Küzdelem az önkényuralom felszámolásáért
és Magyarország demokratizálásáért

1849. szeptember 12-én, alig egy hónappal azután, hogy Görgey elnyerte a teljhatalmat, majd minden fogadkozása ellenére „feltétel nélkül” letette a fegyvert, Kossuth így okolta meg menekülését: „Én magam előtt a választás kettő közt állott, a halál nyugalma s a hontalanság irtózatos kínjai közt, amahoz vonzott az annyi viszontagsággal terhelt s örömet alig ismert élettől undor. Emezt parancsolá a hazafiúi, keresztényi, családapai kötelesség. Megfontolván, hogy ép a szerencsétlenség legfőbb fokán kell leginkább iparkodnunk az európai diplomatia útján valamit tenni hazánkért, hogy megtartsa az életnek valamelly elemeit a jövendő számára – ezen közbenjárásra Anglia a tevékenység egyedüli tere – azért hát a számkivetést választám, s át jöttem török földre, olly czélból, hogy Törökországon át Londonba siessek.”

Kossuthnak azonban két nehéz esztendőt Törökországban internáltként kellett eltöltenie, mielőtt a cselekvés terének remélt Angliába juthatott volna. A bolgár föld két városa, Vidin és Sumla (Kolarovgrád) csak átmenetileg nyújthattak szállást a menekültnek. A török kormány angol biztatásra megtagadta ugyan Bécs és Szentpétervár kiadatási kérelmének teljesítését, de arra kényszerült, hogy Kisázsia mélyére, a távoli Kütahyába vitesse Kossuthot számos követőjével együtt. Korábban csatlakozott hozzá a szerb kormányzat segítségével kiszöktetett felesége, majd a nemzetközi közvélemény nyomására nagy sokára szabadon bocsátott három gyermeke is.

A számkivetett Kossuth személyi biztonságát orgyilkos kísérletek veszélyeztették, lelki egyensúlyát pedig az önvédelmi háború leverése okozta megrázkódtatás. Hosszabb időbe telt, amíg levonta a küzdelem önkritikus elemektől sem mentes legfőbb tanulságait: nélkülözhetetlen mind az önrendelkezési törekvések nemzetközi hatalmi hátvédjének, mind az együttélő népek megbékélésének és összefogásának a biztosítása.

Giuseppe Mazzini, a római köztársaság száműzött elnöke, az olasz republikánus egységmozgalom vezetője ismételten felszólította az internált Kossuthot, hogy csatlakozzék az általa, több más polgári demokratikus forradalmárral Londonban megalakított Európai Központi Demokratikus Bizottsághoz. Kossuth, ha voltak is fenntartásai Mazzini túlságosan elvont alapelveivel és sokban taktikátlannak ítélt módszereivel szemben, nem maradt mentes „forradalomcsináló” politikája hatásától. A szocialista törekvésektől való éles elhatárolódása mellett mindenekelőtt ezért illette őt is a forradalom alatti szerepét nagyra értékelő Marxék éles bírálata. Mazziniék ugyanis mellőzték a forradalmi helyzet kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeit, azt remélték, hogy a tömegekhez fegyvereket juttató titkos szervezeteik olyan felkeléseket robbanthatnak ki, amelyek kellő politikai időzítés esetén sikeres felszabadító háborúba vonhatják az elnyomott európai népeket.

Kossuth az olasz–magyar együttműködésnek tulajdonította a legnagyobb fontosságot, hiszen mindkét nemzet felszabadulási törekvéseinek útjában az a Habsburg-hatalom állt, amely uralmát nem utolsósorban az elnyomott nemzetek fiaiból toborzott hadseregek egymás területén való állomásoztatásával tartotta fenn. Miután megbízottai útján meggyőződött az itáliai titkos szervezkedés igen előrehaladott voltáról, annál is inkább engedett az emigrációból és hazulról érkező azon sürgetéseknek, hogy járuljon hozzá a hazai ellenállási szervezkedés megindításához, mert maga is égett a tettvágytól, s nem kevéssé Mazzini hatására, bízott a forradalmi kezdeményezés sikerében. Azt azonban Kossuth határozottan helytelenítette, hogy Mazzini előre időzíteni kívánta 1851-re, legkésőbb 1852-re a felkelések sorozatának egyidejű kirobbantását. Még kisázsiai internáltként is sok vonatkozásban reálisabban ítélte meg a lehetőségeket, mint Mazzini. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy kezdeményezésük időpontjának meghatározásában mindenekelőtt az orosz–török viszony alakulására kell figyelemmel lenniök, mivel a két hatalom közti feszültség soká el nem odázható háborús konfliktust érlel. Tekintettel a nyugati nagyhatalmak érdekeltségére a tengerszorosok megvédésében, ha az elnyomott népek a háborús konfliktus megfelelő fázisában kezdik meg egybehangolt akciójukat, a cári hatalom minden bizonnyal képtelen lesz intervenciós szerepét megismételni. – Kossuth tehát a nemzetközi helyzet remélt kedvező fordulatáig a felkelés politikai és katonai előkészítését tekintette a közvetlen feladatnak.

Időközben hazai ellenállók ajánlásával Makk József tüzér ezredes, a pákozdi győzelem egyik kivívója kereste fel Kossuthot Kütahyában. Megbízást kért és kapott tőle titkos szervezet kiépítésére. A sokágú szervezkedés, melynek Erdélyben nyúltak a legmélyebbre a gyökerei – mint azt Lukács Lajos, Károlyi Dénes és mások feltárták –, gyorsan lelepleződött. A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek többségét azután hozták, hogy Mazzini – Kossuth felhatalmazása nélkül az ő nevét is használva – 1853. február 6-án sikertelen felkelést robbantott ki Milánóban, alig néhány nappal később pedig Libényi János szabólegény megsebesítette Ferenc Józsefet. A titkos szervezkedés tragikus felszámolása és a milánói felkelés vérbe fojtása mind a hazai elégedetleneket, mind Kossuthot és száműzött követőit a mazzinista módszerek elejtésére késztette. Az ellenállás aktivizálásának kudarcba fulladt kísérlete, amely odahaza legfeljebb az önkényuralom áldozatául esett szervezkedők iránti részvétet biztosíthatta, a világnak pedig csak annak a jelét adhatta, hogy Magyarország népe nem tűri szótlanul a jogfosztó és beolvasztó intézkedéseket, az emigrációt honfitársai sorsának könnyelmű kockáztatása vádjával terhelte. Olyan váddal, amivel a legkönnyebben az önkényuralom kiszolgálói dobálództak, de ami nagyon is súlyosan nehezedett a lehetőségek elmulasztását kockáztató túlzott óvatosság és a veszélyekkel is járó kezdeményezés felelősségének dilemmájával oly sokat küzdő Kossuthra s legjobb társaira. A szervezkedés felszámolása nagy hátránnyal járt a nemzetközi helyzetben ténylegesen bekövetkezett és kedvező fejlemények lehetőségét magukban rejtő változások kihasználása szempontjából is.

Az önkényuralmi terror, a törökországi internáltak kiadatása és a Habsburg-birodalomba formálisan már beolvasztott Magyarországnak egyidejűleg a Német Szövetségbe való bekebelezése ellen sikerrel emelték fel tiltakozó szavukat a Kossuthtal Kütahyában is kapcsolatot tartó párizsi és londoni magyar diplomaták, élükön Teleki Lászlóval és Pulszky Ferenccel.

A magyar ügy megértetése és a megoldandó nagy nemzetközi kérdések sorába való emelése érdekében Kossuth tette és érte el a legtöbbet. Törökországi internáltsága idején, majd 1851 őszén, amikor az Egyesült Államok kongresszusának határozata alapján amerikai hadihajó vitte nyugatra, még csak legendák hősét látta benne az újságolvasó, s ünnepelte örömtüzekkel, saját hatóságaival is dacoló lelkesedéssel az itáliai és a francia kikötők népe. Angliai és amerikai körútjain azonban szónoki tehetségénél is inkább okfejtésének ereje nyűgözte le a hallgatóságot. Hatása elsősorban az angol és amerikai liberális és polgári demokratikus körökben volt nagy, a konzervatívok fanyalgó tiszteletadás mögé rejtett ellenségeskedéssel fogadták, a szocialista irányzatoktól viszont Kossuth határolta el magát. Túl azon, hogy széles körű rokonszenvet ébresztett s hozzájárult a vezetésével folyó emigráns-szervezkedés anyagi feltételeihez, körútjain Kossuth fontos célt ért el a magyar forradalom alapvetően antifeudális és antiabszolutista jellegének elismertetésével. Sőt sokat megértetett abból is, milyen felelősség terheli a szabadságszeretetüket hirdető kormányokat, amiért a Habsburg-elnyomást már-már lerázó Magyarországot sorsára hagyták a cári hatalom beavatkozása idején. Kossuth a londoni városházától mintegy ötszáz népgyűlésen át az amerikai kongresszus szónoki emelvényéig nem közvetlen támogatásért, hanem a „beavatkozás a benemavatkozás biztosítására” elvének elfogadtatásáért küzdött. Tehát azért, hogy az elnyomott európai népek megújítani remélt küzdelmét a világ szabadságszerető erői mentesítsék új intervenció fenyegetésétől. Éles szavakkal figyelmeztetett arra, hogy az abszolutista uralmi rendszerek megszilárdulása „a történelmi fejlődés logikája szerint” a polgári alkotmányos berendezkedésű országok népeinek létérdekeit is veszélyeztetni fogja. Ezért – magyarázta – nemcsak erkölcsi kötelességük, hogy támogatást nyújtsanak (legalább a külső intervenció elhárításának mértékéig) az elnyomott népek szabadságküzdelmének, hanem azt parancsolja saját jól felfogott érdekük is. Kossuth fogadtatása és beszédeinek közvetlen visszhangja általában kedvező volt, különösen az Egyesült Államokban, ha ellentmondásoktól nem is mentes. A tiszteletére rendezett gyűlések látogatottságát esélyes elnökjelöltekével vetették egybe, cikkek ezrei foglalkoztak vele, versek sokasága köszöntötte, könyvek sora örökítette meg látogatását. Emerson, az egykorú amerikai értelmiség egyik legnagyobb tekintélye méltónak mondotta Kossuthot arra, hogy „tanár legyen a szabadság egyetemén”, helyi fogadtatásának szervezői közt ott volt Lincoln, személyisége felejthetetlen benyomást tett a gyermek Edisonra. De még Webster külügyminiszterre is olyan hatást gyakorolt Kossuth kongresszusi beszéde, hogy 1852. január 5-én Washingtonban a tiszteletére adott vacsorán „a független Magyarországra” ürítette poharát, ami osztrák diplomáciai tiltakozást váltott ki. Az Egyesült Államok, „az ifjú óriás” azonban nemcsak messze volt, hanem – mint azt Kossuth is felismerte – a rabszolgakérdés megoldatlanságával terhelten, gyakorlatilag akcióképtelen, s így a szónoki sikereket nem lehetett közvetlenül politikai sikerekre átváltani.

Sokkal megalapozottabbnak mutatkozott Kossuthnak az a reménye, hogy a cári hatalom és a nyugati országok konfliktusának éleződése a keleti kérdésben alkalmat teremt Magyarország függetlenségének visszaállítására. Korántsem volt naiv a magyar emigrációnak az a feltételezése, hogy háború esetén a Habsburg-hatalom viszonozni fogja cári szövetségesének a magyar forradalom leveréséhez nyújtott segítségét, s így maga is belebonyolódik a konfliktusba. Szentpétervár is bízott Ausztria hadba lépésében, és Bécsben kiélezett küzdelem folyt a cári szövetségesnek nyújtandó segítség hívei és ellenfelei között, míg végül is az utóbbiak kerekedtek felül. Szerephez jutott ebben a gyanakvás a cári hatalom balkáni törekvései iránt, a Habsburg-birodalom eladósodása az európai pénzpiacokon és ezzel is szoros összefüggésben a nyugati hatalmak meg a kormányzatra oly nagy befolyást gyakorló bankkörök intelme a semlegesség fenntartására. De része volt a szövetségesi hűség megtörésében az aggodalomnak is: vajon tartani tudná-e a belső frontot, ha a külsőn a nyugati hatalmak szövetségeseként, az olasz és a lengyel mellett, a Kossuth vezette magyar nemzeti mozgalom hívei is zászlót bontanának ellene. Ausztria „fegyveres semlegessége” megakadályozta, hogy a krími háború Magyarország felszabadulásának alkalmául szolgáljon. Az Angliában megtelepedett Kossuth csökkentette politikai aktivitását. De nem ejtette el a reményt, hogy az európai hatalmi rendszer elkerülhetetlen új válsága módot nyújt majd a magyar kérdés napirendre tűzésére is, mégpedig olyan helyzetben; amely megfosztva találja a Habsburg-hatalmat volt szövetségese, a cári Oroszország segítségétől.

Belpolitikai tekintetben Kossuth már törökországi internáltsága idején a legfontosabbnak a nemzetiségi megbékélést, a népek demokratikus együttélésének biztosítását tekintette, nem tévesztve szem elől ennek kisugárzását a szomszédos népekre, államalakulatokra sem. Jó ösztönzőre talált mindebben a vele Párizsból az összeköttetést szorosan tartó Teleki Lászlóban, aki – mint azt történetíróink Lengyel Tamástól Kovács Endréig feltárták – hajlott arra, hogy Bãlcescu tervezeteihez közelítve elvileg beleegyezzen – román és szerb, önkormányzathoz juttatandó területek elkülönítése által is – Magyarország föderalizálásába.

1850. június 15-én kelt Kossuth Kütahyából Telekihez intézett nevezetes levele, amelyben elutasította ugyan – Horvát-Szlavónországtól eltekintve – az állam integritásának megbontását, de felvázolta saját elképzeléseit Magyarország államszerkezetének reformjára és a szomszéd népekkel megteremtendő konföderációra vonatkozóan. Némiképpen vissza is vetítve 1848–1849 tanulságait már magában foglaló álláspontját politikai tevékenységének korábbi szakaszaira, így írt: „Én a valódi szabadságot csak foederatio alakjában vagyok képes… csak képzelni is. – Ez volt, mióta eszemet tudva határozott gondolkozással bírok, örökös meggyőződésem.

Ha kérdeztek – sok évek előtt – midőn még azt, a ki az 1848/49-ki eseményeket lehetségeseknek mondotta volna, tán őrültnek nevezték volna, ha kérdeztek, mit gondolok Magyar Ország jövendőjéről? azt felelém: vagy nincs jövendője, vagy ha van, jövendője az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy foederatiót képezzen, melly mind ezen kisebb nemzeteknek politicai szabadságát s függetlenségét bár melly nagy hatalom túlnyomó súlya ellen, nemzetiségét pedig be olvasztás ellen biztosítsa.

Ha kérdeztek: miért vagyok a megyei rendszernek barátja? felelém azért, mert annak popularis [népi] alapra fektetésével látom a foederatio eszméjét hazám belső organismusában is megközelíthetőnek.

Ha kérdeztek: mikint vélem a vagy mesterségesen felszítogatott, vagy természetesen felébredt nemzetiségi tusákat kiengesztelhetőknek? feleletem ismét az volt: a foederatio eszméje által.

Ez régi hitem, hit mellyet senkitől nem tanultam, hanem magamból merítettem, mellyért sokszor ábrándozónak gúnyoltattam, mellyhezi ragaszkodásom nem hazám jelen szomorú viszonyai miatti concessio [engedmény], hanem régi meggyőződésem, mellynek jó s bal körülmények közt mindig tántoríthatlanul híve valék. Ezen eszme vezetett már akkor is, midőn 1841-ben [helyesen: 1842-ben] Horvát Ország függetlenítését indítványoztam, s e véleményemmel az egész országban egyedül állottam [ez túlzás, hiszen indítványát Pest megye közgyűlése megszavazta és Wesselényi keserűen, de helyeselte], egyedül! barátom, még tőled, Deáktól és szegény Batthyányi [sic!] Lajostól is elhagyatva.”

Elhatárolta magát a „túlzottnak” ítélt nemzetiségi törekvésektől arra hivatkozva, hogy Magyarország nem egyszerűen soknemzetiségű, hanem kevert nemzetiségű állam. Majd rátért államszövetségi elképzeléseinek, illetve alkotmányterve alapelveinek felvázolására.

Mindenekelőtt azt fejtegette, hogy a kialakult európai hatalmi viszonyok között a „kisebb nemzetek csak egymásközti szoros foederatio által biztosíthatják politicai lételöket s nemzeti önállásukat és függetlenségüket”. Emellett az európai hatalmi egyensúly védelmezőinek is fel kell ismerniök, hogy ilyen „confoederatio” nélkül a cári hatalom túlsúlyának kialakulását nem lehet megakadályozni. Majd a konkrétumokra térve kijelentette, „hogy a Magyar Ország nyugoti szomszédságában lévő németek ezen confoederationak részesei lehetnek ugyan, de nem nélkülözhetlen részesei, számukra inkább a német egység iránya látszik a gondviselés által kijelölve.

Ellenben a Magyar Ország nyugotán, éjszakán s délkeletén levő szláv népfajok, mint szinte az oláhok ezen confoederatiora természetszerűen hivatottak. A szláv fajok különösen csak ezen confoederatio által tarthatják meg nemzetiségi sajátságukat. Lengyel, cseh, horvát, sclavon (szlavon], szerb, dalmata csak is így maradhat lengyel, cseh, horvát, sclavon, szerb és dalmata; más különben mind vagy egyenkint absorbeáltatik [elnyeletik], vagy a panslavismus eszméjében (melly az orosz protectoratussal mellőzhetlenül ösze esik) mindnyájan elvesztik saját nemzetiségöket.”

Majd így konkretizálta első államszövetségi tervének alapelveit:

„1. Minden confoederált status, minden belügyeire nézve egymástól s az egész confoederatiotól tökélletesen független.

2. S az összes confoederatio minden egyes confoederált statusnak ezen függetlenségét s nemzeti önállását in solidum [egyetemlegesen] biztosítja.

3. Természetesen következik tehát, hogy Szerbiának s Moldva-Oláhországnak a Török Porta irányábani viszonya belügyeik körébe tartozván, ez a confoederatio körén kívül esik, s abba a szövetségi kormány nem csak nem ereszkedik, sőt a Porta irányában barátságos állását, közös véd szövetség által biztosítani ajánlkozik. [Ez a következetlenség korántsem csupán Kossuth törökországi internáltságával, hanem a cári hatalom és a török birodalom már akkor feltételezett konfliktusával és – közvetve – a magyarországi nemzetiségek esetleges elszakadási vágyainak ellensúlyozására irányuló törekvéssel is összefüggött.]

4. A confoederatio tárgyai:

a) közös védelem külellenség ellen;

b) közös vámvonal;

c) közös diplomatia.

5. A confoederatio ügyeit egy szövetségi tanács kormányozza, mellyhez mindenik confoederált status legalább egy s népességi és territorialis arányban legfölebb négy tagot választ.

6. A szövetségi tanács tagjai az illető statusok törvényhozó testülete által választatnak, s küldőik által visszahívhatók.

7. A közös védelem s közös költségekhezi hozzájárulás contingensének aránya, népesség és territorialis terjedelem szerint, a szövetségi alapkötésben határoztatik meg.

8. A szövetségi kormány határozatait minden status kormánya a maga körében végrehajtani tartozik, s ennek végrehajtását a szövetséges statusok in solidum garantírozzák [egyetemlegesen biztosítják].

9. Minden egyes status ministeriumában egy tárcza a szövetségi ügyekkel leend megbízva, melly ministerrel az illető status szövetségi kormány tanácsnokai folytonos hivatalos viszonyban álván, ezen minister az illető statusok nemzet gyűlései előtt a szövetségi ügyeket képviseli.

10. Követeket külhatalmakhoz a szövetségi kormánytanács nevez s utasít, minden status kormányának szabadságában álván, saját ügyeit vagy ezen követ, vagy különös megbízott által képviseltetni.

11. Háború s béke kötés a szövetségi kormány jogaihoz tartozik.

12. A szövetségi kormány székhelye Magyarország belsejében választandó hely leszen, de nem ott, hol Magyarország saját kormányának székhelye van. S a szövetségi kormány székhelye közvetlenül a szövetségi kormány alatt áll, de magyar törvények szerint kormányoztatik, s képviseleti jogát a magyar nemzetgyűlésen el nem veszti.

13. Elnököt a szövetségi kormánytanács egy évre maga kebeléből választ, mint szinte a tanácskozási s jegyzőkönyvi nyelvet is maga határozza meg.

14. A szövetségi kötés minden 25-ik évben revisio alá kerül, s illy alkalommal minden statusnak szabadságában áll kilépni a szövetségből, vagy benmaradását újra kötelezni.”

Kossuth 1850-ben felvázolt konföderációs terve, amely Magyarországot nyilvánvalóan elsővé kívánta tenni az egyenlők között, egykorúan nem vált ismertté széles körben, és azon kívül, hogy saját gondolati fejlődésének dokumentuma, elsősorban mint a Dunai Szövetség 1862-ben nyilvánosságra került és erőteljes politikai visszhangot keltő tervének távoli előzménye bír fontossággal. Az emigráció magyarországi tervei és az ottani fejleményekre később gyakorolt tényleges befolyása miatt politikailag sokkal közvetlenebb jelentősége volt annak, amit az államszerkezet szükségesnek ítélt átalakítása kapcsán a nemzeti megbékélés, sőt a nemzetiségi kérdés rendezése érdekében ugyanebben a levelében körvonalazott.

Ismereteink szerint most vetette először papírra mindazt, amit a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadtatása után egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek javasolni kívánt, feltehetően kiegészítve a későbbi fejlemények tanulságaival.

„Alap – szögezte le – a nemzet 1849-ki függetlenségi nyilatkozata, Magyarországnak emez egyedüli jogszerű alaptörvénye.

Ehez híven, abba: republicanus vagy monarchiai legyen-e a magyar status szerkezete? nem ereszkedem, mert ezt a nemzet függetlenségi nyilatkozata nyitott kérdésnek hagyta fel, s annak elhatározásánál az európai viszonyok convenientiáját [itt: illeszkedési követelményét) tekintetbe venni ajánlkozék. – De akár mit határozzon is e részben a nemzet, a kormánynak felelősnek kell lenni.

Ezen egyik alapelv mellett, nekem másik alapelvem, hogy a status – egyénnek, családnak, községnek, megyének saját ügyeire nézve teljes szabadságát fenhagyva – ne akarja a polgári társaságot mindezekre nézve örökké kis korúnak s magát gyámságra hivatott zsarnoknak tekinteni, hanem csak a status közös érdekeit vonja munkássága körébe, s amazok irányában csak annyiban follyon be, hogy felügyeljen fokozatos organumai által, nehogy község vagy megye a status köz érdekeit compromittálja, vagy törvényeit sértse.

Így lesz megközelítve a belszerkezetben is a foederatio eszméje a lehetségig. Megközelítve mondom, mert belszerkezetet pusztán s egyedül foederationalis alapon organisálni nem lehet. – Ezen megközelítés által lesz pedig a különböző népiségek nemzetiségi igényeinek is megfelelve.”

Majd felvázolta elképzeléseit előrebocsátva, hogy alapkövetelmény a „jó departamentalis felosztás a lehetségig egyenlő s a közigazgatási siker természetes feltételeinek megfelelő megyékre”. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ezen felosztásnál főképen és mindenek felett a nemzetiségekre kell ügyelni, úgy hogy a lehetségig egy nyelvű nép legyen egy megyében összefoglalva. – Ezen felosztás oldja meg a nemzetiségek kiengesztelésének kérdését, vagy semmi sem képes azt megoldani, s a népek arra vannak kárhoztatva, hogy egymást marczangolva mindnyájan járomba kerüljenek.” Természetesen Kossuth az államszerkezet átalakításának egészébe ágyazva remélte a megújított megyerendszertől a nemzetiségi kérdés megoldását. S amit 1850 júniusában csak felvázolt, azt alig egy év múltán, 1851. április 25-i keltezéssel kiérlelt formában küldte meg Mazzininek még mindig Kütahyából.

Kossuth eredetileg franciául kidolgozott munkálata, a Javaslat Magyar Ország jövő politicai szervezetét illetőleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására, amit az elkövetkező évtizedben, főként a magyar nyelvű végső változatban javarészt jogkiterjesztő módosításokkal látott el, a 19. század legkonkrétabb magyar tervezete volt Magyarország államberendezkedésének polgári demokratikus átalakítására. Tervét egyfelől a szabaddá váló ország parlamentje elé terjesztendő „javaslatnak” szánta, másfelől az egyezkedés és a szövetségkötés alapjának az együttélő és a szomszédos népek vezetőivel folytatandó tárgyalásokra.

Kossuth leszögezte javaslatában, hogy „a népen”, amelyet minden jog forrásának és letéteményesének tekint, „a honpolgárok egyetemét” érti, mégpedig „faj, nyelv és valláskülönbség nélkül”. Az egyént megillető polgári szabadságjogok tételes rögzítését kívánta, a francia forradalmi megfogalmazásra emlékeztető módon hangsúlyozva, hogy „ezen szabadságoknak határa egyedül a mások hasonló szabadságának sérthetlensége”. Az alkotmányba foglalt egyéni jogokról javasolta: „ki kell mondatni, hogy azokat a törvényhozás sem nem módosíthatja, sem el nem törölheti”. A „népfelség” elvét az általános választójog alapján következetesen kívánta érvényesíttetni mind a törvényhozó testület megválasztásában, mind a községi és a megyei életben. Azt javasolta, hogy a képviselőház tagjait közvetlenül válasszák, a feudális felsőház helyére lépő szenátusét pedig az általános szavazatjog alapján szervezendő megyei közgyűlések. A tervezet szerint a választók egyszerű többsége választottjait visszahívhatná. A büntetőbíráskodást esküdtszékekre kívánta bízni, a törvényesség védelmére alkotmánybíróság szervezését javasolta. Az alkotmányterv 1851. évi alapszövegében Kossuth egyértelműen a „demokratikus köztársaság” államformáját ajánlotta, a későbbi szövegváltozatokban azonban, ismét utalva a Függetlenségi Nyilatkozatra, a nemzetközi helyzettől kívánta függővé tenni, hogy Magyarországot alkotmányos monarchiaként vagy – amit továbbra is kívánatosabbnak minősített – köztársaságként szervezzék újjá. Az utóbbi esetben az államfőt is általános választójog alapján ajánlotta megválasztani. Míg Kossuth egyfelől a demokratikus centralizmus elveinek megfelelően kívánta biztosítani az államhatalom működését, másfelől – utalva arra, mint élhetett vissza Louis Bonaparte a választásokon megszerzett hatalommal – a demokratikus önkormányzatokban remélte megtalálni az ellensúlyt a központi hatalmi szervek birtokosainak esetleges önkényeskedésével szemben, s ugyanebben a különböző nemzetiségűek egyenjogúságon alapuló együttélésének legfőbb eszközét is.

A liberális polgári alkotmányosság általa felismert korlátaira utalva fejtegette, hogy a „szabad embert nem elégítheti ki a politicai szabadságnak azon paránnyá szétmosott adag[j]a, melly abban határozódik, hogy időszakonkint egy-egy szavazatot vet, ezrek vagy milliók szavazata közé a választásoknál, neki sérthetlennek kell magát éreznie egyéni jogaiban s szakadatlan befolyással kell bírnia községi s megyei ügyeiben”. – Munkálatának harmadik, 1861 táján keletkezett szövegváltozatában nemzetiségpolitikai elgondolásainak fejlődését jól tanúsító módon állapított meg viszonosságot az egyéni és a közösségi jogok között: „A mi egy embernek szabad, szabadnak kell lenni többeknek is együtt. Szám a jogban különbséget nem tehet.” A polgári értelemben vett politikai demokratizmus s ugyanakkor a nemzetiségi érdekek legfőbb biztosítékát is a minden szinten általános választójogra alapozott helyi önkormányzati testületek lépcsőzetesen felépítendő rendszerében látta.

Mind a községben és a megyében, mind a törvényhozásban az adott terület, illetve a választott testület többségének nyelvét ajánlotta hivatalossá tenni, következetesen és hatékonyan biztosítva a kisebbség szabad nyelvhasználatát is. Kossuth így látta teljesíthetőnek ígéretét a belső föderáció „lehetséges” megközelítésére. Hiszen a megyék jelentős hányadában a nemzetiségiek többségben voltak, és – a javaslat értelmében – a megyei keretek közt megteremtett önkormányzatuk védelméről a legfelső államhatalmi szinten is gondoskodhattak, minthogy a rendkívül széles jogbiztosító hatáskörrel felruházandó szenátus tagjait – a tervezet szerint – az általános választójogra alapozott megyei közgyűlések választhatták. Kossuth a törvényeket az országban használatos valamennyi nyelven kívánta közzététetni. Kötelezni akarta az országos hatóságokat és bíróságokat ügyfeleik nyelvhasználatának követésére. Az oktatás nyelvének meghatározási jogát a községekre kívánta ruházni, biztosítva azonban a kisebbség számára az iskolaállítás és mindenki számára az iskolaválasztás lehetőségét.

A honvédelmet általános nemzetőri kötelezettségre alapozva állandó hadsereget csak az erősségek őrzésére és kiképző keretül kívánt fenntartani. A katonai nevelést, a tisztképzést is beleértve, a polgári oktatásüggyel kívánta egybekapcsolni, nehogy a katonák, „a polgári állapotból kiemelteknek vagy éppen felibe emelteknek” érezzék magukat. „Alig kell egy dologtól jobban óvakodni egy szabad nemzetnek – írta minden bizonnyal 1849 keserű tapasztalataira is gondolva –, mint attól, hogy a katona megszűnjék magát polgárnak tekinteni.” A nemzetőrséget is megyei keretben javasolta megszervezni – az alkotmányjavaslat egyik szövegváltozata szerint – zászlóalj szintjéig nemzetiségenként.

A nemzetiségi megye mértékéig biztosított területi önkormányzat mellett Kossuth meg akarta teremteni annak lehetőségét, hogy a nem magyar népek is a személyi autonómia elismerésére alapozott, de a „kultúrautonómia” körét meghaladó funkciójú országos politikai szervezeteket hozhassanak létre, „nemzeti főnököt” választhassanak, „társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodandnak mindazon erkölcsi s társas érdekek előmozdításáról, miknek öszvegét nemzetiségnek nevezzük”.

Külön függelékben tért ki Kossuth a horvát kérdésre, teljes beligazgatási autonómiát biztosító társországi viszonyt ajánlva Horvátországnak, vagy – ha ezzel nem érné be – jogot az elszakadásra is. Ez esetre kikötötte, hogy Fiume lakossága maga dönthessen sorsáról. Erdéllyel kapcsolatban reményét fejezte ki, hogy az országnak az alkotmányjavaslat szerinti átalakulása az ottani románok számára is kívánatossá teszi az uniót. (Az alkotmányjavaslat legutolsó szövegváltozatában Kossuth már hajlandóságot mutatott az államegység fenntartásával Erdély és a szerblakta országrész esetében a területi önkormányzat elvének érvényesítésére is.) Az alkotmányjavaslatot Kossuth a szabaddá váló Duna menti országok konföderációba tömörülésének indokaival zárta.

Noha a nemzetiségi politikusok konkrét kívánságainak kielégítésében Teleki és Klapka hajlandó volt a Kossuth javaslatában körvonalazottakon is túllépni, az államberendezkedés általános polgári demokratikus követelményeit illetően az emigráció egyetlen vezető személyisége sem haladta meg, jelentős részük meg sem közelítette nézeteit. Alkotmányjavaslatának a konkrét engedményeken túlmutató nemzetiségpolitikai jelentőséget adott, hogy olyan politikai eszközöket mert és akart a nemzetiségiek rendelkezésére is bocsátani, amelyek az általa kialakítani kívánt polgári demokratikus keretek között minden együttélő nép számára a továbblépést is biztosíthatták a nemzeti önrendelkezés útján. A nemzetiségi kérdésbeli ellentétek mellett éppen Kossuthnak, különösen a száműzetésben élő arisztokraták által túlzottnak ítélt demokratizmusa is hozzájárult az emigráción belüli szakadás kialakulásához. Diktátorságra való törekvéssel vádolták azt a Kossuthot, aki minden terv megvalósítását a szabaddá váló nép alkotmányos döntésétől kívánta függővé tenni, de a száműzetésben nem volt hajlandó alárendelni politikáját a jórészt arisztokrata befolyás alá került és egymással is torzsalkodó különféle emigrációs bizottságok határozatainak.

A polgári alkotmányokhoz hasonlóan Kossuth javaslata mellőzte a tulajdonviszonyok, sőt a társadalmi kérdések tárgyalását általában is. Nem kevéssé a túlzott radikalizmus vádja ellen védekezve, de tényleges felfogásával egyezően is, szükségesnek látta, hogy elhatárolja magát a szocialista eszméktől, amelyeknek időszerűségét az iparilag még fejletlen Magyarországon egyenesen tagadta. Kossuth a jobbágyfelszabadítást a lezajlott forradalom legnagyobb tetteként értékelte, kevéssé ismerte fel azonban a lezárásával kapcsolatban odahaza még folyó társadalmi és politikai küzdelem igazi értelmét és jelentőségét. Nem csupán a kapitalista agrárkérdés megoldását illetően (ami nyugaton is éppen csak formálódóban volt) maradt adós a felelettel ő is, hanem mellőzte a programadást a jobbágyfelszabadítás függőben maradt kérdéseivel, illetve az önkényuralomnak a magyar kormányzat 1848–1849-ben hozott intézkedéseit csonkító újraszabályozásával kapcsolatban is. Ismételten jelezte azonban, hogy szükségesnek tartja a továbblépést az 1848-ban megkezdett úton. A magántulajdon sérthetetlenségét hangsúlyozva kilátásba helyezte az állami birtokok felosztását. Belőlük kívánt parcellázás útján földet juttatni a felszabadító háború részvevőinek, nincstelen zselléreknek, míg a katonai határőrvidékek parasztságát ottani nagy kiterjedésű kincstári legelő-, erdőterületek és irtások tulajdonosává akarta tenni. Változtatni kívánt az erdélyi parasztok sorsán is, tulajdonukba akarta adni a határaikban fekvő koronauradalmi erdőségeket és havasi legelőket. Egyébként beérte a liberális gazdaságpolitika követelményeinek, elsősorban a korlátlan iparszabadság szükségességének hangsúlyozásával. Ugyanakkor azt remélte, hogy a szabaddá váló ország a gazdasági önrendelkezés útján és a partnerválasztás szabadságának tiszteletben tartásával létesítendő nemzetközi együttműködés alapján olyan fejlődést ér el, ami, kölcsönhatásba kerülve a polgári demokratikus intézményrendszer működésével, a társadalmi elmaradottság felszámolója lesz.

A hajdani reformtábor nem egy tagja, köztük Eötvös József is, az 1850-es évektől mindinkább el akarta határolni a liberalizmust a demokratizmustól, sőt a liberalizmus önkorlátozásának szükségességét hirdette egy demokratikus áttörés megakadályozására. Kossuth azonban úgy ítélt, hogy a demokrácia erői feltartóztathatatlanok, mert a gazdasági-technikai fejlődés is őket hajtja előre. (A gőzmozdony, a gőzhajó, a távíró a demokrácia úttörői – ismételte számtalanszor.) A hazai liberális politikusok mind nagyobb hányada elsősorban a nemzetiségiek térnyerésének eszközét látta a demokratizmusban, és ezért is kívánta útját állni érvényesülésének. Kossuth a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen, a nemzet számára is kívánatos lehetőségét Magyarország polgári demokratikus mintaállammá való átalakításában látta. Saját értékrendszere szerint az sokkal igazságosabb megoldást kínált az ország jelentős részben „vegyes” nemzetiségű területeinek lakossága számára az önkormányzattal bíró nagy kiterjedésű egységek kihasításánál. Ugyanakkor feltételezte, hogy a Magyarország szomszédságában mindenütt nélkülözött demokratikus jogok csökkentenék a nemzetiségiek elszakadási törekvéseit. Arról nem is szólva, mit jelentene az ország politikai életében, ha az osztályönzésüket a Habsburg-hatalom segítségével is érvényesíteni kész erők ellenében az állami önrendelkezés hívei széles, de alkotmányos bázist találhatnának a nép politikai jogokhoz juttatott millióiban. Ez teszi érthetővé, hogy Kossuth olyan egyértelműen foglalt állást a liberális célkitűzések polgári demokratikus meghaladásának szükségessége mellett, mint azt a történelmi fejlődésmenet „logikáját” megvilágítani szándékolt előadás-sorozatában 1857. szeptember 8-án Glasgow-ban tette: „A demokrácia és semmi más mint a demokrácia azonos a szabadsággal. A demokrácián kívül is találhatók többé vagy kevésbé szabad intézmények, de ezek mindig magukban foglalnak egyenlőtlenségeket a kötelezettségek és a jogok tekintetében, kiváltságokat és mentességeket egyesek számára, mások kirekesztésével. A demokrácián kívül is létezhetnek szabadságok, de nem létezhet szabadság.”

1859-ben felcsillantak az odahaza szabadságra, a száműzetésben egy független Magyarország viszontlátására vágyakozók reményei. A Habsburg-hatalom a nemzetközi színtéren eléggé elszigetelten, belpolitikailag pedig egy önkényuralmi évtized csődtömegével terhelten háborúra kényszerült Itáliában. A szárd királyság miniszterelnöke, Cavour és támogatója, III. Napóleon kapcsolatot teremtett Klapka tábornokkal és Teleki Lászlóval, majd az általuk minden magyarországi kezdeményezés sikere érdekében mellőzhetetlennek ítélt Kossuthtal is. Amint azt történetíróink, Koltay-Kastner Jenőtől Kovács Endréig kimutatták, nehéz döntés elé került az a Kossuth, aki a polgári demokratikus önkormányzaton alapuló alkotmányos államberendezkedés híveként kíméletlenül támadta az idegen elnyomás mellett az önkényuralmi hatalmi rendszereket, köztük III. Napóleonét is. A román és szerb uralkodó körök politikájára ugyanis ez idő tájt a legnagyobb befolyása III. Napóleonnak volt. A dunai fejedelemségek szövetségét pedig társaival, különösen az e téren sikeresen kezdeményező Klapka tábornokkal együtt indokoltan tekintette Kossuth a felszabadító háború egyik külpolitikai feltételének. A másikat, a Habsburg-hatalom katonai erőinek megosztása szempontjából is mulaszthatatlanul fontosat viszont abban látta, hogy szorosan együttműködjenek a közös elnyomó elleni küzdelmet megindító piemonti olasz kormánnyal. Az viszont szövetségre lépett a francia császárral. S végül, de nem utolsósorban a francia–orosz együttműködés is erősítette azt a reményt, hogy a Magyarország önrendelkezésének biztosításáért megvívandó küzdelem mentesül egy új cári intervenció fenyegetésétől. E meggondolások nyomán a párizsi ajánlatokkal kapcsolatban hosszú hónapokon át tartózkodó magatartást tanúsító Kossuth a hadműveletek megindulása után engedett a párizsi meghívásnak. Felkereste a császárt, aki támogatást ígért Magyarország függetlenségének kivívásához, cserében az osztrák seregeket megosztó politikai és katonai akciókért. Kossuth, tekintetbe véve azt is, hogy elutasító magatartása esetén III. Napóleon a tettrevágyó emigráció hirtelenkedő tagjait egy előkészítetlen hazai felkelés kirobbantására használhatná fel, rászánta magát a megállapodásra. Azzal a határozott kikötéssel élt, hogy jelet a felkelésre csak ő maga adhat, s csupán akkor fog kiadni, ha a románok, a szerbek és a horvátok tényleges együttműködésének biztosítása után tekintélyes francia és olasz seregek lépnek magyar földre, olyan uralkodói nyilatkozattal, hogy a harcot Magyarország függetlenségének kivívásáig folytatják. Mindaddig csak a Habsburg-ellenes háború politikai támogatására vállalkozott, propagandakörútra angol semlegességi nyilatkozat kiadása érdekében, és arra, hogy felhívja a császári sereg magyar katonáit, ne harcoljanak a szövetségesek ellen, sőt álljanak át a szervezendő magyar alakulatokba.

A Habsburg-hatalom ellen fegyverhez nyúló III. Napóleon fellépésének megítélése, főként pedig politikai támogatásának kérdése éles vitát váltott ki a különböző irányzatokhoz tartozó emigránsok körében. Marx és Engels, akik egy Napóleon-ellenes német összefogástól remélték a francia önkényuralom felszámolását, sőt egy, a cárizmussal is szembeszálló demokratikus Németország megszületését, nemcsak a német kispolgári demokratákat, illetve az orosz Herzent és az olasz Garibaldit bírálták a francia–olasz szövetség támogatásáért, hanem kemény szavakkal rótták meg Kossuthékat is. Nem ismerve fenntartásaikat, még kevésbé az általuk kikötött biztosítékokat s időlegesen hitelt adva a személyes elfogultságokkal is terhelt Szemere információinak, úgy ítélték meg, hogy Kossuth és társai a zsarnok francia császár politikájának puszta eszközeivé váltak. Kritikájuk azonban így is rávilágított Kossuthék és III. Napóleon szövetségi kapcsolatának lényegbevágó és feloldhatatlan ellentmondásaira.

Kossuth angliai tömeggyűlések során tartott és a világsajtó által kivételes figyelemben részesített beszédeivel járult hozzá az olasz–francia szövetségesek számára oly fontos brit semlegesség biztosításához. A konzervatív kormány bukása után Palmerston miniszterelnök, akinek parlamenti többsége a Kossuthot őszintén támogató Gilpin, Cobden és Bright által vezetett manchesteriánus liberális csoporttól függött, ígéretet tett arra, hogy fenntartja Anglia semlegességét a háború Magyarországra való kiterjesztése esetén is. Ez azonban korántsem jelentette azt, mintha a vezető angol politikusok már ekkor elfogadták volna Kossuth érvelését, hogy a tényleges brit érdekek a dunai térségben élő nemzetek külső hódítás elleni önvédelméhez fűződnek, s nem az őket gúzsba kötő, öncélú Habsburg-uralom fenntartásához. Az angol kormány diplomáciai úton mindent elkövetett, hogy a háborút Itáliára korlátozza, és mielőbb befejezéshez juttassa. Kossuth – aki bizalmatlan volt III. Napóleon iránt – még május végén, a döntő hadművelet előtt nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt, hogy ha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt Habsburg-kézen hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án megalakította Párizsban az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni. Majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok megoldásához. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Az emigráció vezetői hazaküldött Tájékoztatójukban óvták a nemzetet a jeladásukat nélkülöző felkelési kísérletektől, s intettek a nemzetiségiekkel való megbékülésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet belpolitikai programjuknak nyilvánítottak.

Kossuth aggodalmai valóra váltak. Ferenc József súlyos vereségek után, amelyekhez hozzájárult, hogy egész magyar kötelékek hagyták el zászlaját, sietve fegyverszünetet kötött az olasz és magyar szövetségeseit cserbenhagyó III. Napóleonnal. Kossuth kudarcot szenvedett, de lelkiismerete annyiban nyugodt lehetett, hogy óvatosságával megmentette nemzetét egy idő előtti felkelés kockázatától.

Magyarország felszabadítása nem vált valósággá sem 1859-ben, sem az önkényuralom válságának erőszakot engedményekkel társító következő két esztendejében sem. Mindenekelőtt azért nem, mert a Habsburg-hatalom inkább engedett olasz földön, inkább hagyta veszni – fogcsikorgatva ugyan – itáliai birtokainak java részét, mintsem megkockáztatta volna egy magyar szabadságküzdelem fellángolását. A francia császárság pedig, amelynek irányadó vezetői időszakosan még felkelés kirobbantására is ösztökélték Kossuthékat a Bécsre gyakorlandó nyomás érdekében, hatalompolitikai meggondolásai folytán valójában nem törekedett a Habsburg-birodalom felbomlasztására. A gyökeres európai változásokban érdekelt olaszok, lengyelek, délszlávok viszont egyfelelől attól tartottak, hogy összefogásuk a magyarokkal elnyomóik szövetkezésére is vezet majd, másfelől mind több, s tegyük hozzá, 1861 tavaszától már a felszíni jelenségek ismeretében is mind indokoltabb kétséget támasztottak a magyarországi ellenállás irányítóinak tettrekészségét illetően.

A magyarországi politikai vezető rétegek társadalmi értelemben is jelentőséggel bíró felfrissülése elmaradt a konzervatív arisztokrácia és a Habsburg-hatalom kiegyezését megtestesítő Októberi Diploma kiadását, 1860 őszét követő félalkotmányos időszakban. A nemesség, amelynek haladó táborát az önvédelmi háború, az önkényuralmi terror és a száműzetés alaposan megritkította, többségében nem vagy nem elég következetesen vállalta az érdekegyesítés megújításának, még kevésbé nemzetiségpolitikai kiterjesztésének programját. Ez pedig szükséges feltétele lett volna annak, hogy kellő önbizalommal és a siker reményében láthassanak hozzá a Habsburg-elnyomás lerázásának kísérletéhez. A néptömegek viszont, noha a magyar történelemben mindaddig páratlan arányú megmozdulások révén fejezték ki politikai törekvéseiket, a hivatalos fórumokon alig jutottak szóhoz.

Az odahaza tombolva ünnepelt Kossuth, akinek ereje mindennél inkább a népével fenntartott közvetlen kapcsolatban rejlett, közvetítőkre szorult. Képtelen volt arra, hogy a távolból (1861 tavaszáig Angliából, majd Olaszországból) elég hathatósan lépjen fel törekvéseinek eltorzítói, majd hatástalanítói ellen. Annak az ellenállási szervezetnek ugyanis, amelyik a Magyar Nemzeti Igazgatósággal Teleki útján fenntartott kapcsolatot otthon kisajátította, Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes és Tisza Kálmán személyében olyanok szabták meg a politikáját, akik még érdeküknek tartották ugyan Magyarország önrendelkezésének kivívását, de a Habsburg-hatalommal köthető kompromisszum lehetőségének felcsillanásától kezdve többségükben kettős játékot folytattak. Mindenekelőtt azért, mert nem voltak hajlandók vállalni a Kossuthék által ajánlott alternatíva polgári demokratikus és nemzetiségpolitikai követelményeit. Mindez nemcsak a hazatoloncolt Teleki László személyes tragédiájához vezetett – aki ezzel az 1861-es országgyűlés idején a Határozati Párt élére segített csoporttal a legszorosabb baráti és rokoni kapcsolatban állt –, hanem egyik legfőbb meghatározója lett a száműzött Kossuth politikai tragédiájának is. Hiszen akkor szigetelték el tényleges híveitől (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Vidacs János és társaik csak nagy nehezen, az új önkényuralmi szakasz előestéjén teremthettek kapcsolatot vele), akkor torzították el potenciális táborának megszervezésére szánt üzeneteit, amikor az elnyomással szembefordult milliók még tőle várták az irányadást, és a nemzetiségiek egy része az 1850-es években tapasztalt Habsburg-elnyomás közösségének hatása alatt még hajlott a megegyezésre.

Kossuth „férfias helytállásként” méltányolta Deák „jogvédő” politikáját, ha hibáztatta is a Határozati Párt vezetőit, hogy felemás kiegészítő javaslatoktól eltekintve visszahátráltak az „1848-as alap” helyreállításának követeléséhez. A legélesebben azonban azt bírálta, hogy minden kérése és a hazai titkos szervezet vezetőinek minden ígérete ellenére érdemleges jogkiterjesztés helyett beérték az országgyűlés Eötvös által vezetett nemzetiségi bizottságának általánosságokat hangoztató, általa szűkkeblűnek ítélt munkálatával. Az országgyűlés nemzetiségi politikáját – írta – „nemcsak határozottan kárhoztatom, de sőt hazánk jövendőjére nézve csaknem halálosan gyászos csapásnak lenni tudom”. Leszögezte, hogy abban az esetben, ha az emigrációval szervezeti kapcsolatban állók „azon túl nem akarnak menni, úgy sajnálattal kell kijelentenem, hogy utaink elválnak, politikánk meg nem egyezik”. Kossuth, korábbi üzeneteihez képest kevés újat mondva, mégis sajnálatos késéssel foglalta össze nemzetiségpolitikai javaslatait. Elvileg fontos volt, hogy helyi népszavazással kívánt alapot teremteni annak eldöntésére, Magyarországhoz vagy Horvát-Szlavónországhoz tartozzék-e a Muraköz, illetve Fiume városa.

A nagyhatalmak nyomása és az olasz belpolitikai fejlemények, nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Igazgatósággal szövetségi megállapodásra jutó Cavour olasz miniszterelnök halála elodázta Velence felszabadítását. Kossuth azonban jól tudta, és ezt a felfogását osztotta a nézeteltérésekkel terhes magyar emigráció minden jelentősebb személyisége, hogy a Habsburg-hatalom csökönyös ragaszkodása a velencei tartományhoz előbb-utóbb új olasz–osztrák erőpróbára vezet. Igyekeztek tehát újraszilárdítani a kapcsolatokat mind az olasz kormánnyal, mind a szomszédos nagyhatalmak által fenyegetett s ezért is potenciális szövetségesnek tekintett dunai fejedelemségekkel. Egy titkos olasz diplomáciai akció előkészítése kapcsán, amely a magyar, délszláv és román összefogás előmozdítását célozta, nyerte el végső formáját, és került nyilvánosságra az emigráció konföderációs terve.

Az olasz kormány kívánságára 1862 tavaszán a magyar száműzöttek hajdani és újabb tervezeteire, illetve a dunai fejedelemségekkel folytatott tárgyalások során létrejött megállapodásokra támaszkodó munkálatban kerültek összegezésre az emigráció elképzelései egy, a felszabadító harcok sikere esetén létrehozandó dunai államszövetségről. Klapka tábornok korábbi összefoglalójának Kossuth és Canini olasz kormánymegbízott által megvitatott szövegváltozatát Pulszky Ferenc vetette papírra. Kossuth azt 1862. május elsején kisebb módosításokkal elfogadva, felhatalmazta Caninit, hogy a szöveget tervezett balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa. A munkálat számos kisebb és három nevezetes pontban különbözött Kossuth 1850-ben felvázolt első tervétől. Feltehetően a németség és a cári hatalom semlegesítése érdekében mellőzte a csehek és lengyelek csatlakozásának kérdését. Feladta azt a hajdani kívánságot, hogy a konföderációnak állandó fővárosa legyen Magyarország területén, másrészt továbblépett Erdély esetleges különállásának – Teleki és Klapka által már korábban szorgalmazott – elismerése terén. A tervezetet Kossuth megküldte Helfy Ignácnak, aki a szöveget 1862. május 18-án megjelentette lapjában, az olasz–magyar összefogást szorgalmazó milánói L'Alleanzában. Kossuth a közlést indiszkréciónak minősítette, a szöveghez terjedelmes magyarázatot fűzött, megemlítve, hogy a tervezet nem az ő megfogalmazásában látott napvilágot, de alapelveit sajátjainak ismerte el. Nem indokolatlanul kapcsolódik a köztudatban ehhez a tervezethez mindenekelőtt Kossuth neve, hiszen az ő nézetei alkotják a gerincét, megjelenése után pedig legkövetkezetesebben ő vállalta politikai következményeit a szövegre befolyást gyakorló magyar politikusok közül.

A tervezet szövege – Kossuth javításaival – így hangzik:

„Dunai Szövetség.

Azon országok mindenkép sajátlagos viszonyai, melyek a Kárpátok és a Duna, a Fekete és az Adriai tenger közt feküsznek, nagyon megnehezítvén egy egységes állam alakulását, kívánatos, hogy az e tájakon elterülő régi történeti államok egymással szövetségre lépjenek, melyet Dunai Szövetségnek lehetne elnevezni. A közösen érdeklő tárgyakon kívül, miket a szövetségi hatóság intézne, minden állam törvényhozása, igazságszolgáltatása és közigazgatása teljesen független lenne. A lehető széles körű decentralisatio és az által, hogy minden községnek és tartománynak bő szabadság engedtetnék, a szövetség összes lakói akadálytalanul fejlődhetnének, s minden egyes nép elfoglalhatná az emberiség nagy családjában őt illető helyét.

Az új közjogi rend alapja a dunai tartományokban az egyes népek szabad beleegyezése volna, akár egy törvényalkotó gyűlés, akár az általános szavazat alakjában. Így például Erdély lakói általános szavazattal fognák eldönthetni, vajjon hazájuk egy legyen-e Magyarországgal? vagy legyen politikailag egyesülve Magyarországgal, közigazgatásilag pedig különválva attól, vagy végre csak szövetségben legyen Magyarországgal és a többi szövetséges állammal, mint maga is autonom állam teljes egyenlőségi alapon? Részemről csak egy föltételt kötnék ahhoz, ha Erdély autonom állam s a szövetségnek, mint ilyen, kívánna tagja lenni, azt tudniillik, hogy Erdély és Magyarország közt personális unio létezzék a közös fő személyében. E két országnak egy ura kellene, hogy legyen, bármi lenne is aztán a neve. A jó egyetértés a magyarok és románok közt, a mi az én leghőbb vágyam, jólétet és szabadságot biztosítana mindkét népnek. Remélem is, hogy el fogjuk érni e nagy czélt.

Az esetre, ha a keleti kérdés a keresztyén népek függetlenségével találna megoldatni, kívánatos, hogy Szerbia s a többi délszláv országok szintén belépjenek a Dunai Szövetségbe, mely esetben a Kárpátoktól a Balkánig terjeszkednék s áltana: Magyarországból, Erdélyből, Romániából, Horvátországból s a netán Szerbiához csatolandott tartományokból, stb. [Az eredeti kéziratban egy jegyzet arra utal, hogy ez utóbbiak és Dalmácia csatlakozását népszavazással kell eldönteni.]

Oly kényes kérdések megoldására, melyekre nézve a népek megegyezni nem tudnának, a barátságos hatalmak közvetítését vagy ítéletét is ki lehetne kérni.

A szövetségi szerződést egy törvényalkotó gyülekezet készítené, alapul véve bizonyos elveket, mik közül néhányat megjelölök.

1. Közösen érdeklő ügyek lennének: a szövetségi terület oltalma, a külpolitika, a külképviselet, a kereskedelmi rendszer, oda értve a kereskedelmi törvényhozást, a vám, a fő közlekedési vonalak, a pénz, a súlyok és a mértékek.

2. Mindent, a mi a szárazföldi és tengeri haderőre, a várakra s a hadi kikötőkre vonatkozik, a szövetségi hatóság fogná szabályozni.

3. A szövetség egyes államainak a küludvaroknál nem volnának külön képviselőik, a szövetségi diplomatia egy és közös lesz.

4. Közös lesz a vámügy, melynek jövedelme az egyes államok közt akként fog fölosztatni, miként a törvényalkotó gyülekezet megszabni fogja. Közös lesz a kereskedelmi törvényhozás. Egy a pénz, egy a súly, egy a mérték az egész szövetségben.

5. A törvényalkotó gyűlés fogja eldönteni azt is, vajjon a szövetségi gyülekezet (parlament), mely a végrehajtó hatalmat gyakorolja, csupán egy kamarából álljon-e avagy kettőből, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Utóbbi esetben a képviselőház választatni fog az egyes államok népességi aránya szerint. A senatusban a nagy és kis államok egyenlő számú tagok által lesznek képviselve, a miben a kisebb államokra nézve kitűnő garantia rejlik.

6. A végrehajtó hatalmat egy szövetségi tanács gyakorolja, melyet ha egy kamara lesz: ez, ha kettő: ezek választják. Ő fog irányt adni a külpolitikának is, a törvényhozás ellenőrzése mellett.

7. A szövetség hivatalos nyelve fölött a törvényalkotó gyűlés fog határozni. – A végrehajtó, úgy a törvényhozó hatalom gyakorlatában minden tag saját anyanyelvét használhatja.

8. A szövetségi hatóság székhelye váltakozva majd Pesten, majd Bukarestben, egyszer Zágrábban, másszor Belgrádban lesz.

9. Azon államnak, a hol a szövetségi hatóság a fönnebbi sorrend szerint tartózkodni fog, feje lesz egyidejűleg a szövetségi tanácsnak és a szövetségnek is ideiglenes elnöke.

10. Minden egyes állam otthon oly alkotmányt ad magának, a minő érdekeivel leginkább megegyezik, természetesen azon föltétellel, hogy ez alkotmány elvei a szövetség által szentesített elvekkel ne ellenkezzenek.

11. A különböző nemzetiségiek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a következő alapokon rendeztetnék, melyek már a magyar bizottságnak [Magyar Nemzeti Igazgatóságnak] Turinban, 1860. szeptember 15-én közzétett [pontosabban: Cuza fejedelemnek megküldött] emlékiratában is benfoglaltatnak. Nevezetesen:

a) Minden község maga határoz hivatalos nyelve fölött. E nyelven fognak folyni szóbeli tanácskozásai; készülni jelentései és levelei a megyefőnökhöz, kérvényei a kormányhoz és a diétához. Minden község maga szabja meg azt is, iskoláiban melyik legyen a tannyelv?

b) Minden megye szótöbbséggel dönti el, hogy a közigazgatásban melyik nyelv használtassék? E nyelven fognak folyni a szóbeli tárgyalások, szerkesztetni a jegyzőkönyvek s a levelezések a kormánnyal. A kormány viszont szintén e nyelven válaszol, s fogalmazza minden rendeletét.

c) A parlamenti tárgyalásoknál minden képviselő tetszés szerint használhatja az országban dívó nyelvek bármelyikét.

d) A törvények a megyékben és községekben otthonos valamennyi nyelven fognak közzététetni.

e) Az ország lakói szabadon egyesülhetnek, nemzetiségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii), szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint, s tarthatnak kisebb-nagyobb gyűléseket és időhöz kötött értekezleteket vallási ügyeik elintézése végett. Egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, a kit vojvodának, hospodárnak vagy más effélének nevezhetnek.

f) Templomaik és iskoláik fölött intézkedni a nemzetiségi egyletekre bízhatják, szabadon választva főpapjaikat s czímezve ezeket patriarchának, metropolitának vagy más effélének.

g) Statutumokat hozhatnak szervezetük s nemzetiségi és vallási érdekeikre vonatkozólag.

h) Az állam csupán egyet követel tőlük, azt, hogy határozataik és tetteik nyilvánosságra hozassanak.

Hiszem, hogy a fönnebbi javaslatokat a dunai tartományok mind elfogadják, mert megfelelnek óhajaiknak és érdekeiknek s biztosítják jövőjüket. Ily módon sikerülni fogna köztünk benső egyetértést eszközölni, a minek legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok [Kossuth későbbi közbeszúrása szerint értsd: Ausztria és Törökország], melyek őket most szolgaságban tartják, és nemes törekvéseiket meggátolják. Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátyolt a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért s harczolván valamennyien egyért, egy valamennyiükért a svájcziaktól adott régi példa nyomán. Az ég nevére kérem, fogadják el a tervet, mely nem concessio [engedmény], hanem kölcsönös és szabad szövetkezés. Minden egyes al-dunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legfölebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségkép alárendelve volna idegen befolyásoknak. De ha a magyarok dél-szlávok és románok a fönnebbi tervet fölkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.

Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”

Az eredeti francia nyelvű kéziraton a keltezés „Torino, 1862. május 1.” volt, az aláírás pedig: „Kossuth L., Magyarország volt kormányzója.” A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését valóságos szitokhadjárat követte a Schmerling államminiszter új beolvasztó kísérletének alávetett Magyarországon. A Bécsből pénzelt és sugalmazott lapok lehetőséget láttak arra, hogy a birodalmi központosítás elleni fellépése és Magyarország önrendelkezésének biztosításáért vívott küzdelmei miatt nemzeti elfogultsággal annyiszor, de kevés közönségsikerrel vádolt Kossuth ellen most kedvezőbb visszhangot remélve a legszélsőségesebb soviniszta hangütéssel uszítsanak. A „nemzeti lét” már korábban is „idétlen cosmopolita elvekkel kacérkodó” veszélyeztetőjének kiáltották ki, aki végre lelepleződött, hiszen kész feláldozni „a históriai jogot” és „a haza integritását”. A félhivatalos Sürgöny is kapva-kapott annak a Szemere Bertalannak a támadó cikkén, aki hajdan maga is az együttélő népek megbékélését hirdette, majd haladó körökben Kossuthot elvakult nacionalizmussal vádolta. Most felháborodottan tiltakozott „a szellemi szörnyeteg”-nek bélyegzett tervezet ellen, amely az általános választójog révén „a szabadelmű arisztokratia helyett, mi magköve sajátos alkotmányunknak, behozza a demokráciát”, és „tartománykává” süllyeszti Magyarországot. Deák tábora hallgatással, Tisza Kálmáné tartózkodó hangú sajtónyilatkozattal, de annál hevesebb színfalak mögötti kifakadásokkal határolta el magát a Dunai Szövetség tervétől. A Kossuth felfogását helyeslő Szilágyi Virgil, a Határozati Párt balszárnyának vezetője pedig már börtönben ült a tervezet megjelenésekor, mert közvetlen kapcsolatot teremtett a nagy száműzöttel, és egy cikksorozatban kivételes határozottsággal emelt szót az együttélő népek abszolutizmusellenes demokratikus összefogásáért.

Nagyon kedvezőtlen volt, hogy a konföderációs tervvel rokonszenvező első nemzetiségi megnyilatkozásra ilyen körülmények között a kormánysajtó durva megrovása lett „a magyar” felelet. Az államszövetségi tervezet nyilvánosságra kerülésének előkészítetlensége, még inkább az egyhangúvá formált magyarországi elutasító fogadtatás nagy szerepet játszott abban, hogy az érdekelt délkelet-európai népek hivatalos politikai köreiben sem talált egykorúan kellő megértésre és támogatásra.

Kecskeméthy Aurél – aki Bach rendőrségének irodájától Schmerling sajtóhivataláig ívelő pályáján jól megtanulta a közvélemény-formálás módszereit – fogalmazta meg 1862-ben, hogyan lehet a politikai vezető rétegeket a Dunai Szövetség tervével is kiegyezésre noszogatni. Így írt: „Austriával s uralkodó házávali kibékülésünk ára nem oly nagy, mint a melyet a nemzetiségek követelnek, s ügyetlen forradalmáraink megadni készek lennének.” Ez a később is különböző változatokban gyakran alkalmazott egybevetés éppen a lényeget mellőzte. Azt nem vette figyelembe, hogy a Dunai Szövetség terve egyenjogú felek demokratikusan kinyilvánított szabad akaratából alakítandó államszövetség létrehozását ajánlotta, s így szöges ellentétben állt a Habsburg-hatalom és a politikai cselekvést monopolizáló erők között, az érdekelt nemzetek túlnyomó többségének feje felett kötendő kiegyezés minden addig felmerült és később valóra váltott elképzelésével.

A Dunai Szövetség valóban „a mosolygó jövő” terve volt. Előkészítetlen nyilvánosságra kerülése azonban csak fokozta Kossuth amúgy is növekvő politikai elszigetelődését.




Hátra Kezdőlap Előre