Ragaszkodjék a nemzet önrendelkezéséhez

(1867. augusztus 20.)

(A kiegyezést követő időközi választásokon Kossuthot távollétében is számos helyen kívánták jelölni, több kerületben pedig meg is választották. Kossuth minden esetben elutasította jelölését, illetve a mandátum elfogadását. Válaszleveleiben alkalmat talált nézeteinek kifejtésére. Váci választóihoz intézett levelének különös fontosságot adott, hogy benne nyíltan hangoztatta, összeegyeztethetetlennek tartja Magyarország függetlenségével az Ausztriában is uralkodó dinasztia közösségét. Óvott azoktól a külpolitikai veszélyektől, amelyeket az 1859. és az 1866. évi háborús vereségek megtorlásának, illetve a balkáni hódításnak a Bécsben élő vágya zúdíthat a magyar nemzetre.)

 

„Tartozó tisztelettel vettem a választási jegyzőkönyvet, melynek átküldésével tudtomra adni méltóztatott, hogy a váczi kerület országgyülési képviselőjévé közakarattal megválasztattam.

És megilletődéssel olvastam a hozzá mellékelt szivélyes felhivó levelet, mely által annak 597 aláirói, a jóakaratnak csekély személyemet érdemen tul megtisztelő kifejezéseivel szólitanak fel, hogy a reám ruházott képviseleti tisztet vállaljam el.

… A váczi kerület érdemes választói nemcsak politikai multamat ismerték, midőn választásukkal megtiszteltenek, és ismerték az irányt és elveket, melyeknek életem szentelve van, hanem ismerték különösen azt is, hogy minő meggyőződéssel vagyok a fontosságban minden egyebet tulhaladó napi kérdés felől, értem: az ugynevezett közösügyi egyezkedést. Mert nagy nyilvánosságot nyert hazánkban ama nyilt levél, melyet Deák Ferenczhez intéztem. Tudták tehát, hogy én a jelen országgyülés többsége által immár, fájdalom! törvény erejére emelt közösügyi munkálatot nemcsak határozottan rosszalom, de sőt, ha a részletekben is gyakorlati foganatba vétetik s a nemzet belenyugvásával érvényesittetik, a nemzeti öngyilkolással határosnak itélem.

Másrészt a váczi kerület alkotmányos érzelmü választói igen jól ismerik azon elemi igazságot is, miként a képviseleti rendszernek alapját és lényegét azon kétségbevonhatatlan elv képezi, hogy a választók oly szándokkal választanak országgyülési képviselőt, miszerint az ország dolgainak intézése körül saját politikai irányuknak s vezérelveiknek szerezzenek érvényt és befolyást, ugy a törvényhozásban, mint általa az ország kormányzatában.

Ezek igy levén, a váczi választásnak értelme csakis az lehet: hogy azért esett választásuk csekély személyemre, mert a közös ügyek kérdésében nyiltan kifejezett nézeteimmel választóim egyetértenek, s általában közéletem politikai irányában s elveiben saját politikai irányukat és elveiket ismerik fel.

Ez az, a minek lelkemből örvendek. Ugy érzem magam, a midőn e sorokat irom, mintha a vigasztalásnak egy fénysugára tört volna be hazafiui bánatom éjjelébe.

Mert habár az országgyülés többsége által közvetett politika nagy veszély felé, s tömérdek bajba és szenvedésbe sodorja is hazánkat, ez azonban végkép halálossá mégis csak az által válhatnék, ha a nemzet magatartása annak szolgálna bizonyitványul, hogy ezen politika valóban a nemzet akaratát képviseli.

S mert ez lehetetlen, hogy igy legyen, azért tartom én rendkivülileg fontosnak, hogy a nemzet közéletében minél sürübben nyilvánuljanak oly jelenségek, melyek tanuságot teendnek Europa előtt, hogy a jogfeláldozási készség, mely az alkotmány visszaállitásának csalóka hangoztatásával pillanatnyilag tulsulyra vergődött, nem bir állandó talappal a nemzetnek sem véleményében, sem érzelmeiben.

… Ha ezen tér nem olyan volna, a minőre lépni tiltanak elveim, tilt lelkiismeretem s tilt az europai viszonyoknak is számbavételével komolyan átgondolt polgári kötelességérzete; büszkeségemnek tartanám magamat, a váczi kerület országgyülési képviselőjének nevezhetni.

Hanem hogy én olyan Magyarországba térjek vissza, mely magát az osztrák birodalommal politikailag összeolvasztotta, s az ország pénzéveli rendelkezést idegen avatkozásnak, annak elköltését s az ország haderejéveli rendelkezést az osztrák birodalmi minisztériumnak alája vetette; hogy én ily viszonyok közt haza menjek, s haza menjek a végett, hogy mint képviselő részt vegyek a költséghányad megszavazásában, mely hazánk kizsarolt népeinek véres verejtékéből az osztrák miniszterium számára be fog hajtatni (mert hiszen már csak ezen hatóság maradt fenn az országgyülés számára a közösügyi alku körül), hogy én ily körülmények között s ily czélból menjek haza, ez nemcsak czélszerütlen volna, hanem teljes erkölcsi lehetetlenség is, mert hiszen ekként cselekedve nemcsak a többet, de még az 1848-ki törvényeket is megtagadnám, melyeknek őszinte kiegyezési szándokkal megalkotásában nem csekély részem vala.

Én ugy látom, hogy azokra, a mik Magyarországon történtek, két dolog, igen nagy befolyással volt.

Egyik: az orosztóli félelem, mely mesterségesen terjesztett s ügyesen felhasználtatott.

Másik: a nagy szavak hangoztatásával s látványos ceremoniákkal előidézett fogalomzavar, melynek folytán sokan a jelen állapotot az 1848-ki alkotmány visszaállitásának hitték, s azért az, a mi állami függetlenségünk napjának alkonya, »egy szebb jövendő hajnala« gyanánt üdvözölték.

Hallottuk nyiltan felállitani, felállittatni a doctrinát, hogy azért szükséges a közösügyi feláldozások árán is kiegyezni a bécsi hatalommal, mert csak az osztrák birodalommali szorosabb egyesülés biztosithatja hazánkat az orosz ellen.

És a nemzet megijedett és sietett az osztrák sas szárnyai alá bujni.

Ne higyjen a nemzet ez ámitásnak. A félelem mindig rossz tanácsadó. Ez esetben pedig már épen a dőreséggel határos. Mert a tény az: hogy az osztrák birodalommali összeolvadás nemcsak hogy nem biztositja hazánkat az orosz ellen, hanem épen ez az összeolvadás vagy realunio, vagy szorosabb egyesülés, vagy akárminek nevezzük, épen ez az: a mi az orosz invasiót nyakunkra hozza.

… Ez a szorosabb egyesülés az osztrákokkal nemcsak nem villámháritó, de sőt villámvonzó. S azonkivül nemcsak hogy nem tesz minket erősebbekké a védelemre, de sőt gyöngékké s tehetetlenekké teszen, mert a maga által provocált kültámadás veszélyét a belső szétbomlás kilátásával complicálja.

… Hallom, nem hiányoznak capacitatorok, kik azzal nógatják a magyar madarat a krokodilus torkába, hogy ilyen meg amolyan szövetség segitségével Austria helyre fogja állitani Lengyelországot, és ez majd biztos védfala leend hazánknak az orosz ellen.

Senki nálamnál nem óhajtja forróbban, hogy a lengyel nemzetnek a rajta elkövetett irtózatos bünért Europa igazságot szolgáltasson; követeli ezt az örök igazság s az europai szabadság közérdeke; és megérdemli ezt a lengyel nemzet bámulatos erélye, melyet sem az idő, sem a szenvedés nem képes megtörni. Irtják, mint az erdőt! és a dülő fák virágporából s a földbe szakadt gyökérszálakból uj erdő nő, szilárdabb mint valaha. Magasztos látvány! Le kell előtte borulnunk, bár ha – magunkra gondolva – elpirulunk is önkénytelenül.

Hanem én azt mondom a nemzetnek: ne higyjen az ámitásoknak. Ha Lengyelország ily combinatiók kiséretében visszaállittatnék is (ha visszaállittatnék), nem szolgálhatna védfalul Magyarországnak – mert a mikorra Lengyelország igy visszaállittatnék, visszaállittathatnék, Magyarország jutandott Lengyelország jelen sorsára s nem lesz mit védfalaznunk.

… A mi pedig az alkotmány körüli fogalomzavart illeti: nem győzök eléggé bámulni, hogy akadhat ember az országban, a ki csak egy pillanatig is képes magát azzal mystifikálni, hogy az alkotmány vissza van állitva Magyarországon.

A ki a had- és pénzügyre és általában az ország-kormányzati politikára nézve összehasonlitja az 1848-diki törvényes állapotot a mostanival, teljes lehetetlen nem látnia, hogy a közjogi helyzet, melyet a közösügyi egyezkedés teremtett, nemcsak hogy nem visszaállitása, s még csak nem is módositása, az 1848-diki alkotmánynak, hanem annak egyenes negatiója [tagadása], sőt annak valóságos eltörlése.

Általában azon közjogi helyzetben, melyet a mostani országgyülés teremtett, nem is lehet alkotmányról szólani. Institutiókról igen, de constitutióról nem. – Administratióról igen, de országkormányzatról nem. Legkevésbé parlamentaris kormányzatról. Mert a feladott államatributumok nélkül sem ország nincs, sem parlament nem lehet. Csak osztrák birodalmi magyar tartomány van s csak tartományi gyülés lehet.

Ezen állapotnak ellene kiált a jog, az igazság, az ősi alkotmány hagyomány religiója, a történelem törvénye, a nemzet geniusza, a szellemi ösztön, az anyagi érdek és az önfentartás kötelessége.

És pedig ellen kiált nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák birodalomhoz tartozó nemzetek nagy részénél is.

Elégedés nélkül nincs kiengesztelődés. – Pedig veszélyesen téved az uralkodóház, ha azt gondolja, hogy ily állapottal lehetséges oly igazi tartós elégedést előidézni, a minőre szükség van, hogy hatalmas lehessen, sőt hogy magát csak biztosnak is érezhesse…

… ki senkit nem elégitett, meg senkit nem nyugtatott, hanem támasztott magának ellenséget benn és künn, és jobbra és balra mindenfelől és veszélyeket idézett elő, nagyobbakat mint valaha ért, – veszélyeket, melyekkel szemben még a barátság, még a szövetségek is csak a bukás kutforrásai lehetnek…

Engedjen nekem a hatalom egy tartalékgondolat nélküli szabad szót.

Igaz – és nem ujságot mondok, mert hirdettem ezt ezernyi ezrek hallatára két világrészben éveken át, – igaz, én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállásával incompatibilisnek hiszem.

De hát czáfoljon meg engem a bécsi udvar. Övé az ország és a hatalom. Győzze meg nemzetemet, hogy nincs igazam! Állitsa helyre az 1848-ki alkotmányt csonkitatlanul és tartsa meg hüségesen.

Ekkor a magyar nemzet elégedettnek érzendi magát, bármi legyen is az én véleményem.

Higyje el, jobban – szerencsésebben fog gondoskodni saját javáról és hatalmáról ez által, mint minden által, a mit birodalomegységi rögeszméjének hizelgő tanácsosai javasolhatnak.

Hanem arról is legyen meggyőződve a bécsi udvar, hogy ama történelmi problémát, mely a bécsi politika s a magyar nemzet önfentartási ösztöne közt 350 év óta vitattatik, ily experimentatiókkal, mint ez a közösügyi transactio, megoldani lehetetlen.

… Valóban különös fátum, hogy azt, a mi a valódi hatalom egyetlen lehetséges kutforrása: a népek elégedését a bécsi udvar annyi átalkodottsággal feláldozza egy képtelen inpraktikus rögeszmének.

Századok óta követi különféle formák alatt a birodalmi egységre törekvés politikáját.

Századok óta tapasztalja, hogy nem megyen. Mégis ragaszkodik hozzá. Azt gondolja, csak a formát nem találja el, és fájdalom, mindig akadnak mindig akadnak hizelgő tanácsadói, kik uj meg uj formákat suggerálnak neki a lehetetlenség experimentatiójának folytatására.

Nem mehet semmi forma alatt; nem fog menni a dualistikus forma alatt sem, mint nem menne trialistikus, föderalistikus vagy akárminő forma alatt, mert az eszmének, a mellett hogy inhaerens büne az igazságtalanság, még azon orvosolhatlan hibája is van, hogy lehetetlent akar.

Egy létező nemzetnek politikai egységét a faj-, nyelv-, valáskülönbség nem teszi lehetetlenné. Legvilágosabb példa erre a politikai organisatio két ellentétes véglete: az orosz birodalom és a republikánus Észak-Amerika.

De kifejlett s külön személyiségük teljes öntudatával biró nemzeteket egy állammá összeolvasztani lehetetlen.

Felejti a bécsi udvar, hogy nem a nyugati római birodalom szétbomlására következett chaotikus századokat éljük.

Aztán – Istennek a történelem minden betüjéből kimenydörgő szava kiáltja, hogy a mely uralkodó biztos és hatalmas akar lenni, népeit elégedettekké kell tennie.

A bécsi udvar pedig – fület dugva isten e szava előtt – biztonsága és a hatalma forrását még mindig csak a hadseregben s annak a nemzetek különböző geniuszait violentáló [megerőszakoló] hadszervezeti s vezénynyelvi egységében keresi, mely őt Solferinóhoz és Sadovához vezette.

… Sem a magyar koronának, sem az osztrák birodalomnak népei nem szolgalelkü barbár népek, melyeket lánczon vezetni lehetne. – Nincs itt és nem lehet a trón biztonságára és s hatalmasságára más mód, mint tiszteletben tartani a népek jogait – kielégiteni legitim aspiratióit, és szabad kezet engedni nekik, hogy magukat önczéloknak tekintve, boldogságukat saját módjuk szerint eszközölhessék.

És ennek practicuma az adott helyzetben? – Országolni, de hagyni a népeket, hogy maguk kormányozzák magukat. Nem administratiót értek, hanem kormányzatot a szó teljes értelmében.

Önkormányzat nemcsak Magyarországnak az 1848-diki törvények értelmében, hanem önkormányzat az osztrák birodalom minden külön nemzeteinek is a mi 1848-ki törvényeink hasonlatára.

Ebben van a biztonság s a hatalom titka. – Minden más rendszert vagy kinevet az élet, vagy megtöri.

A personalis unio eszméjét, ha nem léteznék, a bécsi udvarnak fel kellene találnia. Nemcsak nem kellene azt bántania a magyar korona irányában, – hol a kétoldalu kötések ellenére hozzányulni vétek, – hanem a birodalom nemzeteire is ki kellene azt terjesztenie.

A bécsi udvar más uton jár.

Ha az volt a czélja, hogy magát jobbra-balra, mindenfelé elégedetlenséggel vegye körül, azt elérte – mesterileg.

S még mást is elér. Azt, hogy a háborukban, melyekre a követett rendszer okvetlenül vezetni fog, maga készit ellenségei számára oly támaszpontokat, melyekre a belső szétbomlasztás emeltyüit hatalmasan reá fektethetik.

Legyen neki az ő hite szerint.

Hanem a nemzet nézzen maga körül és ébredjen fel az önfentartás ösztönének bölcsességére.

Legfőbb szükségnek tartom ez idő szerint hogy a fenforgó nagy politikai kérdések iránt a nemzet véleménye félreismerhetlenül nyilatkozzék….

Mondja ki a nemzet megyéről megyére, kerületről kerületre, városról városra határozatokban, felirásokban a kormányhoz, kérelmekben az országgyüléshez, hogy a magyar nemzet örömmel üdvözli a nagy német nemzetiséget, az egységes nemzetté törekvés utján; – s hogy annak megzavarására magát eszközül nem fogja felhasználtatni, s hogy előre tiltakozik minden lépés ellen, mely egy csepp magyar vért, s a magyar nép véres verejtékének csak egyetlen egy fillérét is ily czélra akarná igénybe venni.

Hangozzék a municipiumokon végig a hon megmentésének szabad szava. Mondják ki országszerte, hogy a magyar nemzet a keleti kérdést olyannak tekinti, melyet elintézni a török kormány s a török birodalom népeire tartozik, s hogy, bár hálás elismeréssel van a porta nagylelküsége iránt, melyet 18 év előtt a magyar menekvők irányában tanusitott, de valamint egyrészről határozottan visszautasit minden terjeszkedési politikát; ugy előre tiltakozik minden avatkozási szándok ellen, mely keleti szomszédaink szabadsági törekvéseik ellen lehetne irányozva.

Ezt tartom én most a legégetőbb szükségnek. Vajha fölemelkednék nemzetünk a fenyegető veszély szinvonalára. Vajha ne hangoznék el számüzött hü fiának intése, mint a pusztába kiáltó szava!

Legyen hü a nemzet önmagához; még mindent meg lehet menteni. Veszve csak azon nemzet lehet, a mely lemondott önmagáról.”

KLI. VIII. 34–51.




Hátra Kezdőlap Előre