(Kossuth utat engedett politikai csalódása kifejezésének az Országgyűlési Tudósítások hasábjain, amikor a hazai és bécsi kiváltságőrzők összefogása elbuktatta a reformereknek a jobbágyrendszeren tervezett résütését.)
„Megtörtént, amitől régen rettegénk! Édes reményinket, melyeket Hazánk jövendője felől két évek óta hő kebellel ápolánk, egy kérlelhetlen napnak aczél keze gyökerestől zúzta szét! – Ma, December 10-én az urbéri V-ik t.czikkelynek az örökös kiváltsági kötéseket tárgyazta része elesett! s a magyar földmüvesnek ingatlan sajátot birni még 1834-ben sem engedtetik! Vannak óhajtások, mellyek olly mélyen vertek szívünk mélyében gyökeret, hogy kiszaggattatniok máskép, mint a szivvel együtt nem lehet. Ezen kinos szaggatás fájdalma dúlja keblemet, s gyermeki panaszokra fakadnék, ha nem lennék érezni kéntelen, hogy a roppant gondok némák, s csak a csekély fájdalom cseveg. Én a győztes félnek tiszta szándéka felől nem kételkedem, de a szűk ajándéki jelennek szigorú kinálkozásai között ezen törvényczikkelyt tartottam én a legjelesbiknek. Ha hibáztam, értelmemnek hibája, nem szivemnek. És aki legszebb reményitől búcsúzik, attól az utolsó ártatlan búcsúnak fájdalmasan néma felsóhajtását csak kegyetlenség tagadhatná meg, s én nem kérek más vigasztalást mint azt: hogy felsóhajtanom szabad legyen. – Ez mentségemül ezen pár sorokért! – Adja Isten, hogy eme törvénynek meg nem alkotása képes legyen kedves hazánkra olly jó következéseket árasztani, mint a minőket alkotásától reménltem. Adja Isten, nevelni legyen képes a bizodalmat kormány és nemzet, úr és jobbágy között, – a bizodalmat, mellynek hijányát sem hatalom gerjesztette s erőszak táplálta félelem, sem ember ész találta bármilly surrogatum ki nem pótolhatja. De a férfiút férfias el nem csüggedés, a jó polgárt a többség akaratának tisztelete illetik.”
KÖM. N. 22–23.