A »lázító« valóság híradója

„Mint Phönix a tűzből”, úgy lépett ki Kossuth a börtönből, írta a kortárs Kászonyi Dániel; valójában igen sápadtan, igen elgyötörten s nem szárnyalásra, hanem küzdelemre készen nagyon is evilági, nagyon is valóságos célokért. Még 1838 tavaszán így foglalta össze egyik –harmadik személyben fogalmazott – periratában azokat az alapelveket, amelyekhez politikusként tartani kívánta magát, elhatárolódva az öncélú okoskodástól és a fellegjárástól egyaránt: „hogy mi légyen jó, hasznos és üdvösséges Magyar országnak? arróli meggyőződést korántsem Morus Utópiájából meríti, s fogja mindég meríteni, hanem Magyar országnak azon helyzetéből, mellyben van, s mellybe azt nyelve, nép szokása, alkotmánya és diplomatiai szövetkezései tették. És azért az alperes a haszontalan üres theoriákkal soha sem foglalatoskodott, sőt örökké azt szerette mondani: a status tudomány a legpositivusabb tudomány a világon, mert a factorokat [tényezőket], mellyekkel sokszorozunk [szorzunk], nem teremthetjük, hanem vennünk kell, a mint előttünk vannak. Balgatag magyar politicus, ki azzal törekedik, mi volna jó in abstracto [elvontan], azzal törekedjék, mi jót lehet tenni azon országban, a melly ollyan, a minő.”

Kossuth tenni akart. Nem érte be sem az ünnepeltetéssel, sem Wesselényi nagylelkű ajánlatával, hogy fogadja el zsibói uradalmának nagy jövedelmű jószágkormányzói állását. Kossuth semmiképpen sem akart elkerülni Pestről, a politikai élet központjából. Első megnyilatkozásai világossá teszik, hogy a kormányzat hirtelen engedékenysége nyomán kialakult helyzetben az előrelépés érdekében a legfontosabbnak minden haladásra kész erő összefogását tartotta.

A szabadulását alig egy hónappal követő Pest megyei közgyűlésen nemcsak megköszönte „a nemzetnek” és a megyének, hogy „egy magános csekély polgár sérelmét köz nemzeti sérelem fokára emelte”, hanem egységre buzdító politikai indoklással mondott le arról, hogy szenvedéseit felpanaszolja: „Nem akarok ingerültséget nevelni, nem tágítani a gyűlöletes szakadást, ki… örömmel áldozhatnám föl maradhatott maroknyi napjaimat, ha kedves honunk szertehúzó fiait egy nagy gondolatban, a nemzet iránti hűség, nép iránti igazság s a tántoríthatlan honszeretet nagy gondolatában egyesíteni… segíthetném.” A reformtábor egységének megteremtése céljából ebben a kiszabadulását követő első politikai súlyú megnyilatkozásában a „setétség” ellen küzdők példaképeként hivatkozott Széchenyire, „kinél nagyobb magyart nemzetem évkönyveiben nem ismerek, s kinek nevét, a Széchenyi István nevet csak buzgó hálával s hő lelkesedéssel emlegetendi minden magyar, a míg lesz magyar”.

Kossuth szívvel-lélekkel a politikai cselekvés elkötelezettje volt, de gondolnia kellett arra is, miből tartsa el családját. A fogsága idején összegyűlt pénz maradékát felélni becstelenségnek tartotta volna, Széchenyit kereste fel vele, s arra kérte, fordítsa egy iparfejlesztő kezdeményezés céljára. Azonban bizalmatlanságra és rideg elutasításra talált. Az összeget Kossuth végül is a részvételével 1841-ben megalapított Iparegyesület pénztárába fizette be. Húgai sorra férjhez mentek, de kötelezettségei nem csökkentek, hiszen maga is családalapításra vállalkozott. Menyasszonya, Meszlényi Teréz, egy dunántúli birtokos nemes család árvaságra és szegénységbe jutott sarja, katolikus volt. Mivel vegyes házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni s Kossuth, a vallási jogegyenlőség híve megtagadta, hogy „rezerválissal” kötelezze magát születendő gyermekei katolikus hitben neveltetésére, a jegyespárt csak „áldás megadása nélkül” eskették össze. Házasságkötésekor Kossuth már egy hete szerkesztője volt az 1841. január 2-án megjelent Pesti Hírlapnak.

Kossuth a reformellenzék több vezetőjének tudtával és egyetértésével vállalkozott az új lap szerkesztésére, Landerer Lajos kiadó, a lapengedély birtokosa pedig az illetékes kormányhatóságok jóváhagyásával kötötte meg szerződését vele. Mindez összhangban volt a reformellenzék és a kormányzat között jó fél évvel korábban létrejött kompromisszummal, de alighanem társult befolyásos bécsi körök azon reményével is, hogy Kossuthot a fogság megpuhította, és szerkesztői állását féltve keresni fogja a cenzúráztató hatalom jóindulatát. Pulszky Ferenc emlékirataiból tudjuk, hogy akadtak egyesek az ellenzék soraiban, akik nyilvánvalóan hasonló meggondolásokból „gáncsolták Kossuth elhatározását, fölhozták, hogy ezáltal ő is elismeri a cenzúrát, s elveivel ellentétbe jő”. Nem így történt. Kossuth elveiből mit sem engedett a cenzúráztató kormányzattal három és fél éven át sikeresen vívott mindennapos párharcában. Óvatos volt a szükséges és merész a lehetséges mértékig. Hetenként kétszer megjelenő lapjának általa szerkesztett 365 számából egyetlenegy sem érte be a pusztán az olvasók érdeklődését kielégítő hírforrás szerepével, kivétel nélkül mind valóságismeretre tanított, hogy gondolkodásra késztessen és cselekvésre sarkalljon.

Kossuth beköszöntőjében a haladás szükségességét vitathatatlannak mondotta, s kérdésesnek csak azt, „hogy mit és mikint? És itt – folytatta lapja feladatkörének meghatározásához közelítve – egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, a mi egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az, melly igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önkint fejlett ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek előbb önmagát és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni czélt és eszközöket, dolgot és módokat minden oldalról, s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend mindenik törvény, mert egy-egy socialis [itt: közösségi] meggyőződést mondott ki. A törvény, mely ekkint született, mindenek előtt jogszerű leend – mert hiú bölcseség az, mellyet a jog tekintete nem vezet, de a jogszerűség határai közt követni fogja a józan politica sugallásait; és bizonyosan nem felejtendi, hogy a századokon át emelkedett országépület roppant boltjainak árnyékában millió élet, millió érdek nyugoszik, melly az igazság mellett gyöngéd figyelmet s kíméletet is követel. – Vezetni egy időszaki lapot, melly illy tükör, illy kalauz, illy raktár legyen, nehéz, fontos feladat… Hogyha nem vagyunk szükségtelenek, hogyha sem későn sem korán nem jövénk, egy szóval: hogyha megérdemeljük, bizonynyal pártfogást is lelendünk e nemzetnél; – ha pedig mind ez másképen vagyon: le a színpadról… nem érdemlettük meg az életet.” Majd a rá oly jellemző nyíltsággal fordult a kétkedőkhöz: „szennyes érdekek vezetni soha sem fognak, meggyőződésünk nem lesz eladó, s tanulni szeretve is, szükségét is érezve, észnek és oknak ugyan mindig hódolunk, de más semmi – itt Felsőbüki Nagy Pált idézte –, »sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve soha el nem tántorít«”.

Kossuth komolyan gondolta azt, amit leírt. Az angol példát nálunk meghonosító vezércikkei, vidéki levelezőinek közreadott írásai az olvasóközönséget tényleg a valósággal akarták szembesíteni, hogy a „tükrében” látottak a változtatás módjának és mértékének meghatározását, majd végrehajtásának programját előmozdítva, a lap mindinkább „a kalauz” szerepét is betöltse.

Torzított „a tükör”, amit Kossuth olvasói elé tartott? Nem, kegyetlenül őszinte volt. Igaz, különösen kezdetben, nem vetette el a hatáskeltés közvetlenebb eszközeit sem, hiszen olykor maga is megdöbbent, hogy az eleven valóság megrázóbb jeleneteket kínál, mint a kortárs francia romantikus drámaírók képzelete. De a deresen eszméletlenségig botozott paraszt jajkiáltását, a fővárosi ifjak „gyáva czivódás”-ainak hangjait éppúgy nem öncélúan hallatta a Pesti Hírlap, aminthogy korántsem az önmagáért való iszonyatkeltés kedvéért tárta fel a vallatószobák komor titkait, és szólt a lelencházak híján „dajkaságba” adott kisdedek több mint négyötödének rendszeres pusztulásáról. Nem érte be azzal, hogy a kifogásolható tettek elkövetőinek közvetlen felelősségére utaljon; sőt egyes személyek vádolását kerülte (ha olykor a helynevek megjelölésével és a körülmények pontos felidézésével hitelesítette is előadását). A jelenségről írt, és arra próbálta rávezetni olvasóit, hogyan függ össze a kirívó eset, a nyugtalanító visszaélés a társadalmi viszonyok feloldandó ellentmondásaival, a jogrendszer elavultságával, illetve a korszerű intézmények hiányával. A botozó hajdú mögött felismerhetővé tette a botoztató szolgabíró alakját, „kinek hatalom szavára az ütlegvirtuóz durva tenyere s mogyoróbotja” végzi a magáét. S míg a paraszt hivatalos közeg láttán eleve botozástól tart, mint az – Kossuth szerint – a ruszinokra például keserves tapasztalataik alapján nagyon is jellemző volt, addig aligha megnyugtató a „síri csend”, a „panasztalan szolgatürelem”. S Kossuth, a nemzeti polgárosodás hirdetője, miután a riasztó példát a nemzetiségi parasztság viszonyaiból merítette, nem húzódozott attól sem, hogy a nemzet önmegtisztulását ilyen kritikai hévvel követelje: „ez az örökös verés… szennyfolt nemzeti lobogónk fehér csíkjában, maradvány az ököljogos századok embertelenségéből, mellyet sem a büntetőjog…, sem kormányzási politica nem igazolhat”. (Pesti Hírlap, 1841. 35. sz.)

A Pesti Hírlap gyorsan szárnyaló igazságkereső hírnevét tanúsítja, hogy kora tavasszal a szerkesztőségben kereste fel Kossuthot s kérte segítségét egy kiskundorozsmai juhász felesége, mezítláb, karján alig egyhetes gyermekével. Férjét a helybeli elöljárók a törvény világos megsértésével fogták katonának, majd ellenkezése miatt „vasra verték”, ő pedig hiába járta várandósan is a hatóságokat, mindenütt elutasításra talált, mert „nálunk a szegény ember iránt nem tekintenek sem istenre, sem igazságra, csak úgy néznek, mint a barmokat”. És az a Kossuth, aki a helyi önkormányzati szervek létjogosultságát úton-útfélen hangoztatta, nem elégedett meg azzal, hogy az eset kapcsán „az aprócska kényurak zsarnoksága ellen” dörögjön, hanem arra is rámutatott, mint vált „a »szabad« czím gúnynyá” a földesúri függéstől mentes Kiskunságban, mert „a városi tanácsoktól egész a kerületi közgyűlésekig gyakorlatilag olly abroncs gyűrűzi körül” a közéleti fórumokat, amely megakadályozza, hogy a tisztségeket kézben tartó vezető rétegen kívül más is szóhoz jusson. (Pesti Hírlap,1841. 28. sz.)

Kossuth alighanem minden hazai politikus kortársánál többet foglalkozott az ifjúsággal és jobban hatott is rá, nemcsak gondolataival és ékesszólásával, páratlan szorgalmával és bátor helytállásával, hanem életvitelével is, hiszen – kiragadott példákat említve – Pozsonyban ő szervezte meg az uszodalátogatást, Pesten ő tette „szalonképessé” a puha gallér viseletét, és elfogatásáig nemigen akadt valamirevaló kulturális esemény, amin részt ne vett volna. A kiszabadulása után az ifjúság által fáklyásmenettel ünnepelt Kossuth azonban nem átallotta, hogy alig kéthetes lapjában igen éles hangú cikkben rója meg éjszakai kicsapongásaiért a felnövekvő nemzedéket, amelytől azt remélte, hogy erejét nem „szilaj betyárkodásra, durva hetykélkedésre, csapszéki alacsony vitézkedésekre, gyáva hányavetiségekre” pazarolja, hanem annak a munkának a folytatására, amit saját nemzedéke éppen csak megkezdhetett. A kritika itt is elevenbe vágott. Ilyen kicsapongások – fejtegette Kossuth – „aljasították” a „külföldiek és (a mi még sokkal sajnálatosb) idegen ajkú polgártársaink félszeg ítéletében a »magyarismust« hetyke, műveletlen, aristocratiai »betyarizmussal« hasonértelművé”. A „betyárkodás” riasztó jelenségének felidézésével Kossuth a nemzeti önérzetre hivatkozva kívánta az ifjúság önmegtisztulását, jól tudva, hogy kevés hatásosabb érv akad annál, mintha a kicsapongókat arra figyelmezteti, magatartásuk a nemzetre nézve terhelő hamis általánosítást igazol. (Pesti Hírlap, 1841. 5. sz.)

Ez a kiragadott három példa is tanúsíthatja, hogy Kossuth a hatáskeltés eszközeivel sem a népszerűséget hajhászta. Éppen ellenkezőleg. Leginkább akkor élt velük, ha meggyökeresedett előítélettel, megrögzött szokással kellett szembefordulnia, ha olvasóközönségének személyes felelősségére kívánt hivatkozni a tarthatatlan állapotok megváltoztatása érdekében. De a Pesti Hírlap szerkesztője lapjának kezdeti időszakában sem érte be ennyivel. Alig volt a feudális kiváltságrendszernek olyan erőssége, a polgári átalakulásnak olyan akadálya, amit Kossuth lapja első fél esztendejében érintetlen hagyott volna. A tünetek drámai felidézése az okok mind mélyebb elemzésével társult, a „tükörben” majdhogynem ötletszerűen fel-felvillanó képek mind többet mutattak be a hazai valóság egészéből. S noha Kossuth tartotta magát szerkesztői programjához s az első hónapokban a viszonyok ismertetését helyezte előtérbe, sohasem hiányzott állásfoglalása, sőt az esetek többségében utalásszerű jelzése, hogy mi a szerinte kívánatos teendő, vagy legalábbis, hogy milyen irányban kellene haladni.

Már az első öt hónapban vezércikkben szólt a nem nemesek birtokjogáról, az örökváltság előmozdításáról, az ősiség eltörlésének indokoltságáról, több cikkben is az ipar fejlesztésének szükségességéről, az angol-magyar kereskedelem fellendítésének lehetőségeiről, a megyékben és más önkormányzati testületekben tapasztalt visszaélésekről, választási vesztegetésekről, a nem nemesek megyegyűlési képviseletéről, több ízben az igazságszolgáltatás visszásságairól, különös tekintettel a testi fenyítésre, a szervezett gyermekgondozás szükségességéről, a tűrhetetlen közegészségügyi állapotokról, a népnevelésről és a színházügyről, a nyelvkérdésről, Magyarország és Erdély egyesülésének bel- és külpolitikai indokairól és a hazai társadalmi magatartásformákról.

Noha a Pesti Hírlap kevésbé kereste az olvasók „kegyét”, mint bármelyik laptársa s nemcsak a feudális viszonyok, hanem a nemesi és a nemzeti előítéletek bírálatában is élesebb volt valamennyiőjüknél, érdekessége, korszerűsége, mindenekelőtt azonban politikai tartalma révén átütő sikert ért el. Fél év múltán több előfizetője volt, mint bármelyik addigi hazai időszaki sajtóterméknek, s az első két havi számait a később jelentkezők kérésére pótlólag újra kellett nyomatni. Noha a feudális kiváltságrendszer külső ostromlói is nyertek új érveket általa, legnagyobb jelentősége mégis abban állt, hogy az ellenzéki politikai tevékenységnek és mindenekelőtt az „érdekegyesítés” hatékonyabbá tételének szükségességét erősítette a nemesi reformerek ingadozástól és ellentétes befolyásoktól korántsem mentes köreiben.

Megjelenésétől kezdve erős ellenérzéssel olvasta a Pesti Hírlapot Széchenyi István. A vádak, amelyeket hajdani reformkezdeményezése miatt osztályostársaitól el kellett viselnie s az olykor ugyanezért már önvádat formáló belső egyensúlyzavarai késztették arra, hogy ország-világ előtt elhatárolja magát Kossuth politikájától. Úgy látta, a Pesti Hírlap igazolja a politikai tevékenységre szerinte a „hivatottak” körén kívülről érkezett, Wesselényi követőjévé szegődött Kossuthtal kapcsolatos minden korábbi aggodalmát. Részint nem ismerve, részint mellőzve Kossuth 1830-as évekbeli munkásságának és megnyilatkozásainak koncepcionális elemeit, úgy ítélte meg, hogy a Pesti Hírlap szerkesztője könnyelmű ötletszerűséggel irányítja lapját, és szórja a „gyúanyagot” a robbanékony hangulatú, de a politikára éretlen nép közé, s mindezt éppen akkor, amidőn a bécsi kormány megnyitotta a békés reformok, a „józan” haladás útját. Ez magyarázza, hogy már január végén felötlött benne a Kossuth elleni fellépés gondolata, ellenzéki politikusokat igyekezett Kossuth ellen hangolni, majd ismételten szóba hozta aggodalmait a nádor előtt, sőt 1841. február 5-i naplóbejegyzése szerint a Pesti Hírlap cenzúra útján való megfékezését kívánta tőle, másnap pedig hozzálátott a „Kossuth ellen” írandó munkájához.

A reformtáborban szinte osztatlan aggodalmat keltett Széchenyi tervezett fellépésének híre. Deák Ferencet Széchenyi levélben szólította fel, hogy támogassa a Pesti Hírlap és az általa gerjesztett „mindent felkavaró terrorismusi irányok” ellen indítandó küzdelemben. Deák azonban, mint Wesselényinek beszámolt róla, megpróbálta visszatartani őt: „elmondám, hogy a Hírlap-nak még modorjában sem látok aggodalomra legkisebb okot, s kértem buzgón és ismételve, ne írjon a Hírlap ellen, vagy legalább ne írjon úgy, mint írni készül, írjon inkább jobb és jelesebb czikkeket a Hírlap-ban magában, ha azok, mik ott megjelentek, kedvére nincsenek; ne törje el a kárhoztatás pálczáját azon Hírlap fölött, melynek elveit maga is osztja, s mely még alig egy pár hónapos, ne rontsa Kossuthnak nyilvános állását és magáét csupán a különböző modor miatt, s gondoljon arra, hogy az ő ereje és Kossuthé egymás mellett munkálódhatik a hon közjavára, s a haza látja kárát, ha e két erő személyes keserűségekben egymás ellen küzdve, egymást emészti fel.” Mindhiába. Széchenyi úgy próbált ekkor és egészen 1848-ig úrrá lenni belső egyensúlyzavarain, hogy mindenáron el akarta önmagával is hitetni, nem saját politikája szenved feloldhatatlan ellentmondásban, amikor a szükségesnek ítélt reformokat – minden más társadalmi és politikai erőt pusztán támogató szerepre kárhoztatva – a bécsi kormányzat és a nagybirtokos arisztokrácia vezetésével kívánja megvalósítani, csak békétlenkedők akadályozzák az ő egyedül helyes elképzeléseinek érvényesítését. S noha 1840-ben is csupán a reformellenzék évtizedes küzdelmének eredményeként sikerült néhány szerény reformot törvénybe iktatni, Széchenyi bizonyítva látta, hogy „nincs ok többé agitatióra”, és saját hajdani kezdeményezése miatti kételyeit is legyűrendő emelte „kötelességévé” a Kossuthtal való szembefordulást.

Széchenyi az 1841. június 27-én megjelent A kelet népe című művében a Pesti Hírlap első 37 számának kritikáját adta. Mitizáló címével Széchenyi a magyarság sajátosnak, sőt kivételesnek tekintett individualitására kívánt utalni. „A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni – Európában egyedüli heterogén sarjadék[ként] – ázsiai bölcsőjében rejtőző, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságit.” Kossuth viszont 1841. február 6-án, éppen aznap, amikor Széchenyi hozzákezdett támadó műve megírásához, így fogalmazta meg, mi a kívánatos a magyarság és az európaiság viszonyában: az, „hogy a magyar európaias legyen, s az, mit európainak nevezünk, e honban mindig magyar maradjon”. Majd február 17-én annak a kívánságának adott hangot, hogy a „szakadozott, gyönge népcsoportból ép erős nemzetté” váló magyarság, hivatását értve legyen „őrje a nyugoti polgárisodásnak és alkotmányos népszabadságnak”.

Széchenyi elismerte, noha terjedelmes könyvében igen takarékoskodott minden Kossuthot illető dicsérettel, hogy szándéka – „az emberiségnek megmenteni egy nemzetet” – végső soron jó, de rossz, ahogy célja megvalósítására törekszik. „Egyenesen franczia modor szerint működik.” A „képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik… a szívhez szól, a helyett, hogy az észhez szólna”. Pedig ez nagyon is veszedelmes egy olyan országban, ahol „aggasztólag mutatkoznak több ízben és mindig nevekedve egy tökéletes lobba indulásnak épen azon symptómái [tünetei], mellyek a franczia forradalomnak is előzményei valának, a karzatoknak, a hallgatóknak… azon parancsoló felhevülése, melly a lehető legnagyobb egyes hatalommal is daczol, minthogy korlátlan szenvedelemtül hajtva, mint felbőszült szélvész mindent maga előtt lerombol”. A Pesti Hírlap „izgatása” parasztfelkeléseket robbanthat ki, amelyeknek egyetlen eredménye „megint a sok hiába ontott embervér, s megint a sok bot, bitó” lesz. A hírlap népszerűséget hajhászó szerkesztője mégsem átall „mindenkit gyanússá tenni, kinek valami[j]e van, minden felsőbbet a gyűlölet pellengéjére állítni, minden létezőnek helyességét kérdésbe venni, hazánk municipalitásait [önkormányzatú törvényhatóságait] lehetőleg elnépszerűtleníteni, minden piszkot, minden aljast szőrszál hasogatólag feltúrni… egyetlenegy tökéletesen kimerített javítási recipe [recept] nélkül”. Könyvét Széchenyi azzal a felszólítással zárta, forduljon Kossuth – ha úgy tetszik – ellene, de „ne használja nimbusát és népszerűségét Magyarországnak zavarba hozására”.

A rövid idő alatt két kiadást is megért A kelet népe visszhangja egyértelműen Kossuthnak kedvezett. A pesti diákság rokonszenvtüntetéssel állt ki mellette, s az, hogy ő köszönetében csillapította az indulatokat, csak öregbítette a rokonszenvet iránta. A Széchenyi művével, majd a kialakuló vitával foglalkozó írások többsége indokolatlannak vagy legalábbis túlzónak ítélte a bírálatot. A súlyosabb szavú röpiratírók közül egyedül Dessewffy Aurél gróf, a fiatal konzervatívok kormánytámogató csoportjának vezéralakja tört lándzsát Széchenyi mellett, még a békítgető Fáy András és Vörösmarty Mihály is elítélték Széchenyi támadását, az utóbbi elismerve, hogy előadása „a legmélyebb meggyőződésre mutat, mi egyedül teszi e nyilatkozást némileg menthetővé, mert egészen menteni nem lehet”. Záborszky Alajos, a reformellenzék somogyi, a fiatal Eötvös József pedig annak máris országos tekintélye egyértelműen Kossuth mellett foglaltak állást.

A felelőtlen izgatás vádját elhárítva Eötvös arra figyelmeztetett, hogy „a nemzetek újjászületésének nehéz processusa [menete) nem történhetik… minden zaj és rendetlenség nélkül”, hiszen „nem néhány személynek négy fal között előre kicsinált terve, nem ügyesen kigondolt taktika, nem mindenkit meglepő fortélyok” eredménye lesz „a nemzeti haladás”, hanem olyan politikai küzdelemé, ami az adott szinten már megkívánja a közvélemény formálását. Nem maradt ismeretlen Deák – Wesselényihez intézett levelében kifejtett – igen elítélő véleménye sem: „Széchenyi akaratlanul apológiát írt az ellenünk használt terrorizmusra”, hiszen az elnyomás „legalább politice [politikailag] menthető”, ha az általa ecsetelt veszélyek sajtó útján tényleg felidézhetők. „Sokért, igen sokért nem adnám – írta Deák –, ha a »Kelet népe« meg nem jelent volna.”

Kossuth alig hat hét alatt megírt, 1841. augusztus 15-én keltezett és szeptember elején megjelent Felelete nemcsak ügyes volt, mint azt keserűen Széchenyi is elismerte, hanem addigi cikkeinél is inkább tanúságtevője politikai tudatosságának. Objektív tényezők, „örök, bölcs törvények” mozgatják a világot, a nemzetek sorsát – fejtegette –, s ezért az egyes ember hatását a dolgok menetére túlbecsülni mindenképpen hiba. Bizonyosra veszi, hogy ha történetíró vizsgálja majd „e korszakot, az átalakulás kínos korszakát”, és „fel fognak méretni emberek és dolgok és az egykorúaknak e dolgokróli nézetei”, minden bizonnyal „igazolva lesz, hogy korunk nagy volt, ámde nagyságát nem egyeseknek köszönheti”. Majd utalt egyik tavaszi vezércikkének Széchenyit különösen bántó fordulatára, amelyben azokról is szólt, „kik barátai voltak a szabadelműségnek, míg kegyelem színében jelentkezhetett, de… érzelmöket sérti e kor, melynek kegyelem nem kell, mely jogot és igazságot követel”. A Feleletben leszögezte, hogy nem lapja „teremtette” a kort, „mely jogot és igazságot követel”, éppen „ellenkezőleg”, a Pesti Hírlap ennek a kornak a teremtménye. Működésében lehetnek s vannak is hibák. Köszönet illeti a bírálót, ha ilyenekre figyelmeztette, de a hibák aligha olyan súlyúak, hogy a lap létjogosultságát kétségbevonhatóvá tennék. Határozottan visszautasította, hogy felelőtlenül izgatni szándéka és az előzetes cenzúrának alávetett lapjában módja lett volna. Mesterkéltnek ítélve az értelmi és az érzelmi tényezők szembeállítását, nemcsak azt mutatta ki, hogy Széchenyi sem mellőzte munkásságában az érzelmi hatáskeltés eszközeit, hanem állást is foglalt „az ész és a szív” működésének összhangja mellett: „bizonnyal félszegnek, hiányosnak, sőt igazságtalannak fog higgadt taglalat után minden emberi tény, minden polgári institutio [intézmény] és minden törvény bizonyodni, mellyből akár az okosság, akár a jóakarat (emberszeretet) vagyis másképen: az ész vagy a szív hiányzik; és az országlási tan mestersége tán épp abban áll: e kettőt összeegyeztetni, nem pedig különszakítani; miből aztán természetesen következni vélem, hogy ki e közvéleményre hatni kíván, mind a két kútfőből kell merítenie: emberszeretetbe mártott tollal kell az okosság javaslatait szavakba foglalnia; más szóval… gondolatait a szíven kell keresztüleresztenie.” Összegezte átalakulási programját, amelynek részletes kifejtésére rövid életű lapjában annál kevésbé volt még alkalma, hiszen maga is nélkülözhetetlennek tartja a reformok kellő előkészítését és életbe léptetésük fokozatosságát, tartalmilag is, módszerben is sokban támaszkodva Széchenyi példamutatására.

Ezért is „nyomorult semmirekellőnek vallanám magamat, ha örömömre válhatnék port, szemetet szórni a megbotlott óriásra” – írta –, fájdalmas, „hogy gróf Széchenyi ellen védelemre kelni kénytelen valék”, sőt ha a vitában „győznék, könyezni tudnék győzelmemen”. Korábbi ismételt kísérletei is hitelesítik, hogy udvariassági gesztusnál még mindig többet jelenthetett s alighanem a reformerek közti szolidaritás szükségességének világos felismerésére utal vitapartneréhez intézett „kérése”; „szenvedjen meg a nemzeti nagyság építésénél homokhordó napszámosi közt, méltassa tanácsára, javító vezetésre azt, kinek most útját állni törekedik; mert jobb a közre, ha egymás mellett, mint [ha] egymás ellen” küzdenek.

De Kossuth ismételten leszögezte, hogy „a czél nem szentesít eszközöket, s még a jog is jogtalanná válik, ha jogtalan eszközökkel támogattatik”. Kétségbevonta, hogy akár egy Széchenyinek is szabadna korlátlan engedelmességet követelnie. A „magasb állásúak”-nak tudomásul kell venniük, „hogy az igaz szó… néha alulról jő”, s az átalakulás „vegytani processus”-ában másnak is helye lehet, nemcsak az általuk mozgásba hozott elemeknek. Sőt az arisztokráciának emlékezetébe kell vésnie, hogy az átalakulás végbe fog menni „veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell”. Ami pedig személy szerint bírálóját illette, Kossuth nem habozott, hogy megvilágítsa, milyennek látja politikai jövőjének alternatíváját: „Gróf Széchenyi nem hízelgés által lőn vezérünkké, hanem mert ollyakat tőn és tanított, a miket jóknak ismertünk el; és vezére marad a közvéleménynek, valameddig ollyakat tesz és tanít, a miket jóknak ismerünk el; sőt ha kisebb dolgokban tévedni véljük is, valameddig irányban, czélban nem különbözik, a közbizodalom övé marad; – de legyen akárki bár, a ki vak hódolatot követelve, a közvéleményt eszméletlen játékköveknek tekintené; vagy ha ezt nem, olly útnak indulna, mellyet a közértelmesség helybe nem hagy, az vezéri levelét önmaga szakítná szét.”




Hátra Kezdőlap Előre