(Kossuth arra törekszik öregkori vallomásában, hogy a „liberális arisztokratának” tekintett Széchenyi és a saját „demokratának” minősített politikája közötti lényeges különbségeket meghatározza.)
„Aki e szakasz címét látva, azt gondolná, hogy feleselő feszegetéseket olvasand gr. Széchenyi István közélete felől, csalatkoznék. Ilyesmit írni minden élők közt én legkevésbbé lehetek hivatva, mert tekintve az ellenszenves idegenkedést, melyet a halhatatlan emlékű férfiu irányomban tanusított (irányomban ő, s nem ő irányában én, erre felemelt fővel hivatkozhatva) és tekintve az ellentétes állást, melyet, azon rövid időszak kivételével, midőn minisztertársak voltunk, velem szemben a közéletben elfoglalni magát indíttatva érezte, lehetetlen volna saját egyéniségemből annyira kivetkőznöm, miszerint az ő közéletét bírálhatva, az önapologia [önmagasztalás] gyarlóságát egészen kikerülhessem, hazafiui érdeme iránt pedig sokkal nagyobb elismeréssel viseltetem, mintsem hogy bünnek ne tekinteném meg akarni fordítani azoknak taktikáját, kik a Széchenyi kultusz rőzsekötegeit a gyűlölet máglyájává rakták össze számomra.
Nagy volt köztünk az ellentét, az tagadhatatlan, s az ellentét bizony nemcsak modor körül forgott, mint ő egykoron mondani szokta.
Tényeket jelzek, nem birálgatok.
Ő liberalis arisztokrata volt, én demokrata. A »pour le peuple« (»a népért«) mindkettőnk programjában benne volt, de a »par le peuple« »a nép által« az övéből ki volt zárva, az enyimnek sarkalatos tétele volt.
Kimondotta ugyan, hogy az »egyenlő jogok, egyenlő kötelességek« neki eszménye. Sőt nálunk ő mondotta ki korunkban legelső. Tőle tanultam. De az ideal megvalósitására intézett izgatást ő kárhoztatta, nem, mintha nem óhajtotta volna, hogy valaha megvalósulhasson, hanem mert azok közt, kik a közdolgok menetére befolyást gyakoroltanak, azt igen sokan érdekeikkel ellenkezőnek tekinték, az ideálnak első fele (a jogegyenlőség) a hatalomnak Bécsben, itthon pedig a konservativ fő és nem főrendeknek mind a két fele nem volt inyökre;”
„Én ellenben a mondó voltam, hogy három oka van nemzetünk erőtlenségének jogai megóvása körül; három veszélye a haza belnyugalmának s jövendő biztonságának; három akadálya közjóléte kifejtésének. 1. hogy a közterhekben a nemesség a néppel nem osztozik, 2. hogy a nép legnagyobb része a nemesség robotozó jobbágya, 3. hogy a nép politikai jogokkal nem bir.
Én tehát nem egy vagy más különleges célra nemesi subsidiumot [itt: különadót] (mit Istentől elátkozott rendszernek szoktam nevezni), hanem közös teherviselést, a jobbágyság felszabadítását s a népnek a politikai jogegyenlőség alapján az alkotmány sáncaiba bevételét akartam, s nemcsak elérkezettnek véltem az időt, hanem veszély nélkül el nem odázható szükségnek is itéltem, hogy bízva az igazság erejében, ne hagyjuk magunkat semmi ellenzés által visszatartóztatni attól, hogy Széchenyi ideáljának az »egyenlő jogok, egyenlő kötelességek« igéjének megtestesítésére törekedjünk.
Ő felrázta nemzetünket aléltságából, aztán a felébresztett nemzet tevékenységének hasznosításával a tisztán anyagi érdekek azon mezejére kívánt szorítkozni, melyen a bécsi hatalom beegyezését is kieszközölhetni vélte, tehát a nemzet közjogi érdekeit nem vette fel működési körébe, sőt rosszallotta, ha ki felvette.
Én felvettem; tehetségem szerint mindent pártoltam, a mit a tettek mezején kezdeményezett (ő engem soha, az anyagi érdekek mezején sem), de többet, de mást is akartam. Akartam, hogy az ember is szabad legyen a hazában, de maga a haza is szabad legyen, nem idegen célok eszköze, nem idegen érdekek szolgája. Én azokhoz tartoztam, akik nem hanyagolva el semmit, a mit az anyagi téren a haza javára az adott viszonyok közt is tenni lehetett, s felébredt nemzet tevékenységét a közjogi reformokra s a nemzet törvényes önállásának intézvényes biztosítására is irányozták, nemcsak jog s nemzeti önérzet és történelmi hivatás szempontjából, hanem azért is, mivel akként voltak meggyőződve, hogy nemzeti önállás nélkül még az anyagi jólét előmozdítása körül is csak lenditgetni, foltozgatni, tatarozgatni lehet, de egészséges, közgazdászati állapotot teremteni nem, mert ennek alapfeltétele, hogy a nemzet ne csak azon a téren mozoghasson, melyet előre az érdekek tulsulya el nem zár, hanem magát öncélnak tekintve, saját érdekeinek egész körében szabadon rendelkezhessék, a mint saját jóléte megkivánja vagyis, a mint Széchenyi magát az utolsó rendi országgyülés végén (akkor már helyeslőleg) kifejezte: »Magyarország saját tengelye körül foroghasson«.”
Viszota, I. 766–768.