(Barátjához és támogatójához, Lónyay Gábor, zempléni országgyűlési követhez szóló leveléből idézünk.)
„Nem hiúság szüli örömöm, hanem azon meggyőződés, hogy nemzetem a tespedésnek mély álmából lassan csakugyan ébredez, hogy az őtet érdeklő kör nem kereng többé a bokros pipafüst lepte kályhától a szérűskertig és vissza, hanem százados lethargiája után kezd érdekeltetni a magasb, nemesebb, az emberiségi s nemzetiségi kérdések felől. Ezen érdeklett ébredezés közben érzi a nyilvánosság keserves hijányát s vigasztalást, pótlást keres mindenben, mi ahhoz közelíteni látszik. …Mihelyt a nemzet igazán érezni fogja, hogy nyilvánosság nélkül szűkölködik, lesz nyilvánosság, – mihelyt melegen érezni fogja, – még pedig a nép, a szegény, emberi méltóságából kivetkeztetett nép (fájdalom, hogy nemzetnek nem nevezhetem) fogja érezni, hogy a kormány s 600 ezer despota önkénye alatt nyög, – nem soká fog felettök önkény uralkodni.”
KÖM. VI. 364.