(Kossuth a cikket békeszándékot tanúsító politikai és tudatformáló céllal írta.)
„A gyűlölség gyűlölséget terem. Most a népfajok, majd a nemzetek hasonlanak meg, gyűlölség miatt, mellyet a bujtogatók hazudott rémképek és elérhetlen üdvök csábjaival élesztenek. Ha egyszer sikerült a népeket saját érdekeik s jövendőjök iránt elámítani, nem fognak késni a leghalálosabban gyűlölni azokat, kik ellenségeikül tűzetnek ki.
A népek s általában az emberek egymásiránti gyűlölete a zsarnokok ereje. Az emberek, népfajok, nemzetek egymásközti szeretete az országok jóllétének kútfeje, a zsarnokok visszarettentője.
Kísértse meg valaki a testvéri szeretet szellemében rendezni a nemzetek ügyeit, az alku-kiegyenlítés nem lesz szerfelett nehéz; kik szabadságot szeretnek, zsarnoklat s hódítási nagyravágyás nélkül, könnyen meg fognak egyezni. A béke nem lehetetlen, különböző érdekek mellett is, ha ezen érdekek kiegyenlítéséhez józan értelem, jóakarat, testvériség járul.
De mivel a szabadság elleneinek sikerült a testvériséget, a béke ezen szelíd galambját talán hosszú időre elrezzenteni, tekintsük végig, mint sáfárkodtak annak ellenkezőjével, a gyűlölettel.
Magyarhon függetlenségét századok óta csaknem megszakadatlanul királyi eskü biztosította. Az újabb időben Magyarhon a szolgaivá sűlyedt cancelláriai s helytartósági kormány helyett felelős ministeri kormányt állíta fel. A koronázati eskühöz lelkiösmeretesen hű király megerősíté ez új kormányt, s a hon függetlensége e változás által nem csikartatott ki, csak visszaállíttatott.
Mit tőn ezen kívül Magyarország? Szabaddá tette az embert, szabaddá a földet, minden vallás- és fajkülönbség nélkül, közössé a terhet és jogokat, s a rögtönzés minden hibái mellett is olly alapot vetett, mellyben a nemzet jólléte felvirágozhatik.
Magyarország nem hirdetett gyűlölséget, nem fenyegetőzött hódítással, nem zavarta a felbomlásnak indult birodalmat, mit sem óhajtván hőbben, mint hogy az átalakulás vértelenül s minél kevesebb ingadozással történjék meg, minden honban, a szabadság minél előbb megszilárduljon s gyökeret verhessen.”
KÖM. XII. 385–386.