak szégyenszemre, egyes-egyedül maradt János, aki, közbe legyen mondva, sisakot tett a fejére, hogy a királykisasszony meg ne ismerje. Amint a többiek mind kimentek az udvarból, nekiugrat János a toronynak, s egy ugrásban lekapta az aranykoszorút, azzal hipp-hopp! kivágtatott az udvarból, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hej, Istenem, búsult a királykisasszony, mert hiába nem látta Jánosnak az arcát, azért megsejdítette, hogy nem lehetett más az a vitéz, csak János. Egyszeriben szalasztották utána az udvarbélieket, kit gyalog, kit lóháton, hogy kerítsék elő azt a vitézt, még a föld fenekéből is.
Ezalatt János visszament a vendégfogadóba, rendelt egy icce* bort, azt megiszogatta, s hát egyszerre csak jönnek az udvarbéliek, s kérdik tőle: ő volt-e az a vitéz, aki az aranykoszorút lekapta a torony csillagjáról. Mondotta János:
- Én hát! Lássátok, itt az aranykoszorú.
Megörültek az emberek, hívták Jánost, hogy menjen velük, siessen, mert várják erősen.
- Én nem addig - mondotta János -, míg hatlovas hintón utánam nem jön a király s a királykisasszony.
Mit volt mit nem tenni, visszamentek az emberek, jelentik a királynak, hogy mit üzent az a vitéz. Bezzeg hogy a király mindjárt befogatta hat legszebb paripáját aranyos hintóba, s ment a leányával a vendégfogadóba, mint a sebes szélvész. Hej, uramteremtőm, mikor meglátta a királykisasszony Jánost, az volt ám csak az igazi öröm!
- Édesapám, lelkem, apám, ez az a vitéz, aki engem megszabadított a varázs alól!
Örült a király is erősen, karon fogta Jánost, úgy ültette a hintóba. Mentek vissza a palotába, ott mindjárt papot hívtak, a fiatalokat összeadták, s hét álló hétig mindig szólott a muzsika. Akkor a veres király általadta Jánosnak az egész királyságot.
Még ma is él a Veresország királya, hogy ha meg nem halt.
A FRANCIA KIRÁLYKISASSZONY
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt a világon egy gazdag kereskedő ember. Ennek a kereskedőnek egyetlenegy fia volt, de ezt aztán végig is taníttatta mindenféle iskolákon. Mikor a fiú hazakerült külső országból, kérdezte az apja:
- No, fiam, mi akarsz lenni? Mire volna kedved?
Mondotta a fiú:
- Már én, édesapám, kereskedő leszek! Nem kell nekem semmiféle hivatal!
Hiszen örült ennek a kereskedő, egészen a szíve szerint beszélt. Volt neki tizenkét boltja, s a fiút beállította egybe, hogy tanulja ki a boltosságot is. Mikor aztán ezt is kitanulta, átaladta a fiának mind a tizenkét boltot. Telik-múlik az idő. Egyszer azt mondja az öreg kereskedő a fiának:
- Fiam, megtekintettem mind a tizenkét boltot, s úgy szemléltem, hogy erősen fogynak a portékák. Menj be Törökországba, s hozz onnét, amire szükség vagyon.
Egyszeriben megrakta a tizenkét szekeret arannyal, s elindult a fiú egy sereg legénnyel bé Törökországba. Mindenféle országokon s tartományokon mentek keresztül, mehettek már vagy két esztendeje, amikor megérkeztek egy török városba. Éppen szombat estére értek, s ott kellett, hogy maradjanak vasárnap is, mert abban a városban az volt a szokás, hogy ha valaki szombaton érkezett oda, a vasárnapot ott kellett töltenie, s mindenkinek el kellett menni a maga templomába. Hallja ezt a fiú, nem is ellenkezett, jókor reggel templomba küldte a cselédjeit, s mondta nekik, hogy majd később ő is utánuk megy. De még el sem indulhatott, jönnek vissza a cselédek, s mondja a legöregebb nagy megbotránkozással:
- No, uram, sok országot, világot bejártam, de még azt világon való életemben nem láttam, amit ebben a templomban. Egy holt ember fekszik a templom közepén, s aki csak bemegy a templomba, annak mind le kell köpdösni s meg kell rugdosni azt a holttestet, mert különben karóba kerül a feje. Mit volt mit nem tennünk, mi is megköpdöstük s megrugdostuk, pedig nekünk ugyancsak nem vétett.
- No - mondotta a kereskedő fia -, azt meg kell néznem nekem is.
Ment egyenesen a templomba, s ahogy belépett, mindjárt közrefogták az emberek, s biztatták, hogy köpje le a halottat, s rugdossa meg jól.
- Én-e? - mondotta a kereskedő fia. - Mit vétett nekem ez a halott, hogy én leköpdössem, hogy én megrugdossam? Nem teszem én, ha karóba kerül is a fejem!
Egyéb sem kellett az embereknek, fogták a kereskedőfiút, vitték a város bírájához, s jelentették, hogy íme, van egy ember, aki a halottat nem köpi le s nem rugdossa meg.
- Bizony ha nem - mondotta a városbíró -, karóba is kerül a fejed, vagy pedig ha szereted az életedet, tenger pénzzel kell megfizetned.
Volt a városbíró szobájában egy rengeteg nagy láda, az tele volt mindenféle könyvekkel s levelekkel.
- Látod-e - mondotta a kereskedőfiúnak -, ami ebben a ládában van, az mind adóslevél, ha kifizeted, meghagyjuk az életedet.
"Hiszen ha csak pénz kell - gondolta magában a kereskedőfiú -, van nekem pénzem elég."
S egyszeriben üzent a cselédjeinek, hogy hozzanak a városbíróhoz hat szekér aranyat.
Elhozzák a hat szekér aranyat, a város bírája megnézi, legyint a kezével.
- Hej, fiam, jó lesz, ha felire elég ez a pénz!
- Hát akkor hozzatok még hat szekér aranyat - parancsolta a kereskedőfiú a cselédeknek.
Elhozták azt is.
- No, ennyi talán elég lesz - mondotta a város bírája.
Azzal összedobolták az egész várost, hogy jöjjön, akinek ez a holt ember tartozott, mert most visszafizetik a pénzüket. Jött is mindjárt tenger nép, alig fértek az udvaron. Minden szekérre felállott két ember, s úgy mérték, számlálták le az aranyat. Mikor mindenkit kifizettek, abból a temérdek aranyból egy sem maradott. Még a lovakat s szekereket is el kellett adni, úgy fizettek ki mindenkit. A szegény fiúnak csak egy poltúrája* maradott, de amint kiment az utcára, szembejött vele egy sánta koldus, s megállította, hogy az a holt ember neki is tartozott egy poltúrával. Odaadta a koldusnak azt az egy poltúrát is. Ez a koldus aztán elmesélte a kereskedőfiúnak, hogy ki s mi volt az a holt ember. Roppant gazdag, kevély ember volt, de a szegényeket nem szánta. Aki tőle alamizsnát kért, ebrúdon* hányatta ki az udvarából; de Isten megelégelte a hitványságát, leszegényedett, s mikor meghalt, fűnek-fának adósa maradt. Azért nem temették el, azért pökdöstek, rugdosták a templomban.
No, szegény kereskedőfiú, már most mit csináljon? Portéka nélkül, szekér nélkül, cseléd nélkül kellett, hogy hazainduljon. A ruhája lerongyosodott a testéről. Isten nevében adtak itt is, ott is egy falás kenyeret, úgy került haza esztendők múltán a szüleihez. Nem merte megmondani az apjának, hogy mi történt vele. Azt mondta, hogy megtámadták az útonállók, elrabolták mind a tizenkét szekér aranyat. Ott vesztek a lovak is, cselédek is. Úgy jött haza egyedül. Hiszen csakhogy hazajött. Volt az öreg kereskedőnek elég, nem sajnálta, csakhogy egyetlen fia életben maradt.
Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, el két esztendő, most már igazán nem volt portéka a boltokban.
Mondja az öreg a fiának:
- Fiam, én leöregedtem, nem mehetek, mégiscsak neked kell elmenned, akárhogy féltem az életedet. Hanem többet ne menj Törökországba. Megtöltetek tizenkét hajót arannyal. Adok melléd embert annyit, mintha éppen háborúba mennél. Eredj, indulj velük, menj el Angolországba.
No, hát csakugyan megtöltenek tizenkét hajót arannyal. Tengerre szállnak, mennek Angolország felé, de mikor a tenger partja felé közelebb érnek, onnét, amint meglátták a tizenkét hajót, elkezdenek lövöldözni ágyúkkal, mert azt hitték, hogy ellenség jő az országba. Megijed a kereskedőfiú, nem tudja, mit csináljon, még tengerbe süllyesztik hajóstul, aranyostul, mindenestül. Volt a kereskedőfiúnak egy hűséges inasa, s ez azt mondja:
- Uram, én kiszolgáltam a katonaságot. Voltam tizenkét háborúban. Tudom én, hogy mit kell csinálni ilyenkor. Tűzzünk mind a tizenkét hajóra egy-egy fehér zászlót, ebből majd megtudják, hogy nem vagyunk ellenségek.
Úgy is tesznek. Mindjárt kitűznek tizenkét fehér zászlót, s hát csakugyan több ágyút nem is sütöttek el. Szépen kikötöttek a tenger partján, kimegy a partra a kereskedőfiú az inasával, elmondja, hogy miféle szándékból jött, s szó nélkül tovább eresztik. De amikor a város kapujához értek, ott megállították. Tenger nép állott a vár kapuja előtt. Kiáltottak, ordítoztak, s mind a várkapura köpdöstek. Közelebb megy a várkapuhoz, s hát látja, hogy három szép leány ki van kötve a vár kapujára, s azokat köpdösik, csúfolják, öltögetik rájuk a nyelvüket. Megfogják a kereskedőfiút is, meg a szolgáját is, s parancsolják nekik, hogy köpjék le azokat a leányokat. Mondja a kereskedőfiú:
- De már azt én nem teszem, hogy én ezeket a szegény leányokat meggyalázzam.
- Bizony ha nem teszed - mondották az emberek -, viszünk a királyhoz. Kilencvenkilenc embernek már karóban a feje, a tied lesz a századik.
Felviszik a kereskedőfiút a királyhoz, s jelentik, hogy nem akarja leköpni a leányokat. Szörnyű haragra gerjedt a király.
- Hát miért nem teszed azt, amit a többiek?!
- Felséges királyom - mondotta a kereskedőfiú -, nekem azok a leányok semmit sem vétettek, s amíg nem tudom, hogy mit vétkeztek, addig nem is engedelmeskedem, még ha karóba is húzatod a fejemet.
- Ha te ezt tudni akarod - mondotta a király -, akkor sok pénzed legyen.
- Van nekem, felséges királyom, tizenkét hajóval. Elég lesz-e annyi?
- Hát azt majd meglátom. Ha az óriásom egyszerre el tudja hozni, akkor nem elég, s elveszem a pénzedet is meg az életedet is. Ha nem tudja felhozni a palotámba, megmarad a pénzed is, az életed is.
Egyszeriben hívatja a király az óriását, mondja neki, hogy mit akar. Az óriás tizenkét bivalybőrből zsákot varrott, s lemegy a tengerre. Tizenegy hajó arany színültig megtöltötte a zsákot, de akkor az óriás beledugta az egyik lábát, s addig gyúrta, nyomkodta, hogy belement a tizenkettedik hajó aranya is. Azzal fölkapta a vállára, s vitte fel a palotába. Haj, Istenem, megijedt a kereskedőlegény, most vége az ő életének! Már bejött az udvarra, felindult a garádicson is az óriás, hanem a palotának hetvenhét garádicsa volt, s mikor a hetvenhetedikre fel akart lépni, megroggyant az ina, visszatántorodott, s az arannyal együtt legurult a garádicson. Ott abban a helyben szörnyethalt az óriás, a rengeteg sok arany meg szertefolyt az udvaron.
- No, te legény - kiabált a király -, vesztél volna az országodban, kifogyék az óriásomból miattad, pedig ennek köszönhetem az életemet! Mikor a francia királlyal harcoltam, elfogtak, nehéz tömlöcbe vetettek, s ez szabadított ki a tömlöcből. Akkor hoztuk el a király leányát is két szobaleányával. Azok a leányok vannak kikötve a vár kapujára. Hanem most pusztulj innét, aranyoddal, királykisasszonyoddal együtt! Huszonnégy óra múlva ne lássalak itt, mert Isten istenem ne legyen, karóba kerül a fejed!
Aközben eljöttek a király udvarába a kereskedőfiú cselédei. Nem tudták elgondolni, hogy mi történhetett a gazdájukkal. Ezek aztán egész nap merték, szedték az aranyat, vitték vissza a hajókra, leoldották a királykisasszonyt s a két szobaleányt a kapuról, s még a huszonnégy óra el sem telt, indult a hajó hazafelé. Még jóformán el sem indultak a hajók, a francia királykisasszony megfogta a kereskedőfiú kezét, és mondta lelkes szóval:
- Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom; megszabadítottál a nagy gyalázatból: te az enyém, én a tied! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Egyszeriben gyűrűt váltottak, s úgy éltek ezentúl, mint két gerlicemadár. No, hazaérnek; de portéka megint nem volt. Hanem az öregek nem bánták, csak a fiok hazakerült, s íme hozott is magával királykisasszony feleséget. Nagy vendégséget csaptak, zengett a muzsika hét álló hétig, talán még tovább is. Mikor aztán vége volt a vendégségnek, mondja a fiatalasszony az urának:
- Hallod-e, szeretném meglátogatni az édesapámat, de nem merek még hozzá menni, mert úgy érzem, hogy valami nagy szerencsétlenség történnék velem. Először látogasd meg te. Nézz csak ide, erre a papirosra. Egy fakó lovat rajzoltam erre. Ha ennek az igaziját megtalálod, még a gondolatnál is hamarabb odaérsz az apám udvarába.
Elveszi a kereskedőfiú a papirost. Aztán elindul az országában, keresi mindenütt azt a fakó lovat. Egyszer, amint mendegél az úton, látja, hogy egy szegény ember elrekedett a lovával s kocsijával a sárban. Hiába biztatta a lovait, meg sem tudtak mozdulni.
- Hej, Istenem - sóhajtott fel az öregember -, csak a fakó csikóm itt volna, az tudom, kihúzná a kocsit!
Még jóformán ki se mondja ezt az öregember, odajő egy fakó csikó. A kocsi elé fogja az öregember, s csak egyet rándít a kocsin, s kint volt a sárból, mintha ott sem lett volna. Előveszi a kereskedőfiú a képet, összenézi a csikóval, s hát szakasztott olyan, mint amilyent az ő felesége rajzolt. Mindjárt megállította az öregembert, s mondta neki:
- Adja nekem ezt a csikót, bácsi! Fizetek érte száz aranyat.
- Kétszáz arany ennek az ára.
- No, ha kétszáz, itt a kétszáz! - s lefizette a kétszáz aranyat.
Felpattant a fakóra, s nagy örömmel hazavágtatott a feleségéhez.
- Ez-e az a csikó, feleség?
- Ez, lelkem, uram, ez. Most már elmehetsz az édesapámhoz.
Nagy hirtelen levelet írt az édesapjának; abban megírta, hogy ki s mi az ő ura; hogy s mint szabadította ki a nagy gyalázatból. Aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s indult a kereskedőfiú Franciaországba. Repült a fakó csikó, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán egyszerre csak leszállott a francia király udvarának kellős közepére. Ott a kereskedőfiú megkötötte a csikaját az aranykerítéshez, fölment a királyhoz, köszönt illendőképpen, s átaladta a levelet. Olvassa a király a levelet, a szeme megtelik könnyel, megölelik kereskedőfiút, s mondja:
- Akárki fia vagy, megvigasztaltad az én öreg szívemet. Tiéd lesz nemcsak a leányom, de az országom is. Csak indulj vissza szaporán a leányomért. Adok neked tizenkét regiment katonát, hogy az úton semmi baj ne érjen.
Egyszeriben kiadta a parancsolatot a király, hogy tizenkét regiment katona álljon fegyverbe, s induljon a vejével. Hanem a kereskedőfiú az ő fakó csikaján hamar eljöhetett, mert annak mindegy volt tenger, föld, levegő, de a katonákat hajóra kellett ültetni, úgy mentek el a kereskedőfiú országába. Eltelt abba jó kerek esztendő, mire megérkeztek. Akkor aztán ismét felkerekedtek, s vitték a királykisasszonyt az ő hazájába az édesapjához. Hanem hogy szavamat össze ne keverjem, volt a hajón egy generális, akinek semmiképpen sem tetszett, hogy egy jöttment kereskedőlegény legyen az ura a királykisasszonynak, s legyen a király Franciaországban. Gondolta magában, jobban illenék hozzá a leány is, de meg az ország is, mint ahhoz a kereskedőfiúhoz. Gondolt ide, gondolt oda, egyszer aztán, mikor a hajó kikötött egy kőszikla mellett, s a kereskedőfiú kiszállott, hogy megjárja magát, hirtelen elindította a hajót, s otthagyta a kereskedőfiút. A királykisasszony erről semmit sem tudott, mert éppen aludott. Amikor felébredt, keresi az urát, nem találja.
Hej, lett nagy sírás-rívás, jajgatás.
- Bizonyosan a tengerbe esett! - jajgatott a királykisasszony.
Járnak-kelnek, forognak a hajóval a tengeren, keresik a királykisasszony urát, nézik, nézegetik, keresik, hiszen kereshették, azt ott ugyan meg nem találták. Mit volt mit nem tenni, hazamennek. Ott nagy búval-bánattal elkesergi a királykisasszony, hogy az ura beleesett a tengerbe. Búsult a király is erősen, mert megtetszett volt neki a veje. De aztán mégis azt mondta:
- Már csak felejtsd el, leányom, Isten így akarta. Itt a generális, ismerem a szíve szándékát, légy a felesége.
Mondotta a királykisasszony:
- Lelkem, édesapám, engedj nekem egy esztendőt, egy hónapot s egy napot, hadd várjam addig az uramat. Ha addig sem kerül meg, legyen meg a te akaratod.
A király beleegyezett. A királykisasszony pedig kiment a város végére, ottan korcsmát nyittatott, s meghagyta a korcsmárosnak, hogy bárki megy oda, s Károly nevére (mert el is felejtettem mondani: Károlynak hívták a kereskedőfiút) akár bort, akár pénzt kér, adjanak, amennyi kell, annyit. No, jól van, ez így eltelt, elmúlt.
Azalatt a szegény kereskedőfiú ott üldögélt a tenger partján, gyökeret s mi mást evett, úgy tengette az életét, s várta, ha Isten egy hajót vezetne arrafelé.
Egyszer, amint ott üldögél, csak odalibben egy csónak. Egy öregember ült a csónakban, s intett Károlynak, hogy üljön belé. Beleül ez nagy örömmel, hálálkodott erősen.
- No, tégedet igazán a jó Isten küldött!
Mondta az öregember:
- Igazad van, fiam! A jó Isten küldött ide. Vagy nem ismersz engem? Látod, én ismerlek téged. Mert tudd meg, hogy én vagyok az a holt ember, akit te a templomban megszabadítottál volt a gyalázattól. Most azért jöttem, hogy visszafizessem neked, amit velem cselekedtél.
Azzal csendesen evezni kezdett. Útközben mondta a kereskedőfiúnak:
- Ne búsulj a feleséged miatt, majd megtalálod őt a város végén egy korcsmában. Mindennap kijár oda, s megkérdi a korcsmárost, hogy járt-e ott valaki; kért-e pénzt vagy bort a te nevedre.
Telnek-múlnak a napok. Eltelt bizony egy hét, kettő, de még több is, mire a tenger partjára értek.
Ottan a kereskedőfiú megköszönte az öregembernek iránta való nagy jóságát, aztán bement a korcsmába, egy szobát fogadott, de nem mozdult ki onnét, csak ki-kikönyökölt az ablakba, s úgy nézte, hogy kik járnak a korcsmába.
Egyszer, amint az ablakban üldögélne, arrafelé jő egy obsitos* katona. Szedtevettézik, káromkodik szörnyen. Leszól a kereskedőfiú az ablakból:
- Hát kend mért haragszik?
- Hogyne haragudnám - mondotta az obsitos -, nézzen ide az úr, huszonnégy esztendeig szolgáltam a királyt, most adta ki az obsitos levelemet, s kifizetett négy krajcárral.
- Egyet se haragudjék kend, jöjjön fel hozzám, mindjárt szerzek én pénzt.
Fölmegy az obsitos a szobába, ott a kereskedőfiú magára veszi az obsitos gúnyáját, lemegy a korcsmába, s kér Károly nevére egy pohár bort s harminc aranyat. Egyszeriben adtak neki bort, s leszámolták a harminc aranyat. Azzal visszament a szobájába, s odaadta az obsitosnak a harminc aranyat.
- Fogja kend, itt van harminc arany. Ezt a király küldte. Jöjjön el holnap is, holnap még többet kap.
Aznap este kijött a királykisasszony, látta is az ura az ablakból, de nem szólt hozzá. Bement a korcsmába, s kérdezte:
- Járt-e itt valaki, aki a Károly névre kért valamit.
Mondta a korcsmáros:
- Nem járt itt más, felséges királykisasszony, csak egy obsitos katona.
Hazament a királykisasszony nagy búval-bánattal, hullott a könnye, mint a záporeső.
Az egy esztendő már eltelt, mindjárt eltelik egy hónap is, s az ő ura csak nem kerül vissza.
Másnap megint elment az obsitos a kereskedőfiúhoz, s akkor szerzett neki hatvan aranyat. A királykisasszony kiment a korcsmába, de nem tudtak neki egyebet mondani:
- Itt volt egy öreg obsitos katona, de olyanforma ember, milyent a királykisasszony keres, nem volt itt.
Harmadnap is lemegy a kereskedőfiú a korcsmába, kér kilencven aranyat, meg is kapja, kér egy pohár bort, azt is megkapja, de ezt csak félig itta ki, s a gyűrűjét beleejtette.
Jön ki estefelé a királykisasszony, s kérdi:
- Ki járt itt? Mondják:
- Ma is csak az a vén obsitos volt itt, de még ez sem itta meg a bort egészen, itthagyta felét.
Kezébe veszi a királykisasszony a poharat, aztán mit gondol, mit nem, kiönti belőle a bort a földre. Hát uramteremtőm, csak megcsendül valami a földön.
Nézi a királykisasszony, felkapja hirtelen, forgatja a gyűrűt, s felsikolt nagy örömmel:
- Hiszen ez az uram gyűrűje!
Faggatja, vallatja a korcsmárost, hogy csakugyan nem volt-e az öreg obsitosnál más ott.
- Nem volt senki - erősítette a korcsmáros.
Na, hazamegy a királykisasszony, mutatja az apjának a gyűrűt nagy örömmel:
- Ihol a gyűrű, édesapám, mégsem halt meg az uram, itt lesz valahol a városban.
Egyszeriben kihirdetteti az egész országban, hogy amennyi obsitos katona van, mind jöjjön a király udvarába. Megjelennek az obsitos katonák, mind egy szálig glédába* állanak a király udvarán, a királykisasszony végigmegy, jól megnéz minden embert, de nem volt köztük az ő ura.
Akkor a királykisasszony így szólt a katonákhoz:
- Vitézek, feleljetek bátran, nem lesz semmi bántódásotok, nem adta-e át közületek valaki a gúnyáját másnak?
Előáll egy öreg katona, s mondja:
- Jelentem alásan, felséges királykisasszony, én egy fiatal úrnak háromszor odaadtam a gúnyámat. Azt mondta nekem, hogy aranyakat hoz a királytól, csak adjam oda a gúnyámat, s csakugyan hozott is, mind a háromszor. Ott lakik a város végén egy korcsmában.
Hej, uramteremtőm, örült a királykisasszony! Most már tudta, hogy hol keresse az urát, ott lesz bizonyosan az ő korcsmájában. Egyszeriben befogatott hatlovas hintóba, vele ment az apja is, a hintó után egy sereg katona, úgy mentek a korcsmába.
Kérdi a királykisasszony a korcsmárost, lakik-e a házban egy ilyen s ilyen fiatal úr.
- Felséges királykisasszony, életem-halálom kezébe ajánlom, itt lakik egy fiatal úr, de mióta idejött, ki sem járt a szobájából.
Szaladnak a garádicson fel mind, mennek az ajtóra, kopogtatnak, de Károly kikiáltott nagy mérgesen:
- Be ne jöjjön, kinek az élete kedves!
Beszólt a királykisasszony:
- Eressz be, édes uram!
Kikiáltott Károly:
- Te se jöjj be, ha az életed kedves!
Hiszen mondhatott akármit, a királykisasszony kinyitotta az ajtót, belépett bátran, Károly meg kihúzta a kardját, feléje vágott, s mondta nagy haraggal:
- Mindjárt leváglak, ha ki nem mégy!
- Nem bánom, vágj le - mondotta a királykisasszony -, csakhogy még egyszer láttalak ez életben!
Hát akkor, hallgassatok csak ide, mi történt: Károly leeresztette kardját, elmosolyodott, megölelte, megcsókolta a feleségét, s mondta lelkes szóval:
- Ne félj, édes feleségem, csak az igaz szeretetedet akartam próbára tenni.
Na, még csak most volt az igazi öröm. Mentek mind a király palotájába, az ármányos generálist felakasztották, aztán nagy vendégséget csaptak, elhozták a Károly szüleit is, ott is maradtak egész életükre Párizs városában, és éltek, amíg meg nem haltak, nagy boldogságban.
Itt a vége, fuss el véle!
A HALÁSZ FIA
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.
Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.
Lemegy a halász a Tiszára hajnal hasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idő múlva kiemeli, de akkora hal sem volt benne, mint a kicsi ujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelőtt, elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.
Hej, édes Istenem, búnak eredett szegény feje, mikor éppen legjobban kellene, akkor nincsen hal, mit tudjon csinálni.
Amint búcsálódnék,* tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s megszólítja:
- Mit búsulsz, te szegény halászember?
- Hogyne búsulnék, uram, hajnal hasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.
- No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.
A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a házánál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld gúnyás embernek:
- Ó, ez még nem elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a véreddel adj írást nekem.
Mit volt mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.
Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeriben érzi, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt belé, mikor az első fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg emelte ki, s mire feljött az Esthajnalcsillag, annyi halat fogott, hogy hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a tenger sok halat a király udvarába.
Na, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úri mód élhetett belőle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeriben nagy búbánatra változott. Amíg ő halászni volt, azalatt feleségét az Isten egy szép fiúgyermekkel áldotta meg.
- Hej, uramteremtőm - sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már tudom, hogy kire gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy a zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.
Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének nem mert szólani, csak mindig magában búslakodott, évelődött, s különösen amikor nagy legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett venni. Egyszer mégis megkérdezte a fiú:
- Édesapám, mi az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán bizony nem adott el az ördögnek?
- Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak az ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s most majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.
Hiszen éppen jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a zöld ruhás ember, s köszöntötte a halászt nagy hetykén:
- Adj' isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért!
Sírt a szegény halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:
- Ne sírjanak, lelkem, szüleim, amint van, úgy van, ha menni kell, hát megyek, majd visszakerülök még, ha az Isten éltet.
- Hát akkor csak készülj - mondotta az ördög -, ne félj, jó dolgod lesz nálam.
- Jól van - mondotta a legény -, csak éppen azt engedje meg kigyelmed, hogy búcsúzzam el az én legény barátaimtól.
Az ördög megengedte jó szívvel, s a legény elment. De nem a legény barátjaihoz ment, hanem a paphoz, s csuromvizesre öntöztette magát szenteltvízzel, azután meg megfüstöltette magát tömjénnel, s úgy ment vissza az ördöghöz.
- No most, komám, mehetünk.
El is indulnak egyszeriben, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt, elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak, hopp, megállott a tenger partján.
Ottan beleültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére sem értek, lankadni kezdett az ördög karja. Úgy elvette az erejét a szenteltvíz és a tömjén, hogy egyszerre csak kiesett a lapát a kezéből, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott.
Hát ez így éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger habja, vitte, a jó Isten tudja, merre, elég az, hogy egyszerre csak beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Éppen ki akar szállani a legény a csónakból, hogy fölmásszék a szikla tetejére, s hát abban a pillanatban egy kicsi likon vakító világosság áradt ki a szikla gyomrából.
Gondolkozik a legény: vajon mi lehet itt; megy a likhoz, szeretett volna benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja fülét, s hát valaki kiabál ki onnét:
- Gyere, gyere, ha lelked s istened van, szabadíts ki innét!
Bekiált a legény:
- Én ki, jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.
- Ott van előtted egy szikla, taszítsad félre.
Benyúl a legény, hát csakugyan ott egy nagy darab szikla, megfogja, elhengeríti, de abban a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy förtelmes varangyos béka ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a legény, hogy a szava is megfogott. De még egy szempillantás sem telt el belé, csak megrázkódik az a förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörűséges szép leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Na, ez még semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban abból a rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák. Tündér Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.
Megszólalt most a leány, s mondta a legénynek:
- Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy ördöngös asszony békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált, s ha te ide nem jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem, feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.
Bezzeg a legény egy szóval sem mondta, hogy: így meg úgy nem leszek én az urad, egyszeriben megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.
Hanem úgy két-három esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:
- Mi a bajod, lelkem, uram?
- Hej, feleség, nagy az én bajom, szeretném meglátni az én öreg szüleimet, s azt sem tudom, hogy innét merre induljak, hogy feltaláljam őket.
Mondta az asszony:
- Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamégy, elvesztesz engem, s talán meg sem találsz többet ebben az életben.
Elszomorodott a legény erősen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a felesége, hogy nem tudja megvigasztalni, kinyitott, egy nagy almáriumot, s mondta:
- Nézz bele!
Annak az almáriomnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s hát, halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de olyan messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.
- No, látod-e - mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a szüleidhez, olyan messzire laknak innét, hanem adok én neked egy gyűrűt, ezt húzd fel az ujjadra, s ott lesz egyszeriben, ahová menni akarsz. Ha pediglen szükséged lenne reám, csak szorítsd meg a gyűrűt, s én is ott leszek egyszeriben. Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja a hírét, s kérdezi, hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak rólam, mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja, hogy megtalálsz-e?
Ígéri, fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, amint a felesége kívánja, aztán felhúzza a gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, s abban a szempillantásban ki is röppent a várból. Egy perc, kettő sem telt el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek, mert bizony nem hitték, hogy lássák valaha az életben egyetlen gyermeküket.
Meghallja a király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast küldött hozzá, hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre, mert sok mindenféle embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög kezéből elevenen visszakerüljön.
Fölmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol merre járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is megkérdezte, hogy van-e felesége.
- Van az is, felséges királyom, a micsodás.
- Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.
De már erre elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s kivágta a királynak amúgy magyarán:
- Már, felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem van, hogy királynénak is beillenék.
- Bizony ha beillenék - mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet, hadd látom, mert különben felakasztatlak!
Hej, elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit csináljon? Most már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell, hogy hozza a feleségét. Kimegy a palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék. Künn az udvaron megszorítja a gyűrűt, s hát csakugyan abban a szempillantásban ott állott előtte a felesége.
- No, hallod-e - mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél s fogadtál nekem, most már bebujdoshatod kerek e világot, amíg egyszer találkozol velem.
Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a halászlegény feleségét.
- Igazad volt, fiam, királynénak is beillenék a te feleséged - s azzal szót sem szólt többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az aszszonyt, felvezette a palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény halászlegényt nem hívta meg rá.
Járt-kelt fel s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak mit látnak szemei, megint ott áll előtte a felesége. Mondja az asszony az urának:
- Azt akarta a királyod, hogy felesége legyek, hanem abból nem eszik. Álomport töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék, engem többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet, mert a szavadat meg nem tartottad.
Eleget könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt, felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.
- Hát jól van - mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára az öledbe hajthassam a fejemet.
- Azt nem bánom - mondotta az asszony.
Leült egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert hogy éppen esteledett, szép csöndesen elaludt.
Felébred reggel a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A felesége helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az volt írva: "Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem szakad, s mégsem találsz meg engem."
Sírt a szegény halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, fölment a palotába, s mondta nagy búsan a királynak:
- No, nézzen ide, felséges királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.
Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:
- Bizony, fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért húzd csak fel azt a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj utána. Én vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet, segítek, hogy ismét megfoghasd.
Felhúzza a vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg szüleitől is, mondja nekik:
- Na, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert az ördög kezéből még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s többet nem kerülök vissza.
Elindult a legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-völgyeken átal, kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre lehet az a gyémántvár, mely egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is, hírét sem hallottá; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon volt az öreganyja:
- Jaj, lelkem, fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem, ha lelked s Istened van - rimánkodott az öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.
- Nem bánom én, öreganyám - mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is a fia, úgyis pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem lelhetem.
Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy megesett a szíve az öregasszonynak, hogy egyszeriben bevezette az első szobába, asztal mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:
- Lelkem, fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább segélj rajta, s mondd meg neki, hogy merre van az a gyémántvár, mely egyszer kőszikla volt.
Azt mondja a Szél:
- Ismerem én azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is odamegyek tüzet fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap nagy vendégség lesz ottan, férjhez megy a feleséged.
Hej, Uram Jézusom, elszontyolodott a szegény halászlegény! Hogy tudjon ő odamenni! Azt mondja a Szél:
- Velem eljöhetnél, ha győznéd a futást.
- Ne csúfolódj velem - mondotta a szegény halászlegény -, hogy győzném én a futást veled?
Nem volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá mindenfelé, hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen be s aludjék, nem ment be a házba.
Amint ott bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú perel egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:
- Hát ti mit csináltok, min pereltek?
Mondja az idősebb:
- Min perelünk? Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott reánk egy pár bocskort, egy köpönyeget s egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.
- Hát aztán miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből tudtok rajta veszekedni?
- Hm - mondja az idősebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahová akar; aki ezt a köpenyeget magára veszi, azt emberi szem meg nem látja; ez az erszény olyan erszény, hogy abból a pénz soha ki nem fogy.
Azt mondja a legény:
- Hiszen várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok-e ottan azt a nagy hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarább szalad föl a hegy tetejére, legyen azé a bocskor, a köpenyeg, az erszény, minden.
- Igaza van kendnek! - mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.
Hanem amire felszaladtak meg visszatértek, azalatt a halászlegény felkötötte a bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket, mikor visszakerültek:
- Láttok-e engem?
Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan köpenyeg-e, amint mondják.
Feleltek az ördögök:
- Dehogy látunk, dehogy látunk!
- Bizony ha nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, Isten megáldjon - s azzal hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt gondolta, hogy vigye őt a bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, ő már ott is volt.
Hanem a köpenyeget nem vetette le magáról, ott járt-kelt a palotában, a kertben, de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon tüzet a nagy vendégséghez. Mikor a vendégek összegyűltek, asztalhoz ültek, szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s aztán ketten mindent megettek és ittak.
A vendégek csak ámultak-bámultak, hogy mi történik itten, de hiába járták be a palota minden zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem vetette le a köpenyeget. Estére kerekedik az idő, a halászlegény lefekszik, a köpenyeget leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, Jézus Máriát kiált, szalad az asszonyához, s mondja nagy lelkendezve:
- Jaj, lelkem, asszonyom, itt az első ura!
Fut az asszony a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény magára húzta a köpenyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott bele.
- Hallod-e, engem ne bolondíts! - s azzal visszament a vendégségbe. De alig ült le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki szintén bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak suttogva:
- Jöjjön, lelkem, asszonyom, mert itt az első ura.
Másodszor is kiment az asszony, de éppen úgy járt, mint először: mikor odaért, a legény magára húzta a köpenyeget, s nem látott senkit, semmit.
Jól pofon verte a második szobaleányt is. De még vissza se mehetett a vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:
- Hamar, hamar, lelkem, asszonyom, mert csakugyan itt van az első ura!
No, a harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult s benézett a szobába. S hát csakugyan ott az ura.
Jaj, szegény asszony, örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon. Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:
- Hallgassanak csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát elvesztettem, s újat csináltattam helyette; most meg visszakerült a régi kulcs, ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.
Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:
- Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.
- No, akkor jól van - mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az első uramat elveszítettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most megtartom az elsőt.
Azzal kiment az első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen megtetszett a derék halászlegény, egyszeriben kikiáltották királynak, s csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
KUTYA SZERETNE LENNI
Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
LEÁNYKŐ
Tokaj közelében ennek előtte sok száz esztendővel, lehet annak bizony ezer esztendeje is, egy hatalmas, gazdag úr lakott, akinek annyi vára s annyi uradalma volt, hogy maga sem tudta, hány. Hanem a legszebb vára Tokaj mellett volt, arany volt a fundamentuma, gyémánt a fala, ezüst a födele. Ennek a hatalmas, gazdag úrnak egyetlenegy lánya volt, olyan szép, mint égen a ragyogó csillag, de a szíve keményebb volt a kőnél. Szegény ember nyomorúságán meg nem indult, s ha kéregető jött a palotába, kikergettette a cselédeivel.
Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készültek a tokaji palotában, jöttek a vendégek az ország minden részéről, aranyos, bársonyos hintókon, annyian voltak, alig fértek a palotába. A szívtelen szép leány a legszebb gúnyáját vette magára, csillogott, ragyogott a sok gyémánttól, aranytól. De minekelőtte a vendégek közé ment volna, még egyszer meg akarta magát nézni a tükörben, hanem a tükör egy kissé magasan állott, nem nézhette meg magát benne tetőtől talpig, körülnézett hát, hogy mire álljon fel. Valamelyik inas három nagy debreceni kenyeret ledobott volt egy sarokba, s a nagy sürgölődés-forgolódásban ottfelejtette. Mit gondolt, mit nem, a három kenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette, aztán ráállott, s úgy nézte magát.
Amint gyönyörködött a szépségében, megnyílik az ajtó, s egy koldus lép be azon.
- Egy falás kenyeret Isten nevében! - könyörgött a koldus.
Visszafordult a leány, s rákiáltott nagy haraggal:
- Takarodj, hitvány koldus, hogy mersz háborítani, mikor én bálba készülök?!
- Csak egy falás kenyeret - könyörgött ismét a koldus -, ma még nem ettem!
- Kitakarodj, nincs kenyér!
- Hát ha nincs - mondotta a koldus -, válj kővé, s váljon kővé az is, ami alattad van.
Azzal a koldus elment, s a leány ott maradt a kenyéren, kővé meredve. Sokáig várták a vendégek, de hiába várták, nem jött. Aztán bementek a szobájába. Ím, ott állott a leány, kővé volt válva tetőtől talpig, kővé váltak a kenyerek is.
A vendégek szétriadtak, a gazdag földesúr is ott hagyta tokaji várát, nem mert ott lakni többet. Lassanként aztán elpusztult a fényes vár is, csak a leánykő maradt meg belőle, aztán az is elpusztult, csak a helye maradott.
A tokajiak még most is tudják, hol volt az a leánykő.
A VÁNDORLEGÉNYEK
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt három vándorlegény. Sándornak hívták az idősebbiket, Lőrincnek a középsőt, Jánosnak a legkisebbet. Mind a három olyan szegény volt, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mentek faluról falura, országról országra, sehol sem volt megállapodásuk. Addig jártak-keltek, míg egyszer betévedtek nagy Törökországba. No, ugyan oda rossz helyre vetődtek, mert még jóformán be sem értek Törökországba, elejbük állott tizenkét török, rabszíjra fűzte, bevitte egy nagy városba, s ott sok pénzért eladta őket egy török basának.
Hiszen eleinte még csak nem volt valami rossz dolguk, mert minden héten csak kétszer vertek a talpukra, hogy el ne szökhessenek; de amikor úgy egy esztendő eltelt, a török basa minden reggel kiküldötte őket az erdőbe, hogy puttonyokba szedjenek mérges kígyókat.
A szegény vándorlegények nem mertek a kígyókhoz nyúlni, de a basa ott volt a katonáival, s ütötte ostorral a hátukat, hogy szakadt le róla a bőr.
Volt merszük, nem volt merszük: meg kellett fogni a kígyókat.
Nem tudták elgondolni, hogy mire kell a basának az a tenger sok kígyó.
Hát egyszer aztán megtudták.
A basa elrabolta volt a napkeleti király leányát, de mivelhogy nem akart a felesége lenni, tömlöcbe záratta, száraz kenyéren és vízen tartotta negyven napig. Akkor megkérdezte:
- Lész-e a feleségem, napkeleti király leánya?
Felelt a királykisasszony:
- Inkább szörnyű halálnak halálával halok, mégsem leszek a te feleséged.
- Bizony akkor szörnyű halálnak halálával halsz meg - mondotta a basa.
Ami kígyó volt az erdőben, mind összeszedette. Akkor aztán kinyitotta a tömlöc ajtaját, s parancsolta a vándorlegényeknek, hogy eresszék be a kígyókat a tömlöcbe. Hanem a királykisasszony éppen az ajtónál állott, s amint kinyílt az ajtó, fogta magát a legfiatalabb mesterlegény, János, a királykisasszonyt kirántotta a tömlöcből, a basát belökte, s a kígyókat utána öntötte. Azzal jól rázárta az ajtót, és otthagyta a basát, hadd mulasson a kígyókkal.
Áldott szerencsére senki sem vette ezt észre, hanem azért égett a föld a talpuk alatt, s mentek, amerre a szemük látott. Vitték magukkal a királykisasszonyt is, nekivágtak az erdőnek, bevesztek a sűrű rengetegbe, s mire a basa emberei észrevették, hogy mi történt, túl voltak már hegyen-völgyön, s mikor kiértek a rengetegből, éppen jött velük szembe ragyogó, fényes ruhában egy dali vitéz, a napkeleti király fia, aki már bejárt volt országot-világot s mégsem találta meg az ő húgát.
Hej, Istenem, volt nagy öröm! A királyfi, ami aranya volt, mind a vándorlegényeknek adta, s mondta nekik, hogy ha útjuk a napkeleti országba hozza, el ne kerüljék az apja udvarát.
Azzal a királyfi az ölébe vette a húgát, s istennek ajánlotta a vándorlegényeket. Elbúcsúzott a királykisasszony is tőlük, de különösen Jánostól. Mondta ő is:
- Ha a mi országunkba kerültök, el ne kerüljétek édesapánk házát.
Elváltak egymástól. A királyfiék mentek keletnek, ők mentek nyugotnak. Mentek, mendegéltek, erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe. Egyszer egy nagy erdőben elsötétedtek; már le is akartak heveredni, hogy ott megháljanak, de János azt mondja:
- Legények, menjünk tovább. Amott tűzvilágot látok; menjünk oda, hátha jó szállást találunk.
Odamennek, ahol a tűz világa volt, s hát ott egy akkora juhakol van, mint egy nagy templom, az akol közepén nagy tűz, mellette heverész egy óriás, s az óriás körül teméntelen sok juh, mind akkora, mint egy-egy borjú. Bemennek az akolba, köszönnek illendőképpen. Az óriás meg, akinek egy szeme volt, s az is a homlokán, nagy morogva fogadja:
- Adj' isten! Hát ti mit kerestek itt?
Mondják a legények, hogy ők szállást keresnek.
- No, hát akkor heveredjetek le a tűz mellé.
A legények le is heveredtek, de amint egy kicsit elszenderültek, az óriás végigtapogatja a nyakukat. A legidősebb vándorlegénynek jó vastag nyaka volt, amikor ezt megtapogatta, mondta magában: "Ez lesz jó nekem!" Azzal csak előrántotta a kését, s nyissz, elnyisszentette a szegény legénynek a nyakát.
- Hej, ilyen-olyan óriása - rikkantott János -, megöléd a pajtásunkat! - S mire az óriás talpra állhatott volna, felkapott egy égő üszköt, s az óriás szeméhez dörzsölte.
Abban a szempillantásban megvakult az óriás. Ordított, hogy szinte összeomlott az akol, kapkodott rettentő nagy kezével, lábával, hogy megtalálja a legényeket, de nem találta meg.
- Hiszen majd megtalállak reggel! - kiáltott az óriás, mert közbe legyen mondva, az akol kapujának egy nagy kő volt a zárja, melyet minden este odahengerített az óriás. Most is ott volt a kő, s a legények nem tudtak kiszabadulni.
Reggel odaáll az ajtóhoz az óriás, elhengeríti a követ, a lábát kétfelé veti, s úgy eregeti ki alatta a birkákat.
Minden birkát megtapogatott, s csak azt várta, hogy jöjjenek a legények is: majd nyakon csípi őket. Azt mondja János a társának.
- Itt az óriás kezébe kerülünk, ha valami furfangot ki nem gondolunk. Várj csak, van nekem két csizmadiaáram, vedd a kezedbe az egyiket, aztán fogóddz bele egy birka farkába; mikor az ajtóhoz ér, szúrd meg az árral, s egy ugrással kiránt az akolból. Majd én is megpróbálom. Hátha így kijutunk!
Úgy is tesznek. Belefogódzanak egy-egy birka farkába, szépen a földre hasalnak, s mikor a birka az óriás lába közé ért, hirtelen megszúrták az árral, s hopp! künt voltak.
Mikor a birkák mind kimentek az akolból, az óriás a követ visszahengerítette az ajtóhoz, s tapogatózni kezdett az akolban. De tapogatózhatott, mert a legények akkor már hegyen-völgyön túl voltak. Erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe folyton mentek, mendegéltek, falut, várost azonban sehol sem értek.
Egyszer, amint egy rengeteg erdőben bolyongtak, egy folyóvíz partján embernyomot találtak. Beleálltak a nyomba, mentek az után, s addig mentek, mendegéltek, amíg egy kicsi házhoz nem értek. Abban a kicsi házban egy öreg remete lakott. A nevét is megmondom nektek: Szent Antal volt a neve. Bemennek a legények, köszöntik illendőképpen Szent Antalt, s szállást és ennivalót kérnek tőle Isten nevében. Adott Szent Antal jó szívvel szállást is, ételt is. Még azt is mondta a legényeknek:
- Lássátok, fiaim, ha remeteéletre szánnátok magatokat, az én házacskámban halálig megmaradhatnátok.
- Mi bizony itt is maradunk - mondotta János -, ha megengedi kigyelmed.
Ott is maradtak. Szent Antal nem adott nekik egyéb dolgot, csak mindennap kétszer a folyóra kellett menni vízért, de térden csúszva s folyton imádkozva a folyóig meg vissza.
Egypár nap múlva azt mondja Lőrinc Jánosnak:
- Pajtás, én már meguntam ezt az életet, menjünk tovább egy házzal. Aztán egyet mondok, s kettő lesz belőle, én azt hiszem, hogy ennek az öregembernek sok pénze van: vegyük el!
- Ugyan, mit gondolsz! - mondotta János. - Van is pénze ennek az Isten szegényének, s ha volna is, nekem nem volna lelkem, hogy elvegyem, hiszen jót tett velünk.
Aközben hazaértek a remete házába, a remete ott ült az asztalnál, s előtte az asztalon két cipó. Kérdi Lőrinc:
- Hát ez mi dolog, szentatyám, máskor három cipó volt az asztalon, most csak kettő.
- Ez azért van - mondotta Szent Antal -, mert kettőtök közül az egyik rosszat gondolt, az pedig te vagy. Az én cipómból többet nem eszel, fiam, az én házamban többé nincs helyed.
Na, most mehettek megint tovább, mert hogy Lőrincnek nem volt helye, ment vele János is. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, rengeteg erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe. Egyszer éppen egy erdőben sötétedtek el, s le akartak heveredni egy fa alá, de messziről valami tűzvilágot láttak, s mentek egyenest arrafelé. Amint mentek, mendegéltek, a tűz mindjobban nagyobbodott, s hát amikor a közelébe értek, akkora volt az a tűz, mintha egy nagy ház égett volna. A tűz körül huszonnégy haramia feküdt. Éppen afölött tanakodtak, hogy holnap ezen az erdőn megy keresztül a napkeleti király fia, azt elfogják, s addig ki sem adják, míg huszonnégy szekér aranyat nem küld érte a király.
Hallják ezt a legények, nem tudják, mit csináljanak: odamenjenek-e, vagy észrevétlen továbbillanjanak. Mit gondolnak, mit nem, mégis odamennek. Jó estét köszönnek, a haramiavezér fogadja, s kérdi:
- Hát ti kik vagytok s mik vagytok?
Mondja János:
- Mi is afféle szegénylegények volnánk. Kigyelmetek közé állanánk, ha fölvennének.
A haramiavezér nem szólt semmit, csak benyúlt a lájbi zsebébe,* s egy aranyat János elé dobott. János lehajolt, s fölvette az aranyat. Akkor a haramiavezér még egy aranyat vett ki a zsebéből, azt meg Lőrinc elé dobta, de Lőrinc nem merte fölvenni.
- Mit, hát te nem veszed fel az aranyat?! - kiáltott rá a haramiavezér. - Akkor nem is vagy miközénk való! Hé - intett egy haramiának -, lődd le!
"Ez az Isten büntetése - gondolta János -, amiért el akarta venni a remete pénzét." Hanem csak azt várta, hogy a haramiák elaludjanak. Nem volt maradása, ment, amerre a szeme látott, keresztül az erdőn, s mire pitymallott, kiért az erdőből. Ekkor belekapott az országútba, s addig ment, míg egy városba nem ért. Megszólított a város végén egy öregembert:
- Miféle város ez, öregapám?
- Hát te még azt sem tudod? Ez a napkeleti király városa.
Jánosnak sem kellett több, szaladott föl a király palotájába, egyenesen a király színe elé. Elmondta, hogy mit látott, mit hallott, hogy a világ minden kincséért ne eressze útra a fiát, mert kifogy belőle. Aközben belép a szobába a királykisasszony, meglátja Jánost, nagyot sikolt, a nyakába szökik, s mondja lelkes szóval:
- Apám, lelkem, apám, ez a legény szabadított meg a török basa tömlöcéből!
- Bizony ha ez szabadított meg - mondotta a király -, ő legyen az urad.
Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat laktak, hét hétig tartott a hejehuja, dínomdánom. Akkor aztán János fölkerekedett egy sereg katonával, be az erdőbe, hol a haramiák tanyáztak. Még hírmondónak sem maradt a haramiákból: mind levágták, lőtték. Akkor aztán a napkeleti király fia is fölkerekedett, s elment a napnyugati király országába, mert annak a leányához készült rég ideje. A napnyugati királynak nem volt fia, a veje kezére adta hát az országot.
Mit volt mit nem tenni, a napkeleti király is Jánosnak adta az országát.
Így volt, vége volt, mese volt.
TÖBBSINCS KIRÁLYFI
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát; azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa: nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.
Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer Salamon király a feleségével kimegy a kertbe, s ottan sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban s a virágokban. Amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:
- Nézzen ide kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.
- No, ez igazán csuda - mondja a király is.
Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi: kicsordul a könny a szeméből, aztán összekulcsolja kezét, föltekint az égre, s nagy búsan felsóhajt:
- Ó, édes jó Istenem, lám ezt a madarat is megáldottad gyermekekkel, csak rám nem árasztád a te kegyelmedet. Áldj meg engem egy gyermekkel, ha akkorával is, mint ez a kis bogárka, amely itt mászkál a bokor tövében!
A jó Isten meghallgatta az öreg királyné imádságát, s ím, a következő reggel, midőn felébredett - mit látnak szemei? -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, Istenem, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy én azt nektek el nem tudom mondani. Salamon király egyszeriben összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, s ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú neve.
- De olyan nevet találjatok - mondta a király -, amilyen több nincs a világon.
Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony. Kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:
- Hagyj engem, te koldusasszony, nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van!
- Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? - kérdi a koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.
- Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor idehívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni!
- Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni!
- Hát jól van, te koldusasszony. Az Isten megáldott egy fiúgyermekkel, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.
Azt mondja a koldusasszony:
- Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.
Isten neki, gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.
Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:
- Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon?! No, bizony kár azon törni a fejüket. A királynak egyetlen fia van: akkor annak Többsincs az illendő neve.
Összenéznek a bölcsek, elmosolyodnak, hajtogatják a fejüket, s mondják:
- Ez bizony jó név.
Mondja a király is:
- Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.
Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.
Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, növekedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.
Egyszer megszólítja az apját:
- Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.
- Ó, édes fiam - mondotta a király -, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább, rajtam kívül, senkinek nem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!
De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott. Egyszer aztán álmában megjelent egy angyal, s az mondá neki a következőket:
- Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia és három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.
Megy reggel a királyfi az apjához, s mondja neki, hogy mit jelentett neki álmában az angyal.
- Most már megyek, apám, addig meg nem nyugszom, míg Absolon király udvarát meg nem találom.
Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné: a királyfinak nem volt maradása.
- Hát jól van, fiam - mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.
Mondotta a királyfi:
- Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.
- Akkor vígy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?
- Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.
- No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz tallér: válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát a ménesemből.
Mondotta Többsincs királyfi:
- Nem kell nékem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.
Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vakablakában pedig volt két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.
Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától, keserves könnyhullatások közt. Szép csöndesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.
Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:
- Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk!
Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakadt ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeriben leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára. Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.
Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:
- Adjon isten, jó estét, öreganyám!
- Adj' isten! - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?
Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:
- Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.
A királyfi mégis fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.
- Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés-tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.
- No - mond az öregasszony -, köszönd az istenednek, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.
Azzal visszatért a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak. Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indultak, mi jóban járnak. Mondja Többsincs királyfi, hogy az Absolon király udvarába törekednek.
- Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem csak feküdjetek le és aludjatok. Reggel majd beleállítlak benneteket az útba, s addig ki ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világ minden szegletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.
Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát; de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor úgy egy puskalövésnyíre közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a láng a száján, mind a tizenkettőn. Kirántja a kardját Többsincs királyfi, nekivág a sárkánykutyának, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.
A sárkánykutya megfordult, s keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adjon isten, fiam! De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok ide jönni?
- Hát bizony, öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.
- Jól van, jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár.
Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha odatalálna.
- Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte 5-600 esztendővel jártam arrafelé - mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni. De ne búsulj, fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszó-mászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak eligazít.
No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Azután lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt károgás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi: vége a világnak.
Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is. Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:
- Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?
Hallgattak mind.
- Hát egy sem ismeri?
- Mi nem - mondották -, ha csak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradott tőlünk.
- No - mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeriben itt teremjen!
Eloszlanak az öregasszony népei: ki erre, ki arra. Hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.
- Hallod-e, sánta sas - kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon király udvarát?!
Felelt a sas:
- Hej, ismerem biz én! Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.
- No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik!
Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején mondotta a sánta sas:
- Nézz arrafelé, Többsincs királyfi, ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: "Ott legyek, hol akarok", s ott lész mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.
Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas Istennek ajánlotta őket, s visszasántált a hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:
- Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök!
- Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, vezéreljen az Isten a te utaidban!
Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli, s mondja:
- Ott legyek az Absolon király palotáján, fehér galambnak képében!
Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a födelén, s elkezdett ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.
Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok, nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?
Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s mondta neki:
- Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.
Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.
- Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.
Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényökben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:
- Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!
S hát csakugyan a galamb egyszeriben leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeriben továbbröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:
- Gyere ide, te szép fehér galamb! - s íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.
De bezzeg volt öröm! Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.
Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint fölkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát. Mondta a király:
- Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.
Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ottan megvacsorázott az egész királyi família, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.
Hát uramteremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája.
Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, mondotta Többsincs királyfi:
- Ne ijedj meg, szép királykisasszony! Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.
- Jaj, Istenem - mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz, Többsincs királyfi! Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.
- Hiszen csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony, eljössz-e?
Mondotta a kicsi királykisasszony:
- Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk innét a palotából, mikor minden kaput két istrázsa* őriz.
Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:
- Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.
- Hiszen ez jó - mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk, szeretném mégis megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.
- Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.
Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s mondta a királyfi:
- Ott legyünk annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk!
Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.
De még egy jó futamodásnyira sem mehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:
- Jaj, Istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!
Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.
Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára, s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.
- Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.
- Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én - kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.
Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt, mint a bátyja. Éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.
Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiokat. No, az igazán Isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg, hogy mindjárt papot hívattak, s cigánybandát, tizenkettőt. Hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.
Aki ott járt, jól járt, szénás szekéren hált.
SZENT PÉTER ATYAFIAI
Szent Péter, mikor Krisztus urunkkal a földön járt, mindig elkéredzett Krisztustól, valahányszor abba a faluba ért, ahol az ő atyafiai laktak, hogy meglátogassa őket. Egyszer, mielőtt az atyafiaihoz ment volna, megkérdezte Krisztust:
- Uram, milyen időjárás lesz a jövő nyáron?
Mondta Krisztus:
- Jövő nyáron nagy szárazság lesz, Péter.
Elment Péter az atyafiaihoz, mondta nekik:
- Halljátok, nehogy búzát vessetek, mert azt hallottam Krisztus urunktól, hogy a jövő nyáron nagy szárazság lesz.
Az atyafiak megfogadták a tanácsot, hogyne fogadták volna meg. A többi gazda mind vetett búzát, csak ők nem, de világért meg nem mondták volna senkinek, hogy miért nem vetnek.
Elkövetkezett a nyár, és csakugyan rettentő nagy szárazság is lett. De azoknak, akik vetettek, annyi búzájuk termett, hogy alig győzték learatni.
Azon a nyáron megint arra járt Krisztus és Szent Péter. Látván Péter, hogy mi tenger búza termett, ijedten csapta össze a kezét.
- Hiszen, uram, te azt mondtad, hogy nagy szárazság lesz, s lásd, most az én atyámfiainak nem termett búzája, mert én azt tanácsoltam, hogy ne vessenek!
Mondotta Jézus:
- Hát én tanácsoltam, hogy ne vessenek?! Én csak azt mondtam, hogy nagy szárazság lesz, és csakugyan nagy szárazság is lett. Eredj, menj az atyádfiaihoz, s mondd meg nekik, hogy gereblyézzék össze a tarlón, ami búzaszálat otthagytak mások: abból is eléldegélhetnek egy esztendeig.
Péter megmondta az atyafiainak, hogy mit üzent Krisztus. Fel is gereblyézték a hulladékot, s azóta a szegény emberek mindig felszedegetik, felgereblyézik a hulladék búzaszálakat, ami a búzaföldeken marad.
Hanem még egyéb is történt Szent Péter atyafiaival.
Egy esztendő, kettő múlva megint jól ment a soruk, s ha Szent Péter meg-meglátogatta, Krisztus urunk alig győzte visszavárni. Kérdé egyszer:
- Te Péter, miért maradsz olyan sokáig az atyádfiainál?
- Hej, uram - dicsekedett Péter -, nehéz azoktól megszabadulni, olyan nagy dínomdánomot csinálnak az én tiszteletemre. De, Istennek hála, van is miből; mert annyi a búzájuk, hogy majd leszakad a padlás, annyi a boruk, hogy majd kifolyik a pincéből.
- Hát aztán Istennek nevét emlegetik-e?
- Bizony, uram - mondotta Péter -, mi tűrés-tagadás, s minek is tagadnám, mert te úgyis tudsz mindent, Istenről megfeledkeztek, az ő szent nevét nem emlegetik.
Ez így ennyiben maradt. Krisztus nem szólt semmit, szép csendesen továbbment, s utána Péter. Egy esztendő múlva megint visszakerültek abba a faluba, ahol Péter atyafiai laktak, s Péter kérte Krisztus urunkat:
- Uram, engedd meg, hogy meglátogassam az atyámfiait!
- Eredj, Péter, nem bánom, csak soká ne maradj.
Elment Péter, de még egy fél óra sem telt belé, jött vissza szomorú ábrázattal.
- Ó, uram, nagy a baj. Az atyámfiai leszegényedtek; sem kenyerük, sem boruk, sem semmijük a világon, csak sírnak, keseregnek.
- Hát Istennek a nevét emlegetik-e?
- Ó, uram, de mennyit emlegetik! Mindig ajkukon van Isten ő szent felségének a neve.
- No, lásd, Péter, csak azt akartam, hogy emlegessék!
A KINCSES BOJTÁR
Volt egyszer egy juhász, annak egy kutyája. Ennek a kutyának kilenc kölyke lett, s a juhász szeretett volna azokból egy párt felnevelni, de a kutya, úgy látszik, megszimatolta, hogy a gazdája majd az ő kölykeit vízbe hányja, s mind a kilenc kölykével behúzódott egy sziklának a barlangjába. Hanem a barlangnak olyan szűk nyílása volt, hogy oda csak négykézláb lehetett bemenni. Próbálta a juhász, próbálta a kisbojtárja* is, hogy bemásszanak a barlangba, de a kutya mindig rájuk morgott nagy mérgesen, s mit volt mit nem tenni, békén kellett, hogy hagyják a kilenc kölykével.
Egyszer a kutya mégis kijött a barlangból: kikergette onnét az éhség. Akkor aztán a kisbojtár bemászott, de amint mászott, a kölykek is húzódtak mind hátrább-hátrább, s egyszerre csak lepottyantak egy sötét pincébe.
Kimegy a kisbojtár, mondja a gazdájának, hogy mi történt.
- Hiszen az nem baj - mondá a juhász. - Mindjárt kerítek egy kötelet, annálfogva lemehetsz a pincébe.
Hamarosan kerítettek is egy jó hosszú kötelet. A kisbojtár visszamászott a barlangba, s a kötélen leereszkedett a pincébe.
Hej, Uram, Jézus, mi volt ott!
Volt ott ezer boroshordó is, ha nem több. De ugyancsak rég lehettek ott azok a hordók, mert valamennyi hordónak a fája el volt rothadva, s a bor a maga bőrében állott. Kiveszi a kisbojtár a fanyelű bicskáját, beleszúr a hordóba, s hát csakugyan folyik a bor. De milyen bor! Édes, mint a cseppentett méz, s erős, de olyan erős, hogy csak egyet-kettőt kortyintott belőle, s egyszeriben tulipiros kedve kerekedett.
Továbbmegy a kisbojtár a pincében. Vizsgálódik, nézelődik mindenfelé, s hát annyi a kád, hogy a szeme sem tudja ellepni. Színültig tele volt mindegyik arannyal, ezüsttel. Kivetette az inget a nyakából, telemerte sárig* arannyal, összebogozta a kötéllel, melléje kötött még két kutyakölyköt, s felhúzatta a juhásszal.
Amikor ez megvolt, a juhász megint leeresztette a kötelet, s felhúzta a kisbojtárt is.
- Hej, gazduram - mondá fenn a kisbojtár -, mi tenger bor, mi tenger kincs van odalent! Annyit még emberi szem nem látott!
De a juhász még nem is szólhatott erre, s hát kimászik a barlangból egy fekete ember, még az ördögnél is feketébb, s azt mondja nagy haragosan a kisbojtárnak:
- Hiszen köszönd az Istenednek, hogy a pincében nem találtalak, mert ott hagytad volna a fogadat! Csak gyere még egyszer vissza!
Azzal a fekete ember visszament a barlangba, a juhász meg a kisbojtár a nyájhoz.
Telik-múlik az idő, eltelik több esztendő, a kisbojtár nagy legénnyé cseperedik, a juhász meghal, s a bojtár kapja kezére a nyájat. Hanem ahogy az idő eltelt, éppen úgy elfogyott a pénz is.
Egyszer bemegy a bojtár a csárdába, leül nagy búsan az asztal mellé, bort rendel, de rovásra,* és iszogat magában. Melléje telepedik egy másik bojtárlegény, az is bort rendel rovásra, s iszogatván együtt, beszédbe elegyednek, panaszkodnak, keseregnek, hogy jaj de nehéz a szegény bojtár élete.
- Hiszen - mondja a kincses bojtárlegény -, tudok én egy helyen pénzt, annyit, hogy a királynak sincs annyi. Csakhogy nehéz elhozni!
- Hol van az a pénz? - kérdi a másik bojtárlegény.
Elmondja a kincses bojtárlegény, hogy mi történt vele kisbojtár korában.
- De már egy életünk, egy halálunk - mondja a másik -, elmegyünk oda!
Mert hogy egy-két üveg bort meg is ittak, nagy kedvük s bátorságuk kerekedett. Elmentek a barlang nyílásához, egy nagy kőhöz kötelet kötöttek, s a kötélnél fogvást leereszkedtek a pincébe. Ahogy leereszkedtek, mindjárt a boroshordónak láttak. Még nagyobb kedvük kerekedett: elkezdettek énekelni, kurjongatni. De bezzeg jött egyszeriben a fekete ember. Nekimegy a kincses bojtárnak, mondja nagy haraggal:
- Ugye megmondtam, hogy ne jöjj ide többet, mert vége az életednek!
- Hiszen próbáld meg! - rikkant a kincses bojtárlegény meg a másik is.
Megrökönyödik a fekete ember, mondja nekik megjuhászodva:
- Jó, jó, hiszen én nem bánom, hogy idejöttetek. Nem az enyém ez a sok bor s ez a sok kincs, hanem egy ősz öregemberé. Ha nem féltek tőle, menjetek hozzá, talán mindent nektek ád, ha jókedvében találjátok.
Továbbmennek a legények, s hát ott ül az ősz öregember egy kádnak a tetején. Köszönti a kincses bojtárlegény:
- Adj' isten jó napot, öregapám!
- Adj' isten, fiaim! Hát ti hogy mertetek idejönni? Nem féltetek, hogy ízzé-porrá szaggatlak?
- Mi-e, öregapám? Mi nem félünk.
- Bizony ha nem féltek - mondja az ősz öregember -, a jó Isten vezérelt ide! A ti nagy bátorságotok felszabadít engem az átok alól. Mert úgy tudjátok meg, arra voltam elátkozva, hogy örökké éljek ebben a sötét pincében, e tenger kincs között, de ne nyúlhassak pénzhez soha.
Abban a pillanatban megvilágosodott a pince. Az ősz öregember hová, hová nem: eltűnt, s a pince oldalában színarany garádics nyílt meg, amelyen szépen fel lehetett menni a világba. Amit felvihettek, felvittek a legények, de ha ezer esztendeig éltek volna, akkor sem tudták volna felhordani a maguk emberségéből.
Mit gondoltak, mit nem: elmentek a királyhoz, s jelentették neki, hogy ha szereti a jó bort s a csengő sárga aranyat, ami szekeres marhája van, küldje ide meg ide, még a hetvenhetedik maradéka sem lát szükséget.
Bezzeg hogy a királyt nem kellett biztatni. A drága sok bort, a teméntelen aranyat és ezüstöt elhordatta, a kincses bojtárt fiának fogadta, neki adta egyetlenegy leányát, a másik bojtárt pedig fővezérré tette.
Aki nem hiszi, járjon utána!
HAJNAL
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Már jó nagyok voltak a királykisasszonyok, de az apjuk nemhogy az utcára eresztette volna ki, még az udvarra sem, s Isten áldott napját csak az ablakon keresztül láthatták. Sokat sírtak, keseregtek emiatt a királykisasszonyok, hogyne sírtak, keseregtek volna, mikor nem volt jobb dolguk, mint az aranykalickába zárt madárnak. Kérdezték is az édesapjukat: ugyan bizony bár a kertbe mért nem ereszt ki, édesapám? Talán bizony fél, hogy szél meghasogatja, nap megbarnítja arcunkat? A király mindig csak azt felelte: sem széltől, sem naptól nem féltelek, lelkem, leányaim. Egyéb miatt aggódik az én apai szívem. Azt jelentette álmomban egy ősz öregember, hogy ha egyszer kieresztlek, többet meg nem látlak ez életben.
Hitték is, nem is a leányok, hogy az édesapjok álma beteljesedjék, s egyszer, mikor a király vadászatra ment, s vele az egész udvarnépe, éppen csak hogy egy öregasszony maradt a palotában, az is a fél szemére vak volt, a másikkal meg nem látott, uccu! kiperdültek a palotából, leszaladtak a kertbe, s meg sem állottak, míg a feneketlen tó mellé nem értek. Ez a feneketlen tó a kertnek a leghátulsó szegletében volt, aranyhalak, aranykácsák úszkáltak benne, s bezzeg mikor meglátták ezeket a királykisasszonyok, nem tudtak betelni a nagy gyönyörűséggel, hívták, hívogatták a kacsákat, s ugyancsak örültek, mikor a kacsák kiúsztak a tó partjára, s szépen sétáltak ők is a királykisasszonyok után.
Na, hanem ugyan nem sokáig tartott az örömük, mert kétszer sem kerülték meg a tavat, egyszerre csak rettenetes nagyot csobban a víz, s gyűrűt vet vagy százat, hogy csakúgy loccsant ki a víz a tó partjára, s abban a szempillantásban kiemelkedik három sárkány, egy hétfejű, egy tizennégy fejű meg egy huszonnégy fejű, kiszöknek a vízből, derékon kapják a királykisasszonyokat, s nagy hirtelen eltűnnek velük a feneketlen tóban.
Hazajő a király estére, megy a leányok szobájába, s hát hírük-poruk sincsen. Tűvé teszik a palotának minden zegét-zugát, az udvart, a kertet, a várost, fűt-fát kérdeznek: látták-e a királykisasszonyokat? Nem látta senki lélek. Haj, Istenem, rettentő nagy búnak ereszkedik a király, sírás volt éjjele-nappala, de sírhatott, arra ugyan elé nem kerültek a leányok. Kihirdettette hát az egész országban, de még a szomszéd országokban is, hogy aki a leányait visszahozza, annak adja fele királyságát s három leánya közül azt, amelyik a legjobban megtetszik. Bezzeg csődültek mindenfelől a legények, minden renden s rangon lévők, százan is elindultak, ki erre, ki arra, hátha megtalálnák a királykisasszonyokat.
Volt a városban egy öregasszony, s ennek három fia, úgy hívták őket: Este, Éjfél meg Hajnal, Gondolja az öregasszony, hiszen az ő fiai országot-világot bejárnak, hátha látták is valahol a leányokat, bizony jó volna, ha valamelyik fia visszahozná őket. Éppen alkonyodott, s hazajő a legidősebb fia, Este, s mondja neki az öregasszony:
- Hallod-e, fiam, maradj itthon ma, vacsorálj s feküdjél le. Eleget jársz-kelsz, fáradsz úgy is, pihenj egyszer életedben.
- Ó, édesanyám, maradnék én jó szívvel, de megharagszik reám Éjfél, ha idehaza talál.
- Ne félj - mondta az öregasszony -, elbújtatlak, nem lát meg az öcséd.
Hajlott Este az anyja szavára, odahaza maradt, vacsorázott, aztán lefeküdt a kemence háta mögé, s aludt, mint a bunda. Kevés idő múlva jött haza Éjfél is, s azt is azzal fogadja az anyja:
- Maradj itthon, édes fiam, pihenj egyszer életedben.
Szabadkozott Éjfél is, hogy mit szól majd Hajnal, ha hazajő s itthon találja, de az öregasszony addig beszélt, hogy levetette szűrét, asztalhoz ült, evett-ivott, aztán lefeküdt az ágy alá.
Alighogy Éjfél elaludt, hazakerült Hajnal is, s okkal-móddal, szép szóval őt is otthon marasztja az öregasszony, ad neki jó vacsorát, s lefekteti az ágyába.
Fölkelnek reggel a legények, de bezzeg megszégyellették magukat, mikor meglátták egymást. Ez sem volt többet az életben, hogy ők egyszerre ébredjenek!
- Jól van, jól - mondotta az öregasszony -, azért ugyan ne szégyenkezzetek, hogy idehaza találtátok egymást. Az én akaratom volt, hogy egyszerre mind a hárman itthon legyetek. Tudjátok-e, a királynál mi történt? Az történt, hogy a királynak mind a három leánya úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ugyan bizony nem láttátok-e őket? Hiszen ti sok országot-világot bejártok.
Mondta Este:
- Én egyiket sem láttam, édesanyám.
Mondta Éjfél:
- Én sem láttam, édesanyám.
Mondta Hajnal:
- Mert biz' én láttam mind a hármat, azt is tudom, hol vannak.
- Bizony ha láttad, eredj utánok, mert ha visszahozod őket, tied lesz a király fele királysága, s a három leány közül, amelyiket választod.
- No ha úgy, akkor csak menjen, édesanyám, a királyhoz, s mondja neki, hogy csináltasson egy háromszáz öles* láncot s annak a végire egy hétmázsás karikát, a többi az én gondom.
Elmegy az öregasszony a királyhoz, elmondja Hajnal üzenetét, de bezzeg örült a király! Ahány kovács volt a városban, mind összedoboltatta, s még aznap megcsinálták azt a háromszáz öles láncot meg a hétmázsás karikát.
Aközben Hajnal is odament az udvarba a két bátyjával, fogta a láncnak a karikás végét, a másik végét pedig fogta Este meg Éjfél, s úgy vitték a láncot végig a városon. Meg sem állottak, míg a városon túl az erdőbe nem értek, annak is a kellős közepébe. Ott volt egy nagy cserefa,* annak a tövében egy lik, olyan széles, hogy azon egy ember jól beférhetett.
Ezen a likon le lehetett menni Sárkányországba, de még ember fia le nem ment azon, minden lélek messziről elkerülte.
- Na - mondotta Hajnal -, ti másszatok fel erre a fára, üljetek le egy ágára, a lánc végét fogjátok meg jól, én a karikás végével leereszkedem Sárkányországba, mikor aztán érzitek, hogy alulról megrándítom, húzzátok fel.
Ígérik s fogadják a legények, hogy csak menjen bátorsággal, vezérelje útjában az Isten, azzal elbúcsúznak egymástól, s Hajnal leereszkedett a likon. Három nap s három éjjel folyton ereszkedett lefelé, akkor földet ért a lába, s elindult Sárkányországban. Nem ment erősen messzire, már ott is volt a rézvárnál: abban lakott a király legidősebb leánya.
Éppen az ablakban könyökölt, sírdogált magában, s mikor meglátta Hajnalt, összecsapta a kezét.
- Jaj, lelkem, Hajnal, hogy jövel ide!
- Jöttem, ahogy jöttem, azt most ne kérdezze, jöjjön velem!
Mondta a királykisasszony:
- Mennék, lelkem, Hajnalom, de mindjárt jő a hétfejű sárkány, s ha el nem bújsz előle, vége az életednek, vége az enyémnek is.
- Hát mitől olyan erős a hétfejű sárkány? - kérdezte Hajnal. - Mit eszik, mit iszik?
- Nem eszik az egyebet, csak egy kenyeret s nem iszik többet, csak egy icce bort, mégis olyan erős, hogy száz embertől sem fél egymaga.
- Nohát akkor csak adj nekem is egy kenyeret meg egy icce bort, szép királykisasszony, a többit bízd rám.
Ad a királykisasszony Hajnalnak kenyeret is, bort is, hogyne adott volna! - s mikor éppen a kenyeret megette s a bort megitta Hajnal, nagyot döndült a vár kapuja, s abban a pillanatban jött már a hétfejű sárkány is, csakúgy szakadt a láng mind a hét szájából. Hej, szörnyű haragra gerjedt, mikor Hajnalt meglátta, de nem sokáig tartott a haragja, mert Hajnal felkapta a buzogányt s úgy fejbe teremtette, hogy csak egy nagyot nyekkent a sárkány, s azzal kiadta a páráját.
Jaj, Istenem, de örült a királykisasszony! Egyszeriben leszaladt a palotából, egy rézvesszővel megsuhintotta a palotát, abból mindjárt alma lett, azt a kebelébe dugta, s úgy mentek tovább ketten az ezüstvárhoz, ahol a középső királykisasszony lakott. Ezt a tizennégy fejű sárkány rabolta volt el, az tartotta szomorú fogságban. A tizennégy fejű sárkány két kenyeret evett s két icce bort ivott napjában. Hajnal is hát megevett két kenyeret s megivott két icce bort, de fűbe is harapott a tizennégy fejű sárkány. A középső királykisasszony is megsuhintotta ezüstvesszővel az ezüstpalotát, abból mindjárt alma lett, a kebelébe dugta, s mentek az aranyvárhoz, ahol a kicsi királykisasszony hervadozott szomorú rabságban. A huszonnégy fejű sárkány három kenyeret evett napjában s három icce bort ivott. Hajnal is megevett három kenyeret, megivott három icce bort, s éppen háromszor olyan erős lett ettől, mint annak előtte volt, pedig ugyancsak rettentő nagy ereje volt addig is. De földhöz is teremtette a huszonnégy fejű sárkányt, úgy földhöz teremtette, hogy egyszeriben kiadta gonosz lelkét ez is.
Na, most már mehettek haza. A kicsi királykisasszony is megsuhintotta aranyvesszővel a várat, abból is alma lett, szép aranyalma, ott a királykisasszony a kebelébe dugta, s azzal mentek egyenest a lik szájához. Hajnal elébb a legidősebb királykisasszonyt ültette a karikába, aztán megrándította a láncot. Egyszeriben megindult a lánc fölfelé, vitte a királykisasszonyt. Aztán sorjában fölmentek mind; legutolsónak maradt Hajnal, fölhúzták őt is.
Ahogy mind fent voltak, a három almát külön-külön letették a földre, meglegyintették a vesszővel, s ismét vár lett mind a három almából. Történetesen éppen akkor nézett ki az ablakán a király, meglátja a három várat, s szeme-szája elállott a csudálkozástól. Világéletében sem látott három ilyen szép várat, pedig szépnek elég szép volt az övé is. Nem volt maradása, befogatott a hintajába, hadd lássa, tudja, ki építette olyan nagy hirtelen azt a három várat. Hej, édes jó Istenem, majd meghalt szertelen nagy örömében, mikor meglátta a leányait. Bezzeg, hogy Hajnalnak adta mindjárt a fele királyságát s azzal a legkisebb leányt. Mert a kicsi királykisasszonyt választotta Hajnal. A legidősebb királykisasszony Estének lett a felesége, a középső pedig Éjfélnek. Egyszeriben három papot hívattak, a fiatalokat összeadták s aztán megzendült a muzsika, lett nagy dínomdánom, hejehuja, vigasság, hét álló hétig állott a lakodalom.
Én is ott voltam, hét hétig táncoltam, akkor elszaladtam, s hazáig meg sem állottam.
Aki nem hiszi, járjon utána!
ÖRDÖG KÖVE
Sok száz esztendővel ennek előtte egy ördög tartózkodott Szászváros vidékén. Ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szép leány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták, fogta a leányt, s meg sem állott vele a pokol tartományáig. Egy esztendőnek a lefolyásán tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegőégbe, s a madárnál is sebesebben repült az elrabolt leánnyal.
Volt a többek közt egy Filána nevű leány, akinek messze földön nem volt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebb legényének, s már készülődtek is a lakodalomra. Az alatt az idő alatt, míg a lakodalomra készülődtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában, éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljő az ördög. Nem is igen mozdult el Filána mellől a mátkája, őrizte, vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördög látatlanban folyton a ház körül leskelődött, s abban a pillanatban, amint a vőlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s annak rendje s módja szerint a szülőktől megkérte a leány kezét. Az öreg gazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérített vászon, s mondta az ördögnek:
- Nem adom neked a leányomat! Hiába öltöztél aranyos gúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy.
- Bizony ha nem adod, nem is kérem többet - mondta nagy hetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezéből.
Aztán az egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, s éppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a vőlegény, ki észrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördög lábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erősebb volt, könnyű pehelyként kapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében a pokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokott volt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kőszikla tetején megállapodott, hogy pihenjen egy keveset.
De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét, megragadta az ördögöt, s mondta neki:
- Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked, ördög!
Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik, forgatják egymást, az ördög előveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte a birkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt, megkerengette a levegőben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpra esett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudott lenni, mint ő, egyszeriben kővé meredett, s ott áll ma is keresztbe font kézzel...
Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legény lába nyoma, amint egymással küzdöttek.
A VÉN SZOLGA
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egy király, annak egy növendék fia meg egy növendék leánya. Ahány király volt csak a világon, mind irigykedett erre a királyra, mert az övé volt a legnagyobb s a legszebb ország, a Feketeország, s egynek sem volt olyan vitéz fia, mint ennek, s a leánya is olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Már kislegény korában nagy vitéz volt a királyfi, vitézségének híre ment kerek e világon, s attól féltek a királyok, hogy ha nagyra növekedik, sorba veszi az országokat, s egytől egyig elfoglalja. Gondolták a királyok, nem várnak, míg a királyfi indul ellenük, hanem összeszedelőzködnek mind, talpra állítják, ami katonájuk van, egyszerre támadják meg a vitéz királyfi országát, megölik a háborúban, s többet legalább nem nyugtalankodnak miatta.
Úgy is cselekedtek, ahogy kigondolták. Megegyeztek, háborút üzentek, s még az üzenetet meg sem kapta a fekete király, fölkerekedtek, ellepték az országot, de úgy, hogy több volt a katona az országban, mint fűszál a réten.
Hej, uramteremtőm, megijedt a király, mert ennek már fele sem volt tréfa.
Összedoboltatja, trombitáltatja a katonáit, készülődik a háborúba, de a fiának nem szólt egy szót sem, nem kérdezte, jön-e, nem-e? Hanem amikor éppen indulóban volt a sereg, elejibe állott a királyfi az apjának, s mondta:
- Hát, édesapám, engem itthon hagy szégyenszemre?
- Itthon hagylak, fiam, de nem szégyenszemre. Attól félek, hogy a csatában elesel, s kire marad akkor az ország?
- Már vagy elesem, vagy nem esem - mondotta a királyfi -, ha megkötöznek, sem maradok itthon!
- Jól van, fiam, én nem ellenzem; ismerem a virtusodat.* Tudom úgyis, hogy utánam jönnél, válaszd ki hát magadnak a legszebb paripát, állj mellém s gyere velem.
Hátramegy a királyfi az istállóba, nézegeti az aranyszőrű paripákat, simogatja, tapogatja őket, de egy sem volt kedve szerint való. Kimegy az istállóból, körülnéz az udvaron, s hát éppen a trágyadomb mellett ott álldogál egy vén kanca a csikajával, s a kancát is, a csikaját is éppen akkor nyergeli egy vén szolga, aki harminc esztendeje lakott már a király udvarában. Ez a vén szolga egy időben a király parádés kocsisa volt, de addig áskálódtak ellene a többi cselédek, hogy a király más parádés kocsist fogadott, s az öreg kezére nem bízott egyebet, csak a vén kancát meg a csikaját. Odamegy a királyfi az öreghez, s kérdi:
- Mit csinál, öreg?
- Nyergelem a lovamat.
- Hát azt minek?
- Megyek én is a háborúba, s azt mondom a királyfinak, hogy ne válasszon más paripát, üljön erre a csikóra, bizony nem bánja meg.
Megszólal a vén kanca is:
- Én is azt mondom a királyfinak, hogy, ha jót akar, üljön az én csikómra, mert úgy tudja meg a királyfi, hogy a fiam is táltos, nemcsak én.
Megörül a királyfi, nem is gondolkozik, felpattan a csikóra, az öreg is a kancára, elvágtat az édesapja mellé, az öreg meg hátramaradott: nem is tudta a király, hogy jő a vén szolga is.
Ám hogy szavamat össze ne keverjem, a királyfi még kisgyermek volt, mikor meghalt az édesanyja, s a király egy özvegy királynét vett el feleségül, akinek szintén volt egy fia. Ez azonban még nem volt háborúba való, otthon maradott az anyjával.
Bezzeg megörült a királyné, mikor látta, hogy a királyfi indul a csatába. Abban bizakodott, hogy majd a csatában elesik a királyfi, s az ő fiára marad az ország. De nem volt elég a hitvány gondolatja, mikor a királyfitól elbúcsúzott, a kezébe nyomott egy iskátulyát, s azt mondta neki:
- Nesze, édes fiam, ezt az iskátulyát tedd el jól: csudaszer van benne. Mielőtt csatába mennél, azelőtt két-három órával kend meg ezzel a zsírral a karodat, a lábadat, s majd meglátod, úgy megnevekedik tőle az erőd, hogy egy regement katona sem tud megállani előtted.
Nem gondolt a királyfi semmi rosszat, mert a királyné mindig nagy szívességet mutatott iránta, becézte, kényeztette őt is, meg a húgát is, de különösen a húgát, mert azt szerette volna, ha a királykisasszony felesége lesz az ő fiának. Szépen megköszönte az iskátulyát, a dolmánya* zsebébe tette, s nagy jókedvvel indult el az édesapja mellett a csatába. Nagy jókedve volt a katonáknak is, amikor látták, hogy jön a vitéz királyfi is, mert vagy mentek, vagy nem mentek a király után tűzbe-vízbe, de a királyfi után pokolba is elmentek volna.
Hát elindul a sereg, mennek végig az országon nagy énekszóval, kullogott a sereg után a vén szolga is az öreg kancán, senki sem szólt neki, ő sem szólt senkinek. Hanem egyszer a királyfi félre rúgtatott az apja mellől, azzal, hogy végignézi a sereget, amint elmasérozik. Mikor az egész sereg elmasérozott előtte, meglátja a vén szolgát, szóba ereszkedik vele, beszélnek erről-arról, mindenről. Azt mondja beszéd közben a vén szolga:
- Felséges királyfi, ha jól szemléltem, egy iskátulyát adott a királyné.
- Jól szemlélted, mert igazán azt adott - mondta a királyfi.
- No, én azt is tudom, hogy mi van abban az iskátulyában. Azt tanácsolom felségednek, hogy meg ne kenje a testét azzal a zsírral, mert nemhogy növekednék az ereje tőle, hanem ami van, abból is kifogy.
- Mit beszél kend, öreg, talán bizony bort itt?
- Nem ittam én sem bort, sem vizet, felséges királyfi, de bizony mondom, hogy el akarja pusztítani a királyné.
- No, hallod-e - mordult rá a királyfi -, vigyázz, mert ha nem lesz igazad, karóba kerül a fejed!
Megszólal erre a vén kanca:
- Felséges királyfi, az én gazdámnak igaza van.
Megszólal a csikó is:
- Ne haragudj az öregre, édes gazdám, mert bizony mondom én is, hogy igazat beszél.
- Hát jól van - mondotta a királyfi -, majd megpróbáljuk.
Azzal elvágtatott az apja mellé. De amint tábort ütöttek, s sátrat vertek az ő számára, mindjárt odahívatta a vén szolgát, s mondta neki:
- Hallod-e, öreg, nem tudom kiverni a fejemből, amit beszéltél, tegyünk próbát azzal a zsírral.
- Jól van, felséges királyfi, egyszeriben idehívok egy jó erős legényt, annak parancsolja meg, hogy kenje be a testét ezzel a zsírral, majd meglátja, hogy igazam van.
Elmegy a vén szolga, kiválaszt a seregből egy jó erős legényt, bevezeti a királyfi sátorába.
- Na, te vitéz - szólítja a királyfi -, vesd le a dolmányodat!
Ámult-bámult a legény, nem tudta, mire vélje, elkezdett esküdözni:
- Felséges királyfi, Isten, Jézus úgy segéljen, sem nem öltem, sem nem loptam, sem semmi rosszat nem cselekedtem!
- Jól van, jól, tudom, hogy semmi rosszat nem cselekedtél, csak vesd le a dolmányodat, s ihol, ebből az iskátulyából kend be jó erősen mind a két karodat.
A legény egy szót sem szólt, ellenkezni nem mert, levetette a dolmányát, feltűrte az inge ujját, s jól bekente mind a két karját zsírral. Akkor a királyfi száz aranyat adott a legénynek, s mondta a vén szolgának:
- Na, öreg, vigye ezt a legényt a kend sátorába, ottan adjon neki enni-inni annyit, amennyi belefér.
Elmegy a vén szolga a legénnyel, mindjárt elébe tesz egy nagy bogrács gulyást, s csapra üt egy hordót.
- Egyél-igyál, fiam!
Hanem a hús hideg volt már, a legény nem tudta megenni hidegen, kiment a sátor elé, hogy fát vágjon, s tüzet rakjon a bogrács alá. Fejszét vesz a kezébe, vágni kezdi a fát, de még háromszor sem emelte fel a fejszét, érezte, hogy lankad a keze.
- Hej, ördög adta, varasgyíkja* - kiáltott a legény -, még így sem jártam világon való életemben!
- Mi baj, öcsém? - kérdi a vén szolga.
- Jaj, ne is kérdje, öregapám, mindjárt megöl a szégyen. Nézzen ide, nem bírom a fejszét.
Aközben kijön a királyfi, s mondja a legénynek:
- Talán bizony sok bort ittál, fiú, attól ment el az erőd.
- Felséges királyfi, egy cseppedős csepp* nem sok, annyit sem ittam, mégis annyi erőm sincs, mint egy légynek.
- Na, öreg - mondja a királyfi a vén szolgának -, akkor csak vigye be ezt a legényt a sátorába, fektesse le, kínálja meg étellel-itallal, hátha visszajő az ereje.
Hiszen kínálhatta a legfinomabb pecsenyékkel, kalácsokkal, nem kellett annak semmi a világon. A bort is, amint bevette a szájába, kiköpte. Olyan nagy beteg volt szegény feje, hogy aki látta, azt hitte, meg nem éri a reggelt. De mégis megérte, s másnap egy kicsit erőre is kapott, de csak harmadnap tudott lábra állani.
Most már látta a királyfi, hogy csakugyan igaza volt a vén szolgának. Aközben jön az üzenet a királytól, hogy a háború még csak három nap múlva kezdődik, a királyfi hát gondolta magában, ő bizony nem marad addig a táborban, hanem elmegy vadászni. Fölkap a csikajára, a vén szolga is a maga lovára, elvágtatnak a közeli erdőbe, vadásznak egész nap, s úgy alkonyattájt megállottak, fához kötötték a lovakat, s leheveredtek mind a ketten a fa alá. Ott mindjárt el is nyomja az álom a királyfit, s amint elaludt, valami csodálatos álmot látott. Azt látta álmában, hogy odajött egy ősz öregember, akinek kard volt mind a két kezében, s az egyik kardot az egyik lónak első lába alá, a másikat pedig a másik lónak ugyancsak első lába alá beszúrta a földbe, de úgy, hogy a kardból nem látszott ki semmi.
Fölébred a királyfi, s mondja a vén szolgának, hogy milyen csodálatos álmot látott.
- Hej, uram - mondja a vén szolga -, hátha igaz valóság, amit álmában látott!
Odamegy a lovakhoz, a kardjával kezdi piszkálgatni a földet az első lónak lába alatt, s hát csakugyan egy ragyogó fényes kard van ottan. Megnézik a másik ló lába alatt is, s onnét is egy ragyogó fényes kardot húztak ki. Még írás is volt mind a két kardon, az volt ráírva aranybetűkkel: "Győzedelmeskedel ellenségeiden!"
Haj, örült a királyfi, nagy hirtelen fölpattant a lovára, a vén szolga is a magáéra, s vágtattak vissza a táborba, mint a sebes szélvész. Hiszen éppen jókor jöttek, mert az ellenség megmozdult, nem várt harmadnapig, indulni kellett a fekete király seregének is. Hajnal hasadtakor összement a két tábor, s késő estig tartott a hadakozás, hanem olyat még a világ nem látott, amit a fekete királyfi cselekedett a kardjával, s mellette a vén szolga. Hullott az ellenség, mint a kéve, olyan utakat vágtak a kardjukkal, hogy hat szénásszekér szépen elmehetett volna egymás mellett. Este aztán az ellenség visszahúzódott, s a fekete király serege is visszamasérozott a táborba, hadd pihenjen reggelig. Amint visszafelé mentek, mondja a vén király a fiának:
- Nagy szívbéli gyönyörűséggel láttam a vitézségedet, fiam, hanem az a vén szolga is ember a talpán. Csudálom is a dolgát erősen. Harminc esztendeje lakik nálam, azóta mindig kocsis volt, háborúba nem járt, s lám, mégis mely vitézül viselte magát. Úgy kell lenni, hogy katona volt, minekelőtte az én udvaromba került, mert arra emlékszem, hogy idegen országból jött a mi országunkba.
A királyfi csak annyit mondott:
- Biz az meglehet, édesapám.
Aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, a király befordult a sátorába, a királyfi is a maga sátorába, lefeküdtek s elaludtak.
Hanem akkor éjjel a király is látott álmot. Úgy tetszett álmában, mintha otthon volna a királyi palotában. A királyfi a szobájában feküdt, s ím, egyszerre csak egy álarcos ember lép be a szobába, nagy kés a kezében, csöndesen odasompolyog a királyfi ágyához, fölemeli a kést, hogy beledöfje a királyfiba, de abban a pillanatban betoppan a szobába a vén szolga, az álarcos ember kiejti a kést a kezéből, s kiszalad a szobából.
A király tovább nem is aludt, felriadt ebből az álmából, de éppen jókor ébredt fel, mert hajnalodott, megfújták a trombitát a táborban, megmozdult az egész ármádia.*
Nagy hirtelen a király is felkapott a lovára, annyi ideje sem volt, hogy elmondja a fiának az álmát.
A király meg a királyfi az ármádia élére állottak, s mindenütt utánuk a vén szolga. Összecsap a két ármádia, hullanak a vitézek erről is, arról is, összegabalyodnak. Egyszerre csak eltűnik a királyfi szeme elől az édesapja.
- Felséges királyfi - szólalt meg a vén szolga -, ahol a király, ni, közrefogta az ellenség.
Nosza, nekirúgtatnak mind a ketten, vágják, kaszabolják az ellenséget. Éppen jókor értek a király mellé, mert akkor döfte keresztül a lovát az ellenség fővezére. No de az is volt az utolsó döfése az életben: a vén szolga egy ütéssel kilódította a fővezért a nyeregből, s keresztülszúrta a kardjával. Amint a fővezér elesett, esze nélkül szaladt az ellenség, s többet nem is próbált szerencsét. Azzal a fekete király is visszahúzódott a seregével a táborba, aztán bement a fiával a sátorba, ottan nagy asztalt terített, s meghívatta vacsorára a generálisait mind.
Leülnek az asztalhoz, már falatozni is kezdenek, de akkor körülnéz a király, s mondja a fiának:
- Ejnye, fiam, hívasd be a vén szolgát, hiszen neki köszönhetem az életemet.
Mindjárt hívatják a vén szolgát, be is jön, s int neki a király, hogy üljön a fia mellé. Eleget szabadkozott az öreg, hogy őt nem illeti meg ez a nagy tisztesség, de hiába, a király parancsolta, leült hát a királyfi mellé.
- Na, öreg - mondotta a király -, nem hittem volna, hogy ilyen nagy vitéz légy. Ugyan mondd meg nekem, mely országból kerültél az én országomba.
- Felséges királyom - felelt az öreg -, Burkusországból* kerültem én ide. Az én apám a mostani burkus király apjának volt a fővezére; de annyi volt az irigye, mint fűszál a réten; addig ármánykodtak ellene, hogy a király megölette. Akkor én már fiatal katona voltam, s nagy bánatomban, keservemben elhagytam a hazámat, s úgy jöttem felségednek az udvarába.
- Hát ha fővezér volt az apád - mondta a király lelkes szóval -, akkor nem csudálom nagy vitézségedet. Hallgasd meg hát jól a szómat, s hallgassa meg mindenki: mától fogva, öreg, te vagy az én ármádiámnak a fővezére.
Mind poharat emeltek, éltették az öreg fővezért. Aztán tovább vigadoztak, föl sem keltek az asztal mellől egész éjszaka, s reggel még el sem oszlottak, már jöttek az ellenséges királyoknak a követjei, hogy békességet kössenek a fekete királlyal. A fekete király kegyes szívvel fogadta a követeket, a legjobb hírrel, a legjobb üzenettel eresztette vissza a királyokhoz, s azok, amint hallották, hogy milyen kegyesen fogadta a fekete király az ő követjeiket, mindjárt elhatározták, hogy ők is elmennek mind a királyhoz, hogy annál erősebb legyen köztük a barátság. Az ellenséges királyok között a leghatalmasabb a burkus király volt, ez a csatába magával vitte volt az egész háza népét, a feleségét, a fiát meg a leányát is. Ezek is mentek a burkus királlyal a fekete királyhoz.
Ott ült a sátorában a fekete király, mellette a fia, úgy várták a királyi vendégeket. Elsőbben is a burkus király lépett be a családjával. Nagy szeretettel fogadta őket, megcsókolta a burkus királyt, a királyfi meg a burkus királyfit. Hanem azonközben a fekete királyfi szeme megakadott ám a burkus királykisasszonyon, de a burkus királykisasszony szeme is a fekete királyfin, s ámbátor egymással alig váltottak egy-két szót, amikor a burkus király elbúcsúzott s a két fiatal is egymással kezet fogott, már tudták mind a ketten, hogy szeretik egymást igaz szeretettel.
Amikor elment a burkus király a családjával, azt mondta a királyfi az apjának:
- Édesapám, jó volna, ha erős barátságot kötnénk a burkus királlyal, mert ő a leghatalmasabb király azok közt, akikkel harcoltunk. Hogyha vele barátságban lennénk, tudom, senki meg nem támadná a mi országunkat.
- Igazad van, fiam - mondotta a király -, mit gondolsz, mit tegyünk?
- Én azt gondolnám, édesapám, hogy hívjuk meg a burkus királyt az egész családjával a mi udvarunkba, minekelőtte hazamennének Burkusországba.
Tetszett a királynak a fia beszédje, s egyszeriben követeket küldött a burkus király után, hogy jó szívvel látja egész családjával, ne kerüljék el az ő udvarát, amikor hazafelé mennek.
Hiszen örült a burkus király ennek a meghívásnak, de különösen örült a királykisasszony. Küldött is egyik követtől egy szép fekete keszkenőt a királyfinak. A burkus király meg visszaüzent a fekete királynak, hogy köszöni a nagy tisztességet, s mikor a fekete király hazafelé indul, ő is indul vele, hogy együtt érjenek a király városába.
Csakugyan úgy is lett, együtt indult el a két király, utánuk a két sereg, nagy muzsikaszóval. Döngött-rengett a föld, amerre elhaladtak. Közben a fekete király kengyelfutókat küldött haza, hogy álljon talpra az egész város, mire hazaérnek.
Na, talpra állottak még a félholtak is. Kiment a királyné is a város végére; fogadta csókkal, öleléssel a királyt, de még a királyfit is. Nagy erős szeretetet mutatott iránta, pedig majd megölte a bosszúság s a méreg, hogy a királyfi élve került vissza a háborúból.
Megérkeznek a király udvarába, s mindjárt az estére nagy vendégséget csinálnak, hetedhét országra szólót. De míg a nagy vendégségre készülődtek, a királyné azalatt is mind azon járatta az eszét, hogy s mint tudja elpusztítani a királyfit. Egy vén boszorkány lakott az udvarban. Ez csinálta volt azt a gyengítő zsírt is. Ezt a vén boszorkányt behívatja a királyné, s mondja neki nagy mérgesen:
- No, hallod-e, te igazi gyengítő zsírt csináltál, most még erősebb a királyfi, mint ennek előtte volt. Tudd meg, hogy ha most el nem pusztítod, holnap reggel karóba kerül a fejed!
Azt mondja a vén boszorkány:
- Felséges királyné, jó volt az a gyengítő zsír, csakhogy nem a királyfi kente be a testét vele, azért került vissza a csatából. Hanem most tudom, hogy nem menekedik meg. Mikor majd az asztalnál ülnek, én dongó képében berepülök a szobába, a királyfi pohara fölé szállok, mérget csöppentek a borába, s ha azt megissza, vége az életének.
Na, jól van, ebben megegyeznek, aztán összegyűlnek a vendégek a nagy szálában,* asztalhoz ülnek, a burkus király a fekete királyné mellé, a burkus királyné a fekete király mellé, s aztán a fiatalok is egymás mellé. De hogy szómat össze ne keverjem, még nem is ültek az asztal mellé, a burkus királyfi is erősen összebarátkozott a fekete királykisasszonnyal, s azt mondta a fekete királyfinak:
- Barátom, már szereted vagy nem a húgomat, de én megszerettem a tiédet igaz szeretettel, s ha nekem adják, feleségül veszem.
Mondta a fekete királyfi:
- Bizony, ha szereted az én húgomat, én is szeretem a tiédet, s feleségül veszem, ha nekem adják.
Azonképpen gondolkoztak a királykisasszonyok is, s mikor az öregek ezt megtudták, bezzeg lett öröm! Örendezett a fekete királyné is, csakhogy nem a szívéből. Gondolta magában: "Na, csak örüljetek, mindjárt búra fordul a nagy örömetek!"
Hát, amint mondám, asztal mellé kerekednek. Ott ült az asztalnál a vén szolga is, éppen a királyfi mellett, s mikor az első fogást hozták, a füléhez hajlik, s azt mondja csöndesen:
- Felséges királyfi, vigyázzon magára, mert a királyné csak mutatja a nagy szeretetét, de gonosz lelke most is rosszat forral. Azt határozták a vén boszorkánnyal, hogy az dongó képében a királyfi pohara fölé száll, s mérget csöppent belé. De én majd, mikor a dongó ideszáll, s a mérget a pohárba csöppenti, nagy hirtelen kicserélem a királyné poharával, hadd igya meg ő, amit másnak készített.
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a vén szolga mondotta. Amikor éppen poharat akartak emelni, besurran a dongó, a királyfi pohara fölé száll, mérget csöppent belé. De a vén szolga sem tátotta el a száját, kendővel lecsapta a dongót, egy üres pohárnak a feneke alá, s amíg valaki észrevehette volna, kicserélte a királyfi poharát a királyné poharával.
Abban a pillanatban poharat emelnek, kihajtják a bort fenékig, megzendül a muzsika, foly tovább a vigasság; a fiatalok föl is állnak az asztal mellől, táncra akarnak perdülni, de egyszerre csak nagyot sikolt a királyné, jajgatott szörnyűségesen. Vége lett a muzsikának, táncnak, mind a királynéhoz szaladtak: ugyan mi baja eshetett.
Beviszik a királynét a szobájába, lefektetik, hívatják a doktorokat, azok el is jönnek, nézik, tapogatják, a fejüket csóválgatják, s mondják a királynak:
- Felséges királyom, halálos betegségbe esett a királyné, nem tudjuk meggyógyítani.
- Menjetek, menjetek - szólt a királyné a doktorokra -, ne lássalak bennetek, ha nem tudtok meggyógyítani!
Kimennek a doktorok, s mondja a királyné az urának, miközben nyögött kínosan, keservesen:
- Igazuk van a doktoroknak, édes uram, nekem meg kell halnom. El akartam pusztítani a fiadat, de megvert az Isten, nem a fiad halt meg, nekem kell elpusztulnom.
Többet egy szót sem tudott szólani, meghalt a királyné. Így mentette meg a vén szolga a királyfi életét, de volt is ám igazi nagy becsülete. Azután teltek-múltak a napok, a burkus király még sokáig ott maradott a háza népével, s megtartották a fiatalok lakodalmát is. Többet nem volt háború a két ország között, éltek egymással nagy erős barátságban, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
KÖKÉNY MATYI
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia meg egy leánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül szántóba,* s azt mondja a húgának:
- Aztán délben gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet!
- Vinnék - mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van az a föld, ahol szántasz.
- Hát ha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beleakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet.
A legény úgy is tett, ahogy mondta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de egy kevés idő múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát, de nem arra, amerre a legény, hanem az ő háza felé.
Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van előtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak a nyomán az ördög házához ért.
Az ördög már várta a leányt, ott állott a háza előtt, de bezzeg megijedett a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt:
- Ugyan bizony nem látta-e a bátyámat?
- De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van az a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam.
Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házába, s többet el sem eresztette.
Estefelé hazamegy a legény a szántóból, zsörtölődik, zsémbelődik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltől estélig. Hej, megijedt a szegény asszony, s mondja a fiának:
- Hiszen a húgod elment még déli harangszó előtt!
Nem tudták elgondolni, hová, merre tűnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház előtt állott.
- Hé, ördög - kérdi a legény -, itt-e a húgom?!
- Itt bizony - mondja az ördög -, éppen most főzi a vacsorát, gyere be, egyél te is.
Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát.
- No, sógor - mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te! Akkor aztán megküzdünk, s ha földhöz vágsz, viheted a húgodat.
Nekilát a szegény legény az evésnek, az ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá sem kezdett az evéshez, iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg nem állott.
A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, őt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekéből. Éjjel-nappal siratta őket, de hiába siratta, a sírására nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekéből, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel.
Nos - halljatok csak ide! - mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezőn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre:
- Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény!
Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földből. De az a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy a világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentő nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta töviből. Hanem hiába, azért csak mégis kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták.
Na, telik-múlik az idő, s látja kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától:
- Édesanyám, mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala?
- Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig! Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került.
- Már bizony, ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én őket.
Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak a nyelét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház előtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messziről kiáltotta:
- Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid!
Odamegy Matyi, megáll az ördög előtt, s azt mondja neki:
- Tudod-e, hogy miért jöttem?
- Tudom - felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel.
Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak:
- No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarább megeszed, -iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd vissza a testvéreidet.
Hová ette, hová itta Matyi az ő részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, ő már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán előrántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt, hogy az egyszeriben kiadta a gonosz lelkét.
De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsődült az egész falu, s csudálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap legyen Kökény Matyi a ti vendégetek!
KOLONTOS PALKÓ
Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha ő meghal, s addig búsult, tűnődött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága.
Hát most mit csináljon Kolontos Palkó? Kenyér nem volt az asztalfiában, a szeme zöldet, vöröset látott, annyit éhezett. Ő bizony egyet gondolt, felült a szamarára, s elindult világgá. Gondolta magában: lesz, ahogy lesz, majd ád az Isten jó szerencsét.
Megy, mendegél Palkó a szamáron, s egyszer beér egy nagy erdőbe. Nem ment a rendes úton, csatangolt erre-arra, összevissza, mindenfelé. Amint az erdőben kóvályogna, meglát egy öregasszonyt, s köszönti:
- Adjon isten jó napot, öreganyám!
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál - mondotta az öregasszony -, mert különben kiszedtem volna mind a harminckét fogadat!
Hej, gondolta magában Palkó, ez bizonyosan valami boszorkány lesz. Na, ezt csakugyan el is találta, mert a vénasszony boszorkány volt.
- Öreganyám - kérdi Palkó -, nem mondaná-e meg nekem, hogy merrefelé találok ki ebből az erdőből?
Az öregasszony, aki éppen egy csomó gallyat gyűjtött volt össze, azt mondta Palkónak:
- De bizony megmondom, még az útba is beleállítlak, ha ezt a csomó gallyat felkötöd a hátamra.
- Én jó szívvel, hogyne kötném - ajánlkozott Palkó. Azzal lepattant a szamaráról, s felkötötte az öregasszony hátára a gallyat, de úgy, hogy egyben odakötötte az asszonyt egy nagy fához. Indulni akar az asszony, s hát nem tud menni, meg van kötve.
- Hej ördögadta, ebugatta legénye, a fához kötöttél, ugye?! No, ezért megátkozlak, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te mondasz!
Ahogy ezt mondta a vén boszorkány, egyszeriben fekete macskává változott, kibújt a kötélből, aztán ott termett előtte egy kicsi szekérrel tizenkét egér, a fekete macska felkapott rá, s úgy eltűnt egy szempillantás alatt, mintha a föld nyelte volna el.
Kolontos Palkó nagyot kacagott ezen, hogy csak úgy zengett az erdő a kacagásától.
- Na, ez ugyan jól megátkozott engem - kacagott Palkó -, hiszen hadd mondja a szamaram, amit én mondok, mi károm lehet abban!
Azzal felült a szamarára, és szólott neki:
- Gyí, csacsi!
Mondotta a szamár is:
- Gyí, csacsi!
- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!
Mondta a szamár:
- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!
- Te szamár - kiabált Palkó -, ne feleselj velem, mert Isten istenem ne legyen, úgy a füled közé vágok, hogy a másvilágon is megemlegeted!
Úgy, ahogy Palkó mondotta, szóról szóra utána mondotta a szamár. Hej, megmérgelődik Palkó, leszökik a szamárról, jól oldalba kenegeti a botjával. De bezzeg a szamár sem maradt adósa, s úgy megrúgta Palkót, hogy nyakig esett bele egy nagy pocsolyába.
Megijedt Palkó, kiabált torkaszakadtából:
- Segítség, segítség!
Kiabált a szamár is:
- Segítség, segítség!
Történetesen éppen arra járt három favágó ember, odaszaladnak, s Palkót nagy nehezen kihúzzák a pocsolyából.
- Hát a másik ember hol van? - kérdik a favágók.
- Miféle másik ember?
- Hallottuk, hogy egy másik ember is kiabált - mondták a favágók.
- Hehehe - röhögött Palkó -, hiszen az a szamaram volt!
- Ej, aki áldója van - szedtevettéztek az emberek -, hát még te csúfolkodol velünk! Gyere csak a bíró elé, éppen most öltek meg egy gazdag kereskedőt, bizonyosan te voltál a gyilkosa.
Bekísérik Palkót a városba, bíró elé állítják, s a bíró nagy hirtelen ki is mondja az ítéletet, hogy fel kell akasztani, mert bizonyosan ő ölte meg azt a kereskedőt, akinek gyilkosát addig nem találták.
Abban a városban lakott a király is, az is kiment a vesztőhelyre, hadd lássa saját szemével, hogy csinálják az igazságot.
Odakísérik Palkót az akasztófa alá, s ott azt kérdi tőle a bíró:
- No, van-e még valami kívánságod?
- Nincs nekem egyéb kívánságom - mondta Palkó -, csak vezessék ide a szamaramat, hadd búcsúzzak el tőle.
Mikor a szamarat odavezették, Palkó a király felé fordult, letérdelt, s úgy kérte a királyt:
- Pardon, grácia* árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!
Abban a pillanatban letérdelt a szamár is, s elbődült:
- Pardon, grácia árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!
De lett erre szörnyű álmélkodás. Még a királynak is szeme-szája tátva maradt, mert sok csudaállatot látott jártában-keltében, látott még szamarat is, különbnél különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utánamondja.
Bezzeg hogy megkegyelmezett egyszeriben Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fő-fő udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást úri dolga volt Palkónak is, a szamarának is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkó-s szamarak elegen vannak a világon, azt jól tudom.
Itt a vége, fuss el véle!
A VÉNLEÁNY
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy vénleány. Vénebb volt ez még az ország útjánál is. Hanem vénség ide, vénség oda, még csúnya is volt szegény, olyan nagy volt a szája, hogy a füléig ért, orra meg olyan hosszú, hogy lekonyult a földig. Hát aztán nem is csuda, hogy pártában* maradt szegény feje, pedig szörnyű gazdag volt, annyi volt az aranya, ezüstje, hogy szinte kicsordult a ládából.
Neszét vette a vénleány gazdagságának tizenkét zsivány; ezek bezzeg nem törődtek a csúnyaságával, megegyeztek, hogy majd egy este beállítanak hozzá, de bizony nem azért, hogy valamelyik feleségül vegye a leányt, hanem hogy kiürítsék a ládáját.
Na, egy este csakugyan bemegy a tizenkét zsivány a vénleány kertjébe, onnét egyet előreküldnek, hadd lesse meg, hogy alszik-e. A leány éppen akkor feküdött volt le, s mikor a zsivány betekintett az ablakon, akkorát ásított, hogy az ablak megrezdült belé. Mondta magában a leány, de úgy, hogy a zsivány jól hallotta:
- Itt az első!
A zsivány azt hitte, hogy őrá érti ezt, pedig a leány az ásításra értette, s nagy ijedten visszafutott a többihez. Mondta nekik:
- Még nem lehet bemenni, nem alszik! Úgy látszik, ezer ördöge van a leánynak, észrevette, hogy itt vagyok, mert amikor betekintettem az ablakon, mindjárt azt mondta: "Itt az első!"
Odamegy a második zsivány is, hadd lássa, hogy csakugyan igaza van-e az elsőnek. De amikor éppen betekintett az ablakon, akkor jött a vénleányra a második ásítás, s mondta erre is:
- Itt a második!
Visszafut a második zsivány, s mondja a többieknek:
- Ennek a leánynak csakugyan ördöge van, fekszik az ágyában, nem is néz az ablak felé, mégis észrevette, hogy ott vagyok.
De most már csakugyan kipróbálták mind a tizenketten, hogy vajon igazán úgy van-e, ahogy az első s második zsivány mondotta. Szép sorjában mind az ablakhoz sompolyogtak, s a leányra mindig akkor jött az ásítás. Mondta is egymás után:
- Itt a harmadik, itt a negyedik.
Mikor azt mondta: itt a tizenkettedik, erősen megrökönyödtek a zsiványok, s elkezdtek suttogni, tanakodni, hogy mit csináljanak. Amint így suttogtak volna, egyszer csak mondja a vénleány jó hangosan:
- Csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak.
De már erre szörnyen megijedtek a zsiványok. Azt hitték, hogy nekik szól, pedig hát úgy volt az, hogy a vénleány vadalmát főzött, az sustorgott főzés közben, s arra mondta: csak sustorogjatok, mert mindjárt bekaplak.
Hát bizony a zsiványoknak az inába szállott a bátorságuk: visszamentek a kertbe, ottan meghúzódtak a nagy labodalevelek közt, s úgy várták, hogy egyszer mégis elalszik a vénleány, s akkor majd elvihetik a pénzesládáját.
Aközben fölkel a vénleány, megeszi a főtt vadalmát, s megint le akar feküdni, de akkor veszi észre, hogy az ő kedves kutyája, Laboda, aki az ő ágyában szokott hálni, nincs bent a szobában. Kimegy a pitvarba, s nagyot füttyent.
- Hé, Laboda, hé, gyere bé, bújj a dunnám alá!
Hiszen a zsiványoknak sem kellett több. Azt hitték, nemhogy félne, hanem még csúfolja őket a vénleány: uccu! megszaladtak, mintha a szemüket vették volna ki, eszök nélkül ugráltak át a kerítésen, vissza sem mertek nézni a vénleány házára.
Aki nem hiszi, járjon utána.
ATTILA FÖLDJE
Világhódító Attila halála után úgy négyszáz esztendő múlhatott el már, mikor Hunor testvérének, Magyarnak a maradvái* megmozdultak s fölkerekedtek Szittyaországból,* hogy visszaszerezzék Attila földjét. Azt a földet, melyről csudálatos szépeket regélt a visszatért Csaba. A legszebb mindamaz országok között, melyeket Attila meghódított. Fekete a földje. Édes a vize. Zöld selyemnél zöldebb s puhább a füve. Megmérhetetlen síkságon keresztül két nagy folyam hömpölyög: Duna és Tisza, S körös-körül a végetlen síkságot erdő bo