(Részletek abból a feleletből, amit Kossuth az országgyűlést köszöntő és petíciót átnyújtó újvidéki szerb küldöttséghez intézett.)
„Uraim! érdemes polgártársaim! kik ezen kérelemlevelet benyujtották, tisztelt szónokuk által már megemliték, miképen örömmel tapasztalják: hogy kivánataik sok részben az országgyülésnek eddigi intézkedései által megelőztettek. Magam is ugy látom, hogy megelőztettek, mert igen természetes, hogy ez ország nem lehet szabad a nélkül, hogy a szabadságot valódi értelemben ne fogja föl. Valódi értelme pedig a szabadságnak az: hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesittessenek a közszabadság közáldásában. – Az ország egységének egy kapcsa mulhatatlanul az, hogy a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen, és azt gondolom, hogy a magyar nemzet, midőn ezen alapon a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti, midőn őszintén bevallja azon elvet, hogy minden népségnek a maga nyelvét s annak belügyeiben, egyházi dolgaiban, szabad használatát tiszteli: azt hiszem, az által a magyar nemzetiségnek, – ha a honnak más nyelvű lakosai igazságosak – megszilárditását eszközlötte;…”
„Mi az országgyülési képviseletet illeti; akként vélekedem, hogy nyelv és valláskülönbség nélkül, a népképviselet iránt alkotott törvény egyenesen a polgári egyéniségek számát vevén alapul, e tekintetben már többé Magyarországban panasza senkinek nem lehet, legalább az elvre nézve nem, hanem csak annyiban lehet panasz, ha a felosztás itt, vagy amott hiányos. Hiányos lehet pedig a fölosztás, mert statistikai adataink nem voltak; remélem azonban, hogy e méltányossághoz közelit a fölosztás, s ennek alapján nemzeti gyülés alakul, melly minden ajkuaknak és minden helyezetüeknek érdekeit eléggé képviselni fogja, arra nézve, hogy ahol hiány és tévedés van, tüstént megigazittassék, és kijavittassék.
Ugy van a hivatalviselés tekintetében is, mi a petitióban szinte emlittetik; azt gondolom Magyarországban ezentul a hivatalok viselésére nem szabad annak határozni, hogy valaki minő nyelven beszél házi körérében, s mellyik templomban imádja istenét; nem szabad a nepotismusnak, protectiónak és kasztok érdekeinek befolyással lenni, hanem annak, alkalmas-e valaki, s megérdemli-e a nemzet bizodalmát. Ezen szempontból véve dolgot, ha akármelly nyelvű polgártársaink azt mondanák, hogy reájok legyen tekintet a hivatalok osztásában, azt mondom: ezzel keveset mondottak. Nem rájok kell tekinteni, hanem a képességre, melly bennök föltaláltatik. A szabadság közzétételével lehullottak a korlátok, mellyek eddig homályra kárhoztatták a legdusabb tehetséget is. Most szabad a tér mindenkinek, a sajtó azon eszköz, melly által az ész kivivhatja magának a legalacsonyabb körből a nemzet összes bizodalmát.”
KÖM. XI. 732–734.