Mindaz, amit a megyei közéletben tapasztalt, s főként annyi politikai és személyes sikerének kudarcba fullasztása szerepet játszott az 1832 novemberének végén Pozsonyba készülő 30 esztendős Kossuth magánlevélbe foglalt keserű helyzetmegítélésében: „szomorú időt élünk – adja Isten rossz jósoló legyek –, de úgy látom, az igazság, szabadság, nemzeti jólét napvilágát sok időre sűrű köd fedi, amelyet a kornak kívánatait fel nem fogó, vakon gyáva sokaság átalkodottan táplál, s melyet – bár szemeim ne lássák azon napot, – csak egy irtóztató catastropha lesz képes eloszlatni”.
Vécsey Pál báró – aki egyik támogatója volt az „operátumok” zempléni vitatása idején a Kossuth által fogalmazott különvéleménynek – és a főrendi tábla két másik tagja bízta meg a fiatal jogászt, hogy mint „távollévő követe” vegyen részt az év végén megnyíló országgyűlésen. A zempléni liberális csoport akciójának eredményeként Kossuth nemcsak kiutat talált nehéz helyzetéből, hanem azt a megbízást is kapta, hogy díjazás fejében küldjön rendszeres tudósításokat az országgyűlésről. A kezdeményező Lónyay Gábor és társai egyfelől megbízható értesülésekhez kívántak jutni a sajtó által kényszerűen mellőzött érdemi tárgyalásokról, másfelől így akarták biztosítani Kossuth létfenntartási költségeit. Senki sem sejtette a kezdeményezés igazi jelentőségét, még ha fel is tételezték, hogy Kossuth tudósításainak színvonala felülmúlja majd a megyei követek mellett titkárkodó jurátusok, joggyakornokok vagy a „távollevők követei” közül egyik-másik tollforgatásra rendszeresen vállalkozó szokványos beszámolóit.
Az Országgyűlési Tudósítások, amely 3500 nyomtatott oldalnyi terjedelemben adott számot a nevezetes országgyűlésről – első napjától, 1832. december 17-étől berekesztéséig, 1836. május 2-ig –, egy majdhogynem tiszteletlen mondattal kezdődik. „A sok időt vesztő tisztelkedések között estveli 5 órakor conferentiát, vagy is inkább ismerkedési egybe gyűlést tartának a megyék követjei” – írta Kossuth, aki az első perctől az utolsóig nagyon komolyan vette tudósítói kötelességét. A várva várt országgyűlés alkotó munkája iránti türelmetlenség íratta ezt vele, s ugyanez indította arra, hogy a szokástól eltérve ismételten szót kérjen a követek tanácskozásai során is. A sajtószabadság hirdetőjeként tiltakozott az ellen, hogy a követek belenyugodjanak, csak kézírással készülhessen napló a kerületi ülésekről. (A kerületi ülések „magántanácskozmány” jellegűek voltak, a követek által választott elnök vezetésével szabadabb és érdemibb viták zajlottak itt, mint az „országos üléseken”, ahol a királytól függő személynök elnökölt.) Az ellenzéki vezetők előbb hajlottak arra, hogy Kossuthot bízzák meg a kéziratos kerületi napló szerkesztésével, de a zempléni Andrássy György gróf „Kossuth személyét gyanúsnak mondotta”, így a már neki ígért megbízatást megvonták tőle, utóbb pedig teljesen elejtették a nyilvánosságnak ezt az eszközét. A „távollevők követeire” hallgatást parancsoló hagyomány megtörése egyébként sem hozott sok sikert Kossuthnak. Noha az ellenzék érveit erősítette mindaz, amivel a királytól elvitatta az országgyűlés helyének és idejének megszabására, továbbá, a só árának a megállapítására formált igényt, maga Wesselényi kérte, nyilvánvalóan taktikai meggondolásokból, de talán a zempléni rágalmaktól is befolyásoltan, hogy tartózkodjék a vitába avatkozástól.
Kossuth energiáit a Tudósításokra összpontosította. S nem sok idő kellett hozzá, hogy ne csak a pozsonyi tevékenységét az első perctől árgus szemekkel figyeltető kormányzat, hanem az ellenzék vezérkara is felismerje, milyen hatékony erő szegődött a reformok ügyének szolgálatába. Reviczky udvari kancellárt Mérey Sándor személynök már 1833. január 4-én úgy tájékoztatta, hogy Kossuth kéziratos lapjának (a kezdet kezdetétől illegális újságnak minősítették a Tudósításokat) 30 előfizetője van, Metternichet februárban már számuk ötven fölé emelkedése nyugtalanította, szeptemberben pedig tudomásuk szerint a százat is meghaladta az előfizetők száma. Noha ez az adat ekkor még némileg túlzott volt (csak 72-80 előfizetővel számolt maga Kossuth is), az érdeklődés tovább fokozódott, amit az is mutat, hogy nemcsak a Pozsonyból érkezett példányok jártak kézről kézre, hanem helyi másolataik is. Óriási teljesítmény volt a Tudósításokat szerkesztő Kossuthé. Maga írta 1833. január végén, milyen nehéz annak a dolga, aki „naponként 5-6 órát az ülésben töltött, otthon jegyzőkönyvet redigált [szerkesztett], a conferentiális társalkodásokat kereste, levelezett, a rossz, hibás írások lehető correcturájával [a másolók munkájának javításával] napokat vesztett, egyes nevezetesebb beszédek után végighajhászta a várost, s ha egy nap kétfelé is volt ülés [az alsó- és a felsőtáblán is], azon ülésnek, melyben jelen nem lehetett, tetteit nagy bajjal gyűjtögette”. Kossuth – gyakorlatiasságával – kétféleképpen is igyekezett könnyíteni a dolgán, hogy minél több energiája maradjon a fontosabb teendőkre. Mint az idézett, túlterheltségét panaszló szerkesztői körlevelében bejelentette, Orosz József közírót társszerkesztőjévé fogadta, majd 1833 augusztusában Bécsben kőnyomatos sajtót vásárolt. A hatalom azonban útját állta a korszerű technika alkalmazásának, néhány litografált szám szétküldése után a kőnyomatos sajtót elkobozták, igaz, megingatásában reménykedve busásan kártalanították Kossuthot. Kossuth nem volt megvásárolható, társszerkesztője azonban igen. 1833 decemberében Orosz megvált a Tudósításoktól, magát a „mérsékletes középség” támogatójának vallván, s megindította a kormányzat által pénzelt ellenorgánumot – közönségsiker nélkül.
Kossuth a Tudósítások (toldalékokkal együtt) 346 számában hű képét adta az országgyűlésen történteknek, torzításmentesen idézte a konzervatív megnyilatkozásokat is, jól tudva, mennyire rontaná előadásának hitelét az egyoldalúság, és mennyire emeli az ellenzéki szónokoknak a vitákban többnyire fölénybe került érvelése súlyát az ellentábor állásfoglalásának és manőverezésének a bemutatása. Kossuth közvéleményformáló célja egyértelmű volt. Így vallott erről egy 1832 decemberében – még a kerületi napló szerkesztésének remélt elnyerése idején – készített feljegyzésében: „ezeknek lehető olvasása talán némileg ki fogja falusi hazánkfiait azon tespedő inertiából [tétlenségből] ragadni, a mely nem engedi, hogy a világnak ama mákszemnyi részén kívül, a mely bokros pipa füsttől környékezett meleg kályhájoktól a szérűs kertig s az akolig terjed, más egyéb akár mi felől interessálódjanak [érdeklődjenek], s ha legalább el kezdenek interessálódni, már el van hintve a minden hatalmak hatalmának, a közvélemény telyerejű ki fejlésének magva”. Majd így általánosította és egyben konkretizálta ezt a birtokos nemesség jelentős részének hagyományos életvitele ismeretében formált célkitűzését 1833 tavaszán, az Országgyűlési Tudósítások sikerének kibontakozása idején Lónyay Gáborhoz írott levelében: „Nem hiúság szüli örömöm, hanem azon meggyőződés, hogy nemzetem a tespedésnek mély álmából lassan csakugyan ébredez, hogy… százados lethargiája után kezd érdekeltetni a magasb, nemesebb, az emberiségi s nemzetiségi [itt: nemzeti] kérdések felől… Mihelyt a nemzet igazán érezni fogja, hogy nyilvánosság nélkül szűkölködik, lesz nyilvánosság, – mihelyt melegen érezni fogja, – még pedig a nép, a szegény, emberi méltóságából kivetkeztetett nép (fájdalom, hogy nemzetnek nem nevezhetem) fogja érezni, hogy a kormány s 600 ezer despota [zsarnok, a nemességre céloz] önkénye alatt nyög, nem soká fog felettök önkény uralkodni… Én tehát azt hiszem, napról-napra szélesbre terjedő tudósításaim, midőn egy részről a nyilvánosságnak egy-két sugárit hintik el az álomkórságot szülő vastag sötétség felett, midőn egyszersmind ingerül szolgálnak a köztárgyak iránti részvételre, más részről eszközei lesznek a terjedtebb nyilvánosság kivívásának, nem mondom holnap, holnapután… de bizonnyal nem sokára…” Barát és ellenfél tanúsította, hogy Kossuth tudósításai beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, s hozzájárultak, hogy a reformellenzék eszméi közvéleményformáló erővé váltak.
A Tudósítások sikerénél is inkább a reformellenzék felkészültsége, a konzervatívok feletti eszmei és erkölcsi fölénye, vezető személyiségeinek, mindenekelőtt Kölcseynek és Wesselényinek az övével olyannyira rokon szellemisége, bizalmas barátsággá oldódó érdeklődése segítette át Kossuthot a zempléni csalódásaiból is táplálkozó pesszimizmusán. 1832–1833 fordulóján „a Haza javáról” papírra vetett „elmélkedésekben” még így szőtte egybe a nemzeti önkritikával a személyes sérelmet: a „kevélység szülte értelmi megelégedés az előmenetelnek véghetetlen akadályát foglalja magában, s észrevehetetlenül eszközli, hogy álladalmunkhoz, – minden változtatástól irtózva, – makacsul ragaszkodjunk. Ha másokat az értelmiségben s jólétben szerencsés lépéssel előbbrehaladni látunk, elmaradásunk felett pirulva, nemhogy kettőztetett erővel sietnénk a haladókat elérni, hanem kevélységünket érezvén, idegen elsőbbség által megsértetve, még makacsabbul ragaszkodunk álladalmunkhoz, s gúnykacajt ordítunk a haladóknak utánna. Ha valaki elég bátor a porban csúszók alacsony seregéből kilépni, feltűzni merészen az égő szövétneket, hogy világot hintsen a köz jobbléthez vezető töretlen ösvényre, ha elég vakmerő erős karral emelni fel az önisméret varázstükörét, s kíméletlenül félrereppenteni a burkoló lepelt, hogy ocsmány mesztelenségben tűnjön elő minden hiba, magasra fuvalkodik a megsértett kevélység… »Feszítsd meg«-et kiált, hogy mást is elrettentsen követni azon világot, mellyet nem ő gyújta, – s a sokaság, minthogy könnyebb s kényelmesebb veszteg maradni, mint előretörni, siket hangon ordíttya vissza: »Feszítsd meg!« Az embertársait előbbrevinni törekedő bátornak siker nélkül hangzik el tanácsa, mint a pusztában kiáltó vándornak szava, s több mint emberi elszántsággal, több mint emberi állhatatossággal kell bírnia, ha a megsértett kevélység mardosása felett a boldogítani akarást nem unja el.” Ez a romantikus ihletettségű feljegyzés is tanúsítja, milyen keserűvé tette a zempléni meghurcoltatás, de megállapíthatjuk azt is, milyen rövid idő volt elegendő ahhoz, hogy visszanyerje tetterejét, sőt az általánosságoktól eljusson a konkrétumokig. S vonatkozik ez nemcsak a Tudósítások szerkesztésére, hanem az írásaiban tükröződő politikai fejlődésére is.
Kossuth, ha tudatában volt is kéziratos lapja jelentőségének, nem érte be annak szerkesztésével. Reviczky kancellár már 1833 tavaszán arra kérte Metternichet, hogy akadályozza meg az országgyűlésről könyvet író Kossuthot műve külföldre csempészésében. A fiatal szerkesztő valóban céljának tekintette egy, az országgyűléssel foglalkozó politikai írásait tartalmazó „gyűjtemény” közreadását. Tanulmányai közül a Vallásszabadság című, amelyre 1835-ben előfizetési felhívást tett közzé, el is készült, de kézirata elveszett, vagy lappang azóta is, hogy hazai megjelentetésében akadályoztatva külföldre próbálta juttatni. (Az azonos című, néhány lapos fennmaradt töredék nem a műnek, csak előmunkálatának részlete.) Az újabb Kossuth-kutatás egyik kiemelkedő eredménye a „gyűjteménybe” szánt, A magyar fő rendek 1833-ban című tanulmány teljes „előbeszédének” és első fejezete terjedelmes részletének felfedezése és közkinccsé tétele Barta István által.
A természetjogra alapozó felvilágosodás, az angol és a klasszikus német filozófiától is ihletett liberalizmus hatását sokban tükröző szöveg az általánostól jut el a konkréthoz, s ez a konkrét nem kevesebb, mint a polgári átalakulást célzó érdekegyesítő politika alapkövetelményeinek egyértelmű megfogalmazása. Kossuth kiindulópontja: egyén és közösség kívánatos viszonya. A „társaságon kívül tekintett ember – szögezte le – egy azon plátói álom teremtmények közül, mellyek csak a költőnek ábrándozás teremtette világában léteznek. Társaságos életben pedig kölcsönös viszonyokon alapul a közönség s egyesek boldogsága, ezen viszonyokat az érdek határozza el, s csak azon társaság felel meg… rendeltetésének, hol minden polgárt egy közös érdek szép kötele kapcsol együvé, s hol az igazság! az elavulhatatlan emberi jogok eme védangyala szabja kinek kinek erkölcsi lételét, polgári körét. Szerencsétlen ellenben azon társaság, hol egy tagnak boldogsága másnak boldogtalanságán, egynek szabadsága másnak elnyomásán alapul.” És az a Kossuth, aki már a sajtószabadságról tartott zempléni beszédében merészen szembesítette a polgári alkotmányosságban megvalósulni remélt, többes számot nem ismerő „szabadságot” a feudális, rendi alkotmányossággal egyeztetgethető „szabadságokkal”, nem riadt vissza attól, hogy politikai értelmezését is adja az elvont fogalomnak. „A szabadságnak azon egyedül helyes képzete, hogy az nem egyéb, mint a törvény iránti engedelmesség, valamint egyrészről irtódzva zárja ki minden kicsapongásokat, mellyekre a szelíd s boldogító szabadság fonák elértése tántorított némelly ingatag nemzeteket, szintúgy elenyészteti azon helytelen félelmet is, mellyet némelly kormánynok érez, midőn kormányzottjai szabadságot emlegetnek… Aki mások természeti, emberi s polgári jogait illő tiszteletben tartja, csak az várhatja, s kívánhatja, hogy ön igazai hasonló tiszteletben tartassanak. Minden hatás visszahatást szül, s ha mások személyes bátorságát, vagyoni biztosságát, nyugalmát, előmenetelét önkényednek kívánod alája vetni… mások is hasonló czélzással lesznek irántad, s mindenkinek külön kívánati lévén, az ezernyi különböző kívánatok ezer irányzatú önkényt teremtenek, ezek ezerfelé rángatandják a társaság hajóját, míglen a hajózók végromlásával darabokra szaggatva szertedűl. Boldog csak úgy lehetek, ha minden sérelem ellen biztos vagyok; biztos csak úgy lehetek, ha személyem s vagyonom minden önkény ellen a hatalmas törvény egyenlő oltalmának alatta nyugoszik; és így szabadság csak ott létezik, hol törvény uralkodik, s szabad csak úgy lehetek, ha törvénynek szolgája vagyok.”
De nem kerülte meg Kossuth azt a kérdést sem, milyen legyen az a törvény, amelynek uralma a szabadság megvalósulásának tényleges biztosítéka. „Legyen szabad hinnem – írta –, hogy azon közóhajtásnak, melly külömbféle utakon mutatkozik, czélja csak egy: t.i. olly polgári lét, miben a törvény kit kit egyenlően védjen; olly törvény, melly a nemzeti becsület oltalma alá helyhezi minden egyes polgár személyét s vagyonát, melly egy közönséges [általános] érdek szép kötelével kapcsolja együvé a honnak minden gyermekét, melly az értelem kifejlődését elősegíti, a becsületes szorgalomnak, iparnak kört nyit, gyümölcsöt biztosít, a nemzeti egyetemülést összepontosítja; végre olly kormány, melly ezen törvénynek tekintetet [tekintélyt] szerez, melly a törvény által erős, s melly által a törvény, s csak a törvény hatalmas.”
A reformellenzék legjobbjait idézve hangoztatta, „hogy a nép java, ez azon haza, mellynek tehetségeit szentelni a természet által kiki meghívatott, s bárha sokan vannak is, kiket a szív nem indít kilépni a régieknek kényelmes álladalmából, a kiváltságokon alapult semmit nem tevés gyönyörjei közt ezek is kezdik – bár kelletlen – látni, hogy az idő int, hogy a kor, a kérlelhetetlen halad, és senkire sem várakozik, hogy az egyenlőn oltalmazó törvény biztosította polgári lét szilárd követelése Európa népeinek.”
A feudális és a liberális szabadságfogalom szembesítésének már utolsó zempléni közgyűlési beszédéből ismert fordulatát alkalmazva jutott el a konkrét hazai reformokat sürgető szónoki kérdésig: „Meglehet, hogy a szabadságok, mellyekkel mi magyarok dicsekszünk, talán éppen ellenkezésben állnak a szabadsággal; …elfogultság nélkül állíthatnók-é a 19-dik században, hogy azon alkotványon [alkotmányon], melly 10 milliónyi nép közül csak hatszáz ezeret nevez nemzetnek, – mellynek törvényei a népet »misera plebs contribuens«-nek [szegény adózó népnek] szóllítják, kire nézve gondja tovább nem is terjedhet, hanem hogy, – diplomatiai [itt: közéleti] szólás formája szerint, – a szegény adózó nép megmaradhasson, s csak megmaradhasson! – hogy mondom, ezen alkotványon a tulajdoni jognak mindenkori sértetlensége s az ősi hagyománynak tiszteletben tartása mellett, javítni, módosítni nem kell?”
Kossuth a szónoki kérdésre „hitvallással” felelt: „bizonnyal közelget a terjedékenyebb alapokra épülő magyar polgári lét kifejlődésének ideje”, noha tudva tudta, milyen „nehéz a százados szokás által, mint némellyek hiszik, nem elavult, hanem felszentelt előítéletek bilincseit lerázni”. S nem riadt vissza attól sem, hogy szentségtörő szavakkal illesse a feudális jogrend örökéletűnek hirdetett legnagyobb tekintélyét: „ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozatni: jó, helyes, de Werbőczynek ez s ez [a] törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak az örök természet örök könyvét illetheti?”
A nemességhez szólva, Wesselényi, Kölcsey, Deák és legjobb reformellenzéki társaik módszerét alkalmazva hivatkozott a nemesség azon jogaira, amelyek „a társaságos élet eredeti szerkezetébe szőtt nemzeti felség talpkövén alapulnak, s azért szentek, változhatlanok, elavulhatlanok”. Példaként említette meg, hogy „a magyar nemes tagja a szent koronának, melly viszont a nemzeti felség jogainak képző jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak s földbirtoki jussal bír; a magyar nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon élhet”. „De – folytatta merészen Kossuth – kérdem én, mit veszít mindezen igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében s vagyonában törvény útján kívül szintén senki sem háborgathatja, hogy ő is birtoki tulajdonnal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek s a szent koronának, valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen törvényes jóvoltoknak érdeme nem abban áll, hogy velök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet.” Majd a liberális alapelveket az „érdekegyesítést” hirdető hazai reformerek fordulataival ötvözve így fokozta érvelésének sodró lendületét: „A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik. …Nem arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy őtet magunkhoz felemeljük. Olly kincset osztani meg tíz millió polgártársainkkal, melly a megosztás által nem fogy csak az irigység ellenkezhetik”, hiszen „csak azon érdek erős, mellyben sokan osztoznak, s mellynek föltartása sokaknak szívén fekszik”.
Kossuth azonban nemcsak magáévá tette s nagy tehetséggel újra hangszerelte a reformellenzék által az országgyűlésen is előterjesztett javaslatokat, hanem túl is szárnyalta azokat. A nép politikai jogokban való részesítésének követelése, ha nem is mindenütt olyan fenntartás nélkül, mint Kossuthnál, megpendült már többeknél és sokfelé, így Zemplénben is a követutasítási küzdelemben, ha az országgyűlésen érdemileg megvitatott tárggyá nem is emelkedhetett. Másként állt az örökváltság ügye. Szenvedélyes vitákat keltett az országgyűlés előtt és alatt, anélkül, hogy – eddigi ismereteink szerint – egykorúan az érte szót emelők közül bárki is eljutott volna következetességben addig, mint kéziratának tanúsága szerint Kossuth 1833-ban. Széchenyi a „birtokbírhatás” jogát kívánta kiterjeszteni, azaz földvásárlási és tulajdonjogot kívánt adni a nem nemesnek is, emellett lehetőséget, hogy földesúr és jobbágy szabad alkujának eredményeként az utóbbi megválthassa robot- és terményszolgáltatási kötelezettségét. Ez igen közel állt ahhoz, amit a reformellenzék az országgyűlésen egyik alapkövetelésévé emelt, ti. az „önkéntes örökváltság” lehetővé tételéhez, tehát ahhoz, hogy a jobbágy, ha meg tud egyezni földesurával, válhassék minden feudális tehertől mentes birtokosává telkének. Wesselényi Miklós ennél valójában többet, mondhatjuk, szabályozott örökváltságot akart. 1831-ben írott, de a cenzúra miatt csak 1833-ban külföldön kiadott, Balítéletekről című művében azt ítélte kívánatosnak, hogy az egész országban váljék valóra az örökváltság, mégpedig a közhatalom, az országgyűlés által megszabott feltételek alapján s nem az egyes földesurak igényei szerint. Kossuth még tovább lépett. A reformellenzék tagjai közül – ismereteink szerint – elsőként emelt szót azért, hogy a földesurat kötelezni lehessen az örökváltság elfogadására. „Hol… az engedély [engedmény] kérdései – írta – némileg a tulajdont látszanak érinteni, mint p.o. robot, tized, kilenczed, telek megváltása: ezekre nézve is oda terjed politicai vallástételem, hogy a statusnak [az államnak] közjó tekintetéből igenis van jusa, egyesek tulajdonát nem elvenni, hanem illő pótlással felcserélni, vagy használhatásának módját úgy kiszabni, hogy az más embertársunk iparjára, előmenetelére szorítótag ne hasson.” Kossuth tehát a Wesselényi által államilag szabályozni kívánt örökváltságot a földesúrra kötelezővé kívánta tenni. A jobbágyrendszer felszámolásáért, a polgári tulajdonviszonyok megteremtéséért küzdött. Tekintettel azonban arra, hogy a nemességet (s talán még önmagát is) meg kellett győznie arról, hogy mindez nemcsak szükséges, hanem „jogos” is, a reformellenzék sajátos, Wesselényi és Deák által különösen magas szintre emelt történeti jogi érvelési módszerével élt. Egyfelől arra mutatott rá, hogy a fennálló jogszabályok már amúgy is korlátozzák a földesúr rendelkezési jogát a jobbágya által birtokolt úrbéres telekkel, másfelől ragyogó fordulattal utalt a kisajátítás lehetőségeire az adott feudális jogviszonyok között is. Példaként említve, hogy „a legszebb tábla földet is keresztülhasítják”, ha egy országút építése azt megkívánja, mégpedig gyakran kellő kisajátítási díj fizetése nélkül, tette fel szónoki kérdését: „hát a nép leghasznosabb, legszámosb, legszegényebb, legterheltebb, legtiszteletreméltóbb osztályának polgári léte egy országúttal egyenlő figyelmet nem érdemel?”
Kossuth 1833-ban nemcsak magas szinten reprodukálta az „érdekegyesítést” hirdető reformellenzéki tételeket, hanem a kötelező örökváltság kívánatos voltának hangoztatásával túl is mutatott az egykorú programokon, azt a követelményt állítva fel már ekkor, aminek elfogadtatása a feudalizmusból való kibontakozásnak majd egyik tényleges alapfeltétele lett. Idézett megállapításai mellett később kifejtett gondolatainak és politikai felismeréseinek egész sora jelent meg csíra formájában kéziratában, köztük a helyi önkormányzatok révén az egyéni politikai jogok érvényesítésének kérdése az átalakítandó államszervezetben. Különös figyelmet érdemel érintőleges, de annál lényegesebb utalása a nemzetiségi kérdésre, mint ami a kiváltságrendszer felszámolását és Magyarország polgárosítását nagyon is sürgetővé teszi. Nyilvánvaló, hogy korántsem csupán az ország rendi, hanem mindenekelőtt nemzetiségi megosztottságára gondolt, amikor a lengyel szabadságharcot elfojtó cári hatalom fenyegető közelségére hivatkozva így kanyarodott vissza az érdekegyesítés megteremtése elodázhatatlan szükségességének hirdetéséhez: „csak elfogultság nélkül fontoljuk meg politicai állásunkat, vessünk egy önmeghittségtől távol tekintetet országunk heterogen elemeire, – nem hiszem, hogy aki thrónusunk hatalmának s nemzeti függetlenségünk szabadságának igazi barátja, aggodalmamban ne osztozzék, s hazánk lakosainak a polgári lét köteleivel szorosra kapcsolandó egyetemülését ne kívánja”. Kossuth műve kéziratos töredék maradt, hiszen ami elkészült belőle, az sem jelenhetett meg. Nem tudjuk, ki és mennyit ismert meg szövegéből. De az mégsem eszmetörténeti jelentőségű csupán. Tanúsítja, hogy a fiatal politikusban mélyen tagozott alapra támaszkodó politikai szintézis formálódott. Már nemcsak az egyes reformok, hanem az átalakulás szükségességéről is meg volt győződve.
Ez a meggyőződése irányította az Országgyűlési Tudósítások szerkesztésében a diéta végnapjáig, ez szabta meg politikájának irányát. Felfogása korántsem csupán a főrendek ellenállásának s az örökváltságot elutasító udvar magatartásának visszahatásaként radikalizálódott, amint azt egyik öregkori, 1882-ben fogalmazott visszaemlékezésében nem kevés leegyszerűsítéssel felidézte: „1832/36-ban megbukott az örökváltság; pedig nem is volt valamelyes radicalis democraticus dolog, mert csak annyiból állott, hogy ha meg bír egyezni földes urával a jobbágy, magát megválthassa. Én akkor azt mondtam Deáknak: én ekkorig csak egy positiv czélt tűztem ki magamnak, azt, hogy írott országgyűlési tudósításaimmal utat török a sajtó szabadság felé. E naptól kezdve egy más czélt is kitűzök magam elé: a föld felszabadítását a jobbágyság bilincseiből. Nem tetszett a méltóságos aristocratiának az optativus [itt: engedőleges] örökváltság, mint szép lassú derivativum [itt: folyamat]? Jó: lesz (a franczia) augustus 4. 1789. Nem nyugszom, míg keresztül nem viszem.” Az eltökéltségben nem kételkedhetünk. Hiszen a kézirat még megalapozottabbnak mutatja Kossuth azon felismerését, hogy a jobbágyrendszer a földesuraknak az örökváltságra való kötelezése nélkül nem számolható fel, mint a visszaemlékezés. Továbbfolyó reformkori küzdelmei azonban azt tanúsítják, hogy a forradalom nyomásának felhasználását, ha ilyesmi esetleg fel is villant benne, csak legvégső eszköznek tekinthette, hiszen valójában minden erejét a kívánatosnak és elkerülhetetlennek ítélt átalakulást előmozdító reformokért vetette latba.
Így értékelte munkásságát az országgyűlés berekesztésekor az utolsó kerületi ülés elnöke, Kajdacsy Antal is, az alsótábla többségének köszönetét tolmácsolva „azon érdemes férfiúnak… ki… a nyilvánosságot férfias állandósággal a tehetségig terjesztvén, az előítéleteken olly ösvényt tört, mellyet a haladó idő kettőztetett sebességgel fog tágítani, de az önkényes hatalom már többé elzárni nem képes”. Tegyük hozzá: az elnyomó hatalom ezt még nem ismerte fel, megkísérelte tehát, hogy Kossuth útját állja.