(Kossuth ugyan német szövetség lehetőségében reménykedik, de kétoldalú fenyegetettségre figyelmeztet.)
„Mi sem a német, sem a szláv elemnek nem lehetünk veszélyesek, de ha olly gyűlölettel vissza nem löketünk, biztos válaszfalul szolgálhattunk volna mindkettőnek: ellenben ők, nélkülünk, egymásnak a legveszélyesebbek. Honnan… mind két felől olly bőszültség ellenünk? Ennek csak egy fő oka lehet, hogy nagyravágyó, hódítási terveiknek egyedül mi állunk útjában. A régi osztrák és muszka szellem perel Magyarország birtoka felett. A szabadságnak e rokon- és ellenszenvhez semmi köze; de igen az absolutismusnak és a hódításnak. A nép nem tudja, mit csinál.”
„… ha az osztrák nép vezérszellemeinek sikerülne a német szövetséget a hódítás nagyravágyásával megmérgezni, ha sikerülne a rég bitorolt s most újra követelt osztrák uralmat a német szövetség fájába oltani, ha megfeledkeznének, hogy a magyar korona jogai nem Ausztria, és annál fogva nem a Német Birodalom jogai egyszersmind: könnyen megeshetnék, hogy a most barátságos Némethon roppant népességének egész súlyával reánk nehezednék s legyezve a tót, zsibbasztva a magyar elemet, utóbb mindkettőt megigázva hódítási terveinek egész hálózatát egész az Aldunáig kiterjesztené. Ez természetesen csak Magyarország elnyomásával, a tót [itt: szláv] fajok áltatásával történhetnék, melly áltatás, hosszú időre legalább, az éber orosz szomszédság miatt lehetetlen.
Tehát itt csak megosztozásról lehetne szó az aldunai tartományok felett, megosztozásról romlásunkkal, hódítás útján, orosz szövetségben, ha tudniillik Európa bele nem szólana.
A terv, mindenesetre, ha léteznék, kivitelével az európai súlyegyennel jőne ütközésbe.
Nem is azért hozom fel e tervet, mintha egyébnek tartanám még most nagyszerű ábrándnál, mintha hinném, hogy létesítése a legvéresebb európai s tán két világrészi háború nélkül megeshetnék; de azt is tudom, hogy az ábránd most nagy szerepet játszik, hogy a ki avval ügyesen hiteget és ámít, annak hatalmában van a népeket, nemzeteket egymásra lázítani s nyomról nyomra nevelvén a viszályt és anarchiát végre előidézni a háborút, mellynek véres hullámaiban az előbbi tervnek önként föl kell merülnie.”
„A reactiónak most minden mozgalom jó, s minden csillogó ábránd, mellyel e mozgalmakat táplálhatja. A reactiónak csak egy mozgalom árthat: a nemzetek felébredése, melly ámítóinak megbüntetését fogja követelni.
Éppen ezért szükséges, hogy a nemzetek saját érdekeiket megismerjék, hogy az átalakulás nehéz napjaiban egymás jogait és határait tisztelve és biztosítva őrködjenek a szabadság felett, melly a hódítás zsarnoki táborozása közben igen könnyen kieshetik kezeikből.
Előttünk tisztán áll, hogy Némethonnak most nem lehet főbb érdeke, mint erejének benső kifejtése s megszilárdítása, a legtökéletesebb egység alapján. Némethon nem akarhat még most hódító lenni, nem engedheti magát az osztrák reactio vagy nagyravágyás harczaiba sodortatni, saját egysége veszélye nélkül. S erős hitünk van, hogy ezt a német szövetség elég bölcs belátni, elég igazságos úgy szövetkezni, hogy egyesülésének diadala mellett nem feledendi Magyarhon függetlenségét tiszteletben tartani, mint olly országét, mellynek érdekében áll, hogy hű szomszédja a szövetségese legyen.
Tisztán áll előttünk az is, hogy Ausztriának, miután Némethonnal szorosan egyesülendett, semmi más támaszra szüksége nem lesz, hogy semmi nem fogja annyira megronthatni, mint a szertelen nagyravágyás, melly nagyravágyást belé a reactio, a pénzaristocratia olthatja csak, melly nagyravágyás miatt Némethonnal egyesülhetlenné válik, hogy előbb-utóbb a szláv elemnek áldozatul essék.”
KÖM XII. 448–450.