Kossuth s vele együtt, néhány naiv álmodozó kivételével, a történelmi helyzet minden ismerője tisztában volt azzal, hogy 1848 őszén az önvédelmi háború véráldozata helyett nem választhatják a békét, hanem mindenképpen véráldozatra kényszerülnek, de – mint annyiszor korábban – ismét a Habsburg hatalompolitikai célok érdekében. Jól tudta, hogy az udvar mindenekelőtt éppen azért követelte az 1848-as áprilisi törvényekben rögzített kompromisszum revízióját, hogy ismét korlátlanul álljon rendelkezésére Magyarország minden erőforrása és embertartaléka itáliai pozíciói megerősítésére és a németországi hegemónia megszerzését célzó törekvései érvényesítésére, s ha kell, birodalmon belüli felhasználásra a cseh és a lengyel hazafiak, sőt az újra forradalmasodó császárváros népe ellen is.
Kossuth kész volt félreállni, sőt esetleg még külföldre is távozni, hogy személye ne legyen akadálya egy új Batthyány-kormány békekísérletének a Habsburg-hatalommal való konfliktus áthidalására. Nyílt szakadás, illetve bécsi palotaforradalom esetére István főherceg nádort igyekezett trónfoglalásra rábírni, amire a Pragmatica Sanctiónak az áprilisi törvényekbe iktatott új értelmezése még államjogi fogódzót is nyújthatott. Elsősorban az volt a célja ezzel, hogy egy Habsburg-uralkodó legalizálja Magyarország kényszerű különválását a dinasztikus jogfolytonosságot még bálványozó európai monarchikus hatalmak előtt. Csak egyre nem volt hajlandó. A hatalom kényére-kedvére bízni nagykorúvá vált nemzetét, amely reménye szerint az áprilisi törvényekbe foglalt forradalmi vívmányok által végleg eljegyezte magát a polgárosodást és önkormányzatot ígérő jövendővel.
Legelső feladatának az önvédelem megszervezését tartotta. Minden eszközt és alkalmat megragadott, hogy erre ösztönözze az alakulóban levő új kormányt, támogatásra találva a képviselőház túlnyomó többségében. Sürgette a honvédzászlóaljak felállítását, a császári sorezredek katonái szabad átlépésének biztosítását, „a külezredekben szolgáló hazafiaknak hazahívását”. A forradalom önvédelmi háborúját nem szűk nemzeti szempontból ítélte meg, s már szeptember 11-én kijelentette, hogy „azon nem-magyar tiszt, ki a magyar hadseregnél szolgál és híven szolgál, kétszeresen méltó a haza hálájára, mert őtet a rokonszenv ösztönzi, de nem az önfentartás kötelessége, mellyet a magyarnak érezni kell”. Két nappal később viszont árulásnak minősítette, hogy egyes „magyar ezredek tisztjei között is aláírási ívek keringenek annak kinyilatkoztatására, …hogy nem védik a magyar hazát”.
Kossuth már 1848. szeptember 4-én utalt annak lehetőségére, hogy „a nemzet kénytelen lesz ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, melly… ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”. Nyilvánvaló, hogy Kossuth itt nem a parlamentáris felelősségtől felmentett, azaz diktatúra gyakorlására felhatalmazott kormányzati szervre gondolt, hanem azon képtelen helyzet felszámolására, hogy az önvédelem eszközei mozgósításához az áprilisi törvények értelmében annak az uralkodónak a hozzájárulása volt szükséges, akinek a nevében (és már akkor gyaníthatóan a beleegyezésével) az ellenséges seregek a Dráva mentén gyülekeztek. Szeptember 15-én, amikor ezek a seregek már a főváros felé törtek előre és a jóval gyengébb, főtisztjei által cserbenhagyott vagy hátrálásra kényszerített magyar csapatok demoralizálódása fenyegetett, a képviselőház Kossuth javaslatára elhatározta, hogy egy választmányt állít a miniszterelnök mellé, amely a tőle szerzett értesülések alapján, „ha intézkedésekre van szükség, a háznak javaslatot adhasson”. Ez volt a későbbi Országos Honvédelmi Bizottmány csírája. Kossuth egyidejűleg elfogadott másik indítványa újabb békekezdeményezés volt. Hivatkozva arra, hogy Bécsből mintegy négyszáz főnyi lelkes csapat érkezett a magyar önvédelmi háború támogatására, újabb országgyűlési küldöttség menesztését javasolta a császárvárosba, de „nem az udvarhoz, hol gyalázatos cselszövények űzik játékukat, hanem nemzet szóljon nemzethez barátságosan”. Hangsúlyozta, hogy „minden lépés, melly Magyarország önállása ellen tétetik, az ausztriai nemzet önállása ellen is van intézve”. Ez volt az a küldöttség, amelyet a bécsi nép ünnepelt, de a birodalmi parlament többsége még fogadni sem volt hajlandó.
Miközben Kossuth a képviselőházban és lapjában egyaránt fegyverfogásra, „a haza”, „az alkotmányos szabadság”, az előjogokat felszámoló forradalmi vívmányok védelmére mozgósított, egyik szószólója volt a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésének s egyidejűleg a földesúri kártalanítás biztosításának. Támogatásával született 1848. szeptember 15-én az a nevezetes határozat, amellyel a nem úrbéres szőlőket is mentesítették a dézsmakötelezettség alól. Egyike volt azoknak, akik Deák igazságügy-miniszter – általa már előzetesen ismert – javaslatától eltérően, azt látták indokoltnak, hogy a földesurakat az állam kártalanítsa, illetve ahogy éppen ő példázta, mivel az ország híres borvidékein gazdag földesurak is birtokoltak dézsmafizetés ellenében szőlőket, a kártalanítás állami átvállalása „csak azon népre értessék, mely maga kezével míveli a földet”. Támogatta a jobbágyfelszabadítás tavasszal még függőben maradt kérdéseinek szabályozására a Deák igazságügy-miniszter által benyújtott törvényjavaslatot, amelynek végigtárgyalását a hadieseményekre hivatkozva a képviselőház elhalasztotta, s amelyhez 1849 tavaszán majd ő nyúlt vissza. Még pénzügyminiszterként készítette elő javaslatát a földesurak kártalanítására, mégpedig a kincstári birtokok felparcellázására építve végrehajtását, s így igen haladó földbirtok-politikai meggondolásokat érvényesítve. Nemcsak azért sürgette a kártalanítás törvényes szabályozását – amit radikális bírálói olyan előszeretettel, de a szükséges egyensúlyozás követelményével nem számolva idéztek a fejére –, mert így akart „kedvet” csinálni a nemességnek a haza védelmére, hanem azért is, mert „érdekegyesítő” politikájának megfelelően ezáltal is biztosítani kívánta a legfontosabb vívmány, az állami kártalanításra alapozott jobbágyfelszabadítás fenntartását még a forradalomellenes erők felülkerekedésének esetére is. Lényeglátó államférfiúi képességeiről fényes tanúságot téve így vallott erről 1848. szeptember 19-én elmondott beszédében: „akarom, hogy a nemesség kármentesítve legyen, s ezen kármentesítés következtében biztosítva legyen a népnek is szabadsága, még a reactio esetében is, azt akarom, ha minden elveszne is Magyarországon, legalább az ne vesszen el, hogy a nép nyakát a robot ne nyomja… Én biztosítani akarom a nép szabadságát, s egyszersmind azt is, hogy a nemesség a maga kármentesítését kapja meg.”
Kossuth – ritka kivételként a történelemben – a vereség lehetőségével számot vető politika szükségességét hirdette az országgyűlés fórumán, de felhasználta – s ebben sok nagy elődje példáját követte – a vereség következményeivel való fenyegetést az önvédelemre mozgósító megnyilatkozásaiban is. Cikkek sorában toboroztak szállóigévé vált mondatai a haza védelmére: „A hazát mentve magunkat mentjük!”, „A népet, ha tömegben felkél, legyőzni lehetetlen.”, „Nem magyar az, czudar az, a ki hazáját nem védelmezi!” (Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 19., 21., 22.) Miután nyilvánosságra került a képviselőház döntése, hogy öt képviselőtársával együtt a Batthyány mellé rendelt honvédelmi bizottság tagjává választották, szeptember 24-én útrakelt, hogy mint a „miniszterelnök által kiküldött biztos” megkezdje alföldi toborzóútját. Még csak Cegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten, Abonyban és Szolnokon járt, amikor sürgősen visszahívták Pestre, de máris 12 000 ember vállalta felszólítására, hogy fegyverrel száll szembe a Dunántúlon sebesen előnyomuló ellenséggel.
Kossuthot azért hívták vissza Pestre, mert elterjedt a nádor lemondásának híre, és megérkezett a nélküle megalakítani kívánt új Batthyány-kormány kinevezését is elutasító királyi válasz. Ismertté vált az a miniszteri ellenjegyzést nélkülöző, tehát törvénytelen leirat is, amely gróf Lamberg Ferenc altábornagy magyarországi hadsereg-főparancsnokká történt kinevezését tudatta, s azt a megbízatását, hogy teljhatalmú királyi biztosként állítsa helyre „a törvényes rendet”. A képviselőház már korábban elfogadta Deák Ferencnek e téren Kossuth álláspontjával teljes mértékben megegyező határozati javaslatát, „hogy egyfelől a magyar képviselőház a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhatik, míg a hazában lévő ellenség ő felsége által el nem távolíttatván a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik, másrészről pedig a minisztérium oda utasíttatik, hogy… Magyarország területi épségének, független önállásának, polgári szabadságának s alkotmányának, az ő felsége által is szentesített 1848-diki törvényeknek, melyekhez a képviselőház mindenkor és mindenben szorosan ragaszkodik… szigorú megóvását és föntartását elmulaszthatlanul szeme előtt tartandó, attól egy hajszálnyit se távozzék el”. Ilyen előzmények után szeptember 27-én a képviselőház Kossuth javaslatára nyilatkozatban idézve a miniszteri ellenjegyzés követelményét rögzítő 1848-as törvény szövegét, a Lamberg kinevezéséről szóló „ministeri ellenjegyzés nélkül kelt állítólagos királyi rendeleteket… törvényteleneknek, érvényteleneknek és semmit érőnek” nyilvánította. Egyidejűleg felszólította a miniszterelnököt és – először nevezve így a mellé rendelt választmányt – a Honvédelmi Bizottmányt „az ország védelmé”-nek és „az alkotmány iránti hűségnek” biztosítására, gyakorlatilag arra, hogy a honvédsereg a további hátrálással felhagyva ütközzék meg Jelačićcsal.
Másnap, szeptember 28-án az országgyűlés feloszlatásának céljával Pestnek tartó Lamberg altábornagyot a tömeg a hajóhídon felismerte, és végzett vele. Kossuth megdöbbenését jól tükrözik a dunántúli seregnél tartózkodó Batthyányhoz intézett magánlevelének zaklatott sorai: „A legőszintébb indulattal kérjük… ne hagyja kormány nélkül elárvult és minden oldalról árulással és pártütéssel körülvett hazánkat. Sőt kérjük, méltóztassék sietni körünkbe, a képviselőház körébe, intézni legnagyobb, legkétségesebb perczeiben az ügyeket, melyek sorsunk felett határozhatnak, s kormány nélkül mégis elintézetlenül vannak. – Azon ponton állunk, hol egyedül elnök gróf úr tarthatja meg a hazát a legalitás terén. S azért ismételve kérjük, tartsa meg a kormányt, s méltóztassék jőni. Ha elnök gróf úr a kormányt most letenné, az egyik ostromállapot a másikat, az egyik provisorius [ideiglenes] kormány a másikat követendi. Mindezeket pedig egy nagy sír, melyben a halott a kivívott szabadság légében üdülni kezdett szegény nemzetünk leend.”
De Kossuth nem várakozott ölbe tett kézzel Batthyány visszatérésére. Noha messzemenően támaszkodni kívánt a néptömegek hazaszeretetére és forradalmi energiáira, a polgári alkotmányosság és törvényesség következetes híveként mindent elkövetett, hogy az „utca” közvetlenül ne érvényesíthesse befolyását a politikai fejlemények alakulására „a rend” megzavarása által. Lamberget kora délután ölték meg, s este már falragaszok hirdették a Honvédelmi Bizottmány négy Pesten tartózkodó tagja, első helyen Kossuth aláírásával: „Gyakran kimondottuk a képviselőház nyilvános üléseiben, hogy annyi vésszel fenyegetett szegény hazánk megmentése csak úgy eszközölhető, ha utczai zavargások elkerültetnek; mert a hol egyszer a polgári rendnek kötelékei felbomlanak, ott a szenvedély határt nem ismer… A közbátorság felforgatásával elenyészik a haza megmentésének tehetsége. – Vessen lelkével számot mindenki, és ne tegye lehetetlenné a nemzet képviselőinek s a felelős kormánynak a hazát megmenteni.”
A polgári értelemben vett népszuverenitást megtestesítő képviselőház folytatta törvényes működését, de felelős kormánya már nem volt az országnak. Batthyány hű maradt az önvédelmi háború ügyéhez, de végleg lemondott. Eötvös előbb Bécsbe, majd Münchenbe menekült a vihar elől. Deák több volt minisztertársával együtt a képviselők közé húzódott vissza, helytállásra buzdított ugyan, de a küzdelem irányításában nem vállalt szerepet. 1848. szeptember 28-án az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át parlamentáris felelősség mellett a végrehajtó hatalom gyakorlását. Az eredetileg hat tagból (Kossuth Lajos, Madarász László, Nyári Pál, Pálffy János, Patay József, Sembery Imre) álló testület baloldali túlsúlyú volt, kiegészítése Mészáros Lázár addigi hadügyminiszterrel, Szemere Bertalan volt belügyminiszterrel, majd a felsőház által választott báró Perényi Zsigmonddal, gróf Eszterházy Mihállyal, báró Jósika Miklóssal és id. Pázmándy Dénessel – mint azt a kérdéskör kutatója, Ember Győző megállapította – lényeges politikai eltolódást eredményezett. Végső összetételében az önvédelmi háború kormányának a feladatát ellátó új testület, amelynek ülésein ifj. Pázmándy Dénes házelnök és – Kossuth javaslatára – a volt Batthyány-kormány államtitkárai is részt vettek, eléggé híven tükrözte az országgyűlés politikai színképét. A teljes felhatalmazást a kormányzati ügyek vitelére „mindaddig, míg az ország normális állapotba jövén, törvényesen elismert kormánya nem lesz”, október 8-án adta meg a Honvédelmi Bizottmánynak a képviselőház, s ugyanakkor választotta elnökévé, a parlamentáris kormányok vezetőit megillető legszélesebb jogkörrel „Kossuth Lajos honpolgárt és képviselőt”.
A Honvédelmi Bizottmány megszilárdulását, azt, hogy Batthyány lemondását nem az általános bomlás követte, az önvédelmi háborúban bekövetkezett sikeres fordulat alapozta meg. Szeptember 29-én, aznap, amikor Kossuth visszatért az Alföldre, hogy folytassa toborzó körútját, a dunántúli honvédsereg tisztjeinek egy része, a képviselőház felszólítására hivatkozva, rászorította Móga János altábornagyot, hogy Pákozdnál ütközetbe bocsátkozzék Jelačić kétszeres számbeli fölényben levő seregével. Kossuth, aki már készen állt arra, hogy a főváros eleste esetén Szegedet tegye meg az önvédelmi háború központjává, Szentesen értesült a pákozdi győzelemről, majd azután, hogy október 7-én a fővárosba visszatért, arról a másikról, amit a népfelkelők arattak Ozorán. Pestre érkezése napján a képviselőház elvetette az uralkodó újabb törvénytelen leiratát, amely az országgyűlés feloszlatását, Jelačić teljhatalmú királyi biztossá kinevezését és közvetve Récsey Ádám báró altábornagy miniszterelnöki kinevezését tudatta.
Kossuth aggodalmait az ellenség felett aratott győzelem nem oszlatta el, de toborzó körútjának sikere, a néptömegekkel való közvetlen találkozás élménye megsokszorozta energiáit, s – ha lehet – még az addiginál is eltökéltebbé tette a helytállásra: „nem én öntöttem lelkesedést a népbe, hanem én vettem tőlök erőt és lelkesedést” – mondta október 7-én, s ha szerényen fogalmazott is, egy kivételes kapcsolat fontos oldalára utalt. Nemcsak az Alföld népe zárta szívébe nemzedékekre kisugárzó melegséggel Kossuthot, hanem a betegeskedő, túldolgozott államférfi is ott kötelezte el magát végleg arra a feladatra, hogy népe és hazája szabadságáért küzd, ameddig tud, és ahogy teheti.
Pestre érkezte után hamarosan új és nagy felelősséggel járó kérdésben kellett állást foglalnia. S ez a Bécsben október 6-án kitört forradalom megsegítésének ügye volt. Kossuth az első hírek hallatára – amint azt a kérdés kutatója, Barta István feltárta – egyértelmű álláspontra helyezkedett. Október 8-án a képviselőházban többek között a következőket mondotta: „én igen nagy kötelességnek ismerem azt, hogy midőn a bécsi nép érdekeinket olly nagy buzgalommal előmozdítja, akkor magunknak is vigyáznunk kell arra, hogy ha talán ők is valami bajba kerülnének az irántunk mutatott rokonszenv miatt, mi se hagyjuk őket cserben, s ezért erőt minél többet oda, s aztán előre Bécsig”. Majd ugyanezen a napon Beöthy Ödön kormánybiztost minden délen nélkülözhető katonai erő nyugatra irányítására utasítva így írt: „egyrészt a bécsi nép által irányunkban nyilvánult sympáthiák támogatására,… más részt az ármány és cselszövénynek teljes legyőzése, de a bécsi népnek nyújtandó segedelem végett, Győrben lévő egész seregünk Jellachichnak az országból teljes kiűzése és Bécs felé, sőt Bécs alá leendő vonulása végett is megindíttatott”.
Október 10-én, azon a napon, amikor a bécsi demokraták segélykérő felszólítást intéztek a magyar honvédsereghez, Kossuth javaslatára és a sietség kedvéért általa mindjárt németül fogalmazva a képviselőház többek között a következőket tartalmazó átirattal fordult a bécsi „alkotmányozó birodalmi gyűléshez”: „A veszély, amely mindkét nemzet szabadságát fenyegeti, közös… A pártütő Jellachich… nagyon valószínű, hogy bátor csapatainktól szorongatva rabló hordáit osztrák területre veti át, és elképzelhetőleg magát Bécset is fenyegetni szándékszik. A magyar nemzet… a Béccsel és Ausztriával szembeni hála legszentebb kötelességének tartja ebben az esetben Jellachichot üldözőbe venni, és az ő jól megérdemelt megsemmisítésének munkájában a nemes osztrák népet segíteni. – Ezért adták ki a magyar nemzet képviselői a parancsot a magyar hadseregnek: üldözni Jellachichot, bármerre fordulna.” Egyidejűleg kijelentették, hogy a határ átlépése esetén a magyar csapatok „nemcsak hogy területsértést nem szándékoznak Ausztriával szemben elkövetni, hanem hogy ebben az esetben a magyar nemzet a hála ösztönét is követi, amely becsületbeli kötelességévé teszi, hogy Bécs nemes lakóit a közös ellenség ellen támogatás nélkül ne hagyja”. Majd hozzáfűzték, hogy az osztrák törvényhozók kívánságára csapataikat visszavonják, ha közreműködésük „a közös szabadság győzelméhez többet nem szükséges”, továbbá, hogy a magyar sereg ellátása „még a számunkra szent osztrák földön is Magyarországról fog történni”.
A felsőházzal még aznap jóváhagyatott nyilatkozatot különfutár vitte Bécsbe, míg másolatát a magyar sereghez továbbították, egy Móga főparancsnokhoz, Csányi országos biztoshoz és a helyszínen tartózkodó Pázmándy házelnökhöz intézett Kossuth-levél kíséretében: „a képviselőház azon szempontból indulva, hogy ha Jellasich az austriai határon túl lép, a leggyávább hálátlanság volna az austriai nép iránt utána nem nyomulni és saját veszélyeinket a lelkes bécsi nép nyakába hárulni engedni segítség nélkül… Ennek következtében a nemzet nevében legszorosabban meghagyatik és rendeltetik Önöknek, hogy a nemzet képviselői határozata értelmében Jellasich táborát akár merre fordul, nevezetesen Austriába is kövessék, űzzék, kergessék és ne nyugodjanak, míg őt semmivé nem teszik… A nemzet megvárja, hogy a határozott rendelet kétkedés nélkül, gyorsan, erélyesen teljesítessék.” Móga másnapi felelete a rendelet teljesítését ígérte, mégis huzavona kezdődött. A császári seregben nevelkedett tisztek kétlelkűsége s ifj. Pázmándy Dénes több mint mérséklő befolyása ingadozást eredményezett. Kérdésessé tették, akarja-e a válaszával valóban késedelmeskedő bécsi birodalmi gyűlés a magyar seregek beavatkozását, s emellett katonai katasztrófa lehetőségével is fenyegetőztek. Kossuth október 13-án így felelt az utóbbi érvre: „az országgyűlés parancsa az, hogy a Lajtha ne legyen akadály, de azt nem mondta, hogy még azon esetben is menjen seregünk, ha világos veszélybe megyen”. Majd a katonai természetű döntésért a felelősséget a parancsnokokra hárította. Másnap, október 14-én pedig az országgyűlés kijelentette, hogy segélyajánlatát változatlanul fenntartja ugyan, de érvényesítését „a bécsi országgyűlés”, illetve „a bécsi hatóság” kifejezett kérésétől teszi függővé. Újabb értékes napok mentek veszendőbe, miközben Bécsből csak a forradalmi erők felszólításai és egy parlamenti „választmány” köszönetnyilvánítása érkezett, majd hírek arról, hogy a birodalmi gyűlés kész fegyverszünetet kötni Jelačićcsal annak Magyarország irányába történő elvonulása esetén. Csányi a táborban, Kossuth Pestről mégis támadásba akarta lendíteni a határon álló magyar sereget, mielőtt Jelačić és a kétfelől Bécsnek tartó császári seregek egyesülnek, Móga azonban ellenállt.
Kossuth – noha az ország ezer gondja, nem kevéssé az Erdélyből érkező hírek Pesthez kötötték – október 18-án elindult a táborba, azonban a sereg növelésének indokolt céljából mégis további napokat vesztve csak 24-én ért oda. 25-én tiszti gyűlést, 26-án haditanácsot tartottak. Móga főparancsnok és Kollmann vezérkari főnök ellenezték a támadást, másnapra ígérve katonai ellenérveik felsorakoztatását. A sereg gyengeségére hivatkoztak, s azt ajánlották, vonuljanak vissza az ország belsejébe téli szállásra. Kossuth legfőbb ellenérvei – aznap, október 27-én a Honvédelmi Bizottmányhoz intézett jelentésének tanúsága szerint – a következők voltak: „1-ör. Ha mi téli szállásokra szállunk, Bécs, melly magát vitézül tartja, elvesztvén segítségünk iránti reményét, feladja magát, s ha Bécs legyőzetik, a naponként erősbödő combinált ellenség ellenünk fordul egész erejével. 2-or. De nemcsak ő fordul ellenünk, hanem egyszersmind a méltó várakozásában rútul megcsalatkozott bécsi lakosság sympathiája irányunkban okvetlenül a legindulatosabb gyűlöletté fog változni… 3-or. Ügyünk Bécs ügyéhez kötve európai ügy – attól elválasztva senki által nem fog figyelembe vétetni. Semmi diplomatiai közbenjárásra nem számíthatunk, sőt azzal gyanúsítandnak, hogy Bécsnek elhagyásával a német elemet gyengíteni, s Pestet emelni akartuk. 4-er. Ha téli szállásokra vonulunk… ez annyit fog tenni, mint nyíltan bevallani azt, hogy az ellenséggel megküzdeni nem bírtunk, s ennek az lesz következése, hogy… a szerbek, az oláhok és minden ellenség kétszeres kedvvel fog ellenünk működni, mint olly nemzet ellen, melly bevallotta, hogy nem bír ellenségeivel.”
Mivel Mógáék nem vállalták a támadás megindítását, Görgey ezredes viszont – későbbi emlékirataival szöges ellentétben – „határozottan oda nyilatkozott, hogy nincs választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet vesztettünk, mintha három csatát vesztenénk”, Kossuth őt nevezte ki a sereg főparancsnokává. „Isten kezében vagyunk – írta Kossuth aggodalmasan jelentésében –, én három álmatlan éj gondjai után nem tudtam mást, sem jobbat tenni.” A sereg másnap hadrakelt, s október 30-án Schwechatnál megütközött az egyesült osztrák seregekkel. Csatát vesztett, de nem semmisült meg. Kossuth maga is részt vett az ütközetben, „kivont karddal” igyekezett az ágyúzástól rémülten hátráló kaszás nemzetőröket visszafordítani. A történteket – írta Kossuth hivatalos jelentésében – „a nemzet vegye… ösztönül minél előbb rendes hadsereget nagyban teremteni, s inkább felbuzdulni, mint reményt veszteni.” A szükségből merített ismét energiát a további küzdelemre. Pedig haditanácsbeli érvei tanúsítják, tudta, mi veszett el a forradalmi Bécs megkésett felmentési kísérletének kudarcával.
A Pestre visszatérő Kossuthot a nyugatról előbb-utóbb fenyegető forradalomellenes támadás elhárításának gondja mellett a távolléte idején tovább romlott belpolitikai helyzet is joggal aggaszthatta. A szerb felkelés irányítása mind egyértelműbben annak a Rajaèiæ pátriárkának kezébe ment át, akinek sugalmazója a belgrádi osztrák konzul volt. Ő pedig ellenszegült minden megbékélési kísérletnek. A felkelők túlnyomó többsége meg sem ismerhette a magyar kormányzat rendeleteit és ajánlatait, amelyek a határőri kötelezettségek felszámolásától nyelvi engedményeken át az általános közkegyelemig terjedtek, s a Vajdaság különállásának biztosításán kívül csaknem minden szerb követelést teljesítettek. A Vajdaság kihasításába továbbra sem egyeztek bele, annál kevésbé, hiszen több mint fele részben román, magyar és német lakosságú, a Habsburg-hatalom által forradalomellenes célokra jól felhasználható területről volt szó. Emellett a Honvédelmi Bizottmány minden tagját, Kossuthot is beleértve, akadályozták ennek a követelésnek teljesítésében saját kötöttségei és annak a tudata, hogy (Horvátországon és Szlavónián kívül) a lemondás az ország területi integritásáról parlamenti, sőt tömegbázisukat s vele a forradalmi vívmányok megmentésének ügyét kockáztatja.
Északon Hurban szabadcsapatának, majd a báró Simunich altábornagy vezette császári seregnek a betörése lobbantott fel újra szlovák mozgalmakat. De a legsúlyosabb gondokat az Erdélyben állomásozó császári seregek ellenséges magatartása és az ottani, immár polgárháborús méreteket öltő román–magyar összecsapások okozták. Kossuth nem engedte kétségessé tenni a jogilag végrehajtott erdélyi uniót, de megbékélést kívánt a magyarországi és az erdélyi románsággal, a fejedelemségekkel pedig szoros szövetséget. 1848. július 31-én így nyilatkozott a képviselőházban: „kötelességemnek tartom azon meggyőződésemet kijelenteni, hogy Magyarországnak nem magyar ajkú népei között különösen a románfaj az, mellynek a magyar irányában… a legigazabb és legtermészetesebb rokonszenvű összeköttetését magában a helyzetben és viszonyokban látom gyökerezettnek lenni. Én azt hiszem, hazánknak egyik súlyos bűne az, hogy nem volt már régen elegendő figyelemmel azon természetes sympathiára, mellyre a magyar ajkú és a román ajkú nép egymás iránt hivatva van, állásuk, viszonyuk és jövendőjök által.” 1848. szeptember 12-én, amikor román képviselők azzal az indoklással próbálták késleltetni az erdélyi unió végrehajtásával foglalkozó bizottság javaslatainak tárgyalását, hogy azok a román bizottsági tagok mellőzésével készültek, Kossuth újabb, immár az első incidensekre is utaló nyilatkozatot tett: „én azon meggyőződésből indulva, mellyet már több ízben kijelentettem, hogy ti. Európának minden népiségei között a magyar és oláh az, melly ha élni akar, hivatva van egymás irányában a legnagyobb rokonszenvvel, egyetértéssel lenni… azon reményben, hogy ezen meggyőződés vérré válik náluk is, szinte úgy, mint vérré vált nálunk: nagyon hajlandó volnék megkísérteni, hogy az eddig történt zavargások emlékezetére a feledékenység fátyola borítassék. És ezért az Erdélyben történt politicai vétségekre nézve… szeretném a ház megegyezését bírni, hogy a nádort felszólíthassuk, miszerint bocsássuk őket szabadon azon reményben, hogy ez a testvériség megállapítására, az egyetértés megszilárdítására fogna szolgálni, és azon kijelentéssel, hogy ha csalatkoznék a nemzet ezen várakozásában, kétségtelenül kettőztetett szigorral volna kénytelen fellépni azok ellen, kik a nemzetnek ezen barátságos lépését hálátlansággal viszonozzák. De ezt feltenni nem akarom. Úgy hiszem, a két népiségnek egyetértésében barátság és testvériségében a szabadság élvezete van, ez tehát ösztönül fog szolgálni arra, hogy szorosabban fűzzük azon kapcsot, melly eszköz lesz az alávaló ármányok megsemmisítésére, mellyek Magyarország és a Magyarországot lakó román ajkú népiség szabadságának elnyomására vannak intézve.”
1848. szeptember 13-án az egyik román képviselő azt javasolta, foglalják bele az erdélyi közigazgatással foglalkozó törvényjavaslat szövegébe, hogy a románok számára is nyitva állanak a minisztériumi állások. Kossuth sajátos érveléssel támogatta a javaslatot: „Ha a múltak viszonyai ollyanok voltak volna, hogy Erdélyben a román ajkúak azelőtt is tökéletesen egyenlőknek mondhatták volna magokat a három nemzettel [magyar, székely, szász],… akkor azon kifejezés, melly a törvényczikkben foglaltat, tökéletesen elég. [Ti. az utalás arra, hogy „az erdélyi… viszonyokat ismerő egyének mindenik ministeriumba a szükséges számmal fognak alkalmaztatni”.] Hanem miután – folytatta Kossuth – csak ugyan úgy áll a dolog, hogy Erdélyben, ha van valakinek panasza a múltra nézve [ebben a vonatkozásban], csak a román ajkúaknak van, tehát csak nekik kell megnyugtatás is. A javaslat tökéletesen kielégítő, de… pleonasmust [szóhalmozást] csinálok inkább, ha megnyugtatást szerezhetek vele. Azt lehetne tehát a §-ba tenni: »a román ajkúakból is«.” De a képviselőház többsége ezt is feleslegesnek tartotta, s azokban a napokban, amikor Kossuth indítványait rendre elfogadta, ezt a javaslatot leszavazta. Talán Kossuth válaszának is tekinthető, hogy miután engedett a parlamenti többség akaratának, harmadnap közlésre bocsátotta a Kossuth Hírlapjában Ioan Dragoş cikkét. A román képviselő – amint azt I. Tóth Zoltán, a magyar–román kapcsolatok történetének kiváló kutatója feltárta – a román nemzetiség elismerésére szólította fel a magyarságot, s reményét fejezte ki, hogy „az egyik, úgy mint a másik, óvakodni fog attól, hogy apró részletességek hiú vágyának az általános állapot biztossága essék áldozatul”.
Erdélyben azonban hamarosan úgy fordult a helyzet, hogy éppen „az általános állapot biztossága” esett múltbeli és időben nem orvosolt sérelmek áldozatául. A százados elnyomatás miatti keserűség mellett az, hogy a jobbágyszabadító törvények fontos részletkérdések tisztázását elnapolták, egyes magyar földesurak pedig nagyon is szákkeblűnek mutatkoztak végrehajtásuk során, felizgatta az elmaradott román parasztság tömegeit. Elég volt az unió ellen tiltakozó, demokratikus Erdélyről álmodó fiatal értelmiségiek felszólítása a román nemzeti érdekek biztosítására, még inkább a Habsburg-hű egyházi vezetőik sugalmazását követő falusi papok fanatizmustól fűtött izgatása ahhoz, hogy az elkeseredett parasztok rohamra induljanak, mégpedig nemcsak a biztos helyre menekült főurak büszke kastélyai, hanem a védtelen udvarházak és a vétlen magyar falvak, mezővárosok békés otthonai ellen is. A helyzet sokban hasonlított arra, amit Kossuth az 1831-es kolerafelkelés idején átélt, de a méretek megnövekedtek, és a tragédia elhárításának eszközei még kevésbé álltak rendelkezésére. A magyarságot s különösen a menten fegyverhez nyúló székelységet önvédelemre, de egyidejűleg a túlkapások kerülésére kellett biztatni. Nem volt könnyű feladat megkísérelni a sorkatonaság kivonását a megbízhatatlan császári tisztek befolyása alól, majd helytállásra ösztönözni a túlerőben levő császári csapatok ellenében, amelyek bizton támaszkodhattak a magyar forradalomtól kiváltságaikat féltő szász városokra.
1848. október 7-én a képviselőház ülésén Ioan Dragoş kifogásolta, hogy Kossuth „oláh lázadás”-ról beszélt, s óvta a túlzott általánosítástól. Kossuth így felelt: „Én bizonyosan számítottam, és számítok… mindazoknak, kik a hazának hű fiai igazságszeretetére, hogy szavaimat nem fogják egy népfajt kárhoztató szónak venni. A dolog úgy áll, hogy felbujtatták a horvátokat, és ezek között is vannak, kik szenvednek a törvényhez és magyarországhozi ragaszkodás miatt, így van a szerbek között és a felvidéken, hol szinte vannak híveink,… Itt van szerb, itt van tót lázadás, itt oláh, itt horvát lázadás, mindegyiket nevén kell nevezni, a nélkül, hogy ez által az egész népet értenők.” Az erdélyi helyzet romlásának aggasztó híreire még az osztrák határra indulása előtt Kossuth felszólította a zendülő románokat a törvényes rend azonnali helyreállítására. Hivatkozott hajdani sérelmeik felszámolására, s megígérte jogegyenlőségük messzemenő elvi és gyakorlati biztosítását. De ebből a felszólításból bizony nem hiányzott a csillapításnak kemény fenyegetéssel, súlyos megtorlás kilátásba helyezésével való társítása sem. Kossuth azonban csak azzal tudta jelentős fordulathoz segíteni a kedvezőtlen erdélyi fejleményeket, hogy a bécsi forradalom leverése után Pestre menekült lengyel generálist, Bem Józsefet honvédtábornokká, majd Erdély katonai főparancsnokává nevezte ki.
S jöttek az önvédelmi háború megszervezésének hétköznapjai. A kortársak tanúságtétele szerint Kossuth dolgozószobájának fél éjszakán át világos ablaka éppúgy arról, az elkövetkező hónapokban végzett szinte önpusztító munkáról árulkodott, mint az a több ezer levél, ügyirat, cikk, nyilatkozat, amit maga írt vagy fogalmazott. S hol volt még a képviselőház rendszeres tájékoztatása, a részvétel a vitákban, a tanácskozás a Honvédelmi Bizottmány tagjaival, a honvédség vezetőivel, a hadseregellátás szervezőivel, a pénzügyek és a külkapcsolatok irányítóival. S mégis bejuthatott hozzá a panaszos közember, mégis – hacsak tehette – személyesen búcsúztatta a harctérre induló menetszázadokat, keresetlen szavakkal egy életre égetve beléjük a kényszerű kockázatot is vállaló hazaszeretetet, ahogy ezt Vajda János szép visszaemlékezéséből tudjuk. Nemcsak a pénzügyminiszteri működése idején kidolgozott, már a közteherviselésre és a maga idején igen progresszív adóztatási elvekre alapozott költségvetési előirányzat bevételeit nem engedte még a háborús körülmények közt sem a lakosság túlterhelésével fokozni, hanem a papírpénz kibocsátásának mértékét illetően is tartotta magát a képviselőháztól nyert felhatalmazáshoz.
Javaslatára a képviselőház Deák Ferencet bízta meg 1848. december l4-én az új büntetőtörvénykönyv kidolgozásával, „összekötve az esküttszéki institutio behozatalával”, magáévá téve a vereség lehetőségére ismét figyelmeztető Kossuth reménységét, hogy „a hol az esküttszéki institutio behozva van, ott a szabadság még az absolutismus járma alatt sincs száműzve”. S intézkedett a nagy ügyek mellett a kicsikben is, fel-felvillantva a vihar idején is a kiküzdeni remélt békés jövendő kívánatos vezetési módszerét. Gondja volt a védelmi munkák közben előkerült régészeti leletek mentésére, az állatgyógyászat megszervezésére, a Nemzeti Színház sorsára és a Margitsziget „népkertté alakítására” éppen úgy, mint arra, hogy a törvényes gyermekekkel azonos elbánásban részesüljenek a házasságon kívül született hadiárvák, s titkon pénzt juttasson a hadifogságba esett Szirmay Pál képviselő Bécsben nyomorgó feleségének.
S jöttek a nagy katonai és politikai problémák. 1848. december 2-án Olmützben a forradalomellenes tábor irányítói lemondatták a trónról V. Ferdinándot, hogy a korábbi ígéretektől mentes ifjú Ferenc Józsefet ültessék a helyére, fittyet hányva a trónváltozással kapcsolatos magyar államjogi követelményeknek. „A királyt trónusától csak a nemzet foszthatja meg – írta lapjában Kossuth –, más senki. Ha más fosztja meg, az a ki megfosztotta, zsarnok… Mi s a nemzet maradunk ma, a kik tegnap voltunk.” (Kossuth Hírlapja, 1848. december 5.) De maradhattak-e? A trónváltozást követően Windischgrätz „legyőzhetetlen” ármádiája átlépte a határt. A dunántúli seregek élére állított Görgey a visszavonulás mellett döntött, s nem tett eleget Kossuth politikai érdekekre is hivatkozó kérésének, hogy legalább kisebb egységek ellenében kíséreljen meg győzelmes csatát vívni. S amikor Perczel ütközetre vállalkozott, magára hagyta, serege érintetlenségét fontosabbnak minősítve, mint a másik sereg sorsát, a főváros megmentésének kísérletét, vagy az ingadozókra és az újrabátorodó felkelőkre gyakorolható politikai hatást.
Kossuthnak nem voltak illúziói a Habsburg-hatalom politikáját meghatározó forradalomellenes erők szándékait illetően, mégsem akadályozta meg, hogy a fővárost megközelítő Windischgrätz táborát az országgyűlés békeküldöttsége, soraiban Batthyány Lajossal, Deák Ferenccel és Lonovics József egri érsekkel felkeresse. A küldöttség sorsa végül is a Kossuth által hirdetett önvédelem híveinek számát gyarapította, hiszen Windischgrätz „feltétel nélküli megadást” követelt, majd elfogatta a békés kiutat kereső Batthyány Lajost. De, ha a békekísérletet nem is akadályozta Kossuth, azt már annál inkább, hogy az ellenség közeledtére az ingadozók szétzüllesszék a képviselőházat, az általa mindenképpen fenntartani kívánt polgári alkotmányosság alapintézményét. Mindenekelőtt a radikális Madarász Lászlóra s az önvédelmi háború veszélyes pontjairól sohasem hiányzó Csányi Lászlóra támaszkodva elérte, hogy nemcsak kimondták, hanem végre is hajtották az országgyűlés és a kormányzati szervek Debrecenbe való átköltözését, ha sok érték, köztük Duschek Ferenc „feledékenysége” folytán az első magyar bankjegyek fedezetére gyűjtött nemesfémkészlet Pesten is maradt.
1849. január 7-én érkezett Debrecenbe Kossuth, a városkapu kálvinista őrének, a foglalkozást jelölő rovatba rótt költői rátalálása szerint: a „magyarok Mózesse”. Azt a munkát folytatta Debrecenben, nehezebb körülmények között, amit Pesten megkezdett; az önvédelem szervezését. Görgey, miután seregével elhagyta a fővárost és január 5-i váci nyilatkozatában elhatárolódott a kormányzat politikájától, a bányavárosok felé, északra húzódott, s a jóformán védtelenül maradt Debrecennel hetekig a kapcsolatot sem vette fel. Örömet csak az erdélyi hírek jelentettek. A székely ellenállás, ha időlegesen meg is tört, magára vonta a császári sereg jelentős részét, és lehetővé tette, hogy Bem tábornok kockázatot vállalva és sikert sikerre halmozva, majd gyenge seregét az újabb székely népfelkeléssel megerősítve január végére felszabadítsa Erdély nagyobbik felét.
Időközben Debrecenben Kossuth a radikálisok, különösen az „árulók” elleni következetes fellépést sürgető Madarász László és a megalkuvásra valóban hajló erők között egyensúlyozott. Az önvédelmi harc folytatásának alkotmányos feltételeit – hite szerint – egyedül biztosító többség támogatásának megtartásáért küzdött. Az ellenséggel való összejátszást, a tettenért árulást nem fedezte, megbocsáthatatlan, az önvédelmi háborúban halállal büntetendő véteknek tartotta. De a politikai ellenvéleményt, ha az a polgári értelemben vett alkotmányos küzdelem szabályait nem sértette, tiszteletben tartotta, s nem engedte az árulással azonosítani. Még akkor sem, amikor politikai ellenfeleinek egy része már-már a tényleges árulás útjára lépett. Száműzetésének első keserűségében, 1849. szeptember 12-én kelt nevezetes levelében is arról írt, képtelennek érezte magát arra, hogy a „belárulás” politikai előzményeit a terror eszközeivel számolja fel: „Talán ha Robespierre lettem volna. De az lenni nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan.” Maradt az egyensúlyozás. Egyfelől a rögtönítélő bíráskodás bevezetése az ellenséggel való tényleges együttműködés büntetésére, még egy Deák Ferenc igazságügy-miniszter által 1848 nyarán készített szabályzat parlamenti elfogadtatásával, másfelől nyilatkozat, hogy a nemzet a történtek ellenére kész törvényes alapon a békére.
Kossuth nevezetes, 1849. február 12-i békeajánlata nem olyan értelemben volt taktikai jellegű, hogy másnak az elfogadását ajánlotta a nemzetnek, mint amit helyesnek tartott. Véleménye valóban az volt, hogy Magyarország önkormányzatának, a forradalmi vívmányok épségének elismerése esetén visszaállítható az 1848. tavaszi kompromisszum, illetve annak javított kiadása. Megtette nyilatkozatát, hogy megnyugtassa a békét jogvesztés nélkül keresőket. De nem volt kétsége az iránt, hogy a Habsburg-hatalom nem adja meg a kért biztosítékokat. Beszédének legfontosabb része így hangzott: „Ha azt kérdik tőlem, miképen akarom, vagy pedig miként akarná a honvédelmi bizottmány Magyarország dolgait bevégezni, erre nézve mint politicai kérdésre nem tudok felelni,… mert nem ismerem a körülményeket, mellyek közt Magyarország állapotát bevégezni kell, tehát nem tudom, miképen lehet bevégezni. Nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, ti. óvakodni attól, hogy [a] jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, mellyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát a képen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen. Hogy a nemzet bölcsessége és a körülmények szerint akként intézhesse el dolgait, mint legjobb és legtanácsosabb. Ha tehát a ház… azt kérdi: mit akar a kormány, s micsoda politicát követ? azt mondom: követi azt a politicát, hogy védeni kívánja a hazát igazságtalan megtámadás ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és szabadsága alapján úgy egyenlítetthessenek ki, mint a körülmények szerint kiegyenlíteni legtanácsosbban lehet… Ehhez még azt adom, hogy jövőre nézve mi a politicát illeti ismerem a kormánynak kötelességét, hogy bármi is történjék velünk, soha semmi esetben nem engedi Magyarország ügyeit ollyan irányba sodortatni, akárki által is, hogy akárminő egyénnek akár egyénisége, akár politikája decidáljon [döntsön] a nemzet sorsa felett, hanem hogy mindenkor a nemzet maga decidáljon.” Kossuth 1849 februárjának derekán egyfelől nyitva hagyta egy új kompromisszum megkötésének lehetőségét, másfelől elutasította a diktatúrának még a gondolatát is. S míg az utóbbihoz a küzdelem végnapjáig ragaszkodott, az előbbit, a békés megegyezés lehetőségéről mondottakat hamarosan, a bekövetkező új fejlemények miatt, felül kellett vizsgálnia.
Február végén az 1830-as lengyel szabadságharc hírneves vezére, Dembiński fővezérlete alatt egyesültek a Görgey, Klapka és Perczel által vezetett magyar hadtestek, átkeltek a Tiszán és Kápolnánál megütköztek a császári fősereggel. A csata inkább döntetlenül, mintsem vereséggel végződött, minthogy azonban a honvédsereg visszahúzódott a Tisza mögötti kiindulóállásaiba, Windischgrätz fényes győzelemről küldött jelentést az udvarnak. Ez elég volt Schwarzenberg herceg miniszterelnöknek ahhoz, hogy megtegye a régóta előkészített lépést. A Bécsből a forradalom után Kremsierbe parancsolt birodalmi parlamentet katonai erővel feloszlatta, szemérmetlenül arra hivatkozva, hogy nem tett eleget „alkotmányozó” feladatának, noha készen állt az osztrák császárság történetének eladdig leggondosabban kidolgozott liberális alkotmányjavaslata. Egyidejűleg pedig az ifjú császár nevében oktrojált, parancsolt alkotmánnyal ajándékozta meg a birodalom „egyenjogúakká” nyilvánított népeit, csak éppen a bőven mért liberális jogok élvezetének a biztosítékrendszere hiányzott. Nem is szólva arról, hogy életbe léptetésének előfeltételéül a „rend” helyreállítását, mindenekelőtt a magyar „lázadás” leverését szabta. Magát Magyarországot az oktrojált alkotmány tartományokra tördelve kívánta beolvasztani az egységesen kormányzandó birodalomba.
Ezek a fejlemények éles fordulatot hoztak Kossuth politikájában. Neki ugyan korábban sem voltak illúziói a Habsburg-hatalom politikai szándékait illetően, de az oktrojált alkotmány megerősítette eltökéltségét a küzdelem folytatására, és érveket adott számára az ingadozók meggyőzésére. Hiszen mit várhatott Magyarország attól a hatalomtól, amely nemcsak széttagolását és beolvasztását tűzte ki céljául, hanem saját fővárosának ostrom által történt bevételével sem elégedve meg, az „alkotmányozó” feladatait teljesítő saját parlamentjét is katonai erővel kergette szét, amott kivégzőosztag elé állítva, emitt túszokat szedve egyeseket a nép választottjai közül?
Az olmützi fordulattal egyidőben Kossuthnak súlyos válságot kellett áthidalnia. A tisztikar túlnyomó többsége – a kápolnai balsikerre hivatkozva – megtagadta az engedelmességet Dembińskinek. Mivel Szemere kormánybiztos tehetetlennek bizonyult, Kossuth személyesen utazott a tiszafüredi főhadiszállásra rendet teremteni. Most bosszulta meg magát igazán, hogy az udvar olyan hatékonyan akadályozta a hazai tisztképzést. A bécsi hadiakadémiát járt, a polgári kormányzat ellen berzenkedő hivatásos tisztek klikkszelleme összetalálkozott a „lengyelek”, „az idegenek” elleni nemzeti szűkkeblűséggel, és arra vezetett, hogy a parancsnokhiány súlyos következményeivel számoló Kossuth végül is – érthető, de jóvátehetetlen hibát követve el – az országgyűlés és a forradalmi kormányzat iránti hűségét most buzgón hangoztató Görgey kezébe adta a fősereg vezéri pálcáját.
S ami azután következett – egy ideig legalábbis – indokoltnak mutatta a döntést. Igaz, mindenekelőtt Damjanich János, Aulich Lajos, Kiss Ernő, Nagy-Sándor József és más parancsnokok meg a parasztokból, diákokból, mesterlegényekből, nemes és polgár fiúkból kerekedett honvédség páratlan hősiességének eredményeként, a fősereg csapást csapás után mérve az ellenségre, alig egy hónappal a tiszai átkelés után Pest alá ért.
A tavaszi hadjárat páratlan sikersorozata még csak kibontakozóban volt, amikor megérkezett az olmützi császári manifesztum híre. „Általa minden kötelék, egy kiegyezés minden lehetősége szét van tépve” – írta Kossuth már 1849. március 17-én Bem tábornoknak. Az olmützi határozatok – szerinte – végképp bebizonyították, hogy nem remélhető többé Magyarország önkormányzatának realizálása az 1848-as törvényekbe foglalt politikai kompromisszum alapján. Kossuth felszámolandónak ítélte a felemás államjogi helyzetet. Annál is inkább, hiszen az adott körülmények között a törvényalkotást megbénította a királyi szentesítés hiánya, a végrehajtó hatalom polgári értelemben vett alkotmányos gyakorlását s általa az államberendezkedés szükséges megújítását pedig sokban korlátozta, hogy az önvédelmi háborút folytató országnak nem volt államfője, akinek joga lett volna új, a parlamentnek felelős kormány kinevezésére. Kossuth visszautasította a radikálisok ajánlatát, hogy diktátorként ragadja magához a hatalmat, noha tisztában volt vele, milyen erős ingadozás mutatkozik a képviselők soraiban. Úgy vélte, az olmützi határozatok ráébresztik a jószándékú bizonytalankodókat, hogy az ábrándok világába tartozik alkotmányos alapon megbékélést remélni a Magyarországnak a birodalomba olvasztását elrendelő és a saját parlamentjét is feloszlató Habsburg-hatalommal, annál is inkább, hiszen szárnyra keltek már a hírek az udvarnak a cárhoz intézett segélykéréséről is. A megalkuvásra törekvők háta mögött pedig a visszavonulás hídját kívánta felégetni. Abban bízott, hogy Magyarország állami önállóságának kinyilvánítása után a tavaszi hadjárat sikereitől is fellelkesült ország olyan új képviselőházat választ, amely következetesebb támogatója lesz az önvédelmi háború folytatásában és a polgári átalakulás kiteljesítésében. Így írt terveiről 1849. április elsején Csányi Lászlónak: „itt van az idő, hogy a nemzet nyilatkozzék, s ezzel minden intrigának útja vágassék. S az orosz interventiónak felkérése, s a martius 6-kai manifestum által Magyarországnak eltörlése után ezen nyilatkozat más nem lehet, mint az, hogy 1-ő Magyarország minden hozzá tartozókkal, úgy territorialis, mint álladalmi integritásában sérthetlen, osztatlan, önálló és független. 2-or az Ausztriai ház, mint hitszegő és honáruló, Magyarország feletti uralkodásból örökre kizáratik. 3-or ideiglenes kormány alakíttatik. 4-er az országgyűlés bevégezvén missióját, új választást rendel s Constituantot [alkotmányozó nemzetgyűlést] hív össze, melly a nemzet jövendő organismusát megállapítsa.”
Kossuth tiszti gyűlésen tárta tervét a honvédsereg vezetői elé. Nagy-Sándor és mások helyeslését egyetlen ellentmondó hang sem törte meg, így Kossuth – mint Varga János helyesen értelmezte – abban a meggyőződésben tért vissza Debrecenbe, hogy a független államiság megteremtését és a trónfosztást a hadsereg vezetői is támogatják. Kossuth április 13-án az országgyűlés két házának együttes zárt ülésén ismertette függetlenségi nyilatkozat kibocsátásának tervét. Vita kerekedett, amelyben ugyan többen szóltak az előterjesztés mellett, mint ellene, de a tényleges erőviszonyok nem tárultak fel. A képviselőház másnapi, április 14-i nyilvános ülésén előbb Ioan Dragoş, majd Besze János képviselő szólította fel társait, hogy a református kollégium szűk imaterméből, ahol szokás szerint üléseztek, vonuljanak át a Nagytemplomba, amelyet a küszöbönálló nagy fontosságú esemény kiszivárgott hírére már meg is töltött Debrecen népe. Miután a képviselők átvonultak és a számukra szükséges padsorokat az elnöklő Almásy Pál kiüríttette, Kossuth lépett a szószékre és részletes indoklás kíséretében azt javasolta, hogy „mondassék ki a nemzet nevében határozatilag:
1-ször: Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik, és ezen egész status területi egység feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.
2-szor. A Habsburg-lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtóli elszakítását, és az ország önálló status életének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, s e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét úgy a pragmatica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, melly kétoldalú kötések alapján közötte s Magyarország és tartományai között fennállott: ezen hitszegő Habsburg-lotharingiai ház Magyarország, a vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden országok, részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, és az ország területéről, s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik…
3-szor. Midőn a magyar nemzet elidegeníthetlen természetes jogánál fogva az európai statuscsaládba önálló s független szabad statuskint belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy minden más statusok irányában, ha saját jogai nem sértetnek, békét és barátságot tartani, s különösen azon népekkel, mellyek ezelőtt velünk egy fejedelem alatt állottak, valamint a szomszéd török birodalmi [ez a román és szerb fejedelemségekre vonatkozott] és olasz tartományokkal jó szomszédságot alapítani s folytatni, s a kölcsönös érdekek alapján barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata.” Majd kijelentette, hogy „kormányrendszereket kidolgozni minden részleteiben nem egy percznek, nem egy napnak feladata; és a nemzetnek kötelessége, midőn egy nemzet jövendő kormányzatformái felett határoz, magát kellőleg tájékozni nemcsak fent, hanem tájékozni egyszersmind az európai nemzetek és conjunctúrák [itt: a viszonyok alakulása] irányában, miszerint mindenek felett ollyat tegyen, ami szabadságát és függetlenségét az országnak megóvja és biztosítja; s egyszersmind ezzel kapcsolatban tegyen ollyat, tegyen annyi jót, amennyi jót csak tenni a körülmények gondos megfontolása enged. Én amondó vagyok, hogy e nemzetnek jövendő kormányformáit is senki más, mint csak a nemzet képviselői határozhatják meg. Amelly perczben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lenni e nemzetnek, aki bármelly hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre uraim vigyázzanak Önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga. Hanem addig, míg a nemzet képviselői a körülmények megfontolásával a jövendő kormányzati rendszert minden részleteiben kidolgozandják, az országban kormánynak lenni kell.” Majd javaslatát részletesebben is megokolva, a következőket indítványozta:
„4. Az ország jövendő kormányzati rendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani, addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egyetemes kiterjedésében egy kormányzó elnök fogja a maga mellé veendő ministerekkel úgy saját magának, mint az általa kinevezendő ministereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett kormányozni.
Méltóztassanak ezen indítványokat aként venni, hogy én itt elveket akartam csak kimondani, nem pedig az egész nyilatkozványt, mellyet a netán ma hozandó határozatok nyomán kell formulázni, s ezért még szükségesnek látnám, hogy:
5. Ezen határozatokban foglalt elveknek nyilatkozványba foglalása és fogalmazása három tagbóli választmányra bízassék.„
Ezután felszólította képviselőtársait, hogy „félretévén minden tekintetet a világon, pusztán isten és önlelkiisméretöktől s a haza iránti kötelességüktől kérve számot, vegyék bírálat s ítélet alá ezen indítványokat”.
Kossuth felszólítása ellenére az ország függetlenségét, a trónfosztást és a szomszéd országoknak szövetséget ajánló pontokat ellentmondás nélkül, „általános többséggel” fogadta el a képviselőház. A „békepárti” emlékírók később arra hivatkoztak, hogy a „becsődített” nép jelenléte tette lehetetlenné a javaslatok megvitatását, tiltakozásuk előterjesztését. Ennek ellentmond, hogy éppen a kormányzóelnök megválasztására tett javaslat kapcsán két „békepárti” képviselő szabályos parlamenti vitát kibontakoztató érdemleges kifogásokat emelt, anélkül, hogy bármelyikőjüknek is a hajaszála görbült volna. Kossuthot – a jegyzőkönyv szavai szerint – „az egész ház” közfelkiáltással választotta kormányzóelnökké. (Csak sajnálni lehet, hogy Kossuth most biztos többsége tudatában sem kérte azt, amit Pest megye követévé választásakor megtett, ti. a szavazatok összeszámlálását.) A nevezetes ülés Kossuth azon kijelentésével ért véget, hogy „addig, míg… nem mondhatom el azt, hogy a nemzet már tökéletesen biztosítva van, addig… ha Önök úgy parancsolják, leszek kormányzó elnök. De az örökké való istenre, önbecsületemre esküszöm, azon perczen túl egy pillanatig sem, nem semmi egyéb, mint szerény és szegény magán polgár.”
A képviselőház által választott bizottság tagjai, Kossuth, Szacsvay Imre és Gorove István a felsőház által kiküldött Horváth Mihály csanádi püspökkel, a neves történetíróval és Hunkár Antal főispánnal együtt fogalmazták meg a Függetlenségi Nyilatkozat tervezetét. Zárt ülések során vitatta meg és módosította az országgyűlés Kossuth előterjesztését, majd az eredeti alapelvek sérelme nélkül április 19-én törvénybe iktatta a Függetlenségi Nyilatkozat végleges szövegét.
A Nyilatkozat megfogalmazóinak az a reménysége, hogy „a művelt világ minden népei… a magyar nemzetet, mint független önálló nemzetek sorába egyik testvéröket… barátsággal és elismeréssel fogadandják”, nem volt teljesen alaptalan, de a rokonszenv nem bizonyult elég hatékonynak, s jórészt késve érvényesült. Az olasz szabadságharcosok és a délnémet felkelők együttérzése, sőt a velencei köztársasággal formálisan megkötött megállapodás is gyakorlatilag keveset nyomott a latban. A francia ellenzék önmagán sem tudott segíteni. A későn ébredt angliai rokonszenv, bármilyen viharosak voltak egyes megnyilvánulásai, még ahhoz is kevés volt, hogy feszélyezze a trónfosztástól és a cári intervenciótól egyaránt idegenkedő, de a Habsburg-hatalmat még az európai egyensúly elemének tekintő s iránta jóindulatú semlegességet tanúsító angol kormányt. Az Amerikai Egyesült Államok pedig túlságosan messze és hatalompolitikailag elszigetelt volt ahhoz, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat által ott valóban nagy erővel feltámadt rokonszenv még időben gyakorlati segítséghez juttathatta volna a magyar önvédelmi háborút. Pedig az nagyon is rászorult minden támogatásra. Hiszen a Habsburg-hatalom a tavaszi vereségek idején a cártól kért katonai segítséget egyre jobban sürgette. S noha a Függetlenségi Nyilatkozat semmiképpen nem volt okozója a cári intervenciónak, siettetésére jó érvül szolgált.
Ellentmondásosak voltak a Függetlenségi Nyilatkozat belpolitikai következményei is. Azzal, hogy Kossuth elhárította a radikálisok forradalmi diktatúra megteremtésére vonatkozó ajánlatát s nem állta útját annak, hogy a „békepártiak” által politikai okokból gyűlölt Madarász Lászlót erkölcsileg lehetetlenítsék, közvetve meggyengítette saját helyzetét. Így képtelenné vált arra, hogy eredeti programját végrehajtva a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadtatása után feloszlassa a régi országgyűlést és olyan újat választasson, amelyik képes lesz Magyarország polgári átalakulásának alkotmányos kiteljesítésére és az önvédelmi háború következetes támogatására. Félmegoldásokra kényszerült, minthogy – hosszú viták után –beleegyezett a kormányzóelnöki jogkör olyan szabályozásába, amely a hatalommegosztás egykorú normái szerint kivételes túlsúlyt biztosított a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó fölött. Igaz, ezt némiképpen ellensúlyozta páratlan népszerűsége s a részletkérdések átmeneti szabályozatlansága, politikai hatékonysága mégis csorbát szenvedett a korábbihoz képest.
Az új felelős kormány személy szerint kiváló férfiakból állt; túlnyomó többségük őszinte híve és támogatója volt Kossuth politikájának. Nem úgy Szemere miniszterelnök, aki féktelen becsvággyal törekedett arra, hogy minél több hatalmat összpontosítson a saját kezében. Kossuthtal egyetértésben hangsúlyozta az elért eredmények megszilárdításának, sőt a továbblépésnek szükségességét, de valójában sokkal következetesebb volt a forradalmi eszközök félrevetésében, mint a forradalmi átalakulás kiteljesítésében.
Több mint szimbolikus jelentősége volt annak a rendeletnek, amit hosszú előkészítő munka után, április 19-én, a Függetlenségi Nyilatkozat törvénybe iktatásának napján bocsátott ki Kossuth a jobbágyfelszabadítás végrehajtásával kapcsolatban tisztázatlanul maradt legfontosabb kérdések szabályozására. Az „úrbériség” fogalmának tágító újraértelmezése szabadnak nyilvánította a volt földesurak egy része által további szolgáltatásokra kényszeríteni, illetve földjétől megfosztani kívánt zsellérrétegek túlnyomó többségét. Emellett általános alapelvvé tette, hogy a volt földesúrnak kell bizonyítania minden parasztkézen levő s visszakövetelt földdarabról, hogy valóban polgári jellegű bérletként adta használatba, s mindaddig a paraszt háborítatlan birtokában hagyta a vitatott területet. Noha Kossuth rendelete a jobbágyfelszabadítás 1848 tavaszán és őszén tisztázatlanul hagyott problémáit túlnyomó részben a parasztság érdekeit messzemenően figyelembe véve szabályozta, nagyon sajnálatos, hogy az országgyűlés erejéből már nem futotta a Vukovics igazságügy-miniszter által benyújtott s az átfogó rendezést célzó javaslat törvénybe iktatására.
Kossuthtal egyetértésben, de elsősorban Vukovics érdeméből kezdődött el az igazságszolgáltatás átszervezése, és született meg a testi büntetést végre egyértelműen eltiltó rendelet.1849 májusában készült el a zsidók jogegyenlősítését célzó törvényjavaslat, amely Kossuth alapelveinek megfelelően feltétel nélküli volt, azaz minden „megtelepedett” hazai zsidóra vonatkozott, és az összeolvadás előmozdítása érdekében nemcsak vallási és társadalmi reformra buzdította a zsidóságot, hanem lehetővé kívánta tenni a vegyes házasságot a polgári házasság intézményesítésével, amivel a dualista parlament a század végéig késedelmeskedett. A javaslatot, amelynek indoklása kiemelte a hazai zsidóság érdemeit „hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül”, július végén iktatta törvénybe az országgyűlés.
Kossuth az országgyűlés többségének ellenkező állásfoglalása folytán nem tudta megvalósítani az új választások útján „alkotmányozó” nemzetgyűlés összehívására irányuló tervét. A független és polgárosult Magyarország írott alkotmányának megszerkesztése csak formálisan talált gazdára egy kis bizottságban, amely – eddigi ismereteink szerint – érdemleges munkát nem végzett. Kossuth eredeti tervének elejtése együtt járt a nemzetiségi kérdésben olyannyira szükséges magas szintű új kezdeményezés késedelmével. Kossuth az állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett mindenekelőtt a demokratikus önkormányzattal bíró helyhatóságok (megyék, városok) közéletének keretei között kívánta a nemzetiségieket is részesíteni a politikai hatalomban, az alkotmány által szabályozandó módon. Minthogy az államberendezkedés alkotmányos újjárendezése elmaradt, csak nyilatkozatok, megbékélési tervezetek, illetve részleges és ideiglenes intézkedések születtek. – Több külföldön működő magyar diplomata, leghatározottabban Teleki László, már Magyarország állami függetlenségének kimondásával egyidejűleg szükségesnek ítélte egy haladó nemzetiségpolitikai nyilatkozat közreadását. A kérdés égető voltát Kossuthék is felismerték, de a területi integritáshoz ragaszkodva nehezen értettek szót a nemzetiségi politikusokkal, hiszen azoknak többségére még hatottak a Magyarország tartományokra bontását elrendelő császári oktrojált alkotmány ígéretei. Így csak súlyos késedelemmel, 1849. július 14-én született meg a havasalföldi forradalom tapasztalt politikai vezetője, Bãlcescu és Kossuth „megbékélési tervezete”, sőt felszólítása „a szabadság védelméért” közösen vívandó küzdelemre. Az összefogási kísérleteknek ez a kései sikere – mint azt I. Tóth Zoltán kimutatta – már csak fegyverszünetet eredményezett az erdélyi hegyek között. S azt, hogy a végrehajtás lehetősége nélkül, de örök emlékezetül, minden későbbi nemzetiségi elnyomás feszélyezőjeként 1849. július 28-án a képviselőház jogszabály jellegű határozatban nemcsak szabaddá és a megyegyűlések szintjéig egyenjogúvá tette a magyar „mint diplomaticai nyelv” mellett „az országban divatozó minden más nyelvek” használatát, hanem Svájcon kívül elsőként Európában alapelvvé emelte „minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése” biztosításának demokratikus követelményét.
De már késő volt. A tavaszi hadjáratot lezáró diadal, Buda bevétele egybeesett a katonai helyzetben bekövetkezett fordulattal. S nem is véletlenszerűen. Pest visszavétele és a körülzárt Komárom felmentése után Kossuth maga is Buda felszabadítására buzdította Görgeyt. Amikor azonban tudomására jutott, hogy buzdítását a fősereg vezére nem kevés önkényességgel úgy értelmezi, mint utasítást a vert ellenség üldözésének abbahagyására, már hiába követelte a taktikai sikersorozat stratégiai győzelemmel való betetőzését. Görgey Buda alatti hosszas táborozása nemcsak Bécs esetleges elestének szégyenétől mentette meg a Habsburg-hatalmat, hanem lehetővé tette, hogy újjászervezze hadseregét a már korábban hivatalosan is bejelentett cári segítség megérkeztéig.
A két oldalról támadó, kétszeres fölényben levő ellenséggel szemben a honvédseregnek csak akkor lehetett kilátása sikeres helytállásra, ha időben összpontosítva erőit külön-külön mérkőzik meg a császári és a cári sereggel. Görgey azonban a megfelelő erőfölény biztosítása előtt bocsátkozott harcba a Dunántúlra benyomult császári seregekkel, és két csatát elvesztett. Erre Kossuth azt javasolta, hogy a bevehetetlennek ítélt Komárom védőseregével késleltetve a császáriak előnyomulását, Görgey főserege sietve egyesüljön a cári erőkkel szemben álló csapatokkal, majd siker esetén ugyancsak egyesülten forduljanak szembe Haynau seregével. Görgey azonban politikai ingadozása által is befolyásolt sértődöttséggel (hiszen a fősereg vezérlete és a Szemere-kormányban elnyert hadügyminiszteri tárca mellé nem kapta meg annyira áhított kinevezését országos főparancsnokká) előbb vitatkozott, azután engedelmességet ígért, majd parancsot szegett. Ezért történt, hogy Petőfi – aki persze mit sem tudott Görgey egymásnak ellentmondó üzeneteiről – magát Kossuthot hitte csalárdnak, hiszen arra szólította fel, hogy írótársaival együtt mozgósítsa a népet a fővárosért vívandó csatára, majd mégis kardcsapás nélkül rendelte el a főváros kiürítését.
Mire Görgey a fősereg élén óriási késedelemmel megérkezett a haditanács összpontosítási határozatában megjelölt Maros-vonalra, a cári és császári seregek összehangolt hadműveletei rendre felmorzsolták a kisebb-nagyobb magyar seregtesteket. Görgey, a személye iránt hűségre szoktatott s immár az egyetlen ütőképes sereg vezéreként a helyzet ura lett a magyar oldalon. A tábornok már délre vonulása idején kapcsolatot keresett a cári seregek parancsnokaival. S nem állt egyedül e téren. A kétségbeejtő helyzetben – Kossuth hozzájárulásával – Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter is megtette ezt. Míg azonban Kossuthék, kevés reménnyel ugyan, de azokat a feltételeket szerették volna kipuhatolni, amelyek mellett egy Magyarország önkormányzatát biztosító fegyverszünet megköthető lenne, Görgey sokkal kevesebbel, a lovagias bánásmód puszta reményével is beérte. Amikor augusztus 11-ére virradó éjszaka megérkezett az aradi várba Dembiński temesvári csatavesztésének híre, a hatalom átadására és lemondásra szólította fel Kossuthot.
A minisztertanács döntése alapján Kossuth kinevezte Görgeyt „minden seregnek fővezérévé”, hivatalosan megbízta a cári seregek főparancsnokságával megkezdett tárgyalások folytatására, és kijelentette, hogy a magyar kormányzat kész elfogadni azt, amit a cár „a nemzet törvényes alkotmányának s jogainak úgy, mint minden egyes polgár személyének és vagyonának biztosítására… meghatároz”. Görgey azonban nem érte be ennyivel, s a következő felszólítást intézte Kossuthhoz: „Kormányzó úr, a minister elnök úr ellenjegyzése mellett engem az ellenséges hadsereggeli egyezkedésre felhatalmazó levelét vettem, minthogy ezen felhatalmazás azonban a kívánt s közös hazánk jövőjét biztosító czél elérésére nem elégséges, és én arra, hogy azt a mit a nemzet számára megmenthető, megmenthessem, elkerülhetetlen szükségesnek tartom, hogy a jelen kormány lépjen le, s én ruháztassam fel a polgári s katonai legfőbb hatalommal, tehát ezennel felkérem kormányzó urat, méltóztassék ekkép mielébb határozni, ezen határozatát vélem, s a községgel [nyilván: közönséggel] is tudatni, hogy annak következtében minden késedelem nélkül azon lépéseket megtehessem, melyek egyedül képesek a nemzet jövőjét biztosítani, s azt a végromlástól még nem késő megmenteni.” Az egyetlen ütőképes sereg vezérének magabiztos hangja, ugyanakkor fogadkozása, hogy minden lehetőt megtesz a haza megmentésére, nehéz helyzetbe hozta Kossuthot. Annál is inkább, hiszen Csányi László közlekedésügyi miniszter, akinek elvhűségében és hazafiságában kételkedni oka soha nem volt, őszintén hitelt adva Görgey ígéreteinek, külön levélben erősítette meg, hogy a tábornok „nem tsak vezérlete alatt lévő seregének, de a nemzetnek szent ügyét is szem előtt tartandja intézkedéseiben”, majd Aulich és Vukovics minisztertársaival együtt közös levélben bejelentette lemondását. Ilyen előzmények után ítélt úgy Kossuth, hogy eleget kell tennie Görgey követeléseinek. A még elérhető három miniszter (Csányi, Vukovics és Horváth Mihály) ellenjegyzésével lemondott, és felhatalmazást adott Görgeynek a politikai és katonai teljhatalom gyakorlására: „A jelen körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása körül csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni: ezennel a ministerek többségének indítványára is úgy magam, mint a ministerium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, míg a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat Tábornok Úrra ruházom. – Megvárom Tábornok Úrtól, s azért isten, a nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status életének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja.”
Kossuth számára csak a menekülés kínált lehetőséget a további cselekvésre. Menekült tehát, magára vonva a kiváltságaikat visszasírók mellett immár az értetlenek és a bűnbakot keresők átkait is, de megőrizve milliók szeretetét és belé vetett reményét.