(Kossuth – ez alkalommal kissé általánosságban tartott érveléssel – a hagyományos gazdasági szemlélet és életmód megváltoztatására buzdít.)
„Magyarország legnagyobb része földmívelés után él; mondhatnók még a műiparos osztály is, mert ennek vevője a földmívelő; ne mulasszon hát el a státus semmit a földmívelés emelésére: hacsak azt nem akarja, hogy polgárai a fényüzés súlya alatt erkölcsileg és anyagilag is elvérezzenek. Szükség, szegénység az ördög czimborája; jólét nélkül biztos erkölcsiség, jólét nélkül a civilisatio lehetetlen.
Ez az általános tekintet, uraim! mely a földmívelés okszerüsítését a világon mindenütt tanácsossá teszi; de a mi másutt csak nagyobb vagy kisebb jólét kérdése, minálunk életkérdés; mert minálunk a fényüzés vampyr hatalma nem kifejlett vagyonosság következésében ütötte föl tanyáját, hanem szegénységünk daczára; mi nem azért költünk, mert van miből, s nem is magunknak, magunk közt költünk, hanem költünk minden áron, költjük a nemzeti vagyon tőkéjét; pedig a mely nemzet egyszer a nemzeti vagyon tőkéjéhez nyúlt, az irtózatos progressióban [itt: felgyorsulással] sodortatik a közelszegényedés örvénye fölé; s ekkor már ha Isten kegyelme egy képtelen csudát akarna is rajtunk mutatni, s takarékossá tenné nemzetünket, mely ekkorig csak pazarló és fösvény vala (pazarló maga iránt, fösvény a haza iránt), a puszta takarékosság egyedül nem is volna képes megmenteni, hacsak egyszersmind jövedelmünket is nem szaporítjuk; mert – borzasztó, de igaz – a magyar nemzet egy idő óta már jóformán a tőkéből él, az még oly takarékosan éljen bár, vagyonát naponkint kevesíti, a minthogy a tömérdek csődök eléggé is bizonyítják, miként a tőke meg van támadva, s folytonosan fogy, min csak a jövedelemszaporítás által lehet segíteni, mit viszont a mezei gazdaság körében nem remélhetünk, hacsak jobban, azaz okszerübben nem gazdálkodunk.”
KLI. XIII. 299.