Mi magyarok nem írhattunk olyan fényes lapokat a földrajzi felfedezések történetébe, mint a világuralomra törő, hódító, gyarmatosító nagyhatalmak utazói, akiknél a tudományos út mögött sokszor gazdasági érdekek húzódtak, akiket tekintélyes összegekkel nagy múltú intézmények támogattak. Kalandozni azonban honfoglaló őseink óta mi is szerettünk. Világjáró hazánkfiait a legkülönbözőbb okok szólították el kényelmes otthonaikból. Négy Domonkos-rendi szerzetes már 1230 körül elindult az őshaza, a Magna Hungaria felkeresésére, de csak egyikük, bizonyos Ottó atya tért vissza épségben, híradást hozva a Volga menti őshazáról. Már szerencsésebb volt szintén a XIII. században ama Julianus barát, akit IV. Béla király részben a mongolok szándékainak kikémlelésére indított útnak az őshazába. Szerencsés hazatérte után Rómába is elment, egyik szerzetestársa írta meg úti jelentését a pápának. Ez a beszámoló az első magyar „útirajz”, egyben ő volt az első európai utazók egyike, aki a földrajzi fantáziák világában a pozitív tények fundamentumait lerakja. Nem kevésbé nevezetes zalánkeményi Kakas István XVII. század eleji perzsiai útja, aki Rudolf császár megbízásából követségbe indult, hogy a perzsa sahot egy török elleni szövetségnek megnyerje, láztól gyötörve egy perzsiai faluban érte utol a halál. Feladatát kísérője, titkára fejezte be.
A XVIII. század a dél-amerikai missziók kirajzásának ideje, a missziós területeken több magyar is működött, feltérképezték az Amazonas és vidéke mellékfolyóit. Mária Terézia korában Hall Miksa és Sajnovics János lappföldi expedícióját főként csillagászati megfigyelések céljából indították. Híresebb azonban Benyovszky Móric kalandos utazása, aki részt vesz a lengyel szabadságharcban, s ezért Kamcsatkába száműzik, szerencsés menekülése után végighajózza a Csendes-óceánt, s memoárjaiban elsőnek írja le például, a mai Tajvan szigetét. S végül Madagaszkár szigetének kormányzójaként fejezi be hányatott életét. Nem a kalandvágy, a tudományos szenvedély vitte fantasztikus útjára Körösi Csoma Sándort, aki 1819 novemberében 200 forinttal a zsebében vág neki tibeti útjának. Perzsián, Afganisztánon, Indián át eljut Tibetbe, ahol a Zankári Zangla kolostorban lámaként tölt 16 hónapot, megírja tibeti nyelvtanát, s ezzel a tibeti nyelv és történelemtudomány megalapítójaként kerül be a tudomány történetébe. Legnevesebb követője Vámbéry Ármin, aki egyik lábára nyomorékon is óriási utakra vállalkozik, legnevezetesebb az 1862-es közép-ázsiai útja, amikor dervisnek öltözve a Mekkából hazatérő tatár zarándokcsapathoz csatlakozva jut el Bokharába és Szamarkandba, állandó életveszedelmek között, a leleplezéstől rettegve.
Afrikai utazóink sorát, a talán legkalandosabb életű világjárónk, Magyar László nyitja meg, aki több tengeri útja után, mint kipróbált tengerész a kalábriai néger király szolgálatába lép. Eljut Bihé-országba, feleségül veszi a fejedelem lányát. Azon kevés utazók egyike, aki teljesen beleilleszkedik a bennszülött társadalomba. 1850 körül négyezer fős kíséretével nekivág Afrika belsejének, végighalad a Zambezi és a Kongó vízválasztóján, elkészíti az első eredeti, helyszíni megfigyelések alapján készült térképet erről a vidékről. Eléri Lunda-ország híres vásárvárosát, tisztázza egy sereg folyó forrásvidékét. 1852-es második útja során több ismeretlen néptörzset fedez fel, eredményeit azonban a tudományos világ figyelmen kívül hagyja, a felfedezéseket a közel két évtizeddel utána, a területet bejáró portugál Serpa Pintónak tulajdonítják. A törzsi háborúk miatt végül menekülnie kellett, még eléri a tengerpartot, ahol 1864-ben hal meg. Gazdag, sokládányi, páratlan értékű néprajzi gyűjteménye elpusztult, feljegyzései elégtek, csak első beszámolói jelentek meg itthon.
Teleki Sámuel után az Afrika-kutatók sorában meg kell említeni Tordai Emilt, az afrikai népélet nagy hírű tudósát. 1900-ban, mint banktisztviselő került a Kongói Királyságba. Megtanult nyolc afrikai nyelvet, kilenc évig járta minden fegyveres kíséret nélkül Afrika belsejét, áthatolt olyan területeken, ahol nagy fegyveres katonai expedíciók kudarcot vallottak. Így vált a Kongó-medence népeinek legkiválóbb szakértőjévé. Afrika népeiről írott tudományos munkája alapvető jelentőségű. Bár szoros kapcsolatban állt a bennszülött törzsekkel, ő is számtalan életveszélyt élt át. Egy alkalommal csaknem halálra sebezte egy orrszarvú, máskor csak egy keze ügyében levő játék elefánt bólogató ormánya és mozgása fékezte meg az életét fenyegető babonás bennszülötteket.
Ebben a rangsorban azért illeti meg különleges hely Teleki Sámuelt, mert szinte egyetlen olyan utazónk, akit a tudományos világ is elismerten a nagy földrajzi felfedezők sorában tart számon, akinek eredményeit a tudományos világ is regisztrálta. Elsőnek hatolt be Kelet-Afrika egyenlítői vidékeinek olyan területeire, ahova fehér ember még nem tette a lábát, ahova nem merészkedtek sem a kegyetlen rabszolgakufárok, sem a mohóságukban sokat kockáztató elefántcsont-kereskedők. Nem érintették azt a területet a világhír dicsőségében fürdő nagy Afrika-kutatók, Livingstone és Stanley sem. Útjával hatalmas területet rajzolt fel Afrika térképére, ahol, ahogy mondani szokás, „fehér foltok” húzódtak. Felfedezéseinek emlékeit a táj földrajzi elnevezéseiben ma is hordozza. S annyi balszerencsés sorsú, tragikusan elpusztult, tapasztalatait, felfedezéseinek eredményeit a tudományos világ elé tárni nem tudó világjáróinkkal ellentétben, Teleki felfedező útját lépésről lépésre követhetjük kísérőjének, Ludwig von Höhnelnek leírásából, amely így egyben a legnagyobb magyar földrajzi felfedezőút hiteles krónikája.
Teleki Sámuel a történelemből jól ismert erdélyi főnemesi családból származott, amelyhez többek között Teleki Mihály, Apaffy fejedelem főkancellárja is tartozott, vagy a tragikus sorsú forradalmár, függetlenségi politikus, Teleki László, a Kegyenc szerzője. Maga Teleki Sámuel a kancellári ág utolsó férfitagja. 1845. november 1-én született Sáromberkén. Apjától nábobi vagyont, 35–40 ezer holdas földbirtokot örökölt. Ifjú korától kezdve szenvedélyesen hódolt az erdélyi mágnások hagyományos sportjának, a vadászatnak. Újfalvi Sándortól tudjuk, hogy apjával együtt részt vett az erdélyi főurak birtokain tartott medvevadászatokon.
Tanulmányai során külföldi egyetemeken is megfordul, jártasságot szerez a természettudományokban, s több nyelvet is elsajátít. Ezután katonai pályára lép. 1881-ben huszár őrnagyi rangban visszavonul, és a közélet felé fordul. Képviselővé választják, de konzervatív politikai pályafutása nem jelentős. Közéleti eseménynek, furcsa módon, a birtokán tartott medvevadászatok számítanak. Mint képviselő ismerkedett meg Budapesten Rudolf trónörökössel és feleségével, Stefániával, akiket meghívott birtokára, Görgényszentimrére, medvevadászatra.
A medvevadászatok régóta a legfényesebb főúri passziónak számítottak. Nevezetes események voltak a reformkorban Wesselényi Miklós és főúri körének medvehajtásai. Mint ahogy Erdélyi Lajos kitűnő Teleki-életrajzából tudjuk, Rudolf 1881-ben vett részt először görgényszentimrei medvevadászaton. A krónikák szerint eleinte elkerülte a vadászszerencse, bár a környék sűrű erdőségeiben bőven volt medve, szarvas, vaddisznó, farkas. Csak a harmadik évadban ejtette el első medvéjét, de a „meyerlingi tragédiáig” eltelt hét őszből ötöt Telekinél töltött, magával hozva számos európai előkelőséget, Lipót bajor főherceget, Ferenc Ferdinándot, sőt még az angol trónörököst is. A vadászat mellett bizonyára nagyszerű szórakozást kínáltak ezek az erdélyi kirándulások. Rudolf a vadászgatás szüneteiben néprajzgyűjtő szenvedélyének is hódolt. Látogatása természetesen az erdélyi főúri élet legnagyobb eseménye volt, amely később, Rudolf közismert magyarbarátsága révén, bizonyos politikai jelentőséget is kapott. Barátsága Telekivel idővel mindinkább elmélyült, nagy turisztikai kirándulást tettek együtt a sivatagban a beduinok között.
A nagyobb egzotikus vadászati expedíciók már korábban divatba jöttek főúri körökben. Elég Andrássy Manó gróf 1851-es ceyloni és jávai vadászkirándulását felidézni, amelyről élvezetes útinaplóban számolt be (Utazás Kelet-Indiákon. Ceylon, Jáva, China, Bengal, 1853). Az afrikai vadászatok sem ritkák, gróf Forgách Károly a Szaharában vadászott, s közreadta vadásznaplóját, gróf Széchenyi Béla és Erdődy Gyula Algírba tettek nagyobb vadászkirándulást, gróf Károlyi Gábor 1864-ben az Atlasz hegység környékén ejtett el egy oroszlánt. Ezek azonban inkább turisztikai utazások voltak, mint komoly expedíciók. De jól illusztrálják vadászgató mágnásaink kedvtelését. Ilyen főúri szeszély és Európa-szerte híres vadásztehetségének próbára tétele érlelhette meg Telekiben egy nagyobb expedíció tervét. Már az 1880-as évektől foglalkoztatta ez a gondolat. Eleinte valószínűleg kizárólag a vadászat csábíthatta, ismeretlen vadfajták feltalálása, veszélyes nagyvadak elejtése. Az ambiciózus ötletet, hogy az egzotikus vadászat izgalmait Afrika még felderítetlen területeinek feltérképezésével párosítsák, állítólag magától a trónörököstől származik, aki a Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke. Ő ajánlotta kísérőnek szárnysegédjét, a térképekkel, mérőműszerekkel jól bánó Ludwig von Höhnel pozsonyi származású sorhajóhadnagyot, aki majd útján végig elkíséri, és az expedíció történetét megírja. Teleki, bár kitűnően forgatta a tollat, mint ez leveleiből kitűnik, valószínűleg rangon alulinak tartotta a krónikás szerepkört.
A már 41 éves, 108 kg súlyú, hatalmas termetű, szinte őserejű Teleki 1886 első hónapjaiban kezdi meg úti készületeit. Angliába megy, elsajátítja a legalapvetőbb orvosi ismereteket, tanulmányozza a korszerű vadászfegyvertípusokat, beszerzi a szükséges térképeket és útikönyveket, leckéket vesz az Afrikában legelterjedtebb szuahéli nyelvből.
1886 októberére tervezik a találkozót az expedíció kiindulási pontjánál, Zanzibar szigetén. Nemzetközi hírű, kipróbált karavánvezetőket keresnek. Jellemző az út során tanúsított keménységéért később többször bírált Telekiékre, hogy nem fordulnak a területen többször megfordult rabszolga kereskedőkhöz, becsületesnek ismert vezetőket választanak. Sok legenda kering Zanzibarban is az ismeretlen tavakról, amelyeket fantáziadús térképészek mappáikban már fel is tüntetnek, de senki nem tudja valójában, hol fekszenek, afrikai elnevezésük egyáltalán tavat jelöl vagy egy országot. – Attól mindenki óvja őket, hogy a vérszomjas lakóiról félelmetes Mászái- és Kikuju országon keresztül az átjutást megkíséreljék. Zanzibarban döntik el végleg, hogy valódi céljuk a két ismeretlen tó felkeresése. Hogy a felfogadott teherhordókat el ne rémítsék, úti céljukról csak annyit közölnek: „Baringóhoz és még valamivel odébb.” (Jó előjelnek tekintik, hogy zanzibari tartózkodásuk alatt két halottnak elkönyvelt utazó is épségben megérkezett Afrika belsejéből.) Közben Európából megkapják 140 ládányi felszereléseiket, mintegy 17 tonnányi teher holmijukat, csomagokba osztják, csak üveggyöngyből, mint kedvelt csereáruból 2800 kg-ot visznek magukkal. Fegyverekkel is jól felszerelik a karavánt, 200 vontcsövű elöltöltős puskát, 80 hátultöltős karabinert, Colt típusú ismétlőfegyvereket, revolvereket visznek magukkal. Szükségesek a fegyverek, mert jól tudják, hogy még a humánumáról, négerbarátságáról közismert híres felfedező, Livingstone is kénytelen volt egy ízben a bennszülöttekre lövetni, s hat ember életét kioltani. Hatalmas, szétszerelhető vascsónakot is cipelnek magukkal, valószínűleg Stanley példáját követve, aki egész szétszedhető hajót vitt magával, hogy a szélesebb folyókon átkelhessen. Később, mint túl nehéz terhet, el kell hagyniuk a csónakrészeket. Az expedíció eredményességét nagyban elősegítette, hogy megnyerték a karaván számára Dsumbe Kimemetát, egy tapasztalt zanzibari elefántcsont-kereskedőt, aki azzal a feltétellel csatlakozott a karavánhoz, hogy 200 fős külön kíséretét is magával viheti saját elefántcsontüzlete lebonyolítására. Ugyancsak nagy hasznukra volt a fiatal, 24 éves szomáli Dualla Idrisz, aki már ott volt Stanley-nek a Kongóhoz vezető expedíciójában is.
A felfedezőút történetét kiegészítik, nemegyszer a valóságos helyzetet Höhnelnél hitelesebben feltárják Telekinek Rudolf trónörököshöz intézett levelei, valamint a Times című lap 1888. december 26-i számában közzétett úti beszámolója. (Ezekből Erdélyi Lajos már említett könyve nyomán idézünk.)
Zanzibarban a szultán eleinte gyanakvó, német gyarmatosítót vél Telekiben. Jól jellemzi a helyzetet Telekinek egy ismerőséhez küldött levele: „Originális ember az én jó barátom, a szultán, kit a német meg akar nyúzni, az angol pedig nem engedi… hogy csendességben azután ő nyúzhassa meg.
Az egyik gorombáskodik vele, tapintatlankodik a végtelenségig, ijesztgeti, a másik protezsálja, kényezteti, pénzzel tömi, de ugyanazt akarja: a bőrit lenyúzni. Hogy kinek megy jobban a dolga, az elgondolható; ölik is a szegény németeket, ahol csak érik őket. Ezek a németek jobbára nagyon kétes egzisztenciák! Mindeniknek a címe kereskedelmi utazó, a valóságban azonban, ha tehetné, még a kecskebőrrel is kereskednék. Azután fellázítják a kis vazallusokat, kik német protekció alá kerülnek. Ilyenkor aztán a szultán semmit sem tehet. Végre a fanatikus feketék megölik őket, s akkor a szultánnal veszekednek, kinek autoritása ellen mindent, mi hátrányos, megtettek. A szultán eleinte nagyon rosszul fogadott, mert honfoglaló németeknek tartott bennünket. De most jól vagyunk… Most már annyira ment szívességében, hogy január 21-én saját gőzösével küld Pángániba. Egyáltalában, egy afrikai útnak első feltétele, hogy a szultán jóakarattal viseltessék, mert mindent az ő országából kell vinni, és minden fekete az ő alattvalója. Azt mondhatom, hogy a szultán részéről minden szívességgel találkozom, ami csak lehető. 21-én tehát indulunk… Pángániból Tavetába megyek, onnan igyekszem a Milima Nyaro (Kilimandzsáro) fejére hágni, azután Machiko felé veszem az utam, és a Kikujukon keresztül, hol Dr. Fischer 75 embert vesztett, a Kerin (Kenya) északi felének, s onnan akarom azt megmászni. Innét a Baringo-tó felé megyek, honnét egy névtelen tó felé veszem az utamat, mely a 3. északi szélességi fok alatt fekszik, s onnét a Zamburához (máshol: Szaburu), mely szintén ismeretlen hely. Itt elértem a célomat, s hogy merre jövök vissza, azt a körülmények fogják meghatározni. Proponálják, hogy menjek a Szomálikon keresztül, de ez nagyvállalat, nem tudom, mit fogok tenni, Zamburánál majd meglátom…”
A szultán kegyeit sikerül is megnyerni, ami később is fontos szerepet játszik a karaván fegyelmezésében, határozott kézbentartásában.
1887. január 23-án hagyja el Zanzibart a 300 teherhordóból, 15 kísérőből álló karaván, amelyhez később csatlakozik Dsumbe Kimemeta további 200 emberrel. Egész vegyes társaság a karaván, eleinte napirenden vannak a szökések, volt olyan nap, hogy 60 teherhordó „pagazi” lépett meg, meghiúsulással fenyegetve a hatalmas teherrel útnak induló karavánt. A szökevények egy részét elfogják, súlyos láncokat raknak rájuk, elrettentő büntetésül. Útjuk első szakasza az afrikai árokban levő Pangani folyó mentén a földrész belsejébe induló elefántcsont-kereskedő karavánok kedvenc kiindulási pontjához, a sűrűségben rejtőzködő Tavetához vezet.
Mindjárt az út kezdetén véres összeütközésbe keverednek a karavántól asszonyaikat féltő bennszülöttekkel. Teleki nagy bátorsággal és önuralommal teremt rendet, a több áldozatot követelő civódásban. Teleki kizárólagos érdeme, hogy kiváló szervezőkészségével, bámulatos kitartásával és munkabírásával, semmitől vissza nem rettenő bátorságával, személyes példaadásával a karavánt az út során jól szervezett expedícióvá kovácsolja, amely a siker és életben maradás legfontosabb kelléke. A karavánút jelentős részében csak saját erejére, illetve hű szomáli kísérőire támaszkodhatott, mert Höhnelt, egyetlen fehér társát, az út tekintélyes részén súlyos betegség, dizentéria gyötri, volt, hogy hordágyon szállították, s ő maga is közeli halálára készült. A vadban gazdag vidékeken szinte kizárólag Teleki gondja volt a népes expedíció élelmezése.
Tavetában valóságos kis manufaktúrát rendeznek be, a mászáiknál szokásos öltözékeket varratnak, hogy majd cseretárgyul szolgáljanak. Felkeresik Miriálit is, a környék barátságos szultánját, akinek embereivel „mikufut”, kis vasdrót vagy vörösréz láncocskákat akarnak gyártatni, ami szintén kedvelt csereáru. Csak az út során derül ki, hogy az ismeretlen törzseknél egész más cseretárgyakat követelnek, mint például a dohány, speciális gyöngyök.
Első útjuk a mászái pásztornép földjén át vezet, akikről Teleki bebizonyítja a világnak, hogy az előtte járt Thomson angol utazótól vérszomjas szörnyetegnek beállított mászáik alapjában békés pásztornép, akiktől könnyen meg lehet a békés átvonulás jogát és a segítő jó szándékot vásárolni. Eljutnak a szépséges Meru-hegy kialudt vulkánjához, a hegyet azonban lehetetlen az esős évszakban megmászni.
Visszatérnek hát Tavetába, ahonnét 1887. június 9-én indulnak el, már az esős évszak elmúltával, a Kilimandzsáró meghódítására. Hatalmas őserdőn kell átvágniuk, a karaván kisebb részével, 62 teherhordóval. A magasabb régiók hidegebb, ritkásabb levegőjét a vékony öltözékű, trópusi hőséghez szokott kísérők nem soká bírják. A magasabb részeken Höhnel és Teleki ketten folytatják az utat. Höhnel 4900 méter magasságban feladja a harcot, Teleki tovább tör fölfelé, de 5310 méter magasságban az ő vasszervezete is elgyengül, vissza kell fordulnia. Alig 700 méter választotta el a magaslat csúcsától, a Kibótól. Hegymászó gyakorlat és felszerelés nélkül azonban lehetetlen ilyen magasság meghódítása. A többször emlegetett Johnston, akinek elhagyott tanyáján ők is tábort vernek, 1884-ben csak 4973 méterig ért fel. Végül 1899-ben az a dr. Hans Meyer hódította meg az 5963 méter magas csúcsot, akivel Teleki Tavetában találkozott és el is látta hasznos tanácsokkal.
Visszatérésük után, ahogy kiderül, hogy a harcias hírű kikujuk földjén akarnak áthaladni, ismét tömegessé válnak a szökések, sőt kisebb lázadás tör ki.
A rendcsinálás után, végül július 15-én elhagyják Tavetát, 250 zanzibari málhahordóval, 8 szomáli legénnyel és 25 teherhordó szamárral vágnak neki a hatalmas útnak. Viszonylag könnyen elérik a kikuju föld határát. Teleki sok vadat ejt, Höhnelt azonban egy elefántlövő fegyverrel szerencsétlenség éri, a felvágódó kakas eltöri az orrát. Teleki operálja helyre, s 6 hónapig gipszkötést visel maszkként az arcán, bámulatba ejtve a babonás négereket. Az út során több ízben kénytelenek megütközni, fegyveres csatákat vívni a kikuju harcosokkal. A harcok véresebb lefolyásúak, mint ahogy Höhnel kicsit megszelídített leírásában olvashatjuk. Teleki levelét idézzük…
„Kikuju arról ismeretes, hogy vad nép lakja. Sötét erdők éjjel és nappal lehetségessé teszik, hogy a lakosság a karavánokat lándzsákkal megrohanja, vagy mérgezett nyilakkal lőjön rájuk. Azt találtuk, hogy Kikujunak éppen nem egész területét borítja erdőség, igen sok benne a cukornád, de a lakosság minden pillanatban kész a harcra. A karaván 1–2000 fegyveres ember által kísérve nehezen folytatta útját a halmos, vízzel jól ellátott országon át, de az e vidéken való egyhónapi tartózkodás alatt csak háromszor került vérontásra a dolog. Ha a kikuju bennszülöttek valamivel kevésbé volnának félénkek, mint aminők, akkor nehéz vállalat lenne kis karavánnal országukon keresztülmenni. De így baj nélkül értük el határukat.
Gosigóban alkudozni kezdtem a kikujuk- vagy gogojokkal, eresszenek országukon keresztül… Első napokban mind békével ámítottak, de már a harmadik este tanyámba lőttek egy mérges nyilat, amely egy emberemet megsebesített. Az ötödik menetnap tisztában voltam, hogy szándékuk minket jól bevinni az országba, és ott lemészárolni. Ezer meg ezer felfegyverzett ember fogott éjjel-nappal körül, a lárma éktelen volt. Karavánomat azonban a bot segítségével jól diszciplináltam és összetartottam. Az ötödik napon, szeptember 14-én egy hongó fizetésénél már nagyon körül voltam fogva. Mialatt alkudtunk a hongó fölött, a kikujuk megkezdték a harcot. Az első nyíl a mellettem ülő kirongvoit lábát sebezte, ez egy lövéssel válaszolt. Én a harcot, amennyiben lehet, kerültem, mert akkor nem árultak volna több élelmiszert. De mindjárt erre a második és harmadik nyíl repült, erre az ütközetet elrendeltem, magam nyitván meg egy Complettel két éktelenül bemázolt moránra. Erre karavánom egy rettenetes gyorstűzzel szekundált, pár perc alatt nem volt fekete. Üldözésükre előmentem, csak a szomálik és két fekete követett. Kevés lövöldözés után sehol sem találtam ellenállásra, pedig csak magammal heten voltunk, mert a más négy szomáli Höhnellel, aki nagyon beteg volt, a karaván mögött verekedtek. Itt rögtön a Rovio folyó mellett tanyát ütöttem és békét kötöttem. Nagy hibát követtem el, hogy nem engedtem rabolni és gyilkolni, mert a kikujuk azt hitték, félek.
Már harmadik meneten szemtelenek voltak és szeptember 20-án a Meru folyónál erős ütközetem volt, de még itt sem engedtem Dzsumbe tanácsának, nem raboltattam, csak 9 foglyot ejtettem… Azokat is még az este egy-egy juh váltságért kiadtam. Ennek eredménye az volt, hogy már másnap megint meg akartak támadni, pedig az első ütközetnél 30, a másodiknál 40 halottat számoltunk. Hogy mennyi sebesült és halott volt a bokros oldalakban, nem tudom; sok lehetett, mert embereim már a második ütközetnél vitézen üldözték őket. Innét hét menetem békében volt, egy vidéken, hol 3 évvel ezelőtt egy Membasa caraván szuahéli stílusban megrakta őket… De kiérve innét október 1-én roppant nép gyűlt össze, megtámadtak. De kegyetlenül megvertem őket. Ekkor vártam 24 órát; ha békét kötnek, nem bántom őket. Nem kötöttek. Ekkor száz embert kiküldtem és legalább 50 falut felgyújtottam, 1400 darab juhot, 60 darab ökröt, 19 foglyot hajtottam be… A folytonos vigyázás ámítástól mindnyájunk nervusai odavoltak. Én egy hónapig nem vetkőztem le, és folyton lábon éjjel-nappal őriztem embereim, hogy készen legyenek verekedni; másrészt a békét ne zavarják, különben nincs eleség.
Ezen utolsó ütközetnek azon jó eredménye volt, hogy többé Maszaiban nem támadtak. A határon azonban, midőn a falukat elhagytuk, keresztül kellett lőni magunkat. Minden bokor mögött ült egy tolvaj. Utolsó (tehát a nagy megtorló) ütközetben 60 halott és két utolsó menetben 16 darab hullott. Az utolsó napokban könnyű volt, itt már nem kellett diplomatizálni, kikuju és rinocérosz egyforma volt, meg is fordítottam a dolgot, nem ők kergettek minket, hanem én kergettem őket. Fárasztó volt, hogy mindig készen kellett e hónap alatt lenni, mert ha defenzív maradok, végem van e sok ezer nép között… De még nem örülök, mert mi népek vannak a Szamburun és Basso körül, azt senki sem tudhatja. Csak annyit tudok, hogy mint a kikujuknál, úgy ott sem fordulok vissza. Azt is tudom, hogy visszajövet a Szuk-okon megyek keresztül és ott is lesz 1–2 nagy ütközet.”
Bármennyire önleleplező Telekinek az a megjegyzése: „Kikuju és rinocérosz egyforma volt” – tudomásul kell venni, hogy mindenütt a helyi viszonyokat kell mérlegelni, és a karavánt a tényleges megsemmisítés veszélye fenyegette, a megtorlás sajnos elkerülhetetlen volt. Az eredetileg 8 napra tervezett menet így is egyhónapos keserves vándorút lesz. Több mint 60 vízfolyáson kelnek át, valamennyi a kikujuk kedvelt ellenállási pontjai.
Teleki ezután a Kenya hegységnek veszi útját. A Kenya 5194 méter magas csúcsának megmászását sem koronázza siker. Teleki hasonló hibát követ el, mint a Kilimandzsárónál, túl alacsonyan állítja fel táborát. Innét egyedül nem birkózhat meg a csúccsal. 4680 méter magasra jutott. A csúcs elérése 1899-ben Max Kinder érdeme.
A ndorói tanyán kettéosztják a karavánt. Höhnel megkísérli a Nyiro-folyót, a Guasszo Nyirót feltérképezni. Nyemszben találkoznak, ahol a karaván az emberek betegsége, kimerültsége, az élelmiszerek hiánya miatt válságos helyzetbe kerül. A környék lakosságát is éhínség gyötri. Vadásznak a Baringo-tó környékén, húsban nem volt hiány, Teleki 10 elefántot, 61 kafferbivalyt és 21 orrszarvút lőtt. Elképzelhető, micsoda vadászparadicsom létezett ott abban az időben. Az orrszarvúak váratlan támadásai miatt Teleki élete kétszer is nagy veszélybe került. Megmenekülése hajszálon múlt. Duallának végül sikerült a kikuju falvakban 106 tehercsomag élelmet cserélnie, amely a továbbjutást lehetővé tette. Éhségtől-szomjúságtól gyötörve is nekivágnak a bennszülöttektől Szamburunak elnevezett vidéknek, amelyre jó 30 éve az ismeretlen tavat a térképészek felvázolták, bár a valóságban senki sem látta. Egy kereskedőkaravántól elküldi Teleki utolsó levelét Rudolfnak, szinte búcsúja az a civilizációtól. Nem tudja, mi vár rá a következő napokban. – 35 napi élelemmel végül elindulnak a tóhoz.
Rendkívüli erőfeszítést követelt a Baringo-tó és a Nyiro-hegység közti száraz pusztaságon való áthaladás. A karaván teljesen kimerül, a feloszlás állapotába kerül, csak a folyók medrének felásásával jutnak némi vízhez. 1888. március 6-án érik el az ismeretlen tó partvidékét, amelyet a trónörökösről, akinek meglehetősen kevés köze volt a felfedezés tényéhez, Teleki Rudolf-tónak keresztel el, amely nevet mind a mai napig viseli.
A tó elérésén érzett örömüket megkeseríti, hogy száraz, lakatlan a tó vidéke, vize pedig olyan sós, hogy ihatatlan. A 300 km hosszú, 60 km széles, hatalmas tó mentén nincs semmi legelő, egész állatállományukat le kell vágniuk, mert nem tudják eltartani.
A perzselő hőséget homokviharok tetézik, amely ellen védekezve kőfalat húznak a tábor köré. (A kőfalakat jóval később meg is találja Georg Adamson, a neves afrikai állatvédő és kutató. Bwana Game – magyarul Életem – című könyvében leírja, hogy a Rudolf-tó mentén cserkészve ő is eljutott a turkánákhoz, említi a tó déli részének viharos szeleit, amelyek lefújták az ételt a tányérról, s amelyek ellen Teleki és Höhnel kőgátakkal védekeztek, s Adamsonék meg is találtak néhányat ezek közül.)
A tó környékén lakó bennszülöttektől, a resiátoktól némi élelmiszert vásárolnak. Vadászgatva több elefántot is elejtenek, s a resiátoktól is vásárolnak elefántcsontot, nevetséges áron, pár gyöngyfüzérért. A két év alatt gyűjtött elefántcsontot visszatérve majd Zanzibarban értékesítik, s az ára az expedíció költségének egynegyedét fedezi. – A tó környékén több új, ismeretlen néptörzzsel lépnek kapcsolatba.
A karaván hosszabb pihenő után továbbhaladva eljut a másik félig kiszáradt, mocsaras vizű tóhoz is, amely a Rudolf-tónál jóval kisebb, s amelyet Teleki a trónörökös nőről, Stefániának nevez el. Azonban ez a „kis” tó is mintegy két Balaton nagyságú.
Úti céljukat azonban elérték. A vállalt feladatot teljesítették. A Rudolf-tó északi végén lakó törzsekhez már nem jutnak el, nemcsak a környék lakóinak makacs ellenállása miatt, de súlyos himlőjárvány dúl a vidéken, amelynek az expedíció néhány tagja is áldozatul esik.
Ideje a visszatérésre gondolni, megkísérlik, hogy élelmiszer-tartalékot szerezzenek be, legalább három hétre. A visszatérés a kimerült karavánnal még nehezebbnek látszik, mint a tó elérése. Útjuk során elhaladnak egy még működő vulkán mellett, amelyet Höhnel Telekiről nevez el. A vulkán 646 méter magas hegy. Valószínűleg ez az egyetlen földrajzi hely az afrikai földrészen, amely magyar ember nevét viseli. A felfedezés a maga korában tudományos szenzáció, füstölgő vulkáni kúp, messze a tengerparttól. Az akkori tudományos felfogás szerint ugyanis csak a tengerparton léteznek működő vulkánok, mert az elmélet szerint a tengervíznek kell behatolnia a vulkán belsejébe, hogy ott robbanást előidézve a vulkánt működésbe hozza. Teleki joggal hitte, hogy ez Afrika egyetlen működő vulkánja. 1893-ban fedezték fel a Kim-tó környékén működő vulkáncsoportot.
A visszatérő karaván olyan súlyos éhínséggel küzd, hogy 3 hétig csak bogyókkal, gyökerekkel, füvekkel, még éretlen kölesszerű gabonával, durrhával táplálkoznak, s életük megmentésére, miután sorban halnak meg az éhségtől az emberek, első ízben kénytelenek rabláshoz folyamodni. Dualla 90 felfegyverkezett emberével a szuk nomádoktól hajtja el marha- és birkanyájaikat. – Teleki útjának szomorú eredménye, hogy a kikujuk földje többé nem áthatolhatatlan föld a karavánok előtt, a nyomukat követő arab Abdullah karavánja 200 bennszülött rabszolgát vásárol fel.
Az expedíció viszonylag kis veszteséggel járta be a mintegy 3000 km-es utat. A már említett Henry Morton Stanley-nek, amikor az eltűnt Livingstone felkutatására indult, rövidebb távot bejárva, 192 fős expedíciójából csak 54-en maradtak életben.
A fáradt expedíció végre megpihenhet Tavetában, majd onnét a legrövidebb utat választva érik el Mombasa kikötőjét. 1889. október 24-én érkeztek meg Mombasába. Telekiék 2 hónapi zanzibari tartózkodás után még kirándulnak Harar városába, Etiópiába. Etiópiai útjuk közben éri utol őket az angol konzul értesítése Rudolf trónörökös tragikus haláláról. Itt döntik el végleg, hogy az expedíciót befejezik és hazatérnek.
1889 januárjában indulnak Adenbe. Útközben a hajón ismerkednek meg az olasz konzullal, aki elbeszéléseik nyomán elsőnek ismerteti felfedezéseiket a világgal. Ő közli az utazás költségeit is, amelyet 250 000 frankban jelöl meg, Erdélyi Lajos már idézett könyvében az összeget átszámítja az akkori aranyárakra, s ez mintegy 40 kg súlyú színaranynak felel meg. Teleki az utazás költségeit egy Szászsebes környéki vadaskert és egy régi családi ékszer eladásából fedezte.
Telekiék időrendben az utolsók voltak a nagy afrikai földrajzi felfedezők sorában. A 3000 km hosszú útvonalon Höhnel 65 állomáson készített térképeket. A bejárt terület hosszúságban a Bukarest-München, szélességben a Bécs-Budapest távolságnak felelt meg. A Najvasa árok, amelynek mentén végighaladtak, a Rudolf- és Stefánia-tavak, a Teleki-vulkán felfedezése előkelő helyet biztosít az expedíciónak a földrajzi felfedezések történetében. Az expedíció meteorológiai észlelései is fontosak. Felfedezéseik legnagyobb tudományos jelentősége, hogy útjuk eredményeképpen ismerték fel a Kelet-Afrikában és Szíriában végighúzódó nagy árokrendszer összefüggését. Bár új állatfajtát nem fedeztek fel, az expedíció vadászati eredményei sem lebecsülendők. Mindenesetre Telekit kell tekintenünk a legeredményesebb magyar vadásznak, útjuk során csak ő maga közel 400 nagyvadat ejtett el, köztük 74 bivalyt, mintegy 80 orrszarvút, 30-nál több elefántot. Ezekből a számokból fogalmat alkothatunk az egykori Afrika vadbőségéről.
Hazatérésük után Höhnel nagy gyorsasággal írja meg és teszi közzé az expedíció történetét, mintegy ezeroldalas beszámolójában, német nyelven. A sietségben ösztönző lehetett Livingstone és Stanley felfedező útjai leírásának zajos sikere. Az egyetlen magyar kiadás 1891-ben jelent meg füzetes formában. A Rudolf és Stefánia tavakhoz. Teleki Sámuel gróf felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887-88-ban Ráth Mór kiadásában.
Az expedíció útján készült felvételek fotótörténeti értékűek. A könyvben csak rajzos illusztrációkat közölnek, ezek azonban, eltekintve néhány vadászat fantáziarajzától, a fényképek nyomán készülhettek. Elég a Miriáli szultán családjáról közölt rajzokat a megmaradt felvételekkel összevetni. A fotóanyag nagyobbik része, amelyet a jobban ráérő Höhnel készített, a második világháború során elpusztult. Teleki fennmaradt fotóit Erdélyi könyve közli, a kissé elmosódott felvételeken is jól kivehetők és érzékelhetők a kikujukkal készülő összecsapások drámai pillanatai.
Teleki a leveleiben elejtett kemény szavak, s a feketékkel vívott csetepaték ellenére kétségtelenül barátsággal és jó szándékkal közeledett az afrikai lakossághoz. Nem úgy, mint a fajgyűlölő Stanley, aki ugyan feltalálta Livingstone-t és felfedezte a Ruwenzori-hegységet, de kíméletlenül irtotta a lakosságot, s közeledésének hírére kiürültek a falvak, mindenki elmenekült. Igaz, Teleki nem is törekedett olyan bensőséges viszonyra a bennszülöttekkel, mint a legnagyobb afrikai felfedező, Livingstone, akinek halála után holttestét Afrika belsejéből hű néger kísérői 1500 km hosszan vitték hordágyon a tengerpartig, hogy hazájába szállítva, nevéhez méltón temessék el.
Teleki negyvennégy éves, amikor visszatér Sáromberkére, élete még hátralevő 3 évtizedében sem felfedezőútra, sem komolyabb tudományos tevékenységre nem vállalkozik. 1916 márciusában hal meg Budapesten. Höhnel 1893-ban még újra elutazik Afrikába, ezúttal is balszerencsés, egy orrszarvú súlyosan megsebesíti. Gyógyulása után visszatér a tengerészethez, nyolcvanegy éves korában hal meg.
Az afrikai útjuk során gyűjtött néprajzi anyag a budapesti Néprajzi Múzeum afrikai gyűjteményének leggazdagabb része.
Az itt némileg rövidített formában közzétett útleírásuk legnagyobb értéke, a felfedezés hiteles krónikáján túl, hogy hű leírását adja az Afrika belsejében élő törzseknek, szokásaiknak, magatartásuknak, etnikai jellegzetességeiknek; sok romantikus, és fantasztikus történet után íme, így festett ebben a korban az afrikai valóság.