Beszélgető nemzet vagyunk.
Társalgunk, eszmét cserélünk, sőt: dumálunk. Van-e, aki egy vasúti fülkében egy két-három órát kitevő utazás alatt néma marad? Nincs, mert nem lehet. Körülötte viccek hangzanak el, barátságok szövődnek, s fajulnak el az első összeveszésig, megpendül egy-egy házasság lehetősége, melyből a kaján hallással rendelkezők már a majdani válás indokait is kiérzik. „Dumálok, tehát vagyok” – mondaná a nagy bölcselő, ha nem franciának, hanem magyarnak születik.
Ez nem mindig volt ám így! Föltehető, hogy Árpád és népe Vereckénél bejövet még magával hozta Ázsia szűkszavúságát, a magába mélyedő, ennenmagától választ váró, visszhangot nem igénylő mély hallgatásokat. De miután épp itt találtak hazára, a népek országútján, sőt a hadak keresztútján, a rájuk zúduló események forgatagában, a bezúduló hordák elől menekülve, forradalmakat, háborúkat s a velük járó rekvirálásokat és nemi erőszaktételeket átvészelve, lassan megeredt a szavuk. Vész idején nem elég a harangot félreverni; híreket kell kapni, azokat továbbadni, a visszajelzéseket a forráshoz eljuttatni, mert némelykor összebújni kell, máskor meg szétszaladni, s hogy mikor melyiket választjuk, sorskérdés lehet. Azóta sokat járatjuk a szánkat, műveltebben szólva: kommunikálunk, s a tőlünk nyugatra élő, magukat biztonságban érző, s ennélfogva halálosan unatkozó nemzetek „kommunikációs válságába” ez idáig még nem kóstoltunk bele.
Amikor a vészek elvonultak, s a történelem lélegzetet vett, az egymásra utaltak együtt maradtak, és a jajszavak, sikolyok, segélykérések után elkezdtek diskurálni. Így aztán kialakultak az érintkezés szabályai, az illemszokások s a velük járó társalgási sztereotípiák. Abból, ami ezekből fönnmaradt – nyomtatott irodalmunk s nemzetté válásunk kezdeteitől –, ad ízelítőt ez a gyűjtemény.
E párbeszédek nem felkavaróak, nem mélyen szántóak, de korukat, koruk embereit s az embertársak kapcsolatait mélyen jellemzőek. Olvasásukkor ugyan megtévesztően hat ránk a stílus, a körülményes, cirádás, barokk kifejezési mód, mert a gyorsuló időben a mi érintkezésünk is megrövidült, mondataink tömörültek, pengeváltásunk szikrázóbb. A servus humillimus-ból (= uraságod alázatos szolgája) később csak szervusz lett, mára már szia. Ha egymás egészsége iránt érdeklődünk, a nehézkes, részletes látlelet helyett beérjük egy hogy vagy? – köszönöm, jól-lal. De mindez csak a szövet, amelyből a ruha készül; alatta nem sokat változott a beszélgetések témája, a test.
Igaz, mi vendégeinket a kávé és csokoládé után nem herbateával, hanem kínaival vagy grúzzal kínálgatjuk, hasfájás esetén nem a köldökünket kenjük be szerecsendió-olajjal, hanem röntgenre megyünk. De az átvilágított kép sem mindentudó, és kopaszodás ellen máig sincs feltalálva a „növesztő hajkenő”; aki takargatni akarná, ma is parókára szorul.
Másfelől viszont mindmáig észlelhető a „magyar könyvek ellen az előítélet”. A rossz író ma is hordja és „még ajándékul is osztogatja firkálásait”, s sznobjaink szemében a külföldi író ígéretesebb, mint az itt honos. Az avantgarde-ot 1805-ben a színházi néző éppolyan gyanakvással fogadta, mint a mostani. „Az újmódi néző játékot”, melyekben „a legszebb áriák borházakba való mocskos énekek”, a mostani néző is borzadva emlegeti.
A világ 1805 óta több ízben is kifordult sarkaiból, de a társalgásnak csak formája változott, tartalma alig. Talán épp ez a varázsa ennek a gyűjteménynek! Végre egyszer őseinkkel diskurálhatunk, s bár az ő szavuk ódonabb zengésű, veretesebb, mégis a miénk. Az évszázadokon átszólva is kitűnően megértjük egymást.
Örkény István