(Széchenyi bírálatára adott Feleletében Kossuth összességükben szétválaszthatatlanoknak ítélte a gazdasági fejlődés követelményeit és a szabadság-törekvéseket.)
„Huzamos időn át két jeles hazafi vezérlé a javitási párt közvéleményét. És e két nevet, mikint egy volt tiszteletünkben, ugy elvek iránt is egybefoglalók. Azonban vettük észre, és lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a két vezér egy idő óta nem karöltve jár, s utjaik mindinkább szerteágaznak.”… „És mondák az emberek: Az első közvagyonosság utján akar vezetni közszabadságra; a második pedig közszabadság utján vagyonosságra. Amaz ezt tartja: „legyünk csak gazdagok, a szabadság majdan elkövetkezik;' emez viszont: „csak szabadok legyünk, a gazdagság majd önkényt eljő.' – És ezek mondák: Az elsőnek igaza van: gazdag nemzeten nem paczkázhatni kény és kedv szerint, a vagyonosság önállást nyujt; és lesz szabadság, ha tehetség lesz. Századunk iránya anyagi érdekeknek ugyis kedvező; ez uton haladnunk nem lesz olly nehéz, mert ha engedélyre szólittatik fel a hatalom, anyagiakban engedékenyebb lesz, mint szellemiekben, ezek féltékenységet gerjesztenek, amott kedveznek kor és istenek; pedig… a dolog csakugyan egyre megy, és minden lépés előre anyagi érdekekben, egy lépés előre értelemben; pedig szabadsághoz értelem kell. Ha neveltük a kéjelmet, sok erő marad ben a hazában, melly most kün elnemzetlenedik, minthogy kéjelmet itt ben nem talál; de találjon csak, s megszokja szeretni a hont; és ha szereti, majd csak eljárul egyhez máshoz is, s a nemzeti kifejlés sokszorozója egy számmal untalan szaporodik. Azért hát, ha néha egy kis betűjog áldozatába kerülne is, ám isten neki! hiszen örökre nem veszett el; legyen feláldozva, hahogy általa anyagi fejlődés tekintetében nyerhetünk annyit, mennyi föléri az áldozatot. – És mások mondák: A másodiknak van igaza. Történetekben fekszik a tan. Nem mutat nemzetet a historia, melly gazdagság által jutott volna el a szabadságra; de mutat sokat, melly gazdagság által ős szabadságát elvesztette. … Csak olly gazdagság nem veszélyes a szabadságnak, melly a nemzet erkölcsi és anyagi tehetségének szabad kifejléséből szabadon fejlett; az, mit a kegyelem nyujt, mi jogok árán vásároltatik, tartós jólétet soha nem szül; s igy mindenek előtt ójuk meg a szabadságot, a melly már van; mit itt veszítünk, azt békés uton vissza nem nyerjük tán soha is; és azért jogainkból semmi áron! s mig itt egy részről mindig őrködünk, más részről emeljünk a szabadságnak sánczai közé mindig többeket. Szabadság nem veszít, ha megosztatik, sőt mindenkor nő és erősödik. Midőn ezt teszszük, az anyagi fejlődést is legsikeresebben mozdítjuk elő; mert ha igaz, hogy csak azon jólét tartós és állandó, melly a nemzetből fejlett ki önkényt és szabadon: a szellemi érdeket kell kifejteni, hogy a jólét kifejlődhessék önkényt, szabadon.”
Ferenczi, 1925. 424–425.