Beszélik: Báró, Antal, Julis, Rózsi, Ferenc
B. Alázatos szolgája a kisasszonyoknak, az uraknak köteles szolgája.
A. Nagyra böcsülöm, hogy báró uram magát hozzánk megalázta.
B. Kérem, ne ceremóniázzon az úr. Én az urat szeretem, s mivel hozzám nem jöhetett, én jövök az úrhoz. A barátság az alázásrul semmit sem tud.
J. Otthon ebédelt ma a báró uram?
B. Ha hivatalos nem voltam volna N. consilliárius* úrhoz, idejöttem volna minden hívás nélkül. Itt legalább mérget nem ettem volna.
A. Mérget? Hogy kell ezt érteni?
B. Tudja az úr, melly nagy tisztelője vagyok a magyar nyelvnek. Egy grófocska, ki csak az imént jött ki az oskolákbul, azt találta mondani az asztalnál, hogy a magyar nyelv a francia és német nyelvhez képest csak jargon (zsargon), melly minden szépség nélkül szűkölködik.
J. Báró uram pedig erre, tudom, mindjárt kardot rántott, ugye?
B. Hogy ne, az istenért! Gyermekkorában az ilyen úrfi nem hall egyebet, hanem csak francia, német és deák szót. Szülői magyarul vagy nem tudnak, vagy rosszul beszéllenek. Mesterei közül az egyik a francia nyelvet, mivel egyebet nem tud, égig magasztalja, a másik a németet dicséri, a harmadik a deáknak szépségeit dücsőíti.
A. Az okosabb szülők azért a magyart mégsem vetik meg.
B. Egészen meg nem vethetik, de mit csinálnak többnyire? Egy huszárt vagy egy inast, vagy egy szobaleányt fogadnak az úrfi vagy a kisasszony mellé, akiktül magyarul tanuljanak. És ezeknek a mestereknek vajmi gyönyörű magyarságok lehet!
F. Legalább nem arra valók, hogy tőlök az ifjú uraságok a tisztességes társalkodásnak magosabb tónussát megtanulják.
B. Igaz. Magyar könyvet az egész háznál nem találni, mert senki sem érti. Így az ifjú amaz előítéletben, hogy a magyar nyelv goromba, idomatlan és tökélletlen, felnevelkedvén, az ollyanok után, kik a dologhoz csak annyit értenek, mint maga, azt petyegi mindhalálig, hogy a magyar nyelv csupa jargon, melly semmi regulát meg nem szenved, és így a nyelvbeli szépségekre soha fel nem juthat.
F. Ez valóban róla majdnem közönségesen az előítélet.
A. Bocsásson meg báró uram, hogy szemrehányásait nem tarthatom egészen igazságosaknak. Sem magokban a szülőkben, sem a mesterekben, sem a nevendék úrfiakban és kisasszonyokban nem kell e jelenésnek okát keresni. Ezt legnagyobb részént magoknak a magyar íróknak köszönhetjük.
B. A magyar íróknak? Ezt én meg nem foghatom.
A. A fő hiba bennek az, hogy egy jó grammatikának kidolgozásárul nem szorgalmatoskodtak. Magyar grammatikáink többnyire a deák vagy más európai grammatikákra vannak építve. Tudjuk pedig, hogy napkeleti nyelvünköt a napnyugotiak rámájára szabni annyi, mint fonákul munkálkodni.
Mások egészen a napkeletiekhez akarván nyelvünköt szabni, elfelejtik, hogy napkeletben született ugyan, de napnyugotban nevelkedett.
Vannak, kik azt akarják, hogy úgy beszéljünk, és írjunk, mint a régi magyarok; meg nem fontolván, hogy az eleven nyelv a nemzet kultúrájával járván, naponkint változik. Annyiféle rossz grammatikák közt, ki ne jusson arra a gondolatra, hogy a nevendék ifjú a magyar nyelvet sokkal jobban és könnyebben megtanulhatja egy inastul vagy egy szobalánytul, mint a grammatikábul?
B. Valami ollyast mond itt az úr nékem, amit még eddig meg nem fontoltam.
A. De még ez nem elég. A második hiba bennek az, hogy a régi görög és deák könyveknek ösmeretségét még most is legfőbb kultúrának tartván, s az eleven tudós európai nyelveknek tanulásátul irtózván, egy felette kis szférának (svérának) korlátai között forgatnak írásaikban.
I. Pesti Divatlap melléklete 1845. 32. szám
Országunk nagyjai ellenben a francia, német és olasz könyvekkel gyermekkoroktul fogva megösmerkedvén, lehetetlen, hogy a régen megvetett hajdani görög és deák tudóskáknak rosszul fordított vagy rosszul követett oskolaságaikot unalommal ne olvassák.
B. De csak vannak, uram, mégis jó magyar könyvek, részént fordítások, részént eredeti munkák.
A. Vannak, nem tagadom. De egy az, hogy megvan már urainkban a magyar könyvek ellen az előítélet, s így a kevés jót a rosszakkal együtt megvetik. Más pedig az, hogy a rossz író maga hordja mindenfelé, és még ajándékul is osztogatja firkálásait, s mivel kevesebb dolga van velek, mint a jó írónak szokott lenni fontos szüleményeivel, elég üdeje is marad arra, hogy pártfogókot keressen, s nyomtatásra való költségeket koldulgasson; még a bölcs szerző egy könyvecskének készítésében esztendőkőt tölt, s vele mégis sem kérkedni, sem kereskedni nem mer.
B. Megvallom, hogy nagy szöget üt az úr fejembe.
A. A harmadik hiba bennek a rosszul értett szabadság. Egyik sem akarja magát sem grammatikabéli, sem syntaxisbéli, sem poézisbéli regulákhoz tartani. „Nekem így tetszik írni, tehát így írok, akár értsék, akár nem! – „Nekem nyelvünkben ez nem tetszik, tehát megváltoztatom, ha mindjárt az egész nemzet másképp beszéll is.”
A régi magyar ritmistákban számtalan a rosszul formált szó! A mostani metricus poétákban számtalan nemcsak a rossz formátio, declinatio és conjugatio, hanem még a syntaxis is. Kiváltképp fordításaik ollyanok, hogy harmadnap múlva magok sem értik, hacsak az originalissal újra öszve nem tartják.
B. Megfontolom, amit az úr mond, és ha semmit sem állíthatok ellene, kezet adok.
Verseghy Ferenc: Ungarische Sprachlehre, 1804. 385–392. l.
