1. és 2-ik febr. 1838. Komolyan töltött napok; Xenophonból* keveset, s különösen Socratesnek csókróli beszédét olvasám. Az jó, hogy ő férfi iránt való szerelmet ért, midőn a csókot és szerelmet kárhoztatja; mert különben szigorúságáért ő jobban megérdemlené a kárhoztatást. Estve Mitford*, vacsora előtt kevés francia. Demosthenesz jeles vezér, Kleon merész, de hebehurgya.
4-ik febr. Kellemes foglalatosság volt rám nézve Szemere leveleinek reám bízott rendbeszedése, s később Csokonay bírálatának, s egy Kölcseytől fordított versnek áttekintése. A correct művet, a rímek tisztaságát csudáltam. Estve beszélgettem Kölcseyvel, s tárgyunk elébb a tudomány átalában, majd a nyelvújítás volt. Csodálva hallám, s később Kazinczyhoz írt leveléből olvasám, hogy a nyelvújításért annyira föl valának mérgülve, hogy sokan Abaújmegyét kérték: tiltaná meg Kazincynak az írást. Vacsora után Mitfordból olvastam. A lacedemoni* Brasidas csak nagy ember volt. Atheneiek Beotiaban vesztenek. Itt bizonyos, tüzet okádógéppel gyújtottak. Nem tudom: nem ez-e a görög tűz? Brasidas Macedoniában az atheneiek sok városát megveszi vagy szövetségöktől elszakasztja. Deliumnál mentette meg Alcibiades Socratest a haláltól.
1-ső april. Nagyarban valánk. Írjam-e le azon kellemes érzést, melyet ott és itthon hazajövetelemmel éreztem. A bájos leány* zongorázott és danolt, s a szép hangok meghatottak. Ne többet erről!
9-ik april. Ma Kölcseyvel kellemes beszélgetésbe elegyedtem. Tárgya a mágnesről a világ és állatok lételére hatott. Jól esett, hogy beszédjében mindenütt a magam véleményét láttam s hallottam, miszerint a világ egy örök anyagból eredett, melyben csak a formák származnak s változnak. A világban munkáló erő az istenség, ez munkál és él minden egyes dologban.
15-ik april. Húsvét első napján Nagyarban voltunk, mint töltém időmet, a szív szólhatna róla. 16-ik april. Francia olvasás. Bug-Jargal; ez kedvemszerinti könyv, az oly szerencsétlen szerető, mint Bug-Jargal, s oly charakter, mint az övé csak nagyon érdekelhetnek. Ebédnél hallám Kölcseytől, miként XII. Károlyt* ostoba embernek tartja, kit én eddig hősi bátorságaért nagyon becsültem.
17-ik april. Bug-Jargalt elvégzém. Hugo Victort ezen munkájában becsülöm, annyival inkább, mert még akkor az író gyermek volt. Bug-Jargal charactere, szenvedései mélyen meghatottak. Mi volt Hugo Victor már oly fiatal korában, s mi vagyok én még most is!!
28-ik május. Jött házunkhoz Wesselényi Miklós.
4-ik június. Nagyarban valánk. Kellemes mulatságom volt, s egy gyűrűt kaptam. Estve, midőn „Arckép” novellám végefelé járnék, egy hasonlatosság jutott eszembe. Olyan az ember élete, mint a kerék, csak egy kis része van mindig a földön, mint jelenben, a múlt elfordult részin, meglátszanak az út hatása, sár tapad rá, vagy fényesebbre köszörülődik. A felebbi napokban Hugót olvastam.
Június 7. Bevégeztem novellámat, a holnap talán beadandót. – Épen most jövék ki Kölcseytől a shakkozásról. Nyertes valék.
Június 8. Estve kint ülvén, a szigorú időre panaszolt Kölcsey, jobb ország felé vágyott, olyanforma felé, milyennek Athént írják, hol az éghajlat kellemes. Én erre azt mondám, hogy a régi görögök kifejlődésére az éghajlatnak is nagy befolyása volt, mit ő helybenhagyott, de mindenek közt a demokratiát állítá annak okául. Mert hiszen, úgymond, Görögország többi része bárdolatlan volt, hol majd mindenütt a legnagyobb aristokracia uralkodott.
Június 9. Beadtam Kölcseynek 3 novellámat, a Lemondást, a Címtelent, az Arcképet, – és két versecskét: a Vágy és Boldogság, s a Bűnös címűt. Még az nap ítéletet nyertem s kedvezőt, miszerint a Címtelen kis igazítással kinyomatható. A verseket is szükség javítni. – Átalában pedig minden munkán sokszor és sokat kell igazítni.
Június 30. Komoly, de fellengős költői érzésben valék. Borgia Lucretiát olvastam.
Július 1. Borgia Lucretiát elolvastam. A mű meglehetősen érdekelt. Délután Nagyarban voltunk. Zongorahang, szép fekete szemek túlragadtak.
Július 2. A nagy nap után, mint szokásom, semmit sem tudék jól dolgozni. Tibullból egy keveset olvastam, de fülemben varázshangok zengének.
Július 9. Semmi nevezetes. Estve kettőt shakkoztam Kölcseyvel. Nyertes valék.
Július 12. Kölcseyvel beszélgeténk, először a történetről; előadá, mikép a historia mennyire szép, ha filozófiával vizsgálódunk körötte. Mennyire terjedhet még az emberi ismeret, midőn az európai civilisatio, mely keletről terjedt nyugotra, az indusoktól görögökre, rómaiakra, szüntelen közeledik a chinaihoz, mely mind eredetére, mind jellemére nézve ezzel merőben ellenkezik. A gőzhajóknak bizonyosan nem kisebb, de nagyobb következései leendnek, mint a könyvnyomás feltalálásának. Csodálatos, hogy a chinaiaknál szinte úgy van könyvnyomás, csakhogy nem mozgó betűkkel, mint szinte puskapor is már rég időktől. Mágnestűjök is egészen különböző a mienktől s ők nem is északot, hanem delet nézik. – A földön kiterjedett s mindinkább terjedő kereskedés más alakot adand a világnak, meg fogja az arisztokratismust törni.
Július 20. Nagyarból jövünk haza. Jó kedvvel s reménnyel mentem el, de ezen kedv csakhamar elenyészett. Ágnes nem volt otthon. A házat most másodszor találtam pusztának. Úgy jártam, mint ki kosarát üresen kiviszi, hogy édes gyümölcsökkel megszedje, s végre is üresen hozza haza.
Július 24. Kellemes nap. Épen Mitfordot kezdém délelőtt 9 óra tájban olvasni, midőn egy-két lovashintó bejön a kapun. Kinézek: Luby Zsiga s Ágnes ülnek azon. Alig ültem vissza ismét helyemre, midőn ismét egy négylovas hintó robog be a kapun. Szemere Pál jött rajta. A nap jól tölt. Kedves arcra néztem. Délután egy igen érdekes beszédnek voltam tanúja Kölcsey és Szemere közt, melynek foglalatát leírni képes nem vagyok.
Július 25. Miképen írjam le e napnak kellemét? Miután itthon ebédeltünk: Nagyarba mentünk egész családostól. Ágnes zongorázott, mily tűzzel, mily érzéssel, azt csak az mondhatná meg, ki láthatta. Szemere maga is, ki ott hallgatá, felhevült a szép hangokra, s többször összeveré bokáját az Ulán dalon. A szép Navratil lengyel különösen tetszett. Egy szóval, ő lelkesült volt, s lelket öntött mindenkibe. Visszajövet Szemerének sok elmés megjegyzését hallám. A múlt édes hangok, e két komoly tudós látása, beszédjeik hallhatása valóban lelki élemény, s mindig kívánt dolog volt előttem; ily megjegyzések voltak ezek, hogy a csupa szavakkal élő, kevés dolgot író: szavagol (mint latol, lovagol) hogy, ki érdem nélkül jut nagy polcra, azt nagylaltnak lehetne nevezni, mint fagylalt.
Július 26. A múlt naprai kedves emlékezés dacára is sok komor pillanatom volt. Azt sem lehet azonban tagadni, hogy, mint szokásom, a magányban sokszor erősen megkapott az ő hozzá való epedés. Oh, mily csendes, mily szelíd, mely tiszta ez az én epedésem. S mi haszna ennek. Édes mámorba tartja az embert, s akár lesz belőle valami, akár nem, legalább édesíté az órákat, munkássá tette a kebelt. Meleg keblű ember pedig beh más mind tetteiben, mind írásában, mint a rideg szív. Az is igaz, hogy darab idő óta érzésem tisztább, s mintegy boldogabb, mint azelőtt, nem oly ködös, fájdalmas, ossiáni. – Mitfordot elvégeztem. A mantineai csata után meglehetős egyformaság a görög statusok* közt.
Július 27. Semmi nevezetes. Mitford helyett Michel chevalier* Éjszakamerikáról írt leveleit hoztam ki (Lettres sur Amerique du Nord.)
Július 29. Tegnap semmi nevezetes. – A mai nap epedésben s komolykodásban tölt el. Mindig vártam, s mi kínosan éreztem! Forró voltam, s mivel e várás, epedés tárgyat nem talált, elkomorultam. Kevés is az, mit nekem a sors ad.
Augustus 2. Délután többek közt azt beszélé Szemere, hogy neki az apja egykor Pál napján e köszöntőt írá: Pál fordultával fordulnál jóra fiam Pál.
Aug. 10. 8-kán jött ide Wesselényi estve. Vacsorát nem evett. 9-kén ebéd után néztem meg óriási termetét. Különös vaskos és görbe lába van. Estve csak fennállva evett zsendicét* és juhhúst. Eötvös* is vele jött.
Aug. 12. 10-kén jókor fördeni mentünk, hova Eötvös úr is kijött. Már a vízben voltunk, midőn oda jött b. Wesselényi. Meglátván betekert hajamat, kikelt a mesterséggel csinált göndör haj ellen.
Aug. 10. 15-én behívattam a Wesselényi-pörben való replika felolvasására, s összevetésére az előbb leírttal. Éjfél után 2 óráig csináltuk ezt. 14-én is folytattuk.
Aug. 15-kén. Elment tőlünk W. jókor hajnalban, miután a patvaristáktól elbúcsúzott, kik felkeltek elmenetekor. – Tegnap a többek közt kendője leesvén, amint felemeltem, köszönetül kezemet szorítá meg.
Aug. 22. Kölcsey e napokban szüntelen nagy beteg volt. Ő nyugtalan és türelmetlen beteg. Tamássy orvos azt mondá, hogy az öreg úr nyavalyája az éjjeli-nappali megerőltetett munkálkodástól ered.
Aug. 29. Ez egész héten, mióta a napló folyama megakadt, több nevezetes dolog történt. Fájdalom, hogy azok a szomorúság, még pedig mély szomorúság bélyegét viselik. Nevezetesek lesznek e napok mindig előttem. De nemcsak előttem, még a későbbi maradék előtt is.
23-án eljövén Tamássy minden lehető operatiót véghez vitt. Kölcseyre nadályokat ragasztott, hólyaghúzót tett gyomrára, nyakára, tormát lábára. Ez nap délig jobban is volt; de délután ismét, még pedig nagyon rosszul lett. Estvefelé már eszmélet nélkül is beszélt; kétszer emeltem őt ágyában fel; mivel maga erejétől felülni képes nem vala. Minél közelebb jött az éj, annál terhesebb lett a nyavalya. Sötét vészterhes felhők boríták el a látkört mindenfelé, s mintha a természet is bosszankodnék, vagy gyászolna, vagy mintha minden csapását ki akarná önteni, omlott a zápor, s a dörgés és villám egymást érte. Az orvos vacsora után Kölcsey János úrhoz küldött; mivel úgymond a beteg állapotát semmikép sem szereti. Elmentem a villámok fényinél. Egész éjjel virasztottunk, s én hajnalban dőltem kissé ágyamba. A beteg egész éjjel nyugtalan vala, hánykódott s nem eszmélt, de félrebeszélve szüntelen azt mondogatá: hogy bocsássák őt, s néha káromkodásra is fakadt. 24-én reggel ismét jókor felkelék. Már ekkor csendesebb lett. Tíz óra tájban elkezdett haldoklani, s csendesen kimúlt.
September 3. Most ismét írok néhány sort a múlt napokról, melyek leginkább mély fájdalomban suhantak el. Fájdalomban az elhunytért. 25-kén volt a nap, melyen honunk nagy dalnokát letettük az örök nyugalom helyére. Én is vittem az ő hűlt tetemeit. Gyászban kelt és nyugodott felettünk a nap. Ágnes e napokban nálunk mulatott, s némi kárpótlást adott szegény szívemnek a veszteségért bájos társasága, ha rám nézve ugyan valami csak részben is pótolhatná a veszteséget. Kölcsey emlékezetének tisztán, de vérző fájdalomban kell előttem állani. Az egész hét így folya le: s a többek közt jövendőm állása gyötört. Ma, midőn ezeket írom, már vidámabb a ház. Délután kocsizni voltunk. Jövet Gábor úrékhoz* is betértünk. Ott Ágnes nefelejtset tűzött haja közé vacsora felett, ez kiesett hajából, felvettem s keblemre tűztem.
Sept. 4. Ma olvasám el Corneille* Essexét. A mű nekem tetszik. Jellemfestések jók, s az egész férfias. Estve Ágnessel beszélgettem.
Sept. 5. Ágnes elment. Most épen kevéssel ezelőtt, hogy ezeket írom, jövendő sorsomról gondolkozám. Szűk a pálya, melyre szándékozom; mert nincs más emberre kihatással. A papság mégis csak szebb; mert taníthat, jobbíthat, téríthet, s példáját adhatja, mint kell egy keresztyén lelkiatyának hivatalában eljárnia, s úgy igyekeztem volna én. Oh én tudok megelégedni csak egy állapottal, szeretném az egész világot átölelni s mindent megpróbálni!
Sept. 7. 6-kán semmi nevezetes. Ma, midőn délután a szegény boldogult írásai közt keresgélünk, egy csomóban leltem közte első ifjúságából Kazincyhoz leveleit. Mindjárt a másodikban közli egy dalát a pávatollhoz* Kazincyval, mely ugyan nem a legderekabb, de némely helyéből szép tehetség tündöklik elő.
Sept. 16. Az elmúlt napok minden nevezetesség nélkül, és komolyan folytak. A meghalt foglalatoskodtatá szüntelen elménket. 14-én írtam Schedelnek levelet, s küldtem fel három tervezetemet az Athenaeum számára.
Octóber 3. Hosszú idő folya le, s naplóm érintetlen, s folytatás nélkül hevert. – Mit is írhatnék én mindennap; mit jegyezhetnék fel? Midőn napjaink puszták s ridegek, s e mellett érdektelenek.
E napok egyikén, talán 21. septemberben viszontlátám Flórát; 29-kén a testamentom olvastatott fel a viceispánytól. E mai nap egy a többiekhez hasonló napok közül. Reményemet minden jóhoz ez életben elvesztve, hidegen s fásultan szenvedem a csapásokat. Egyszer csak megelégli a sors ezeket!
Oct. 6. Ma Nagyarban valánk. Hidegséget mutattam. Ágnes majd csaknem erővel vonszolt a zongorához. Délig csakugyan semmi hívásra nem mentem be. Délután zongorázott. Haza jöttem, s csak mégis felébredt bennem a hajdani érzet. A múlt napokban Voltairet olvasám.
November 1. Naplómból hónapló lett. Mit is írhatnék mindennap; midőn a napok egyszerűen és érdektelenül folynak le. Mégis azután, ha csak lehet, mindennap írok. Tegnapelőtt Ágnes volt nálunk. Nem beszéltem vele. Ma pedig mi voltunk Nagyarban. Ismét hidegen viseltem magamat. Tegnapelőtt láttam, midőn Kölcsey Gábor úr említé, miszerint Csabay Elek beteg, mivel lovai elragadták, láttam mint zavarodott meg, mint változott színében! Ma kérdé tőlem: miért vagyok szomorú? Egy embert sajnálok, mondám… Estve levelet írtam Kende G.-nak*. Lord Byront kezdém.
Nov. 3. Miután a napokban elolvastam Schiller Fiescóját, mely Moor Károly* forma ifjúi hévvel van dolgozva: ma kihoztam a könyvtárból Euripideszt, s elkezdettem lphigeniáját, nézve utána a Schiller fordítását. Már csak eddig is csodáltam a sok mondást, eszmét, melyeket benne találtam.
Nov. 15. 11-kén Szatmárra mentem be Kölcseyné* dolgaiban. Lázáriban hálván, olvastam a Szionban a mi kedves elhunytunk (Kölcsey) ellen kijött cikkelyt. Szerencsétlen ember lehetett, aki írta. Ha tudnám, hogy nem felelnek reá, beh örömmel fognám fel pennámat, s próbálnám meg erőmet; s reménylem is, hogy a méltatlan rágalomnak méltólag képes volnék felelni. De erre tudom elébbvaló emberek fognak felelni.
– Ma a boldogult Kölcsey leveleit s irományait szedegettük rendbe; kerestünk ugyanis bizonyos Milotai familiát* érdeklő okleveleket. Némely újabb, még ki nem adott verseit, az országgyűlési naplóból* nehány lapot olvastunk. Úgy szinte vacsora után az elkezdett, de el nem végzett elbeszélését: Ferroi szent fa.
Nov. 16. Ma ismét a boldogult leveleinek összeszedésével foglalkozánk. Be sokra terjednek ezek! Mily sok kebel esengett felé! Mily sok szív vágyott ismerhetni őt, barátságát mily megbecsülhetlennek tarták! Munkái fel valának előttünk tárva. Sok itt a töredék, melyet ő csak kezdett, de el nem végzett. Ilyen a többek közt egy kezdett drámája, melynek az első felvonása, s a második felvonásból egy jelenet csupán kidolgozva. Vacsora után felolvastuk. Kár, hogy e művét el nem végezheté. Látatlanból is ő tőle, ki a drámaírás elméletét úgy érté, kinek oly kellemes nyelve volt, e nemben is csak jó művet lehete várni, s a magyar irodalom sovány mezején kellemes virág fogott volna ez lenni, minden bizonnyal. Miután pedig elkezdett művét olvasám, még inkább sajnálám, hogy ezt el nem végezte, és többet nem írt. Különösen az indulatok folyása híven van benne tükrözve, s a jellemek festése is derék.
Nov. 28. E napokban angol nyelv tanulásával, Buhle filozófiai históriája* olvasásával és Voltaire munkáival töltém az időt. Ez utóbbiból Zaire című szomorújátékot olvasám, mely munka kielégített ugyan, de mégis ítéletem szerint a darab meséjét, mely szép, és drámai, több oldalról ki lehetett vala dolgozni. Így Zaire küzdését a szerelem és keresztyén vallás közt, összeköttetve a gyermeki kötelességgel, elevenebb színekkel kellett volna festeni, s bizonyosan egy Schiller és Hugo Victor cselekedték volna. Voltaire munkájában tudja az ember, hogy Zaire mily helyzetek közt volt, de nem érzi. – Most Wesselényi pörét másolom magamnak le az öreg úr kéziratából, a művet, melyet életfeláldozással készíte és hajta végre. Ily áldozatra talán ő sem volt egészen méltó. – Ma épen Regélőket* küldék olvasni Ágnesnek. – A Tisza e napokban kiáradt.
Nov. 30. Voltaire-t naponkint olvasgatom. Csak furcsa író ez. Meglátszik rajta az akkori udvarias szellem; s neki nemcsak írásmódja, de még eszméi is mind, hogy úgy mondjam gavallérosok, ha nem nagyok is, mint Shakespeare-éi mindig valamely compliment formák. – Szomorújátékomat ma írtam. Istenem! ha ez valamikép jövő ősszel jutalmat nyerne!
December 1. Kölcseynének* elolvastam Barnhelmi Minnát Lessingtől. E művet magam is most olvastam először. Én nem tudom, mit tudnak ebben szépnek tartani. Nekem ugyan nem tetszik. Nem szoktam valamely művet csak azért, mivel írója híres vagy csekély, jónak tartani, vagy félre lökni: annálfogva azért, hogy Lessing Németországnak híres s sok hasznú írója volt; én ugyan Barnhelmi Minnáját nem sokra becsülöm. A minap tőle olvasott Galotti Emilia jó. Csakhogy itt nincs Schiller, nincs az a bájos, könnyen folyó magas érzésű nyelv. De Minna vágyamat ugyan és várakozásamat egy cseppet sem elégítette ki. Az a sok haszontalan csevegés, az a minden női tartózkodás nélküli karakterű Minna és Franciska, az a nagyon is sok nagylelkű ember, milyenek az életben nincsenek: már pedig a vígjátéknak a mindennapi életet kell festeni.
Dec. 2. Délelőtt nem csináltam egyebet, mint a heverő Élet és Literatúrából Kölcseynek a vígjátékról* írt értekezését olvasám el. S oh be sokat tanultam belőle, s mennyivel többet, mint ezelőtt 5 évvel. Csak csodálatos is ez a tudomány! Oly csekélynek látszik, mit egy nap tanul az ember; bár legnagyobb szorgalommal neki feküdt legyen is, – mindazáltal csak egy év alatt is (szorgalmas igyekezet után) mi óriás lépést sejthet az ember magában, s különösen akkor, midőn egy, azelőtt olvasott cikkelyt olvas újra el. Mi különböző tanúságot s szépséget nem födözhet fel ekkor, melyeket azelőtt észre sem vett. – Délután a Kölcseyné* előtt Kölcsey Országgyűlési Naplóját olvasám. Ily szép érzésű, az író bensőjével, az országos dolgok állásával megismertető művet olvashatni nem mindennapi dolog. Vajha ki lehetne adni – most még erről álmodni sem lehet.
Dec. 3. Reggel K. T.* levelet külde a Kölcseynéhez, hogy Goethe Wilhelm Meisterét adja neki olvasni. A levélre való válaszolást rám bízta Kölcseyné, s még én írtam, addig ő Kálmánnal* pecsétnyomót keresett a ládámban. – Megnézzük most a szerelmes leveleket – szólt Kölcseyné tréfásan – s én oda futván mondám, hogy ott ugyan olyanfélét nem találnak. Itt van egy leány írása s kezébe akad egy, Ágnestől hozzá írt levél, melyet, hogy írását bírjam, én dugtam el, s vigyázatlanságból a láda fijába. Az ugyan nekem ezúttal nem jutott eszembe, hogy ott van. Kölcseyné mit sem szólt többet, a ládát becsukta. Észre vette-e, vagy sem a levelet, nem tudom. Zavarba jöttem, nem azért, hogy a levél nálam van dugaszban; mert szeretni egy oly szép bájos hölgyet, mint ki azt írá, kinek volna szégyen; hanem azért, mivel az Kölcseynéé volt, s vélheté, hogy tőle csentem el. Ez egyet vettem el másét hír nélkül, ámbár ez hasznavehetlen volt, ezen is rajta vesztettem. Jövőben minden ilyentől őrizkedni fogok.
December 5-kén. Tegnap nem írtam semmit naplómba. Bágyadt voltam. Nem csoda: az esteli fennlétel, s jókor felkelés nem ad testi erőt és elevenséget. Elegendő álomra mindennek szüksége van. Szüksége: de nem alhatik azért mindenki egész éjjel; nem, mert hiszen így mikor munkálódnék a tanuló és olvasó ember. Ágyban heverve, magunknak, hazánknak és nemzetünknek fényt nem szerzünk. Mondjátok: éj és nappali tartós munka által sem mindenik, csak az teheti ezt, kinek vagy röpülő s mély fantáziát, vagy éles zseni elmét adott géniusza. De valjon ha csak egynehány fénylik a nemzetben, e nemzetet azért lehet-e tudományos, művelt nemzetnek tartani? Bizonyára nem. Nem, mert például a magyar nemzetnek, most nincsenek oly nagy írói, mint a század elején, midőn még Kazincy, Kölcsey, Berzsenyi ragyogtak; de mivel a literatúra most terjedelmére (extensive) nagyobb, mégis jobb állapotban van ez. Minden egyes tagnak tehát érzelmem szerint elengedhetlen kötelessége magát a lehetségig kiművelni, szóval betölteni a helyet, melyre hivatott.
Most itt ülök jókor hajnalban, s hiába próbálom tegnapi gondolatimat összeszedni. Annyit tudok, annyit mondhatok, miként valamint beszélgetésünk úgy elméleteim tárgya a szegény leány volt, de innen mennyi sok eszme szállongá át fejemet.
Estve Wesselényi pörének berekesztését írtam le Farkas barátomnak Debrecenbe. Ő itt dolgozott, midőn szegény Kölcsey nyakra-főre munkálta a pört, s a patvaristák éjjel-nappal nem győzték írni, midőn Kölcsey álmatlankodás martalékává lőn.
– 7-dik. Tegnap estve szinte bátyadtságom miatt lefeküdtem vacsora előtt, s azért mit sem írtam. Elolvastam ez nap végig Voltaire-nek „Le Fanatisme”* című szomorújátékát, melyről ítéletemet máskor mondom el, mert ma az alispánné van itt vendégül, kikkel mulatnom kell, s vacsora után még Klementinének* régen hozzám küldött emlékkönyv-lapjára is írnom kell. Most hát jó éjszakát tudományos világ, úgy sem sokszor történik meg, hogy Obernyik Károly uram hölgyekkel mulasson.
– 8-dik. Ez szép nap volt. Az alispánné itt mulatott délig, s addig elmentünk szánon Kölcsey Gábor úrékhoz, hol az újonnan kijött Emlényt vizsgálgattuk. Délután elmentek; s én elolvastam a tegnap elkezdett Merope című szomorújátékát Voltaire-nek. Ezen mű kielégített, szép és szabályos, de mindazáltal, nem tagadhatom különösnek tetszett, hogy az együgyűen és paraszt módon növelt Epische, amilyennek csakugyan látszik is, miután megtudja, hogy királyfi, bátorrá, lelkessé, derékké, szóval mintegy istenné lesz. Ha addig tettette volna magát: mind más volna; de így megvallom különösnek tetszik. Még anyjának is leckéket ad. Ez ítéletem szerint hiba.
Estve Iphigeniát is olvastam; pedig a múlt éjjel egy fertályt sem aludtam. A görög dramatikus mindig jobban-jobban tetszik.
– 14-dik. 10-dikén N.-Károlyba mentünk, hol megnéztem a megyeházát; voltam azon szobákban, melyekben Kölcsey munkálkodott, midőn a gyűlésekre ment. Voltam a kath. templomban. Ez elég szép mű, s a többek közt egy gyönyörű képpel díszlik. Voltam a grófi udvarban, s láttam a lovak ólját, s benne a lovakat. Voltam a kaszinóban is, hol a billiárdasztalnál több népet találtam, mint az olvasó szobában. Több népet? – mondanom kelle: a népet a billárd– vagy tekeasztalnál találtam, az olvasó-szobába pedig néha vetődött egy vagy kettő, – a szó teljes értelmében. Minek is gyötrenék magukat magyarjaink az olvasással, hiszen kik ott megfordultak, mindnyájan oly vagyonú emberek valának; kik olvasgatás nélkül is elélhetnek; már pedig miért csinálna olyat az ember, amire elkerülhetlenül szüksége nincs? vagy ami mulattatást nem szerez?!
Mulattatást? – hát nem kellemes időtöltés az újságolvasgatás?!
Ej ne papoljon kend; nem lehet minden tudós, s a kellnernek* és marqueurnek* is csak élni kell.
De miért van hát az uraságtok asztalán a tömérdek sok újság?
Kigyelmed igen szőrszálhasogató ember, – mivel a többi kaszinóban is úgy van, – s a többi kaszinóban sem olvassák el, mint itt.
Jól van, már értem, és hallgatok…
Ma épen Milotán valék, hol familiai gyűlés volt, s Kölcseyné maga nem mehetvén el: engem külde el. – S mit végeztek? Azt, hogy majd máskor végeznek. Igen, de ez nem a legüdvösségesebb. Való, de régi őseinktől maradt szokás, s az ősit szent hagyományként őrizni kell; és valóban isten ege alatt nem igen van nemzet, mely hívebb volna ősei szokásainak megtartásához, mint a magyar. S minden szokásához? Nem uraim, azt kívánni sok volna, az lehetlenség. – Hát? – Leginkább csak a rossz – szokásokhoz.
16-dik. Tegnap nem írtam. Fejem és keblem más földi tárgyakkal volt elfoglalva, melyektől mi szegény földi halandók csak nem szabadulhatunk. Ma pedig betűk írásán kívül nem csináltam semmit; ha csak a Bulwerből nehány sort olvasást munkának nem nézem. – Derekasan! fiatal törekvő. Így bizonnyal nem messze fogsz állani némely fiatal bonvivanttól! Így nem aratunk sem dicsőséget, sem egyéb üdvös dolgot. Egy nap csak, való, de henyeségre az is sok. És a múlt esteli tett? – mit vélsz arról? Lesütöm szemeimet, és ismét hallgatok, ígérve, hogy az elmulasztottat kipótolom.
– 19-dik. Ma és tegnap újságok olvasásával foglalkoztam. Dolgoztam Korvin János című drámámban is. Valjon mikép fog egy ily nagy mű nekem sikerülni, melyben már nagyobb tehetségű emberek is haszon s dics nélkül fáradoztak? De lesz legalább a vigasztalás: magnis excidit ausis*. Írói pályám még eddig nem sokat nyújtott. A Regélőben* kijött Ifjak című novellácskám, való, azoknak tetszett, kik olvasták; s többek közt a minap alispánné* asszonyság és bájos leánykája, Klementine* irántai tetszésöket nyilváníták. Lehet ugyan, hogy nekik csak azért is tetszett a mű, mivel a novellában előjövő leányka Klementine nevet visel, s el van halmozva ifjú hevességű dicséretekkel… Jó; ámde itt csak a név van tőle kölcsönözve; az ideálkép pedig, mely hevített, midőn a felebbi munkát írtam, más. De ezt alkalmasint nem veszik észre: kicsoda. Elég is ha csak magam tudom azt – minek a világnak tudni. Titkot akárkinek fölfedni: gyöngeség. Szerelmem magába zárkózott s néma mint a sír. De egyszersmind oly szomorú s boldogtalan is, mint a sír.
Szerelmem, mondám, csak volt az! A nyár elmúlt, s elmúlt vele az idő is, melyben sokszor oly hőn, oly kimondhatlanul epedtem, és sokszor ismeretlen tárgy után; mert hiszen a leányka, kit szereték, ha különben volt, nem pótolta ki, nem tett eleget azon heves vágynak, mit utána éreztem. És mondja meg valaki: honnan ég bennem e túlvilági képek utáni vágy? honnan veszi az származatát? S hova tűnt el most? most, miután egyszerre és megfoghatlanul oly prózai emberré lettem. Való, hogy magam is igyekeztem szerelmemet, mely a legfőbb pontra hágott bennem, elnyomni; miután minden egyéb dolog ezenkívül kicsinynek s keveset érőnek látszék előttem. Büszkeségem szégyenlé, hogy ily szenvedély rabjává tudtam lenni. Pedig elhatározott akaratom: szeretni, hódolni, minden jónak, szépnek, meg nem vetni a gyönyört, de semmitől s senkitől rabbá nem tétetni.
Ma végzém el Euripidesz Iphigenia Aulisban című tragoediáját, összevetve mindenütt Schiller fordításával. Az egész darab több éleményt, gyönyört nyújtott, mint mennyit ily régi műtől vártam. Mily hű jellemfestés! mily kerek egész (ti. Iphigenia áldozatra meneteleig; mert mi azontúl van, kívül esik a dráma határán). S itt cselekvény van ám, mit még a magyar művekben vagy egyátaljában nem, vagy igen gyéren találhatni.
Január 22. 1839. E napokban drámámban dolgozgattam keveskét. Egyebet azonban nem igen dolgoztam. Ma estve Euripides Hyppolitus című tragoediájába fogtam.
– Szinte estve Kölcseyné holnapi Nagyarba menetelről szólott. Mindegy, én egykedvűleg veszem. Elmúltak az idők, midőn Nagyar említésére lángban forrt fel szívem alatt minden csepp vér. S miért kelle azon időknek elmúlni! Miért kelle minden ok nélkül így meghidegednem. Ez alkalmasint utolsó szerelem, mivel komoly természetemnél fogva nem hiszem, hogy többé valaki lángragyújthasson.
– 23. Még hajnalban felkeltem, és drámámon dolgoztam. Elolvastam napközben az Emlényből a Kiadó lakot Kovács Páltól. Elég csinos mű; csakhogy Mohári professzor, azért, hogy ő jámbor s nőgyűlölő; nem méltó oly csalatásra.
– 24. Emlényt* olvastam, többi közt Sárosinak igen szép művét, a Vak lantost. Fáy Bakonyszegi és barátai című műve elég csinos és különbféleségekben bőv.
Estve Kölcsey Gábor uréknál voltunk. Itt tréfásan jelenték, miként a Regélőben kijött: Lengyel menekvő című novellámat olvasták. Csakugyan világot látott tehát e másik mű is. De mind eddig Regélőt* nekem nem küldtek; pedig annyit csak megérdemelnék.
– 28. Ma Károlyba szándékoztunk menni. Csak szándékoztunk; mivel különben nem teljesedett. Holnap azonban határozattan menni fogunk. Velünk jő Luby Ágnes is, kit tegnap Kölcseyné szüleitől elkért az útra. Mert tudni kell, hogy tegnap Nagyarban voltunk. Nagyarban, de Nagyar nekem most nem az, ami hajdan; nem az azon időtől fogva, mióta szerelmem oly prózai alakot öltött magára, s testivé vált. Szemben fogok a szánon a szép hölggyel ülni. Tegnap elvégzém Corvin János drámámnak első felvonását. El, – de még sok igazítni való lesz. Növendékemnek tegnap és ma fel is olvastam. – Tetszést nyert előtte.
Február 1. Január 29-kén szánra ültünk, hogy Károlyba mehessünk Szuhányi Ignác* urat meglátogatandók, ki régótai betegségéből csak most jobbul. Nagyarig hajtattunk a jó szánúton, s itt magunkhoz vettük Ágnest, ki velünk jövendő vala. Általellenben ültem a szép hölggyel, s ha néha-néha gyakori elálmosodásáért bosszantám, nyájasan fenyegete meg.
– Károlba értünk. Szuhányi urat reményünk felett jól találtuk. Tréfáskodott. Másnap a beköttetni vitt Regélőkből* elolvasá Ágnes az Ifjak című beszélyemet. Dicséré. Nem tudom: ha kivált a kis előbeszédben, a leányka leírásában nem ismert-e a maga személyére. Lelkem előtt legalább, midőn írám, ő lebegett s mindig haragudtam magamra, hogy annak mi keblemben él, árnyékát sem tehetem papirosra. A Gusztáv utolsó megjelenésénél is a Klementine* lakán, midőn az említtetik, hogy „a zongora magánosan s lezárva állott” akkor ötlött elmémbe ezen eszme, midőn egyszer Cegénybe menni akarván, Nagyarban háltunk, s Ágnes Biharmegyében volt, s zongorája pusztán állott nélküle, és ridegen, sőt pusztán és ridegen az egész ház. Oh mennyiszer megcsókoltam ekkor a nemláthatás által még növekedő s erősebb hevemben a zongora ajtaját s billentyűit, miket csak ujjai valaha érintettek. – 31-kén midőn ebéd után a legvígabban töltenők az időt íme jő a hír, hogy az öreg Szuhányi János meghalt, és holtteste a ház előtt áll, melyet éjjel hoztak ki Debrecenből. A sok bánattól már megrongált Kölcseyné készületet s menetelt parancsol. Hamarább elkészültünk, mint egy regement katona. Jöttünk, egy szép és lágyuló estve. A hold felhők közt bujkált. A bohó Ecsedy, ki Pestről véletlen érkezék le, velünk jött. Ah, ez igen igen szép estve volt. Daloltunk. Dalolt Ágnes, és mi mellette és utána. Szeme közé néztem. Keze kezemben nyugodott s tekintetem arcán. Hiában! ez a boldogság mondhatlan.
Tizenegy óra volt, midőn Nagyarba érkeztünk. Ágnes az úton megpirosodott. Még soha sem látám őt ily szépnek. Nagy fekete szemei mikép illettek piros arcához. S mily pajzán és enyelgő vala ő!
Románhős! tizenegy óra. Aludni is kellene. Ha ezt sokan tudnák, mily jóízűt nevetnének rajtad. Jaj uraim, nekem a szerelemben nem csak a legutolsó felvonás tetszik, ahonnan már tovább nincs vágy. S ezzel jó éjszakát!
– 7. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Hatodik napja, mióta naplómba nem írtam semmit. Mi ennek oka? mindjárt meghalljátok. – Az öreg Szuhányi temetésére egyedül magam mentem be. A nagy ebédlőben be valának az ablakok fekete posztóval aggatva. A nagy asztalon még ládák állottak, s ezeken ismét fekete posztó. Ide volt kitéve a koporsó, mely szép diófából vala készülve, s rajta ezüst betűk díszelgtek: Tettes Szuhányi János*. – El ne felejtsetek. 1839. Mellette 12 magas gyertyatartóban álló viaszgyertya égett. Két hajdú állt őrt kivont karddal. Ott ültem a félig világított nagy szobában, s előttem a koporsó. Lelkemet megszállá a múlandóság érzete, s bármily bús, bármily szomorító vala is e képzelet, mégis mintegy igyekezettel adám neki által magamat, s nehány percet tölték ott e kedvetlen gondolatokban. Délután véghezment a temetés. A papok serge gyászosan zengé fölötte a circumdederunt me-t*, s a mellette akkompagnírozó* fúvózene, búsan zenge végbúcsút. Ezt hallani, hallani a harangzúgást, látni a néptömeget, látni a kitett koporsót, s mellette a fáklyákat lobogni, látni mellettem egy zokogó fiút édes atyja tetemei fölött, a gyászfátyollal borított hölgyeket – s mondjátok meg: ekkor mit lehete érezni! Nem bús gondolatok: de poétai hevület, s bölcsészeti elmélkedések szállottak meg. Tegyük hozzá, hogy Ágnes velem szemben ült földig érő fátyolával a koporsó előtt, s arca mellett a halotti fáklya lobogott.
Eltevők őt az örök nyugalomra! Mi pedig élők mit csináltunk? Amit emberek szoktak. Jó kedvvel ettünk vacsorát, s beszélgeténk. Még vacsora előtt történt, hogy Ágnes egy ifjúvali beszélgetés közben említé neki, miként ők a Regélőt* járatják, s belőle sok szépet olvas. – Igaz biz az, szóla hozzám, majd el is feledém, olvastam a Lengyel menekvőt s igen tetszett. S itt nem győzött kifogyni dicséretéből. S van tehát valaki, aki előtt leginkább óhajtám, hogy tetszést nyerjen. – De mit ér az irkálás, ha még annál remekebb lenne is. Ő csak inkább és melegebben beszélgetett a gazdag fiatallal, mint énvelem. Jele, hogy tudomány, ész viszontszerelmet nem gerjeszt.
Epedtem e napokban, s meleggé lettem. Oly jó vala ábrándozni szerelemről, s múlandóságról. 5-kén. Requiemet tartottunk a templomban. Itt ismét azon érzések szállottak meg, mik a háznál a temetésen. – Délelőtt ismét kisgyűlésben, s délután a deputácio tanácskozásában vettem részt. E küldöttség oly véggel vala kinevezve, hogy a közelgő országgyűlésre a követi utasítást előlegesen készítsék el, a majdan tartandó közgyűlés elé elfogadás végett terjesztendőt. Vitatásaikat szép vala hallgatni, de leírni bajos volna. Soknak szavaiban a magam gondolatát hallám zengeni, s óhajtanék magam is valaha a megyei tanácskozásokban résztvenni. Ha oly reményem lehetne hozzá, mint soknak van, lehet – mennyire nem kávéházakban, kártya- s billiárdasztal mellett tölteném időmet; hanem igyekezném tudományt szerezni, hogy valaha a megye s ország dolgaiban résztvehetnék.
– 12. Ez elfolyt napok rám nézve érdektelenek valának. Kevés angol és görög olvasáson kívül Engel Magyarország történetét olvastam. Jelesen belőle Mátyást, ki előttem a magyar királyok közt mindig ideálul lebegett. Podebrád elleni harcát helybe nem hagyhatom. Bár a nagy fejedelem az erőt, melyet Csehországban elemésztett, a török ellen fordította volna.
– 15. Ma Nagyarban töltöttük a napot. De a felhevülést, mit máskor érzettem, hiába keresnétek bennem. Érzem már, miként szerelmem alvó tűz, fel-fellobban néha, de különben gyorsan közelit célja, az örök kialvás felé.
– 16. Ma Engelt* olvastam, Ulászló uralkodásáról. A magyar oligarchia győzelmet vőn a királyi mérsékelt hatalom felett. Oligarchia! Ez ellen harcolt Dózsa György és elbukott, – utóbb önmagát gyilkolá meg ama dölyfös szörnyeteg.
– Március 6. Ma jöttem haza Károlyból. A mostani tél meglehetősen kivezetett a nagy világba. S mit nyertem vele? Tanultam ugyan az életet ismerni; – tapasztaltam. De álmaim eltűntek, a valódi világ kiszorítá az eszményit, – míg végre is csak azt mondhatom:
|
Utazásról lévén szó, méltó itt megemlítésre a Kis Majténytól az úgynevezett Messzelátó csapszékig vivő irgalmatlan út. Nem lehetne csodálni, ha valamely mellékes út volna. De mint városba vivő út, és oly városba, hol megye háza áll, szégyen egy ily nagy kiterjedésű megyének, ha rossz karban tartatik. Felényi népességű országban menthető volna. De Magyarországban menthetlen. Vagy talán épen itt nem csoda? Ítéljen róla más! Mikor lesz még ilyen helyeken vasút! – Tegnap jöttünk Nagyarba. Estve zongorázott Ágnes; – s mellette daloltunk. Szenvedhetlen hideg valék. Soha sem fog-e már visszajőni a régi forróság; midőn csupán Nagyar említésére, úgy mint szent névre, szent érzelem, édes ámulat fogott el, s az ő nevét kimondani féltem, mint Izrael népe a Jehovah nevet. – Károlyban a kaszinóban olvasám a Figyelmezőből, miként Pap Endre a Kisfaludy-társaságtól balladájával ismét jutalmat nyert. – És én egy művemért sem bírok még csak egy pattogtatott tengeriszemet sem nyerni.
– 10-dikén. Ma ment el tőlünk K. Gusztáv. A kedves ifjúval szép időket tölték. Boldog ő. Gazdagság, szépség, ügyesség, nem megvetendő tudományos ismeret jutott neki. – S én, – s az én sorsom micsoda az övéhez képest?! De miért a panasz? Élni már magában is szép dolog. S századok elröppentével mit fog tenni az, hogy én mikép futám le az élet pályakörét.
– 17. Kölcsey Antónia könyvet kért innen olvasni. Wieland Abderitáit adtam oda, és Hugó Viktor Hand'Islandját. – Amazt még rég olvastam, s gyönyörködém benne. Wieland* elmés s éles tollú író, munkája olyan, mint a tövises hajú ízes gyümölcs, mindenfelé szúr, csíp, üt, de finomul, elmésen, s bármennyire csípjen, csak hogy mint egy igéző szépre, nem haraghatunk reá. – Emezt az utóbbit minapában olvastam el, s róla most jegyzem fel ítéletemet. – Hugo Viktor itt is, mint egyéb műveiben, merész és nagy. B. Eötvös az Athenaeum valamelyik számában Hugóról szólván*, őt mint drámai költőt emeli legfölebb. Kölcsey mondá, hogy mint lyrai költő is igen nagy. Én csak regényeit és színműveit olvasám, s már eddig sem értek egészen egyet báró Eötvössel. Szépek drámái, azt meg kell vallanom, fest és jól fest kegyetlenséget, szerelmet s helyzeteket; de itt is, valamint egyéb műveiben, a számtalan mészárlás, hóhérlás elrémítik, elundorítják az olvasót. Meg vannak ezen kegyetlenségek, s talán még nagyobb mértékben, románjaiban is; de legyen azért, hogy a drámában előttünk mennek végbe cselekvőleg a történetek; (ámbár ő regényeiben is drámát ír, s elevenen tud minden dolgot képzeltetni); legyen, hogy a drámától valamely nagy és fölemelkedett történetet várunk: elég, hogy az ő drámái irtózást, félelmet, rettegést, haragot, s más ily kegyetlen indulatokat keltenek ugyan; de nem azon kedves, gyászos bánatot, mit Schiller Stuart Máriája, – azon tiszta, fölemelkedett érzést, mit ugyanennek Don Carlosza idéz elő. Schiller színműveinek elbájló személyeivel mintegy halni kívánnánk, s osztozni bájaikkal; Hugó személyeitől nagyobb részt elfordul az emberi jóérzés, vagy bosszankodik miattuk. Schiller drámája egy nagy és pályáját jól futott ember halálához, Hugóé egy gonosztévőnek kegyetlen kivégeztetéséhöz hasonló. –
– 19. Révész Bálint* Debrecenből az ünnepekre Csekébe jövend legátusnak*. – Révész, ki iskolai osztályunkban első vala. Csekébe jön ő, a pusztán maradt Csekébe; mert leomlott a nagy oszlop, melyért Cseke azelőtt látogatásra méltó volt. – Ma olvasám el Euripidesz Hyppolituszát. Egész menetele e műnek jóval alábbvaló Iphigeniánál. A szerelmes Phaedra, bármennyire ügyekezzék is magát meggyőzni, csakugyan egy utálatos szörnyeteg marad, ki magát megöli, hogy a jó ifjút (Hyppolitust) elveszítse. Egyáltalában nincs itt azon emelkedettség, azon tisztaság, azon fény, mi lphigeniában, s mit én Schiller drámáiban örökké imádni fogok.
– 21. Olvastam Bulwerből egy szép helyet. Ez az, midőn a halál angyala Nymphalinnak megjelen. Ennek leírása hasonlíthatlan. – Én a szép helyekkel a könyvekben olyformán vagyok, mint a hevesvérű, s még bizonyos álláspontot nem nyert, ideált nem bíró ifjú a szép hölgyekkel; minden, ki szép, a velelétel pillanatában egészen elfoglalja szívét, legszebbnek képzeli, s csupán azt szereti. Máskor ismét mást. Egyébiránt a gyönyör, mit a remekírók olvasásából merítünk, hasonlíthatlan. – Valami vonzó csendes komolyság, mélység, lassú de hatós erő, érzés van azon művekben, miket eddig angolból olvasék. A francia sebesebb, rohanóbb, szenvedélyesebb, de nem melegebb, mozgóbb, de a célra nem sietőbb.
– Április 9-kén. Mindeddig nem folytattam naplómat. Révész, az ünnepi követ Debrecenből, s testvéröcsém* nálam valának, s velök néhány édes napot töltöttem. Ünnep második napján különösen sokat nevettünk, midőn Révészt a szabó zsidóhoz, mint requirendushoz (keresztény adakozóhoz) elküldöttük. Tegnapelőtt ment vissza Debrecenbe, híván engem is Szent-György napra. De én nem megyek; mert szégyen borít, ha ily szegényül, tudatlanul, és dísztelen kell haza mennem. – Öcsém csak ma ment el. Ma tehát már munka napja volt reám nézve. Keveset, s bosszúsággal tanítottam. Mikép is lehetne egy kényen és puhán növelkedett gyermekkel boldogulni. Küzdjön, izzadjon a tanító, mégis csak Sisyphus kövét hempelygeti a hegyre. Csak az a vigasztalás, hogy nem lesz ez örökké így, bárha a sükeretlen elveszett, pedig forrón óhajtott munkának fájdalmas emlékezete gyötreni fog éltem végeig, melyet pedig a sors oly kevés jóval fűszereze.
– 10. Olvastam ma is, éspedig Buhleból Plátó erkölcstudományának egy részét. S mi nagy vala, mi nagy lehete örömem, midőn benne a rég magamban képzelt erény követésének okát találtam meg. Igenis, van mindenkiben ideál a jóról, mint a szépről, s lelkünknek e sugallatát kell követni. Nem kívülöttünk, de magunkban van az ok, miért jót kell tenni. Ezért kell még ellenségeinket is szeretni, és velök jót tenni.
– 14. Az időt Kölcseyné családi, s örökösödési körülményeivel töltöttük. Különös egy dolog, gondolám, a földön, az emberek közt a tulajdon, az enyém és tied. Állhat barátság, ennek szent és erős láncai köttethetnek, s ím az enyém és tied varázshangja a legerősebb csatlódások, sőt a legerősebb összeköttetés közé is mindig láthatlanul bizonyos választójegyet tűz, mely ugyan a köteléket nem gyengíti, mégis szellemileg s jelképen ott van. A házasság szellemi, s testi kapcsolat; férj és nő egy test és lélek, s mégis a vagyonban akkor is megvan a különbség. Összeegyeledhetik ez ugyan a házasság alatt egymással, de ez elegy nem kémiai, mivel a részek, mint olyanok vannak a közös tömegben meg. S mind ezen enyém és tiéd, csak néhány percig reánk nézve enyém és tiéd, – idő múltán más mondja magáénak.
– 17. K. L.* jött hozzánk s jelenté, hogy ma az alispántól hallá, miszerint június elején országgyűlés jön egybe. Szatmárban május elején választanak követeket. S kik lesznek azok? Kiket választ a nemesség képviselőiül? Hír szerint hallám, hogy K. – alispán kívánna követséget vállalni; s valjon, ha kívánja, nem nyerheti-e el?! Kivált most, miután Kölcsey halálával nincs, ki előle elvehesse, s kinek ő is engedhesse a követségi koszorút. Szegény Kölcsey! mi szép pálya nyílandana meg neki most ismét Pozsonyban a gyűlésen! mert hogy Szatmár, ha élne, ne őt választaná, azt föl sem teszem; – bár őt soha sem ismeré meg érdeme szerint, s gyakran igazságtalanul bánt vele*. Emlékszem, hogy midőn egykor életében asztal felett a következő országgyűlésről szó hozaték fel, egyik patvaristája mondá: A tekintetes úr fel fog menni követnek. „Nem tudom öcsém, szóla ő, ha küldnek-é? ha küldnek: megyek; mert kötelessége az embernek a hazáért menni és tenni.” De ő már nyugszik; s hazája kis idő múltán meglehetősen el fogja feledni, míg majd a nép nagyobb műveltségre jutva, neve, híre, késő idő után, annál nagyobb fényben fog ragyogni.
– April 18. Ma nem sokat munkáltam. A délelőtt gazdálkodási bajokkal tölt el, és délutánt a kertben virágmagvak elvetésével vesztegetém el. Vesztegetém, mert oly dologgal való időtöltés, minek hasznos következése nincs, nem egyéb haszontalan idővesztésnél. – Estvefelé ma olvastam egy kis görögöt.
– 19. Ma ismét, t. i. délután a kiskertben munkálkodtunk a virágmagvak elvetésével. Estvefelé kevés görögöt olvastam.
– 21. A tegnap és ma munka és gyönyör napja volt. Tegnap érkezett a károlyi postán Szemerétől levél Kölcseynének, melyben jelenti, mikép Heckenast Gusztávval Kölcsey munkái kiadhatására nézve egyességre lépett. Levelében megküldi a Heckenasttal kötött kötelező levelet, kérve egyszersmind, hogy a tekintetes asszony legelső alkalommal megegyezését tudassa vele. – Kölcsey munkáit tehát Heckenast fogja kiadni, a díj, mit érte adand nem megvetendő. Előlegesen, minden beszámítás nélkül 50 aranyat ád, minden ívért egy, s minden példányért két aranyat, t. i. az előfizetett példányokért, melyek azonban 1500-on felül nem mehetnek; s mihelyt azonban az előfizetett példányok megszünendnek, a kiadási jog is azonnal elmarad. Szemere, Szalai és Eötvös József a kiadószerkesztők. Eötvös által, mint Szemere mondá remélhető, hogy a cenzúra szelídebb lesz, s olyakat is ki lehet adni, melyek máskép bizonyosan nem láttak volna világot. Adná az ég. Ezek elvégzése után Nagyarba mentünk látogatásra. Én nem akartam elmenni; vagy igazabban szólva tettetém, hogy nem akarok. Való az is, hogy az újságokat akarám elolvasni, melyek szokás szerint sokra gyűltek, ma akartam pedig, mivel még a héten, Szemere kívánata szerint Kölcsey munkáiból kellene másolni egy csomót. Ezt szeretném is; mivel kevés ember tud és akar jól írni, kivált a más írásait másolni.
– De csak mégis elmentem, s itt reményem fölött jó kedvem volt, s Ágnes és H. Lina, kik a kertbe, majd a kerten túl a Túr partjára sétálni vezettek; felvidítottak. Innen ismét a kertbe jöttünk s fűszálakat kötözgettünk össze valaki gondolatának beteljesedése vagy valósága jeléül. Ágnes arra: ha én szeretem-e őt. Én arra, ha ő szeret-e engem. Mind a kettőre szerencsésen jött. – Hidegebb voltam, mint egyébkor. A társaság s mulatás tetszett, de nem azon boldog érzettel valék most, mit máskor közelében éreztem. Azonban mégis valljuk meg, hogy a szerelem, hűlhet, de egészen ki nem hűlhet (értsünk valódi szerelmet) szintúgy nem mint az anyai, apai, fiúi szeretet sem, s kinél ezek kihűlnek, mint Neronál vagy Philipnél, az nem ember, de barom vagy szirt.
– 22. Ma tehát hozzá fogtam Kölcsey irományainak letisztázásához. Először elkezdtem az ő utolsó művét, de melyet el nem végezhete, t. i. A ferroi szent fa. Sokat nem dolgozhatom benne; mert részint a kereséssel, s a keresés alkalmával több iromány nézdelésével sok időt mulasztottunk, részint még igen elevenen állott előttem a tegnapnak bája, s hiába minden visszaemlékezés gát és akadály a fiatal mellben a komoly és szigorú munkákban, pedig ki az, ki annyira akarja és tudja is magát megtagadni, s a gyönyörökről lemondani, mint épen én?
– 25. E napokban ismét Kölcsey irományainak tisztázásával foglalkozám. Leírtam a „ferroi szent fa” című töredékbeszélyt; s hozzáfogtam a hasonlóan töredékben maradt drámájához, melynek ő kétségkívül „Perényiek” címet fogott volna adni. Mind a két darab munkát még a télen elolvastuk; mind a kettő, bizonyosan, fejében ki volt végig dolgozva; s mi kár a sok szép gondolatnak elenyészni! – Megnézém ma a magam elkezdett drámáját is, és mi szegénynek találtam ezt a Kölcseyéhöz képest! Kedves visszaemlékezettel voltam még e napokban eltelve a nehány nappal ezelőtt édesen töltött órák után. Rendes dolog az, midőn az ember a gyönyör ideje alatt nem érzi annak édességét annyira, mint azután a visszaálmodás által. Olyan a valódi és nemes éldelet, mint a nap, nemcsak addig melegít, nemcsak addig világít, meg ő jelenünk egén van: miután már lement is, világot adnak megtört sugarai.
– 26. Ma hasonlóul a drámát folytatám. Délután az asszonysággal némi osztályleveleket kerestünk. Erre nézve, természetesen, a boldogult irományai között kelle kutatni. Keblem feszült, s dagadt a vágytól azokat egy nyeléssel fejembe szedni; szorult, ha meggondoltam, hogy ő mennyit és miként dolgozott; s mennyit kelle, előlegesen összeolvasni, hogy ennyit dolgozhassék. Osztályleveleket kerestünk; mert tudni kell, miszerint nekünk, részint a boldogult testvérei örökösödési követelései miatt, részint magának az asszonyságnak atyja halála utáni jogai miatt holnapután Károlyba kell mennünk. Károlyba; – de ezúttal szándékom a követválasztáson is ott lenni; s e miatt vagy benn maradok közgyűlésig, vagy ha előbb ki jövök is, közgyűlésre ismét bemegyek. Károlyba az árvíz miatt, azt képzelém, hogy más utat kell venni, mind a rendes, de már meg vagyunk biztatva, hogy az is járható, kicsiny gázolás mellett. És így Károlyba ismét Nagyar felé menendünk. Ez úgy is utunkban olyan, mint a purgatórium, mely a mennyország boldogságába menetelben elkerülhetlen. Növendékem főfájása miatt majd semmit sem tanítottam. Sokszor van ez így. Rendes dolog az, midőn minden kis baj miatt tanulást mulaszt a gyermek. Most kevés betegség a testben, de jövendőben annál több hiány a lélekben, elmében.
– 27. Elvégzém ma a szomorújáték-töredék tisztázását. E munka jobban tetszik most nekem, mint először. Több cselekvényt is láttam benne, mint akkor; ámbár folyása még ezután tetszett volna ki. A dialógok szépek, fölötte szépek, kivált az utolján, midőn Perényiné féltékeny férjével beszélt. Mi fogott volna belőle lenni.
Ismét kerestük a boldogult irományai közt azon tegnap is keresett, de meg nem talált osztálylevelet. Ismét a szent helyen, szent hagyományok közt kutattunk. – Most ugyan már nem éreztem azon titkos tartózkodást, mondhatnám félelmet, mit tapasztaltam, midőn első ízben a munkák közt kutattunk. A nagy ember nélkülözéséhöz még akkor nem valék hozzá szokva, s mintha tiltva lett volna, mint életében, az ott kutatás, bizonyos tartózkodással bontogattam fel a csomókat De amit akkor érzettem más pontban, most is érzenem s szenvednem kelle. Én ki nem tudom magyarázni ezt az érzést. Szemünk előtt lenni egy előttünk legkedvesebb, szeretett, s mindenektől tisztelt férfi utolsó hagyományinak, melyek neki, mint Senecának az utolsó írás, mind venam sapiunt vagy sapuerunt*, melyek lelkéből, de épen azért életéből voltak merítve, vagy, mint a Csokonai forró sohajtásai*, lelkének elszaggatott darabjai voltak. Végigtekinteni ezeken, melyeket mind nem hideg tudományosság, de szív és ész, hő érzelem s ítélet írtak, – mondja meg akárki, mit lehet ekkor érzeni. Hozzáadva még azt, hogy egy bánatos rokon áll az ember előtt, kinek minden kisded iromány, minden szeletke papír drágaköveknél becsesebb, s könnyelázott szemei édes fájdalommal legelnek rajtok.
Néhány apróbb, ki nem adott, s némileg el sem végzett vers hevert ott. Ezek közt említést érdemel Zrínyi második éneke*. Kár, hogy be nincs végezve. A sorsnak panaszol itt a költő, hogy hazája veszélyben forog, s öngyermeki vesztik el; s a sors azt mondja, hogy e népből már nem lesz semmi, hanem más nemzet telepedik e helyre le, és nagy dicső nép lesz. Utolsó mély elkeserültsége a boldogultnak. Nekem is volt egy ilyenforma eszmét magában foglaló versem, melyet Kölcseynek megmutattam, s lehet, hogy azután írta ezt. Annyi bizonyos, hogy már akkor, midőn Wesselényi előtt felolvasta, mindjárt láttam a hasonlatot. Jól jut eszembe, akkor volt ez, midőn én a bárónak ismeretes dalát: „Múltadban nincs öröm” stb. eljátszottam. Wesselényi, midőn Kölcsey az utolsó sorokat elolvasta, így szólt: s úgy lesz az? – Bizony úgy az, szólt vállvonítással Kölcsey. Gonosz dolog, ha úgy lesz, mondá a báró dörgő hangon, s még egyszer ismétlé ezt, csendesen. – Egyébiránt a vers most ezerszer szebbnek látszott előttem, mint először. Magamban éreztem azt a fájdalmat, melyet ő mint hazafi érezhete, mi hogy őt utolsó napjaiban leverő súllyal gyötré; mutatja A ferrói szent fa* című töredékbeszély előbeszéde. Ah, mit érezhetett ő, a hazáját oly mélyen szerető; s mi teherrel nehezedett reám a gondolat, hogy őt mily fájdalmak kínzák végórájaig. Azon bánat, mit ő érezhete, s az ő elvesztése, egyszerre rohantak meg. Nem, semmit arról, mily vihar dúlt keblemben.
– Május 19-én. Ma piros pünkösd első napja van. Nagy Dániel barátom tegnap ment el tőlem követségébe, ünnep után visszajövendő. Tegnapelőtt mint szinte azon napot megelőző estvén is, éjfélig maradtunk fel. Munkáimat megnézegette. Ő boldognak mondott engem, ki csendben, szép könyvtár mellett tölthetém napjaimat, s mellettem volt Kölcseyben a ragyogó példány. Mind elhiszem, jó barátim, csak az a kár, hogy engem ez boldoggá nem tesz, egy az, mivel minél többet olvasgatok, annál elevenebb színben látom tudatlanságomat, s annál fájdalmasabban érzem azt. Ragyogó példány volt előttem. Igen is, hogy mellette annál inkább érezzem kicsinységemet, s egy ifjúnak, ki nagyravágyástól feszülő keblet bír, nem kínos állapot-e ez? De minek előszámlálni más dolgokat is, miért én boldog nem vagyok, nem lehetek.
Kende alispán Gusztáv fiával eljöve; mert mint követ az országgyűlésre lévén menendő, házunktól elbúcsúzék, s itt némi rendszabásokat tett. A vendégek száma szaporodott a pünkösdi követtel, ki anyámtól levelet hozott. Szegény asszony! mindig és mindig csak panaszkodik. Engem fiát szeretne látni. Ó szegénység, mily nagy akadály vagy te mindenben.
Ma az irományokat szedők össze, Pestre Szemerének felküldendők. Egész napot ezen fáradságban töltöttük el, mert holnap kell elküldenem Kende Lajostól*. Ezek igen sokra mennek, annyival inkább, mivel Szemere a legkisebb irománykát, a legérdektelenebb levelkét is felkívánja küldetni.
Június 1-jén. Naplóm régóta megállott. Nem is sok az, mit most beléjegyezhettem volna. A napokat leginkább dologtalanul töltöttük el Nagy Danival; ámbár keveset olvasgattunk is. Én különösen Herdert. De említésre méltók itt a lefolyt hó 28, 29. 30-ik napjai. Falunkban ugyanis ekkor egy, házunkkal jó egyezségben lévő nemes leány menyegzője vala tartandó. A násznép, mely Péter- és Farkasfalvánál jött Ugocsa megyéből, urakból állott, s köztök egy pár hölgy, kiket a közéletben kisasszonyoknak neveznek. És ők nem voltak megvetendők. Eszter az öregebb, szőke s csak csekély szépséggel bíró: de eleven, jó kedélyű hölgy. Anikó, a barna Anikó, oly lény, ki akármely díszes hölgykoszorúban ha nem elsőséget is, legalább kitűnő szerepet nyert volna, – büszke és szeszélyes. Alakja és szelleme átalában sokat hasonlít Ágneséhez. 28-kán éjjel a menyasszony házánál daloltunk és játszottunk; játszottunk, és csókok özönlöttek reánk. Másnap reggel a nép ment; és mi ketten Danival elkísértük őket. Zajos vígságba léptem; elsőbe mióta Csekében vagyok. Vígan mentünk, s két cigány gyermek fogcsikorító muzsikálásán való táncolás lett bére fáradalminknak. Mi a jó kedv? Épen olyan mint az éhség. Éhség a legsilányabb ételt is ízes vendégséggé varázsolja. A mi kedvünk is így tette a nemcsak nyomorult, de semmit sem érő muzsikát édes koncertté; s mondhatom, hogy ha Lanner* húzta volna társaival szép keringőit, nem tapostuk volna a földet nagyobb lelkesedéssel, mint most. Kedvünk vala, és másokat is kedvre ébresztettünk. Ezek Péterfalván történtek, s éjfél után volt, midőn hálás végett általmentünk Farkasfalvára, az igen jó kedvű Farkas úrhoz, a két említett leányka atyjához. Nagy Dániel itt kivallá, hogy Anikó elbájolta őt, s ezen elbájolás nemcsak azon pillanatnyi fölhevülés, mit eddig a leányos körökben érezni szokott: hanem valódi szerelem. – Tapsoljatok!
Annyit meg is kell minden jámbor keresztyénnek vallani, hogy Anikó nem közönséges leány. Valami nagy, és felemelkedett valami tiltó, mely mégis vonz magához, valami regényes magaviseletében, fölötte érdekessé tevék; s én is, azért-e, mert némi részben sokat hasonlíta Ágneshez, azért-e mert hidegebb napjaim óta több részt veszek az idegen szépségek bájainak szemlélésében; s irántok nem vagyok oly egészen érzéketlen, mint forróbb napjaimban, – én is kedvtelve legeltetém rajta szemeimet, s elmerülve néztem szép barna szemeit, hármas ágban font szép szöghaját stb.
S most itthon vagyunk. Dani azóta mindig fölhevült. Meddig tart ez? Én ismét a régi vagyok, mintha soha menyegzőben sem lettem volna.
Ma Nagyarba megyünk. Régen vártuk ezt Danival; ő látni kívánta, s látni fogja Ágnest. Mint fog neki tetszeni!?
– 3-dikán. Tegnapelőtt csakugyan általmentünk Nagyarba. A hosszas sáros út után jól esett ismét a kedves helyen lehetni. Ágnes szíves és jókedvű vala. Bennünket nem várt, s érkezésünk által meglepetett. Csak mindig szép és bájos ő, kinél a velelétel által akaratlanul mozgásba hozatik a kedély. Ebéd után zongorázott, hidegebben, s egyszerűbben, mint egyébkor. Vagy talán csak nekem tetszett így?
Dani kíséré arcát, kellemes szemeit. Virágot nyújta mindkettőnknek; de én a hajába szúrt rózsácskát kértem el tőle. Nem tagadta meg; s több ily ereklyével együtt szent hagyományként fogom őrzeni.
Tegnap ő volt Csekében. Templomba jött. Hozzánk is betért, s szerencsés valék a kocsiról és kocsira emelni őt, kit csak látni is üdvös dolog.
Danival ketten e napokban különös lények valánk, melegek és ábrándozók, mindegyik a maga ideálja felé pillongott lelkével, s keveset munkálkodtunk.
Mit mondok, ha valaha később olvasandom e lapokat. Nevetni bizonyosan nem fogok. Szépek az ifjúnak álmai s nem szebbek-e, ha érdemesre fűzi azokat s tisztán mint a nap sugárai, függenek rajta. Azt fogom magamnak mondani: Te is éreztél és szerettél ifjú napjaidban!
És minden eltűnt gyermek álmakint.
Június 7. Szörnyű tespedésbe vagyok süllyedve.
Terhemre van az írás, olvasás, és minden munka. Figyelmem szertejár. Meddig tart ez így? Óhajtom: minél előbb vége legyen; mert a tétlenség vajmi bűn e világon, hol mindennek tenni kell, s betölteni híven azon munkákat, melyek neki az életben osztályrészül jutnak. Itt minden személynek drámai személynek kell lenni, munkálni kell örökösen; s ha azt nem teszi, szintúgy szükségtelen e világon, mint a cselekvény nélküli a drámában, s amott nemcsak szükségtelen: de rossz is, vétkes is.
Való, hogy e lefolyt napokban sok időt eltöltöttünk barátommal együtt: de az is való, hogy a munkálkodás óráiban sem dolgoztam annyit, mennyit lehetett és kellett volna. Herdert olvasám és Buhlét, amabból Persepolist*, ebből Aristoteles filozófiáját: de mily keveset mindegyikből; s pedig mennyire megérdemlené mindegyik, hogy szent igyekezettel adjam magam az olvasásra.
– 14. Egész egy hét, mióta naplómba nem írtam. Mi ennek oka? Magam sem tudom. Pedig a vasárnap különösen jegyzést érdemlett volna; mert a mosolygó és bájos júniusi napon Ágnes Csekében és házunknál is volt.
– 18. Itt ülök jókor hajnalban asztalom mellett, bágyadt testtel és kevés álom után: de éber lélekkel és meleg kebellel.
A 16. és 17. napok egyezkedési napul voltak kitűzve Kölcseyné testvéreitől. Az összejövetel Nagyarban tartatott, s az úri ház pezsgett a vendégektől. Mind a két napon gazdag ebéd, s az ebéd utáni zongorázás testben és lélekben kielégíthetének mindent, szintúgy a gyomorhős arisztokratát, ki elégnek tartja, ha hasának terjedelme szépen növekszik, mint a finomabb érzésű fiatalt, s ábrándozót. S valóban, mi, – az ebéd után mindazáltal, – kedvtelve is hallgattuk a bájos játszót és bájosan éneklőt. Szokása szerint többek előtt szebben, nagyobb igyekezettel játszott, mint egyéb alkalommal. Mert neki legfőbb öröme, ha másokat gyönyörködtethet.
S miképen vagy a kétnapi látás, hallás után? e kérdést intézhetem magamhoz. Barátim, fel nem melegülni ott, hol a hidegek, testiek, vagy épen más eszmeképpel bírók is annyi szépet mondanak, lehetlen. De mi ezen hevület az ezelőttiekhez képest, midőn lázadásba jött bennem minden csepp vér, vagy lágy olvadásba folyt szét érzésem, midőn szerettem volna az ujjai alatt keletkező, vagy száján kijövő hanggá enyészni!! S mondja meg akárki: hova lesznek a szív érzései. Mondja meg származását s enyészetét. Vértolulás-e azok? vagy talán az is amazoknak következményei? Erők azok, mint a mágnesben léteznek? Oh akkor miért nem mindig egyenlők, mint ez? Kínosak ezek? S oh mégis oly édesek, s a hidegség, oly rémítő hozzá képest. Halál ez, amaz élet! Mint ohajtanám most vissza régi melegebb napjaimat, mint ifjú leányka első szerelmében régi gondnélküli napjait. Azok nem jőnek vissza, talán sohasem többé!
Elolvasám, amit írtam, s ekkor így szólék magamhoz: mit panaszolkodol! a fölebbi sorok még elég ifjúi hevületet mutatnak, s különösen most a kedves látása után; kebled tehát még ki nem hűlt. Nem barátim, még nem hűlt ki, s az ég ezt ne is adja. Mi megvetve, hidegen tekintettem mindig a testi és rideg keblűre, mint a régi családú mágnás az alacsony születésűre. S magam esném ez állapotba? Nem, Isten őrizzen.
– 22. Mi vagyok én? Ganz und gar nichts*. Semmi. Szégyenlem magamat, haragszom magamra. Mi közönséges, mi prózai ember valék a két nap valódi kelleme után. Mi kevés számmal, s hidegen emlékeztem a Nagyarban töltött órákra. Mi könnyen elfogadtam minden más apróbb közönséges éleményt!
Oda van, már látom, egész álomvilágom, mely benne derült és borult s csendes szürkülettel húzódott el fölöttem. Belejöttem az élet kerékvágásába, midőn azelőtt ösvénytelen magányokon jártam. Melyik jobb a kettő közül? Én legalább sajnálom ezt, s kívánnám a lefolyt idők szellemét visszavarázsolni.
Oly jó is az érzésteljes kebelt bírni. S a közönséges munkák fáradalmai után nekiadni magát a szív édes vágyainak, a képzelet ábrándvilágának!
De most, most… Valamint forró érzeményimet, úgy e mostani állapotot sem tudom lerajzolni. Mert hiszen érzéketlen közönyös most sem vagyok.
Megpróbálom egy hasonlatosság által állásomat kifejezni. Olyan voltam ezelőtt érzeményeimre nézve, mint bő forrás, szüntelen és tisztán buzgottak fel azok, s a felbuzgás nem engedett külső tárgyat a forrás belsejébe jutni. Most olyan kebelem, mint a mély kút, van benne érzés, de lesüllyedt, mélyen van, s nagy erővel kell csak keveset felvonni belőle…
E sorokat épen azon pontban írom, midőn indulóban vagyunk fürdőbe, Viskre. A tájt oly szépnek mondják, regényesnek, s nem találom-e én ott fő éleményemet, ki a szépben, különösen a szép tájban annyira gyönyörködöm? – Vajon való-e ez, nem a szép leányban e különösen? – Felelet: ha átaljában mondatik: nem. Ha egyről? Igen. – Igen, mert egy leányban, kit szeretünk, minden szépség feltaláltatik…
Auguszt. 13. Ismét honn vagyunk, ismét szobámban vagyok, melyet hat hétig nélkülöznöm kelle. Ismét érzem: mi jó a kényelem, melytől a lefolyt idők alatt meg valék fosztva.
Mik történtek velem a viski fürdőben, az arróli rövid leírásom „Rendkívüli napló”* címmel ide mellékeltem.
Elindulva a fürdőből, Szuhányi úr kocsiján Nagy Danival előre jöttünk, hogy még a többiek Husztra érnek, mi addig felmehessünk a huszti várba. Ez meg is történt. A hegy magasabbnak látszik, mint amilyen valósággal; s a felmenetel is reá nem nehéz. A várban még meglehetős nagyságú falak állanak fenn, s hajdan a vár elég erős s nagy lehetett. Szépek némely falak, melyeket a repkény sűrűn beborított. Szép itt a hajdan emléke, honnan a vár ura nézhetett le a legmagasabb ablakból. Itt járt egykor Kölcsey éppen viski utában, itt sóhajtotta:
|
– 14. Nem sok kedvem van írni, midőn semmihez sincs: mégis leírom, mik mostanában történtek.
A huszti várat, mint említém, megjártuk. Midőn távol voltam tőle, a falak, ha romlottak is, de mindamellett szépeknek látszottak. Így van ez, gondolám, a távolság olyan, mind a képzelet, mindent megszépít, nagyít vagy kicsinyít. Ezért a jelen oly közönséges és prózai; – s az életnek csak a múltban és jövőben vagynak költői szép oldalai. Szerencsés, ki nem a jelennek, de a jövőnek él, s múltban is keres, és talál gyönyört.
Huszton az igen szíves kat. papnál ebédelve, azon nap Milotáig jöttünk. Itt háltunk Kölcsey Imre úrnál; ámbár én szerettem volna hazajönni, mert a debreceni vásárra Danival szándékom vala elmenni, s családomat meglátogatni.
Végre hazaértünk e hó 7-kén.
Képzeltem, hogy jól fogom magamat érezni, ha ismét honn, szobámban találom magamat, s mégis kedvetlenebb, búsabb valék, mint valaha. Honnan vala e leverettség? meg nem tudtam fejteni. Elég az, félnem kelle, hogy kedvetlenségem valamely jövendő rossznak előérzete; annyival inkább, mivel augusztus reám nézve szerencsétlenség hava szokott lenni.