Kossuth nevezetes beszédének elmondása idején tisztában volt azzal, hogy a berekesztés előtt álló országgyűléstől jelentős reformok nem várhatók. A nem nemesek „birtokképességének” kimondása az ősiség felszámolása és az örökváltság ügyének előmozdítása nélkül éppen olyan keveset jelentett a gyakorlatban, mint a nem nemesek „hivatalképességének” törvénybe iktatása az államberendezkedés reformja és a népképviselet megvalósítása híján. – Beszédében, amelynek alaphangját ugyanaz a keserűség jellemezte, mint a legjobb reformerekét ez idő tájt szinte kivétel nélkül, ilyen, vallomással is felérő intelemmel élt: „ha a crisis napjai elkövetkeznek, mellyeket az illy eredménytelen kísérletek okvetlenül siettetni fognak, tiszta lelkiismerettel kiálthatunk fel: »ti akartátok, hogy így legyen! Mélységet ástatok, s partjai összeomlanak fejetek felibe.« – Ám jőjön a minek jőni kell; – ki semmit sem reménylt, azt váratlanul semmi sem éri, ki reménylni megszűnt, az megszűnt félni – ez is nyereség – s én így vagyok.”
A Pesti Hírlapot kicsavarták a kezéből, s lapengedélyt nem kapott, miután Metternich kancellár megkörnyékezési kísérletét kereken elutasította. 1844 nyarán Kossuth nem könnyen lett úrrá belső válságán. Komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy szakít a politikai tevékenységgel, és visszavonul gazdálkodni kis tinnyei birtokára. Kevésbé az önkifejtés vágya, sokkal inkább az ország sorsa iránti felelőssége és reformellenzéki barátai kérlelése vezette vissza a politikai életbe.
Széchenyivel ellentétben, aki minden hivatalos fórumon kívüli politikai tevékenységet „lázításnak” tekintett, Kossuth korábban is kész volt támogatni, sőt szervezni olyan társadalmi mozgalmakat, amelyek „törvényszabta határok” között az „átalakulás”, a polgárosító reformok, „a nemzeti újjászületés” célját szolgálták, illetve nyomást gyakorolhattak ezek érdekében az országgyűlés törvényhozóira. Míg Kossuth (korántsem kétségektől mentesen) ezáltal is feloldáshoz kívánta segíteni a reformtábor nagy politikai ellentmondását, vagyis azt, hogy a kiváltságrendszer felszámolását békés reformok által a kiváltságosokból álló és azokat képviselő rendi országgyűléssel kell elfogadtatni, Széchenyi kész volt inkább a reformereket további önkorlátozásra szorítani, mintsem eltűrni, hogy avatatlanok is beleártsák magukat a politikai küzdelmekbe.
Széchenyi már hírlapi vitájuk kiéleződése idején azzal vádolta Kossuthot, hogy az éretlen népet vonja be a politikába, és megfeledkezik a történelem tanulságáról, arról, hogy „ítéletében mindig hibázott a nép, és még Krisztus urunkat is minoritásban [kisebbségben] hagyá Barabás átellenében”. (Jelenkor, 1843. 2. sz.) Kossuthot nem riasztotta vissza az evangéliumból vett, akkor még történetileg hitelesnek tartott példa. Így felelt, nem idealizálva a néptömegek történelmi szerepét, de elmaradottságukból Széchenyiével ellentétes következtetéseket vonva le: „tudom, hogy a nép ítéletében gyakran tévedhet, s hogy Krisztus urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében; s azért nyomorult gyávának tartom, ki magát tagadja meg, hogy a nép ítéletének hízelegjen; de azt is tudom, hogy a nép, tévedjen bár ítéletében, de ítél; s Krisztus urunknak halni kellett, mert a nép őt minoritásban hagyta Barabás ellenében; s azért a kevélység legnagyobb tévedésének hinném, ha valaki a nép ítéletével nem-gondolást affectálna [színlelne]; – ellenben bölcseségnek tartom azon ügyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslését megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk”. (Pesti Hírlap, 1843. 218. sz.) Azaz Kossuth nemcsak a jogkiterjesztés általános indokaiból kiindulva helytelenítette a néptömegek kirekesztését a politikai életből, hanem arra is rámutatott, hogy az elmaradottság történelmi újratermelődése elleni küzdelem közösségi érdek is, hiszen „a nép… ítél”, s éppen az a végzetes, ha az ítéletmondáskor a politikában még avatatlanul hallatja, és fogja hallatni súlyos szavát.
Kossuth továbbra sem a néptömegeket kívánta a politikai cselekvés fő tényezőivé emelni. Elsősorban a középrétegekre, a nemesség reformokra késztethető erőire, az értelmiségre és a polgárságra kívánt közvetlenül támaszkodni, de az „érdekegyesítés” révén bizalmat akart ébreszteni bennük is, sőt az adott politikai rendszer keretei közt elnyerhető támogatásukra számot is tartott.
Egyes reformellenzékiek társadalmi akcióval próbálták kiköszörülni azt a csorbát, amit a közteherviselés ügye az 1843–1844. évi országgyűlésen elszenvedett. Önkéntes adózási mozgalom indult. Bezerédy István volt a kezdeményező Tolnában, őt követte Pest megye közgyűlésén több társával együtt Kossuth. Bejelentésüket, hogy önként átvállalják az addig kizárólagosan a nem nemesek által fizetett adó egy részét, Széchenyi A pistoly idő előtti elsütése című cikkében elhamarkodottnak, sőt kifejezetten károsnak ítélte, mert – szerinte – elébevágtak az ilyen lépésre egyedül hivatott országgyűlési határozatnak. Kossuth ez alkalommal nem szállt közvetlenül vitába Széchenyivel, átengedte a feleletet társainak, de nagy elégtétellel tudósította Wesselényit arról, hogy Deák Ferenc több mint kétszáz zalai nemes élén önadóztatásra vállalkozva „ágyú”-szóval válaszolt Széchenyi „pisztolylövésére”.
Lényegesen nagyobb politikai jelentősége lett annak a korábbi kezdeményezésekhez kapcsolódó szervezkedésnek, amellyel a reformellenzék s maga Kossuth „socialis téren” akarta pótolni azt, amit az 1843–1844. évi országgyűlés a főrendek, illetve az udvar ellenállása miatt a hazai ipar fejlesztéséért, az ország hosszú idő óta sérelmezett gazdasági alárendeltségének felszámolásáért tenni elmulasztott.
Egyfelől annak az immár hagyományos gazdaságpolitikának felszámolására törekedtek, amellyel a bécsi udvar – a magyar gazdasági fejlődés rovására is – mindenekelőtt a német és cseh tartományoknak kedvezett. A 18. század második felében kiépített belső vámvonalon alkalmazott tarifák és az őket időszakosan kiegészítő szállítási tilalmak rendszere úgy működött, hogy a birodalom nyugati tartományai számára szükséges nyerstermények felszívását – a külföldi közvetlen felvásárlókat gyakorlatilag szinte kirekesztve – igen olcsó áron biztosította, a nem kívánatos magyarországi termékeket viszont „az örökös tartományoktól” távol tartotta. Magyarországot a német és cseh ipari készítmények monopolizált piacává tette, a minőségileg sokkal jobb angol áruknak a formálódó világpiacon kialakult áránál általában magasabbat biztosítva számukra. – Magyarország és az „örökös tartományok” korábban laza és korlátozott gazdasági kapcsolata az áruforgalom növekedése következtében egyre szorosabbá és szélesebb körűvé vált. Mind élesebben merült fel tehát a kérdés, vajon az önellátó feudális gazdálkodási rendszer bomlásával a helyi piacok sokasága nemzeti piaccá, Magyarország gazdasága az ipar és a mezőgazdaság munkamegosztására épülő, sokoldalúan fejlődő nemzetgazdasággá tud-e kerekedni, vagy a történelmileg kialakult hátrányokat tovább viselve kénytelen betagolódni a formálódó birodalmi piacba. – Azaz a reformkori gazdasági önrendelkezési törekvések korántsem az adott helyzet elleni késői lázadozást fejeztek ki csupán, hanem az országos piac formálódási folyamatának gazdaságpolitikai szintű megnyilatkozásai is voltak. Jobb híján társadalmi mozgalmak talaján keresték a védekezés lehetőségét a hatalompolitikai eszközökkel is serkentett összbirodalmi piac kialakítása ellen. Ha ennyire összezárkóztatva nem is, kétségtelenül ezek a felismerések és aggályok határozták meg Kossuth kezdetben a reformellenzék korábbi gárdájától örökölt ellentmondásokkal terhes, majd azokat fokozatosan jórészt feloldó gazdaságpolitikai törekvéseit.
A Pesti Hírlapban a kezdet kezdetétől fogva szót emelt az iparfejlesztésért utalva a mezőgazdaságot, sőt a társadalmi viszonyok átalakulását is átható jelentőségére. Ösztönzésére alakult az iparosodást serkentő, az iparoktatást népszerűsítő, az első „iparműkiállításokat” megszervező Iparegyesület, melynek elnökéül ő nyerte meg gróf Batthyány Lajost. Kossuth mégsem volt az iparosítás – minden szükséges feltételt mellőző – megszállottja. Már 1841 tavaszán így írt: kívánatos, „hogy az ipar természetes kifejlését gátló balgatag akadályok lerontassanak, mert meg vagyunk győződve, hogy ekkint a földművelési szükségek fedezésétől felmaradandó erő, önkint és természetesen ráfordul a műipar azon osztályira, mellyeket legtöbb haszonnal űzhetünk”. De „soha sem fogjuk ohajtani, hogy mindent magunk készítsünk; e mindenben igen sok örökké csak üvegházi növény maradna, mellynek fűteni kell, különben elvész; sőt sajnálnók, ha erőnket, időnket, pénzünket természetszerűbb, tehát hasznosabb munkától elvonnók csak a végett, hogy elmondhassuk: ez is honi mű”. (Pesti Hírlap, 1841. 36. sz.)
Kossuth ellenzéki hagyományalapon formálódott gazdaságpolitikai nézeteire 1842-ig az angol liberális közgazdaságtan tételei hatottak. „Szabadság a javak világában, szabadság a műiparnak egyedárusi szabadalmaktól és szabadság a kereskedésnek a kártékony akadályoktól – és e szabadság háromságán keresztül a gondolat: hogy küzdeni csak ellenséggel kell, de vetélytárs (concurrens) ellen csak versenyezni” – hangsúlyozta. (Pesti Hírlap, 1841. 32. sz.) Elveivel a céhrendszer nyilvánvalóan ellentétben állt, de politikai és gazdasági meggondolásokból hosszú ideig tartózkodott felszámolásának követelésétől: „a Pesti Hírlap – írta – a czéheket, a mennyiben egyedárusági zsarnokságot űznek, kártékonyaknak, a mennyiben politikai institutio [intézmény] színét viselik, elavultaknak, a mennyiben pedig a műiparnak mintegy gyakorlati tanodáját képviselik, nem oly tökéletesnek tartja, hogy egy kis radical reform rájok ne férne, azonban ezekrőli meggyőződését… örökké azon javaslat kíséretében emlegeté… hogy általában véve az ipar mezején első a szabad föld, miszerint a műiparos mezőre csak azon kezek forduljanak, melyek a földművelő ipar tökéletes fedezése után felmaradtak, nehogy ezt feudalisticus bilincsei közt tartva, amott pedig a vetélkedés korlátait lerontva, olynemű bajt idézzünk elő, minőt a testben vértolulásnak nevezünk”. (Pesti Hírlap, 1841. 89. sz.) Fokozatosan, a „föld felszabadításáért” folytatott küzdelemmel párhuzamosan jutott csak el a céhek eltörlésének követeléséhez. Óvatosságát magyarázza az is, hogy tisztában volt a gyáripar hazai kifejlődésének nehézségeivel. Kiemelte a hitelhiányt és a „vagyonos vállalkozók” hiányát, különös tekintettel arra, hogy „az ország nemessége többnyire méltósága alattinak tartja… iparvállalatokkal foglalatoskodni”, továbbá az ipartelepítés feudális akadályait, valamint a képzett munkások csekély számát. (Pesti Hírlap, 1843. 293. sz.)
Az iparoktatás megszervezését azért is tartotta az Iparegyesület fontos feladatának, mert tisztában volt vele, hogy a céhrendszerben „az inas többnyire házi szolga szerepet viszen, s a mesterségből nem tanul öt év alatt annyit, mennyit egy jó ipar iskolában fél év alatt tanulhatna… A legényt mestere csak eszköznek tekinti, ki által minél olcsóbb bérért minél több nyereséget vadász, ki tehát legfölebb mechanicai gyakorlatra tehet szert egyes munkarészekben, de az egésznek még csak teljes áttekintését sem nyerheti meg, még kevesbbé ismerettökélyt.” (Pesti Hírlap, 1841. 32. sz.) Gondja volt a magasabb szintű műszaki képzés előmozdítására is. Ezt szolgálta az Iparegyesület neves tudósok közreműködésével tartott ismeretterjesztő előadásainak sora és az a javaslata, hogy a magyar tisztképzés céljára emelt, de a bécsi kormányzat által még megnyitni sem engedett „Ludoviceát… alakítsuk át Polytechnicum intézetté”, megteremtve általa a felsőfokú mérnökképzés bázisát. (Pesti Hírlap, 1843. 270. sz.)
Kossuth, aki – Nadenics Antal nyelvész szerint – sok más mellett nemcsak az „érv” és a „tény”, nemcsak a „közszellem” és a „tanszék”, hanem a „forgalom” és a „közgazdaság”, a „nemzetgazdaság” és a „szakember” szavainkat is megalkotta, így írt a gazdasági ismeretek terjesztése és a közgazdasági elemzés szükségességéről az Iparegyesület kényszerűen gazdasági kérdések tárgyalására korlátozódó Hetilapjának beköszöntő vezércikkében: „Terjeszteni az exact tudományok ismereteit deákos nevelésű nemzetünk között, bejuttatni derítő sugárait a szorgalom szerény műhelyeibe, másrészről a nemzeti közgazdászat tömérdek mezején tájékozni a véleményeket, a földművelés, műipar és kereskedés eszméleteit egyensúlyozni, összhangzásra segíteni elvonalazott viszonyaikat, felderíteni saját körülményeink útmutatása szerint a kellékeket, melyek mind háromnak egyetemes kifejlődését feltételezik, nem külföldi szobatudósok elméleteihez, a saját hazájuk viszonyainak benyomása alatt szerkezettekhez kaptázni a közgazdászat azon rendszerét, mely hazánkra illik, s nekünk egyedül üdvös lehet, hanem szemügyre venni körülményeinket, s azoknak gyakorlati helyzeteiből vonni le státusgazdászatunk theoriáját, tisztába jőni a vámok philosophiájával, véleményt adni kiegyenlítésök módjairól, megkísérteni a pénzügyi viszonyok bonyolult csomója megoldását, irányt adni a vasutak, csatornák s egyéb közlekedési eszközök kérdéseinél, mik a nemzetek anyagi jóléte s polgáriasodása hatalmas emeltyűit képezik, képviselni az anyagi irányzatú socialis törekvés érdekeit, kijavítani a tévedéseket gyáripar s kereskedés fogalma körül, alapos adatokat nyújtani a nemzetnek önismerete homályaiban, köztudomásra juttatni a műipar körébeni haladásunk jeleneteit, részvétet ébreszteni a szorgalom szerény érdeme iránt, útmutatást adni parlagon heverő nemzeti kincsek felhasználása körül” azok a „fontos ügyek”, amelyekre a figyelmet irányítani kell. Az áradó előadás óriási követelményeket támasztott. S ha a reformellenzéki Kossuth kitűnő munkatársai körével sem tudta, nem is tudhatta maradéktalanul kielégíteni őket, azt a gyakorlat síkján is bebizonyította, hogy számot vet valamennyivel, amikor az iparfejlesztés, a vámkérdés, a külkereskedelem és a közlekedésügy terén az antifeudális küzdelemmel párhuzamosan kísérletet tett arra, hogy a reformellenzék hagyományos liberális gazdaságpolitikai elvein túllépve a hazai gazdaság egész fejlődésének új lendületet adjon.
1842 derekán az iparfejlesztés ügye a nemzeti létkérdések sorába emelkedett Kossuth publicisztikájában. „Hol az ököljog durva erőszaka teszen adózóvá egy nemzetet – írta –, fogcsikorgatva fogja ez viselni a szolgaságnak rabbilincseit, s a fegyver művét rögtön egy perczben fegyver törheti; de a mely nemzetre idegen szorgalom békés művei rótták a pulyán megszokott adót, az a rút tunyaság szolgakötelén vérzik el lassan nemtelenül.” Hajdan „az iparhiány politikai függetlenséggel megférhetett”, de „ma már politikai függetlenség industrialis függetlenség nélkül nem egyéb, mint ábránd s nem soká tartható öncsalódás”. Ugyanakkor óva intett továbbra is a mindenáron való iparosítástól: „távol vagyunk a képzelettől azt kívánni, hogy nemzetünk mindent, mit a civilisatio szükségessé tőn, maga termesszen, maga gyártson, és zárkózzék el a világtól,… hanem termessze és gyártsa mindazt, a mit haszonnal gyárthat, termeszthet, mire meg vannak minden szükséges elemei, mik által oda emelkedhetik, hogy más nemzetekkeli viszonyaiban ne a tributarius [adózó] alárendeltség, hanem a kölcsönös haszonnal cserélő egyenlőség fokára lépjen”. (Pesti Hírlap, 1842. 150. sz.) Kossuth nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy éppen a kölcsönösség és az egyenlőség hiányzik a magyar királyság és az osztrák császárság gazdasági kapcsolataiból. Nem elégedett meg azonban a sérelmek hánytorgatásával, sőt az ellenzéki hagyományoknak megfelelően, a megkülönböztető tarifákat alkalmazó belső vámvonal felszámolásának követelésével, hanem szót emelt a magyar ipar vámvédelméért.
Kossuthra kétségtelenül nagy hatással voltak azok az érvek, amelyekkel a német vámszövetség, a Zollverein teoretikusa, Friedrich List megindokolta a fejlődésben elmaradottabb nemzetek vámvédelemre való jogát a fejlettebb nemzetek kizsákmányoló törekvései ellenében. De abban igazat kell adnunk e kérdéskör korábbi kutatói közül Kosáry Domokosnak és Mérei Gyulának, hogy Kossuth nem vetítette egyszerűen rá List tételeit a hazai viszonyokra, hanem segítségükkel alakította ki sajátos koncepcióját, ami azonban sokkal nyitottabb volt, mint azt történetírásunk eddig számon tartotta.
Státusgazdasági tájékozás című vezércikkében így fejtegette a nemzetek egyenjogúságának és önrendelkezésük biztosításának követelményeit a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban: „Voltak státusok, melyek egyetemes individualitásukban csuda nagyságra emelkedtenek, de ben[n] a státuspolgárok egyéniségét egészen absorbeálták [elnyelték]. Mi ez állapotot státusideálnak épen nem tartjuk. Mert ha nem az egyének szabadsága és boldogsága végett vannak a polgári társaságok, úgy nem tudjuk, mi végett vannak. Nézetünk szerint valamint kell, s épen a státus boldogsága és kifejlődése végett kell, hogy annak irányában egyes polgárok szent és sértetlen individualitással bírjanak, ép úgy kell, s egyenesen az egyetemes emberi nem boldogsága s kifejlődése végett kell, hogy ennek irányában a nemzetek individualitása sértetlen megmaradjon, s a mint merő czéltévesztés engedni, hogy a státusok az egyes polgárok egyéniségét absorbeálják, ép úgy az volna oda munkálni, hogy a cosmopolitismus a státusok egyéniségét absorbeálja.” Majd így folytatta a liberális eszmerendszer keretei közt logikus fejtegetését: „Ha e szót: szabadság, nem státusjogtani szempontból, hanem elvont fogalmában tekintjük, alkalmasint legfőbb fokának mondhatnók azon állapotot, melyben minden ember azt tehetne, mi neki tetszik,… de mi volna a gyakorlatban a következés? az, hogy az erősebb elnyomná a gyöngébbet. Nem szabadság ellen, hanem ép a szabadság érdekében történt tehát az emberi viszonyok oly módú alakulása, minélfogva a status a gyöngébbnek az erősb ellen ótalmat ad. Már pedig a mint egyes embernek szüksége van az erősb elleni ótalomra, s csak ezáltal lesz szabaddá, ép úgy a gyöngébb – azaz nemzetgazdasági szempontból szólva – fejletlenebb nemzetnek is ótalomra van az erősb ellen szüksége, különben – a hasonlatot az amerikai Benjamin Franklintól kölcsönözte Kossuth – közöttük az úgynevezett kereskedési szabadság csak oly forma lesz, minő van a boroshordó s a pinczér között, ki azt szabadon csapra üti.” (Pesti Hírlap, 1842. 121. sz.)
Kossuthot új vámpolitikai koncepciója kialakítására a nemzetgazdaság fejlesztésének célja mellett a Magyarországot szerinte létviszonyaiban fenyegető német gazdasági törekvések sarkallták. Nagyon aggasztotta a német nacionalista ihletettségű, az osztrák–német nagypolgárság egy része által is támogatott agitáció a Habsburg-birodalomnak a német vámszövetséghez való csatlakoztatása érdekében. Kossuth, a mindenoldalú gazdasági kapcsolatok kiépítésének híve, nemcsak arra mutatott rá, hogy „a német szövetséghez csatlakozni annyit tesz, mint Angliától elzárkózni” – márpedig a gazdasági kapcsolatok kiépítését Angliával az ausztriai, illetve a német ipari monopolárak ellensúlyozása és a magyar agrárfelesleg értékesítése szempontjából távlatilag rendkívül fontosnak tartotta –, hanem a nemzeti lét veszélyeztetettsége szempontjából is vizsgálta a kérdést. „Lehetetlen észre nem vennünk, hogy a fejedelmek szövetsége, [az 1815-ben alakult, 39 német államot formálisan egybefűző] Deutscher Bund távolról sem tőn annyit a németajkú nép politikai egységére huszonöt év alatt, mint a vámegyesület nyolcz év alatt… a nemzetegységi német elem az egyesületben minden esetre oly eleven önérzettel, oly mindent túlnyomó határozott súlylyal bír, miszerint bizton elmondhatjuk, hogy a mely tartomány a német vámszövetség tagjává lesz, a német nemzet tagjává lesz, következőleg előbb vagy utóbb németté lesz.” (Pesti Hírlap, 1842. 111. sz.) A Zollvereinhoz való csatlakozás terve a birodalom német politikájának belső ellentmondásai miatt is háttérbe szorult, de megvalósulásának lehetősége és fenyegető következményei nem maradtak hatás nélkül Kossuth és a reformellenzék politikájára.
Kossuth osztozott kora – mondhatni – valamennyi közgazdászának azon feltételezésében, hogy a jövő a szabadkereskedelemé, s a védvámrendszert csak átmenetileg szükséges rossznak tekintette. Nem is sejtette, hogy éppen a szabadkereskedelem lesz átmeneti – s még a 19. század derekán sem teljesen általános – a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében, és hogy még megéri a kapitalista fejlődés (kívánatosnak általa sem ítélt) általános védvámos fordulatát. Liberális álláspontját a gazdaságpolitikai küzdelem kiéleződése idején, 1846-ban így egyeztette az iparvédelem átmeneti szükségességének tételével: „Én a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben… E religiómat a státusgazdászat számvető mezején sem tagadom meg. Vallottam mindig, s azt vallom ma is, hogy a védvámrendszer nem czél, hanem eszköz; nem kinevelt állapot, hanem nevelés, s még ennek is csak azért jó, mert szentségtelen kénytelenség. Mit tehetünk mi róla, hogy a műipar a világon nem a közös egyenlő szabadság dajkáló karjain neveltetett fel? Mit tehetünk mi róla, hogy csak most kezd fejleni műiparunk? Legyen vétek, legyen fátum a mi okozá, nem vitatom, elég az hozzá, most kezd fejleni.” Majd arra hivatkozva, hogy „csaknem minden nemzet gyermeki műiparának nevelőjéül a védrendszert alkalmazá, s ennek oltalma alatt férfiúvá nevelé a gyermeket”, azt kívánta, „adjátok nekünk is azon nevelőt, hadd növelje fel gyermekünket hasonló férfiúvá; adjatok védvámrendszert lépcsőnek, hogy feljuthassunk a szabad kereskedés emeletébe, ne kényszerítsétek ki a hazai gyermeket az… erős férfiúval küzdeni, hisz a szegény gyermeket az erős férfiú agyontiporja okvetlenül, hagyjátok a gyermeket férfiúvá növelnünk, aztán nyissátok fel viadalra a sorompókat.” (Hetilap, 1846. 20. sz.)
A vámrendszer reformjának kérdése nem maradt az elvi küzdelmek síkján. Már a rendszeres bizottsági munkálatok, majd az első reformországgyűlésre készülődő követek utasításainak vitatása során felbukkant az a gondolat, hogy ellenrendszabályokkal kellene a bécsi kormányzatot a kizsákmányoló rendszer feladására kényszeríteni. Nyilvánvalóan az amerikai gyarmatok hajdani bojkottmozgalmainak hatására gondolt Kossuth – Lónyay Gábor idézett naplófeljegyzésének tanúsága szerint – már 1835-ben a hazai ipar társadalmi pártolásának ilyen jellegű megszervezésére. 1841-ben ugyan még elhárította az ipartámogatásnak ezt a módját, de hamarosan visszanyúlt korábbi elgondolásához. A gazdaságpolitikai koncepciójában végbement és a reformellenzék túlnyomó részében kedvező visszhangot kiváltó védvámos fordulat hatása eleinte spontán akciók formájában jelentkezett. 1842-ben „védegyletek” alakultak egyes dunántúli megyékben, 1843 tavaszán pedig a torontáli egylet tagjai már deklarálták is azt a fogadalmukat, hogy hat évig csak hazai posztót, papírt és bort vásárolnak. Az 1843–1844. évi országgyűlésen a reformellenzék nem tudta a gazdasági önrendelkezés elemi követelményeit sem biztosítani, és gyakorlatilag kilátástalanná vált a hazai ipar vámpolitikai védelmezésének törvénybe iktatása. Ezért az országgyűlés végnapjaiban a radikális Perczel Mór szervező munkájának eredményeként gróf Batthyány Kázmér elnökletével Országos Védegylet alakult, amely hamarosan Kossuthot választotta ügyvezető igazgatójává, gróf Teleki Lászlót alelnökévé, Tóth Lőrinc akadémikust pedig titkárává.
A Védegylet zászlóbontása igen sikeres volt. Ez volt az első olyan országos hazai szervezet, amely rendi különbség nélkül tömörített soraiba a derékhadat alkotó nemességen és polgárságon kívül parasztokat, sőt munkásokat is, ha egyetértve ipartámogató programjával becsületszóra vállalták, hogy olyan áruféleségből, amit már itthon is előállítanak, külföldit nem vásárolnak. Egy év alatt 138 vidéki fiókegylet alakult, a legtöbb Zalában, a korábbi aggályait az alapszabályok megismerése után eloszlató Deák Ferenc buzgalmából. Kossuth teljes lendülettel vetette magát a szervező munkába, ami korántsem merült ki a tagtoborzásban. A Védegylet pesti központja az iparfejlesztés és az áruközvetítés valóságos irányítója lett. Vállalkozókat és iparosokat segített új üzemek alapításában, régiek korszerűsítésében, fiókegyleteket tájékoztatott arról, hol szerezhetők be a keresett hazai árucikkek. A Hetilap szerkesztősége a hivatalos statisztikai szolgálatot messze megelőzve gyűjtötte az adatokat, és ontotta az információkat. A Védegylet társvállalkozásaként – megküzdve Széchenyi ellentámadásával – alakult meg a Gyáralapító Társaság, s került sor újabb, igen nagy sikerű „iparműkiállítás” megszervezésére. Legalább 95 kisebb-nagyobb ipari üzem megalakulását és nagyszámú már meglevő fejlődését mozdította elő a Védegylet.
Sok szál fűzte a szervezetet a valamivel korábban alakult Magyar Kereskedelmi Társasághoz, amelynek segítségével a partnerválasztás szabadságáért küzdő Kossuth a gyakorlatilag az osztrák császárságra korlátozott külkereskedelmet kívánta mindenoldalúvá fejleszteni. A nyugati államokkal való közvetlen kereskedelmi kapcsolatok megteremtését célozta a Vukovár és Fiume közt építendő vasút terve. Kossuth véleménye az volt, hogy ha Magyarország csak a már épülő – s általa is szükségesnek ítélt Pest–Bécs vasútvonal révén kerül korszerű közlekedési kapcsolatba a külfölddel, az még fokozza a gazdasági függést, nem is beszélve arról, milyen veszteség éri a magyarországi termelőt és kereskedőt, ha osztrák közvetítéssel, a tervezett délnémet, illetve trieszti vonalon jut el a világpiacra a hazai árufelesleg. Vukovár, ez a fontos dunai kikötő, igen alkalmas volt a vízi úton szállítható árugabona összpontosítására, és arra, hogy onnét vasúton továbbítsák Fiuméba. Kossuth Vukovárból majd az ország legfőbb árutermelő területei felé kívánta a vasutat vezettetni, de logikusan úgy érvelt, hogy ott kell kezdeni az építést, ahonnét egyelőre nincs mód a tengerre juttatandó árut továbbszállítani. Márpedig meg volt győződve arról, hogy gazdaságföldrajzi és gazdaságpolitikai okok egyaránt azt sürgetik, hogy a hazai árufelesleg, elsősorban a gabona, közvetítők beékelődése nélkül jusson a tengerre. A vasútépítés óriási összegének több mint 40%-át sikerült viszonylag rövid időn belül lejegyeztetnie, a legnagyobb összeget, amit addig Magyarországon társadalmi úton gazdasági célra mozgósítani lehetett. De akadályok is gördültek útjába szép számmal. A vállalkozás támogatását ajánló angol–francia tőkés csoportot, amelynek képviselőjével Kossuthék már ideiglenes szerződést kötöttek, bécsi és hazai titkos informátorok riogatták a terv keresztülvihetetlenségével, a kormányzat ellenállására, az arisztokrácia ellenszenvére, a technikai nehézségekre hivatkozva, ugyanakkor igyekeztek a trieszti vonat építésének felkarolására biztatni őket. Míg Magyarországon nacionalista hangütéssel azzal vádolták Kossuthékat, hogy magyar pénzen a horvátoknak akarnak vasutat építeni, a horvátok közt azzal izgattak, hogy a fiumei vasút a horvátországi magyar befolyást szolgálja, és ezért kívánatosabb számukra, ha szárnyvonal építésével a trieszti vasúthoz kapcsolódnak. Jellemző tünet volt, hogy 1846 tavaszán, amikor Kossuth, az előmunkálatokat irányító Keczkés Károly főmérnök társaságában a helyszínre utazott, a Bécsből igazgatott határőrvidék katonai hatóságai egy napra feltartóztatták mindkettőjüket, mert igazoló irataik magyar nyelvűek voltak. A fiumei vasút építésének elodázása szempontjából Kossuth Széchenyi közbelépését is súlyos következményűnek tartotta. Széchenyi immár a helytartótanács közlekedési ügyosztályának vezetőjeként egy Pest-Budáról sugarasan kiinduló vasúthálózat tervének készítését támogatta (aminek a fiumei vasút építése nem eleve mondott ellent, a nézetkülönbség lényege sorrendi volt), és a Tisza-szabályozás ügyét szorgalmazta. Mindenekelőtt ezzel akarta ország-világ s nem utolsósorban önmaga számára is bebizonyítani – a bécsi kormányzat szűkmarkúsága folytán azonban belső válságát elmélyítő sikertelenséggel –, hogy a hatalom szolgálatában is lehet jelentős eredményeket felmutatni. 1846 tavaszán vezető főmérnöke, Vásárhelyi Pál hirtelen meghalt, mire Széchenyi a helytartótanácsnak alárendelt építészeti igazgatóság állományából csak szabadságolt Keczkést állította a helyére, Kossuth szerint a fiumei vasút építésére szándékosan mért csapással mellőzve más megoldás keresését.
A Védegylet kezdeti sikereit megtorpanás követte. A fiókegyletek egy része nem vagy szakszerűtlenül működött. Kossuth keserű szavai szerint a lelkesedés sokaknál bizonyult hazai jellegzetességként „elhamvadó szalmaláng”-nak. Az örökös tartományok textilipara, amely nemcsak megrettent magyarországi monopolhelyzete elvesztésének lehetőségétől, hanem – a modern osztrák gazdaságtörténet-írás megállapítása szerint – meg is szenvedte „a védegyleti válságot”, ármanipulációkkal, de még attól sem riadva vissza, hogy saját termékeit magyar felirattal lássa el, ellentámadásba lendült. Ilyen előzmények után került sor a Védegylet 1846. augusztus 20-i közgyűlésére és azon Kossuth gazdaságpolitikai koncepcióját lényeges elemekkel bővítő nagy beszédére, ami egyben búcsúját is jelentette a szervezet igazgatásától. Beszédében nemcsak azokat a gazdaságpolitikai sérelmeket sorakoztatta fel, amelyek a védegyleti mozgalom megszervezéséhez vezettek, hanem – sokban támaszkodva pesti polgárok és politikustársai közül elsősorban a centralista Trefort Ágoston szakvéleményére – egyezséget kínált elvileg a bécsi kormányzatnak, valójában az ausztriai nagypolgárságnak. Egyfelől azt kívánta, hogy ahol Magyarország közvetlenül érintkezik a vámkülfölddel (ez a déli határvonalat és a szabadkikötővé alakítandó Fiumét jelentette), ott a hazai törvényhozás szabályozza a vámokat, míg a birodalom másik felén át szállítandó árukat illetően „alkukötés által biztosítassunk, hogy… a magyar országgyűlés megegyezése nélkül a vámokban semmi változtatás nem történhetik”. Az osztrák császárság és a magyar királyság közt pedig gyakorlatilag vámszövetség megkötését ajánlotta a „költsönös védelem s költsönös méltányosság alapján”, a közgyűlés által elfogadott alábbi határozati javaslattal rekesztve be beszédét:
„A védegyesület kinyilatkoztatja, hogy a köztünk s az austriai örökös tartományok közt fentálló vám-rendszer méltánytalan és igazságtalan, mert nem csak a magyar gyáripar lehetlenítésére, hanem egybevetve a kül vámvonal rendszerével oda is van irányozva, hogy mi monopolizált piaczul szolgáljunk Austria iparműczikkeinek, miket máshonnan olcsóbban vehetnénk.
A védegyesület kinyilatkoztatja, hogy hazánk status gazdászati szomorú állapotján a hazai műipar emelése nélkül segíteni lehetetlen.
A védegyesület kinyilatkoztatja, hogy a köztünk s Austria közötti vámrendszer kérdésének egyedül olly módoni megoldása nyugtathatja meg a nemzetet, melly az eddig csak ellenünk irányzott védrendszert a költsönös érdekek kiegyenlítésére, alku s egyezkedés útján viszonos méltányossággal alkalmazza.
A védegyesület kinyilatkoztatja, hogy ennek a magyar törvényhozás hozzájárultával haladéktalan alkalmazását megvárja az uralkodó-ház igazság szeretetétől s az austriai kormány loyalitásától; s kinyilatkoztatja végezetül, hogy összesen s egyenkint minden törvényes és loyalis utat és módot használni fog, miszerint e nézetének közvéleményt s általa a törvényhozásnál s országlásnál elfogadást, szentesítést és végrehajtást szerezzen.”
Kossuth vámszövetségi ajánlatának súlyt a delelőjén túljutott védegyleti mozgalom adott, ami a gazdasági viszonyokban fordulatot eszközei korlátozottsága híján sem hozhatott, de bebizonyította, milyen jelentős erőket tud mozgósítani a reformellenzék még gazdaságpolitikai céljai támogatására is. Kossuth, akit a Védegylet igazgatói állásában Gorove István váltott fel, rendőrbesúgói jelentés szerint a leköszönése után őt ünneplő ifjúság előtt mégis indokolt keserűséggel fakadt ki, hogy kevesebbet kell éltetni a hazát és többet tenni érte. Keserűségét növelte, hogy ezekben a napokban derült ki, milyen könnyelműen irányította a Kereskedelmi Társaság pénzügyeit Szabó Pál igazgató, aki hamarosan külföldre is szökött. Az okozott kár nagy részét Szabó apja megtérítette ugyan, de Kossuthnak, aki már korábban lemondott védegyleti igazgatói fizetéséről, további személyes áldozatot is kellett hoznia. 1846. október 15-én írta Wesselényinek: „éppen most adám el Tinnyét, hogy kifizethessem árával adósságimat, mikbe a védegyleti igazgatóság kevert”, de a Kereskedelmi Társaság válsága még vagyona „rommaradványait” is elnyeli, mégsem „a veszteségben fekszik a baj, hanem a veszteség módjában, okaiban… a társaság hitelének tönkretevésében”. A reformellenzék által életre keltett gazdasági szervezetek nehézségei azonban korántsem okozói, legfeljebb járulékos tényezői voltak annak, hogy Kossuth kivonta magát a közvetlen irányításukkal járó feladatok terhe alól. Fontosabb teendők igényelték energiáit, s ő nem akart tetszetős pótcselekvések mögé húzódni (még ha azok önmagukban olyan jelentősek voltak is, mint a vasútépítés vagy az iparfejlesztés támogatása), amikor a politikai helyzet felmérése megértette vele, hogy a fennálló rendszer egészének mélyül el a válsága, és döntésre érik a polgári nemzetté válás ügye.
Egymást felerősítő gazdasági és politikai tényezők tették egyre feszültebbé elnyomók és elnyomottak viszonyát Írországtól Galíciáig és Franciaországtól Szicíliáig Európa-szerte. A magyar reformmozgalomra és Kossuthra – amint azt Kovács Endre kimutatta – az 1846. évi krakkói és galíciai felkelés gyakorolta a legnagyobb hatást. Ezek az események bebizonyították, milyen rossz tanácsadó lehet a kétségbeesés, hiszen az 1815-ben formális önkormányzathoz jutott Krakkói Köztársaság területén tömörült lengyeleknek a Habsburg-hatalom gyámkodása elleni felkelését alig egy hét alatt verték le a császári csapatok, hogy azután a „szabad állam területét” a cár egyetértésével és az „európai közvélemény” sűrű könnyhullatásai közepette akadálytalanul kebelezhessék be a birodalomba. Ennél is megrendítőbb hatása volt annak, hogy Galíciában végül is két tűz közé került a lengyel nemesség. Testet öltött tehát a reformmozgalom kialakulása idején kísértő félelem, az, amely a „kolerafelkelés” mint „előjáték” révén kulcsélménnyé vált Kossuthban, és drámai próféciává emelkedett a Wesselényi fejére felségsértési pert idéző 1834. évi szatmári beszédben. Annak hírére, hogy a lengyel nemesi felkelőket jórészt saját elkeseredett parasztjaikkal verették agyon vagy szorították megadásra s a bécsi kormányzat pedig pozícióit megerősítendő Galíciában maga készít elő valamiféle jobbágyváltságot, Kossuth így írt Wesselényihez intézett 1846. május 27-i levelében: „Az úrbérek ideje lejárt, a feudalizmus romjainak bukni kell, s ha a nemesség fel nem fogja helyzetét, veszve van menthetetlenül, s esett áldozatul nem a szabadságnak, hanem a kormánykénynek”, mert „a nép itt is azzá leszen a kormány kezében a nemesség ellenében, mint Galíciában lett”. Ki kell bontakozni „az úrbéri viszonyok gonosz hálójából”, mégpedig „haladéktalanul”, mert „különben a nemesség kaszára kerül, s e tor egyszersmind a magyar alkotmány s magyar nemzetiség halálnapja lesz”. Ezért „a népet és a nép földét szabaddá kell tenni az egész országban egyszerre”.
Kossuth Késő!! és Úrbéri viszonyok című, 1846 tavaszán a Hetilapba szánt, de a cenzúra által eltiltott vezércikkeiben és egy Wesselényihez intézett levelében elkerülhetetlennek ítélte, hogy az országos örökváltság ügye a közteherviseléssel egybekapcsoltan, állami támogatással mielőbb megoldásra kerüljön. Elgondolásait kevésbé részletező, de drámai hangütésű vezércikkben végre 1846. július 28-án publikálhatta. „A teendők legfőbbike” fejtegette – ez volt cikkének címe is – nem kevesebb, mint „az úrbéri viszonyokból általános országos váltság általi kibontakozás”. „Izzó tűzfolyadékba mártsam-e tollamat, hogy hű rajzát adjam mindazon gyűlöletességeknek, miknek az úrbéri állapot kiapadhatlan forrása?” – tette fel a szónoki kérdést, majd így folytatta: „Számba vegyem-e az irtózatos veszteséget, melyet a robot és dézma, a restségnek, naplopásnak, ipartalanságnak, szándékos csalásnak, mindennemű erkölcstelenségnek pokoliskolája okoz a statusnak, a földesúrnak s a népnek is? Fejtegessem-e a keserűséget, melyet mindkét részről táplál szakadatlanul, s az ebből eredő erőtlenséget, melyben sorvadunk?… Tizenöt éve tarkábbnál tarkább színvegyületekben tűnnek fel hazánk jövendőjének biztosítására terveink, emezt akarjuk, amazt akarjuk, és számítgatjuk lépéseinket, mint a sak-játék vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak oly sak-játék, melynek játék-kövei közzé hatalmasan bele replicáz [itt: belevág] a história fergetege… Azt hisszük: megmentjük a hazát toldozó, foldozó reformkáinkkal? azt hisszük, biztosíthatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, s ekként egy ép, egészséges nemzeti test előteremtése, erről pedig miként lehet csak álmodnunk is, míg az úrbéri viszonyoknak gyűlölség-nemző választófala közöttünk fennáll.”
A reformellenzék nyári konferenciáján, majd újabb cikkekben igyekezett Kossuth nyilvánosságot teremteni annak a felfogásának, hogy az antifeudális reformok ügye nem tűr halasztást, s hogy a következő országgyűlésen egységes programmal kell fellépni keresztülvitelük érdekében. 1846. december 15-i vezércikkében többek között így próbálta reformokra szorítani a birtokos nemességet: „Európa egén jelek tűntek fel, melyeket nem szabad ignorálnunk [mellőznünk], az úrbéri viszonyokbóli kibontakozás kénytelenséggé vált; e kénytelenség ma még erkölcsi ugyan, de engednünk kell intésének, nem szabad botorul kihívogatnunk a fatumot [sorsot], mely az erkölcsi kénytelenséget könnyen anyagivá változtathatná; ezen kibontakozás pedig, a birtok érdekének szemmeltartásával csak úgy lehetséges, ha a népnek mindennemű közadóterhében megosztozunk.” Majd 1846. december 25-én nemzeti létkérdésnek minősítette, hogy „megadjuk a népnek az igazságot, a soká megtagadott szent igazságot”. Jelszóvá emelt sürgetését majdhogynem utolsó figyelmeztetésnek szánta: „Adózzunk urak, különben megadóztatunk. Menjünk, különben menettetünk.”
Kossuth hangját az európai és a birodalombeli válság közeledésének a felismerése tette drámaivá. Széchenyit viszont éppen ez a drámai hang indította arra, hogy a már-már démonizált Kossuthot „lázítónak” nevezze az 1847 tavaszán publikált Politikai program töredékekben, nyíltan azzal vádolva, hogy egy új Dózsa-parasztháború szörnyűségeibe taszítja az országot. Kossuth, aki annyiszor idézte a mondást, hogy nem a kakasszó hozza meg a hajnalt, az csak jelzi a napfelkeltét, ha valamikor, most igazán indokoltnak érezte a figyelmeztetést az utolsó lehetőségre, hogy reform útján vágjanak elébe a népharag gátszakításának és a bécsi kormányhatalom megosztó szándékainak.
A helyzet valóban kiéleződött. Metternich, aki 1844 óta forradalmasodónak ítélte Magyarországot, az Apponyi György, Dessewffy Emil és Szécsen Antal grófok által vezetett ifjú konzervatívok támogatásával ellentámadásba lendült. A megyékbe rendkívüli felhatalmazással ellátott főispáni helytartókat, ún. adminisztrátorokat küldtek, akik a megvesztegetéstől az ellenzéki többségű közgyűlések katonaság bevetésével való szétkergetéséig minden eszközt jónak tartottak a reformellenzék visszaszorítására. 1846 novemberében megalakult a Konzervatív Párt. Nagybirtokos arisztokrata vezérkara a „fontolva haladás” csábító jelszavával lépett fel, de amint az ellenzék színvallásra kényszerítette, menten kiderült, milyen sok a pozícióőrző fontolgatás és milyen semmivé törpül a haladás programjukban. Az örökváltság kérdésében megelégedtek az 1840-ben hozott törvény „hatékonyabb” végrehajtásával, az ősiség felszámolását nem, csak szelíd reformját kívánták, elzárkóztak az általános közteherviseléstől és a politikai jogok érdemleges kiterjesztésétől. Politikájukat igazán veszedelmessé az tette, hogy rágalmazó propagandájukkal nemcsak a magyar politikai vezető rétegben igyekeztek minél nagyobb bizalmatlanságot kelteni a reformellenzék és a mindenkinél veszedelmesebbnek ítélt Kossuth iránt, hanem a magyarsággal együtt élő népek és a lajtántúli politikai erők körében is. Kossuth sürgetését korántsem a szenvedély pattantotta ki, hanem a válság közeledésének felismerése mellett a szükséges és lehetséges teendők józan megfontolása. Nagyon jól tudta, ha pontos statisztikai adatok nem is állottak rendelkezésére, olyan lassú az 1840. évi törvény végrehajtásának üteme, hogy pusztán általa a jobbágyrendszert belátható időn belül nem lehet felszámolni. (Varga János számításai alapján ma már tudjuk, hogy 1840 és 1848 között, amíg a törvény érvényben volt, az úrbéres parasztság alig 1%-a tudta megváltani magát, s noha ezek részben jómódú alföldi parasztközösségek voltak, a jobbágyok telki állományának alig 1,89%-a vált „szabad földdé” nyolc esztendő alatt.) Indokolt volt tehát Kossuth „türelmetlensége”.
Kossuth az antifeudális reformokat sürgetve lépéselőnyért küzdött az önkényuralmi beavatkozásra kész Habsburg-hatalom megosztó törekvései ellenében is. Saját és a reformtábor ellentmondásoktól korántsem mentes nemzetiségi politikájának ez kellő kiemelést érdemlő vonása. Történetírásunk Kossuthnak tulajdonítja azt az 1847-ben Hamburgban kiadott, Magyar szózatok című gyűjteményben Bábolnai Mihály álnéven megjelent tanulmányt, amelynek legfőbb célja a konzervatívok megosztó taktikájának leleplezése volt. A magyar conservatív párt és a nemzetiség című tanulmány arra mutatott rá, hogy ha valami, úgy egyedül a polgári és politikai jogok halasztást nem tűrő kiterjesztése nyugtathatja meg a nemzetiségieket. Hiszen „a magyar haza 14 millió jogtalan gyermeke polgáriságot követel”. A konzervatívok kiváltságőrző politikája soha meg nem nyerheti, sőt elkeseredésbe fogja taszítani őket. Ezzel szemben a reformellenzék így szól hozzájuk: „megkínálunk titeket az értelem, az igazság szolgáltatás, a törvény alkotás, a föld birtok szabadságával, megkínálunk titeket alkotmányos polgárisággal, politicai nemzetiséggel, s mind azon javakkal, mellyekkel ez a haza polgárait elárasztja, s mindezekért nem kívánunk egyebet, mint hogy a hazát, melly titeket ezennel ünnepélyesen édes gyermekeiül fogad, s a nemzetiséget, melly titeket politicai nagy korúsággal megajándékoz, szeressétek, és velünk egyetemben oltalmazzátok”. Majd így jellemezte az ellentábor taktikáját: „a nemzetiségi ürügy csak egy kis diversio [itt: elterelő hadmozdulat] az absolutismus és vele szövetséges magyar conservativismus czéljainak palástolására. A reactio, a politikai bontás ezen rendszere nem az ellenzék egy vagy más eszméje, hanem a magyar alkotmány és az ország consistentiája [itt: állománya] ellen van irányozva, és a conservatívek csak azért szegődtek ezen rendszer bérszolgáivá, hogy arczra esett feudalis jogaik néhány töredékeit még – bár mi rövid időre is – meg menthessék. – De mi nem hisszük a rendszer sikerét, mert a mi szövetségünkben vannak a polgárisodás eszméi, a kor s egy ki fejlettebb társaság szükségei és a jogtalanok milliói.” S ha naiv volt is a feltételezés, hogy a reformellenzék érdekegyesítő programjának megvalósítása ellensúlyozhatja a nem magyar népek nemzeti törekvéseit, az kétségtelen, hogy az idejekorán és következetesen érvényesülő polgárosító reform – amiért Kossuth küzdött – sokban elébe vághatott volna a retrográd erők 1848–1849-ben oly sikeresen alkalmazott megosztó politikájának.
Az európai és a birodalombeli válságjelenségeknek minden bizonnyal szerepük volt abban is, hogy Kossuth vámszövetségi ajánlatával a lajtántúli polgársághoz közelített, és megindult azon az úton, ami az 1847. június 6-i ellenzéki konferencián már a lajtántúli alkotmányos rendszer helyreállításának követeléséhez vezette. Akkor előterjesztett programtervezetében kifogásolta ugyanis, hogy „az örökös tartományok históriai alkotmányossága a kormányzási mechanizmus egységének – mit hibásan birodalmi egységnek neveztek – feláldoztatott”, és az abszolutisztikus hatalmi törekvések sajnálatos következményének mondta, hogy kialakult „bizonyos feszültség az egy fejedelmet törhetetlen hűséggel uraló népek között, kikkel külön nemzetiségének megőrzése mellett az alkotmányosságnak érzelem rokonító alapján a polgáriasodás legszívesb barátságában találkozhatnának”. Majd kijelentette, a megfelelő politikai fórumot nélkülöző lajtántúli polgárság követelésének adva hangot, hogy „a birodalmi tartományok históriai alkotmányosságának visszaállítása nem csak a találkozó érdekek kiegyenlítését hathatósan elősegítené, hanem a kölcsönös barátság és jóindulat kötelékeit is szorosabbra fűzné. És ez által a királyi szék jövendőjének is erőben sokszorozott, mert rokonult támaszt biztosítana.”
Kossuth a reformellenzék egészével együtt Magyarország „függetlenségének” helyreállítását követelte. Azt kívánta, hogy váljanak valósággá az 1790:10. törvénycikk szavai arról, hogy Magyarország „szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg… független, azaz semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett, hanem önálló léttel és alkotmánnyal bíró,… tulajdon törvényei és szokásai szerint… kormányzandó ország.” Ez a követelés nem a Habsburg-birodalomtól való elszakadási törekvést fejezett ki, hanem legális megfogalmazása volt annak az igénynek, hogy Magyarország alakuljon olyan teljes állami önkormányzattal bíró alkotmányos monarchiává, amelyet a Habsburgok más országaival és tartományaival csak az uralkodóház közössége kapcsol egybe. Ennek a dinasztikus kapcsolatnak letéteményesét látta Kossuth a felségjogokkal felruházott nádorban megtestesülni. Támogatta József főherceg nádor halála után fiának, István főhercegnek, az uralkodó unokaöccsének nádorrá választását, azt remélve, hogy személye kellő védelmet nyújt az alkotmányos önkormányzat kiteljesítésére, ugyanakkor kellő biztosítékot a dinasztiának Magyarország feltételezett elszakadási törekvései ellenében. De nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy Kossuth már ekkor gondolt arra is, ha valaha bekövetkeznék a szétválás, az önállósuló Magyarország állami létének nemzetközi megszilárdítását egy Habsburg-sarj uralkodása nagyon megkönnyíthetné. 1847. január 25-én Pest megye közgyűlésén a megválasztandó nádort mindenesetre kettős funkciójára emlékeztette: „Minekünk ez izgatott honban oly nádorra van szükségünk, ki a párt küzdelmek szenvedelmein felül és kívül állva nem pártnak, hanem a nemzetnek embere legyen… Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki elég magas állású legyen, miszerént se annak ne légyen kitéve, hogy udvari intrigák engedelmes eszközévé törpíthessék, sem annak, hogy ha ezzé törpülni nem akarna – elmellőztessék s befolyásában megbénítassék, én ezen óhajtásom valósultának garantiáját István herczegben találom. – Nekünk oly nádorra van szükségünk, ki ha esküvel fogadandó tiszte szerint a trónusnál alkotmányunk védelmére kél, tettéhez még csak árnyéka se férhessen azon gyanúsításnak, hogy midőn a magyart, a magyarnak alkotmányát, önállását, nemzetiségét védi a dynastia érdeke ellen cselekednék, sőt kinek szava és személye már magában győző ok, magában garantia legyen, hogy ép azért védi az alkotmányt s ez ország nemzeti érdekeit, mert fejedelmének s a királyi háznak érdekeit viseli.”
Kossuth tehát 1846–1847-ben minden addiginál jobban sürgette az „átalakulás”, „a nemzeti újjászületés” érdekében elengedhetetlen reformokat. Tőle telhetően igyekezett megnyerni vagy legalábbis semlegesíteni azokat az erőket, amelyeknek a reformtáborral való szembefordítása a konzervatívok legfőbb politikai céljai közé tartozott. De azzal is számot kellett vetnie, hogy olyannyira sürgetett reformjai békés úton – márpedig úgy kívánta – mindaddig, amíg az idézett 1844. évi beszédében jelzett módon a „népképviselet” fokozatosan teret nem hódít, csak a nemesi országgyűlés révén valósíthatók meg. A reformtábor reprezentatív kiadványában, a külföldön megjelentetett Ellenőrben közölt, 1847 júniusával keltezett Adó című nagy tanulmányában ezért biztatta Kossuth, akinél a feudális élősdiségnek élesebb bírálója nem volt a reformellenzék soraiban, a nemességet feudális kiváltságai feladására azzal is, hogy csak így biztosíthatja politikai tekintélyének, sőt vezető szerepének átmentését: „nemzetem jövendője nem olly képben tűnik fel lelkem szemei előtt, mellyben a nemesség nincs, hanem olly alakban tűnik fel, mellyben a nemesség a néppel szabadságban egybeforrva, ollyan mint testvérek között a hű első szülött, a család vezére, a háznak erős szegletköve, melly csak szeretet és bizodalom tekintetével találkozik, mellynek testvéri ereje az ifjabb testvérbe bátorságot, önbizalmat önt, melly elül megy a család harczaiban, melly a megtámadott közös ház legveszélyesb pontján őrködik megtörhetlenül, melly a gyöngébb testvért ápolva, nevelve, megállni tanítja a szabadságnak sikamlós terén, szóval úgy áll előttem honom képe, mint mellyben a nemességnek egyedüliséget nem követelő, de erkölcsi ereje s históriai súlya által tehetős befolyása képezi azon gyűjtő magvat, melly körül a közszabadság gyümölcse fejlésnek indul”. Kossuth továbbra is a reformküzdelmek módszereit ajánlotta: „Kimeríteni a szokott eszközök kísérleteit – ez dicsőségtelen, de nem haszontalan feladatunk. Nem haszontalan, mert vagy czélhoz segít, vagy legalább küzdelmeink emlékezete megfutott pálya gyanánt álland azok előtt, kik új erővel lépnek nyomunkba, s kezdendik a munkát, hol mi végezénk. Százados balítéletek fája egy fejszevágásra nem dől. De forgácsoljuk; minden vágással vékonyul a törzsök, s mind közelebb esik az utolsó vágás, melly dönteni fog. Forgácsoljunk!” Tanulmányának zárógondolata azonban egyértelművé teszi, hogy ezzel nem a késlekedésnek akart menedéket nyújtani vagy kitérést engedni a gyökeres reformok elől, hanem továbbküzdésre biztatott a kedvezőtlen feltételek között is: „nem szabad… hogy elmulasszuk figyelembe venni a história tanulságait, és ezen tanulságok közt ott találom azt, hogy a hol balsors ért, a hol nemzeti szerencsétlenség korom lapja van, mindenütt ott van a késő szó. Nemzetünk legszebb cselekvényei azért nem termették meg a várt gyümölcsöket, mivelhogy elkéstenek.” Saját nemzedékéhez fordulva hangsúlyozta: „minden lépésünkben elkéstünk. El az úrbérrel, el a reform-hajlandósággal, el a rendszeres munkák fölvételével, el a magyar nyelv diplomaticai polczra emelésével, el az örökváltság engedélyezésével, el a hivatal- és birtokképesség megadásával, el a vasutakkal, el magával a sokak által annyira koránylott váltótörvénykönyvvel.” A további késlekedés már nemzethalállal fenyeget.
Kossuth a kialakult helyzetben, amikor a hathatós reformok ellen szervezkedő konzervatívok részvételével folyt az adminisztrátorok garázdálkodása a megyékben s a romló feltételek közt küzdő reformellenzékieket vádolták úton-útfélen lázítással, kitartott amellett, hogy az átalakulást békés úton kell megkísérelni. Ugyanakkor figyelmeztetett arra is, nem a forradalmi megrázkódtatás a legnagyobb veszedelem, ami a nemzetet fenyegetheti. Így írt az Ellenőrben álnéven kiadott, de köztudottan tőle származó másik tanulmányában: „a rendetlenségeknek az ellenzék korán[t]sem barátja, csak hogy a szabadság s nem a szolgaság rendét szereti… Vigyázzatok hazámfiai! Ne féljetek annyira az anarchiától, hogy túlfélelemből a szabadságtól is irtózzatok. Fontoljátok meg, hogy ha olly boldogtalanok volnánk, miszerint csak anarchia és absolutismus közt lehetne választanunk (mit én nem hiszek), az anarchia minden esetre csak mulékony állapot lehet, de az önkény uralma lehet örökös. Ha másként nem lehetne, gázoljunk inkább a szabadság mulékony csapongásain keresztül a szabadság rendéhez, mint a szabadságtalan rend sír-csendes ösvényén az önkény-uralom torkába jussunk. Rend csak mi velünk lehet, kik a szabadság hívei vagyunk. – Szabadnak lenni annyit tesz, mint joggal bírni mindenre a minek gyakorlata minden másoknak hasonló joggyakorlatával összefér. És ez a valódi rend, szabadság nélkül rend nem lehet.”
Kossuth, aki a forradalmat az önkényuralmi fenyegetéstől való szabadulás legvégső eszközének tekintette még 1847-ben is, régóta munkálkodott az átalakulásért vívott küzdelem korszerű formáinak és eszközeinek kialakításán. Már tudósítói, majd lapszerkesztői és „socialis téren” kifejtett szervező tevékenységével is hozzájárult ahhoz, hogy a megyékben széttagolódott ellenzékiek együttműködése ténylegesen sokat fejlődött. De ennél is többet akart. A nyugat-európai parlamenti pártokéhoz hasonló szervezeti keretet és világos programot kívánt adni a reformmozgalom erőinek. Sok ellenzőre talált a hagyományos harcmodorhoz szokott reformellenzék táborában is. Még következetes támogatója, Deák Ferenc is idegenkedett a kötöttebb szervezeti formáktól és a kimunkált programtól, attól tartva, hogy az elriasztja majd mindazokat, akik a javasolt reformok közül csak egyiket vagy másikat támogatják. A galíciai dráma, az adminisztrátorok erőszakoskodása és a kormánytámogató Konzervatív Párt megalakítása végül is meggyőzte a kétkedőket Kossuth igazáról, aki így összegezte 1846 karácsonyán megjelent vezércikkében az egységes szervezeti keretek és egységes ellenzéki program kiadása mellett szóló érveit: „A hazafiúi kötelesség még nincsen teljesítve azáltal, ha magunk hiszünk az igazságban, vallani is kell azt, vallani nyíltan… Kell lenni pártnak… melly az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetlenül. Legyünk mi e párt. Vessünk vállat vállhoz e zászló körül. Ne mystifikáljuk [áltassuk] magunkat olly sokasággal, mellynek egy negyede nem egészen akarja, mit mi akarunk, más negyede nem úgy akarja, mint mi akarjuk. Legyünk bár kis sereg, de határozott. Velünk lesz isten és az igazság. S annyin mindenesetre leszünk, hogy nem egy kérdésben azon mérleg-serpenyő győzend, mellybe mi vetjük szavunk súlyát. Legyünk mint a sas szárnya, melly a sas testétől el nem válik, hanem külebb nyúlik. Érezzük s éreztessük az erőt, melly e helyzetben feküszik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, a szárny nélkül nem tud röpülni. De érezze a hollók serege, hogy így együtt a sas vagyunk.”
1847. március 15-én – éppen egy esztendővel a történelmi sorsforduló előtt – a reformellenzék országos konferenciája elfogadta Kossuth javaslatát az ellenzéki egység megszilárdítására, gyakorlatilag ellenzéki párt alakítására és a pártprogram kiadására. Az 1847. júniusi konferencia hagyta jóvá az Ellenzéki Nyilatkozat végleges szövegét, amit Kossuth alapmunkálatából és részvételével egy Eötvös Józsefből, Pulszky Ferencből, Szemere Bertalanból és Teleki Lászlóból álló bizottság dolgozott ki, s egyetértésükkel Deák öntött végső formába. A programnyilatkozat a sérelmek felsorakoztatása után alkotmányos és felelős kormányzást követelt, az egyesülési jog szabad gyakorlását, a cenzúra eltörlését, Magyarország és Erdély egyesítését és azt, hogy „a hon polgárok minden osztályainak érdekei – a másnyelvű népiségek óvatos kíméletével – nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”. A polgári átalakulás alapkövetelményei közül a konkrét célok közé sorolta: a közteherviselés bevezetését egybekapcsolva „az ország közszükségeinek… országgyűlési meghatározásával” „számadás és felelősség” kikötésével; a politikai jogok fokozatos kiterjesztését; „a törvény előtti egyenlőséget”; a kötelező örökváltságot, kívánatosnak mondva, hogy az az állam „közbejöttével” országosan hajtassék végre, továbbá az ősiség eltörlését. Kifejezte a programnyilatkozat a reformellenzék ragaszkodását Magyarország önkormányzatához, de kinyilvánította, hogy a „monarchia egysége” érdekében kész „az örökös tartományok érdekeivel netalán ellenkezésben álló magyar érdekeknek igazság és méltányosság alapján lehető kiegyenlítésére kezet nyújtani”. Ebből a szempontból is szükségesnek ítélte egyfelől Magyarország ipari és kereskedelmi érdekeinek méltánylását, másfelől az „örökös tartományok” alkotmányhoz juttatását. Mindez egybecsendült Kossuth átalakulási programjával, ha nem egy kérdésben óvatosabb s kevésbé konkrét is volt, mint a korábban írásaiban és beszédeiben általa előterjesztett javaslatok.
A Batthyány Lajos gróf vezetésével mind szervezettebben működő reformellenzék úgy határozott, hogy Kossuth és Szentkirályi Móric jelöltségét támogatja a Pest megyei követválasztáson. Kossuth – oroszlánrészt vállalva kidolgozásában – olyan követutasítás tervezetével, tulajdonképpen követjelölti programmal szállt a választási küzdelembe, ami sokban kiegészítette az Ellenzéki Nyilatkozatot. Határozott bírálatát adta a bécsi kormányzat külpolitikájának. Nem elégedett meg annak sérelmezésével, hogy „rólunk is, de nélkülünk” születnek a külpolitikai döntések, noha „a külhatalmak irányábani kormány politica végső analysisben az ország jövendő léte felett határoz”. Túlra tekintve a magyar glóbusz határain, bírálta „a minket legközelebb érdeklő szomszédságban” végbement fejleményekkel kapcsolatos metternichi politikát. Mindenekelőtt Krakkó bekebelezését hibáztatta, másfelől azt, hogy ellensúlyozatlan maradt a Moldvára és Havasalföldre nehezedő cári nyomás erősödése. A lengyel kérdés kapcsán lomtárba utalta azt a rendi sérelmi politika időszakából örökölt régi kívánságot, hogy középkori dinasztikus igények alapján csatolják a magyar királysághoz a Habsburg-birodalomba kebelezett lengyel területeket. Leszögezte, hogy „a jelen korban a nemzetek nagysága nem hódításban s terjeszkedésben, hanem inkább az önfenntartásban s benső erőnek minden oldalróli kifejtésében keresendő”, s határozottan állást foglalt a felosztott Lengyelország helyreállítása, függetlenségének biztosítása mellett.
Magyarország és a Habsburg-hatalom kapcsolatainak tárgyalása ez esetben sem merült ki az államjogi sérelmek orvoslásának követelésében. A szöveg félreérthetetlenül a birodalom egészének alkotmányos kormányzását követelte. Csak „az alkotmányosságnak érzelem rokonító alapján” jöhet létre az a kívánatos együttműködés a közös uralkodó országai között – hangsúlyozta –, ami mentes a fölé- és alárendeltségtől egyaránt. Ugyanakkor a magyarországi kormányzati rendszer bírálata kapcsán egyenesen arra szólította fel a követeket, legyenek „minden igyekezettel azon”, hogy az országgyűlés tagadja meg az alkotmányosság követelményeit sértő, „idegenszerű kormányrendszer” támogatását. Amellett, hogy szakítást követelt a csupán az uralkodónak felelős udvari kormányszékek sugalmazott politikájával, az elérendő célt is megjelölte, az áttérést a parlamentáris kormányzás rendszerére: „a kormány politicájának irányát az országgyűlési többségben nyilatkozó nemzeti akarattól vegye”, s biztosítva legyenek a „számoltatás” és a felelősségre vonás feltételei.
A követutasítás hangsúlyozta, hogy a „reformok útja az, mely a nemzet önállását s országos lételét biztosíthatja”. Leszögezte: „míg nemes és nem nemes között a büntető igazság kiszolgáltatása rendháborítólag különbözik, míg a nép adót fizet, a nemesség pedig azon adó teherben nem osztozik, míg a nép semmi politicai jogokkal nem bír, s ez alkotmányból ki van rekesztve, míg a nép legnagyobb része a nemességnek robotozó jobbágya lészen, mind addig egyesített érdek, erős nemzet s ország biztosság nem lesz, nem lehet”.
Az igazságügyi reformköveteléseket részletezve a követutasítás állást foglalt „a személyes szabadság” biztosítása, „a hon minden polgárára kiterjedő egyenlő bűnvádi eljárás” bevezetése, „a bírói önkény” minden formájának elhárítása, a „politikai vétségek” megítélésére alkalmazott „kivételes bíróságok” eltörlése és esküdtszékek felállítása mellett. – „A népnek politikai jogokkal felruháztatása” kérdéskörben a követutasítás óvatosabban fogalmazott, mint azt Kossuth korábbi megnyilatkozásaiban tette, de többet javasolt, mint az Ellenzéki Nyilatkozat. Csak a királyi városok és a „szabad kerületek” országgyűlési képviseletét ajánlotta máris biztosítani, illetve formális képviseletüket ténylegessé tenni, egybekapcsolva azt önkormányzatuk demokratizálásával. A földesúri függésből kiszakadt „szabad községek” számára – pontosabb körvonalazás nélkül – azt helyezte kilátásba, hogy „beléletök fejlesztése mellett a közügyekben állásukhoz mérsékelt befolyás eszközöltessék”. A jobbágyközségeket egyelőre a megyei közgyűléseken akarta képviselethez juttatni, és azt kívánta, hogy elöljáróik „a jobbágyi viszonyok megszüntetéséig is” „földes úri beavatkozástól mentesen” láthassák el közigazgatási teendőiket.
A követutasítás egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a jobbágyrendszer az egész országban felszámolandó, s a lebonyolítást az államnak kell magára vállalnia. A kártalanítás nélkül felszabadítandó házatlan zselléreken kívül a parasztságra hárította ugyan a földesurak kármentesítését, de teljesítését a közteherviselés egyidejű bevezetésével, a parasztság adóterhének arányos csökkentésével akarta biztosítani. A követutasítás ugyanakkor lehetővé kívánta tenni azt is, hogy a lassúbb pénzügyi lebonyolítás helyett a kártalanítás meghatározott földmennyiség átengedésével történhessék, ami – ha a parasztok ráállnak – kihatásaiban a kedvezőtlenebb változatot jelentette volna számukra. (Érdemes azonban figyelembe venni, hogy még a plebejus demokrata Táncsics Mihály is, aki 1847-ben fogalmazott Nép szava Isten szava című munkáját Kossuthnak ajánlotta, s „igazságosnak” a kártalanítás nélküli jobbágyfelszabadítást tartotta, sem zárta ki – jobb híján – a földdel való kárpótlás lehetőségét a jobbágyrendszer mindenképpen való felszámolása érdekében. Kossuth pedig, aki – mint 1846-ban ismételten és egyértelműen kifejtette – a közteherviseléssel egybekapcsoltan kívánta megoldani a kármentesítést, ha vissza is nyúlt a földdel való megváltás lehetőségének gondolatához, azt egy közel egykorú tervezetének tanúsága szerint kizárólag „a közös legelő, vagy községi földek szabad alku szerinti átengedésé”-re kívánta korlátozni, kimondva, hogy „a földbeni váltság… csak egész helységeknek együtt engedtetik meg”, s az az egyes jobbágyok birtokában levő „telkek úrbéri állományainak megcsonkítására ki nem terjedhet”.) A közteherviselést illetően a követutasítás a konkrét teendőket gondosan részletezve mondta ki, hogy „mulaszthatatlannak tartjuk megosztozni a nép fen levő minden terheiben”.
A nemesi birtok szabad adásvételét, „az ipar felvirágzását akadályozó czéhek eltörlését” és a kereskedelem szabadságát megszorító intézkedések felszámolását indítványozó követelések szoros összefüggésben állottak az ország gazdasági fejlődésének előmozdítását célzó átfogó javaslatokkal. Kossuth a gazdasági függést most sem gazdasági elzárkózással, hanem a minden irányú gazdasági kapcsolatteremtés lehetőségének biztosításával kívánta felváltani. A követutasítás vámszövetség létesítését ajánlotta az „örökös tartományokkal”, de a monopolizáló törekvések elhárításával, a partnerválasztás szabadságának kikötésével, az egyenjogúság és az érdekek kölcsönös méltánylása alapján, beleértve a hazai iparfejlesztés gazdaságpolitikai biztosítékait is. Sürgette a közlekedés fejlesztését, mindenekelőtt a vasútrendszerét, kiemelve a fiumei vonal építésének fontosságát. Hangsúlyozta az utasítás formájába öltöztetett program a mértékrendszer egységesítésének, a hitelrendszer fejlesztésének, a takarékpénztári hálózat kiépítésének, nemzeti bank megteremtésének, sőt – az elsők közt a világon – az elemi károk elleni kötelező biztosítás bevezetésének a szükségességét is.
A követutasítás legnagyobb hiányossága a magyar és a nem magyar népek együttélésével kapcsolatos alapkérdések mellőzése volt. A jogkiterjesztést társadalmi vonatkozásban természetesen nemzetiségi megkülönböztetés nélkül kívánta érvényesíteni, de kollektív nemzeti jogokat a magyarságon kívül csak a horvátoknak ajánlott. Ugyanakkor jelét adta annak, hogy az 1844-ben a magyar nyelv államnyelvvé emelésekor törvénybe iktatott magyarosító törekvések visszahatása felett sem hunytak szemet a követutasítás tervezetének megalkotói, élükön Kossuthtal. Felemlítve ugyanis a kormányzat mulasztásait a magyar nemzeti célok valóra váltásában, hozzátette: „ez ügy jelenleg oly ponton létezik, melyben több sikert várhatni a nemzet buzgalmától és jó akaratától, mint bármi kényszerítő rendeletektől”. S buzdítva a követeket mindenre, amit a magyar „nemzetiség felemelése a felvirágzása tekintetében jogszerűleg s indirect úton tehetni vélnek”, felszólította őket, „ne tegyenek azonban semmit, mi a külön nyelvű népiségek kedélyeit felizgatná, vagy magány viszonyokba avatkozó rendelkezések alakját viselné”. S ha mindez elégtelen is volt a sűrűsödő problémák megoldására, azt legalább tanúsítja, hogy az együtt élő népek kapcsolatában a nemzeti önmérséklet szükségessége fontos követelményként élt a követutasítás tervezetét programjaként vállaló Kossuthban.
A követutasítás nagy figyelmet fordított a közművelődés ügyére is. Megjelölte, hogyan kellene biztosítani a hatékony „népnevelés” anyagi alapjait. Sürgette a pesti egyetem fejlesztését, oktatási rendszerének reformját és „az ipar felvirágoztatására szolgáló műegyetemek” alapítását. Gondja volt a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek sorsára, a levéltári anyag őrzésére és feltárására, gazdátlan könyvtárak megmentésére, a külföldre került Corvinák visszaszerzésére, tanúságaként a reformellenzék és személy szerint Kossuth értékőrző és értékgyarapító törekvéseinek.
Az ellenzéki megyék jelentős része sokat merített Kossuthék programjából, de az elkeseredett választási küzdelem megtépázta a reformtábort, s kétséges volt, sikerül-e elhárítani az előző országgyűlés kudarcának megismétlődését. Kossuth követté választásának megakadályozását a régi rend hívei mindennél fontosabbnak tekintették, de a megvesztegetés, a hivatalos nyomás és a gátlástalan uszítás is kevésnek bizonyult tábora megingatására. Az utolsó pillanatban – vereségüket felismerve – a konzervatívok oda kívánták vinni a dolgot, mint követtársa, Szentkirályi esetében, hogy a választás közfelkiáltással történjék, de Kossuth, a többségi elv hirdetője ebbe nem egyezett bele. Végül 2948 szavazattal 1314 ellenében választották meg Pest megye követévé. A Batthyány Lajos vezetése alatt álló ellenzéki párt elérte, hogy az országgyűlés alsótábláján a reformellenzék irányítása végre közvetlenül annak a Kossuthnak a kezébe került, akit arra a leghivatottabbnak tekintett.
Kossuthnak nem voltak illúziói a tényleges hatalmi eszközöket nélkülöző rendi országgyűlés lehetőségeiről. 1847-ben jegyezte fel ezeket a keserű sorokat: „Mit kérkedtek nekem alkotmányos létetökkel? Gyermekek vagytok, kik férfiúnak álmodjátok magatokat, mivelhogy fűz paripán hagynak tombolni harmadévenként.” De 1847 őszén az alsótábla ellenzékének vezetőjeként mégis mindent elkövetett, hogy a korlátozott lehetőségek közepette is az elérhető legtöbbet harcolja ki a polgári átalakulás és Magyarország állami önrendelkezésének biztosítása érdekében. – Már a politikai küzdelmek nyitányát jelentő „válaszfelirati vitában”, 1847. november 22-én tartott beszédében kijelentette, hogy „nem akarunk ószerű gravaminális [sérelmi] diaetát”, de míg „hazánk kormányzata nem bír azon önállással s függetlenséggel, mellyel törvény szerint bírnia kellene,… nemzeti s alkotmányos iránybani haladásunk bizonytalanná tétetik”. Márpedig „míg a kormány a reformok irányára nézve a nemzet alkotmányosságával harmóniába nem jő, addig örökös tusa mezején fogunk forogni, s organicus kifejlődést nem eszközölhetünk”. De tévhitnek nevezte azt is, mintha a fennálló elnyomó rendszer a dinasztia érdekeit szolgálná, sőt „inkább azon véleményben volnék – mondotta –, miként az leszen a Habsburg ház második alapítója, ki ezen rendszert constitutionalis irányban reformálandja”. A válaszfelirati vita az „örökös tusa” játékszabályai szerint indult meg, de váratlan fordulatot vett. Az alsótáblán a reformellenzék többséget szerzett, majd megkezdődött a felsőtábla módosító javaslatok mögé rejtett huzavonája. Kossuth azonban nem engedte, hogy a terméketlen „sérelmi” harcok sündisznóállásba szorítsák, majd az adminisztrátorok segítségével kimesterkedett megyei pótutasításokkal szétzilálják táborát. Mesteri húzással a válaszfelirat félretételét fogadtatta el az alsótábla többségével, hogy időveszteség nélkül láthassanak hozzá a reformok megvalósításához és az adminisztrátori rendszer felszámolásának kikényszerítéséhez. A Kossuth vezette reformellenzék frontáttörést nem, de nehéz küzdelemben jelentékeny sikereket ért el. Az alsótábla az általános közteherviselés követelményét nem tette ugyan a magáévá, de elfogadta a megyei közigazgatás költségeit fedező „háziadó” és a nagy közmunkák céljaira szolgáló „országos pénztár” terheinek közössé tételét. Ehhez kénytelen-kelletlen a főrendek is hozzájárultak, legalábbis „elvileg”, a megvalósítás előkészítését „választmány” elé utalva. Nagyot haladt előre – ha így is csak félmegoldáshoz jutott – az örökváltság ügye. Kossuthéknak sikerült végre elfogadtatniok a földesurak kötelezésének és az örökváltság lebonyolítása állami támogatásának elvét, ami azonban mégsem ígért közeli általános szabadulást a jobbágyrendszertől, mert az érdekelt községek jobbágyságának többségétől tette függővé, vállalkoznak-e a megváltás rájuk háruló terheinek viselésére. Mégis igen jelentős volt az előrelépés, amit a két legfontosabb reformkérdésben (és néhány csatlakozó továbbiban) a Kossuth vezette reformellenzék alig néhány hét alatt elért. Az ellentábor mindent elkövetett, hogy a további sikereknek útját állja. Bonyolult manőverekkel sikerült a konzervatívoknak néhány ellenzéki követet megingatniuk, s elérniök, hogy 1848. február 5-én, éppen az adminisztrátori rendszer vitájában Kossuthék egyetlen szavazattal ugyan, de kisebbségbe szorultak. Az „országgyűlésen béke többé nem lehet, hanem lesz harcz az utolsó perczig”, felelte Kossuth a csábítóknak és köpönyegforgatóknak, de nem vesztette el a fejét, hanem folytatta a küzdelmet programja valóra váltásáért. Erőt adott neki, hogy a moldvai csángó magyaroktól a nyugati országokban vándorló mesterlegényekig magáénak érezte népe ügyét, s levelek, panaszkiáltások tudatták vele a törökszentmiklósi jobbágyoktól az itáliai császári seregben saját szavaik szerint „szabad rabok”-ként szolgáló magyarországi katonákig, jogfosztott zsidó polgároktól az egyházi felsőbbség által fogságban tartott minorita szerzetesig, hogy benne bíznak azok, akiknek a sorsát egy fejlődésképtelen rendszer torzítja el, de akiknek energiája „a nemzeti újjászületést” valóra válthatja. Írásai, megnyilatkozásai jórészt egyetértő visszhangot keltettek a radikális ifjúságban. Személyes fenntartásai ellenére, követeléseit verselte meg A nép nevében című és annyi más versében Petőfi, ha költői kötetlensége Kossuth programjától sokban eltérőt és merészebbet is álmodtatott vele, s benne bízott börtönének homályában is az érdekegyesítő politika paraszti vállalásának megszemélyesítője, a plebejus demokratizmus megvalósításáért küzdő, de nála igazabb szövetségest nem ismerő Táncsics. S maga mögött érezhette Kossuth a reformellenzék hosszú küzdelemben kikovácsolódott törzsgárdáját, amelynek kiemelkedő személyisége, Deák Ferenc 1848. február 11-én Wesselényihez írott levelében reményét fejezte ki, hogy „valótlan” az a hír, miszerint „az adminisztrátori kérdés” kapcsán „az ellenzék táborában szakadás támadott” volna. Majd így folytatta: „annak következései, kivált most, fölötte károsak volnának. Pedig oly igen örültem azon bizodalomnak, melylyel az ellenzék Kossuthot, mint vezért környezé, s azon szilárdsággal párosult ügyességnek, melylyel Kossuth eddig a legfontosabb tárgyakat s azoknak részleteit kezelte, s nem csekély reményeket tápláltam az országgyűlés eredménye fölött. De talán csak mulékony lesz ezen meghasonlás, s majd egyesülnek ismét valamennyien Kossuthtal és Kossuth körül, hiszen jelesebb, ügyesebb, alkalmatosabb vezetőt párt nem kívánhat, nem találhat, mint ellenzékünk bír Kossuthban.”
Maga Kossuth, aki alig néhány hete vesztette el sógorát, Meszlényi Rudolfot, s beteg feleségéért és három kisgyermekéért is sokat kellett aggódnia, annál is inkább, hiszen a tinnyei birtok feláldozása ellenére szerény életmódra szorították a közügyekben vállalt kötelezettségei, emellett a börtönévekben próbára tett szervezete mindinkább lázadozott a túlfeszített munka ellen, így írt Wesselényinek 1848. február 17-én: „vannak, kik még irigyelnek is, míg én görcsösen vonaglom éltem köz és magány súlya alatt… Azonban hagyjuk ezt, én majd csak húzom az igát, míg bírom. De ne volnék csak olly balga, hogy ezt a szegény hazát olly mondhatlanul szeretem; beh oda dobnám nekik e dicsőség kínjait, melyet egy favágó becsületes álmáért marokkal adnék cserébe.”
Kossuth nagy érdeme, hogy nemcsak sikert, hanem balsikert is vállalva tovább küzdött 1848 elején. Személy szerint mindenekelőtt az ő helytállásán múlt, hogy az európai változások készen találták a nemzetet a jövendő kapuján való átlépésre.