Görgei megbízása a fősereg vezérletével

(1849. március 5.)

(Tiszafüreden – a kápolnai csata után – a tisztikar nagy része a lengyel Dembiński altábornagy leváltását kívánta a legnagyobb honvédsereg fővezéri tisztségéből. A helyszínre hívott Kossuth tudomásul véve a majdnem befejezett tényeket, Görgeire ruházta a fővezérséget.)

 

„Midőn tábornok úr a kormány rendelete következtében a hadügyministerium által a nemzet azon hadseregeinek, melly jelenleg a saját vezénylete alatti hadosztályok – más hadsereghez nem csatolandó – részeiből áll, vagy jövendőben egyéb hadosztályoknak ide beosztásával szaporodandik, fővezérletében megbizatik…”

 

„Mirőli hivatalos értesítésem mellett, kedves kötelességemnek ismerem tábornok úrnak s a vezérlete alatti hadseregosztálynak az ország jogszerű védelmében kitüntetett eddigi fényes érdemeiért a nemzet nevében legőszintébb elismerésemet s szíves köszönetemet nyilvánítani, s egyszersmind azon tiszta s rendíthetlen hitemet kijelenteni, hogy hazánk jövendőjének biztosítását eszközlém, midőn a fennevezett egyesült s még egyesítendő nemzeti hadseregek fővezényletét ön férfias s közös hazánk iránt jó és balszerencsében egyaránt álhatatosan hű kezeire bízni szerencsés valék.

Meg vagyok győződve, hogy ön a nemzet polgári s katonai organumaiban azon benső egységnek, s őszinte egyetértésnek zavartalan fentartására hazafiúi érzeténél fogva mindent elkövetend, mellyet honszeretet sugall, melyre az összevetett vállak erejét igénylő veszéllyek intenek, mellytől a haza megvédése függ, s mellyre én kormányelnöki s honpolgári állásomban a becsületes kebel férfias nyíltságával, minden utógondolat nélkül ezennel ajánlkozom.

A nemzet számít önökre, számít az ön vezénylete alatti lelkes tisztikarra, vitéz seregre, Önök számítsanak az igaz ügyet illy vitéz karok védelme mellett el nem hagyható Istennek áldására, az érdemet méltányolni tudó nemzet hálájára, a historia dicsőségére, melly önöket ezredéves hazánk legvészesebb perczeiben az ország megmentőinek fogja nevezni.

Fogadja fővezér tábornok úr szíves tiszteletemet, honpolgári és baráti érzelmeimet.”

KÖM. XIV. 591., 592.




Hátra Kezdőlap Előre