(Kossuth igyekszik egyértelművé tenni, hogy a magyar nemzet „nyugat” és „kelet” konfliktusában az előbbit támogatja, de saját érdekeit másokénak alá nem rendeli.)
„A rajnamelléki tudós értekező, kinek az Allg[emeine] Zeitungban szegény hazánk java oly igen szivén fekszik,… mintha mondaná: »orosz tartomány vagy német gyarmat – válaszsz magyar!« Nem úgy, Uraim! van még egy harmadik állapot is: önálló nemzet, két roppant néptörzsök között, elég erős arra, hogy nyomatékával eldöntő súly legyen a mérlegben; – önálló nemzet, melynek elleniségét félni, barátságát becsülni méltó, melynek rokonszenvét civilisatiója, szabadsága s kedvelt uralkodóháza iránt tántoríthatatlan hűsége határozottan nyugatra vonzza, de melynek rokonszenvét a nyugat meg nem érdemlené, ha felejteni tudná, hogy egy ép, erős néptörzsök, mely annyi veszély között egy évezred viszontagságain át megtörhetetlenül fennállni birt, nem egy nyomorult szolgacsoport, mely csak arra való, hogy leszórva magáról mindent, a mi egy nemzetnek szent, titeket segítsen önvédelmetekben, – boldog, ha kegyesen megengeditek, hogy azok, kik egykor egy önálló nemzet tényezői voltak, mint megannyi külön egyes szám, ti közétek befoglaltassanak. Nem, nem Uraim! így nem játszunk, … a ki azzal édesget magához, hogyha hozzá csatlakozandunk, szerencsénk leszen vele egy nemzetbe összeolvadni, annak horgára a magyar ugyan sohasem kerül. Ha egykor elkövetkezendik azon időpercz, melyben német és szláv nemzetiség, mint két óriás, összeütközendik, hogy melyik részen fog állni a magyar? arról, úgy hiszszük, kétség nem lehet; de fog állani, mint frigyes, mint szövetséges, ki a nagy tusában maga is czél, s azért puszta eszközzé alacsonyulni, magát akaratholtan vontatóra kötni soha sem fogja. És hahogy Némethon az őszinte barátot, melyet bennünk bir, méltánylani kivánja: el fog attól szokni, hogy rólunk úgy szóljon, mint egy holt súlyról, melynek ide-oda rakosgatásáról amúgy könnyedén rendelkezhetni, mint szokás húsmérésnél a nyomatékról: ellenben meg fogja szokni, hogy a magyar alkotmányos nemzetiségnek önczélja is van, melyet az európai polgárisodásnak tisztelnie kell; minden esetre pedig jó lesz megtanulnia, miként ha e nemzet barátságára számol (s méltán számolhat) a vésznek napjain, soha sem kell azt olyasmire édesgetnie, miről maga megvallja, hogy e nemzetnek halála volna. Ilyen pedig a német vámszövetség, melyről magatok megvalljátok, hogy hozzácsatlakozni annyit tesz, mint a németekkel egy nemzetté összeolvadni. Halál ez is, mint más akármi.”
KLI. XII. 396–398.