(A Közlöny 1849. június 2-i száma közölte Kossuthnak ezt a kegyeleti és lélektani szempontokat egyaránt érvényesítő rendelkezését.)
„Háborunk kezdetétől fogva főbb gondjaim közé tartozott, hogy egyrészről a haza szabadságáért viselt szabadságharczban elestek hátramaradott özvegyei s gyermekei az álladalomtól, illőleg elláttassanak, – másrészről, hogy ezen függetlenségi harczban elestek nevei akár egy a haza által állitandó emlékoszlop által, akár egy nyilvános helyen alkalmazandó táblán arany betükkel feljegyezve, az utókor hálás emlékének átadassanak, – hogy igy a késő ivadék elődeik vitéz tetteit utánozva minden körülmények közt a szeretett haza szabadságáért felkelni, s azt kivivni legmagasztosb honfiui kötelességének ismerje. – Ez leszen kétségkivül nemzeti történetünk legszebb lapja, illő hogy arról méltókép gondoskodjunk.
Ennélfogva felszólitom a hadügyministeriumot, hagyja meg minden rendelkezése alatt lévő vezéreknek s csapatparancsnokoknak, adják be arról jelentésöket, amennyire a körülmények azt lehetségessé teszik a harcz kezdetétől fogva, ki, s hol esett el a csatában. Miután a had már hosszas időtől fogva tart, bizonyos, hogy ezen kikutatás némi nehézségekkel vagyon öszvekötve, nem kétlem azonban, hogy a parancsnokok kedves kötelességüknek ismerendik, megemlékezve bajtársaik tetteiről, mindent elkövetni, hogy azok neveit, kik minden időben leghivebb támaszuk, s ugy a haza, mint a vezérek dicsősége kivivói voltak – megtudhassák, s igy azokat az utókornak hiven megőrizhessék. – Mennyire azt a polgári hatóságok közbenjárása elősegitheti, ezek is megkeresendők; – egyuttal e határozatom kivonatilag, – a mennyire erre egyes adatok is segédkezet nyujthatnak – a Közlönybe is beiktandó.”
KÖM. XV. 410.