Az előbbeniek: Frankfiné, Frankfi és Viszdomi.
AZ ASSZONY. Én a kertben teríttettem asztalt. A tavaszi üdő olly kellemetes, hogy csak eggy szempillantásig is hasznát nem venni, véteknek tartom.
VISZDOMI. Van a háznál kert is?
AZ ASSZONY. Eggy parányi. Négy ágyacskábul, egynehány virágsorbul és eggy mulató házbul áll.
VISZDOMI. Mulatságra elég, haszonra pedig várasban nem kevés. Vannak benne gyümölcsfák is?
FRANKFI. Van egynehány. Eggy pár cseresnyefa, eggy körtvefa, eggy almafa és két szilvafa. A fal mellett meggyfák és fügefák állanak. Ihol! Az egész kertet eggy tekintettel átlátni.
RÓZSI. Áh! A rózsák már nyílnak. Az én virágom a rózsa.
JULIS. Az enyim a viola.
ANTAL. A rózsa szerelmet jelent.
FERENC. A viola pedig állandóságot.
AZ ASSZONY. Hát a szegfű mit vétett, hogy megvetitek?
JULIS. Meg nem vettyük, édes asszonyom néném! mé a legkisebb virág sincs kellemetesség nélkül. De az eggyikhez csak jobban szít az ember, mint a másikhoz, anélkül hogy okát tudná.
VISZDOMI. A szöllö is nagyon hajt már. Ha borunk annyi lesz, amennyi gabonát reménlünk, bő esztendőnk lesz.
AZ ASSZONY. Tessen az úrnak leülni. Kívánok jó apetitust,* s a vékony ebéd miatt előre bocsánatot kérek.
FRANKFI. Eggy darab tehénhús, tejfeles és kapros kápuszta, eggy kis becsinált, és eggy darab sült (oder pecsenye), azt tartom, untig elegendő.
AZ ASSZONY. Elegendő! De én ma meg nem elégedhettem vele, mert kedves vendégeim vannak.
VISZDOMI. Csókolom az asszonynak kezét.
AZ ASSZONY. Rózsi lelkem! A levesen és süteményen kívül semmit sem ettél; egyél legalább a pástétombul eggy keveset.
RÓZSI. Alázatosan köszönöm rólam való megemlékezését. A pástétom olly kellemetesen mosolyog reám, hogy megkóstolni el nem múlathatom. Szépen van sütve.
FRANKFI. Öcsém uramnak nem tetszik talán a bor?
FERENC. Bornemisza vagyok.
VISZDOMI. A ludak is bornemiszák.
JULIS. Valamint többnyire a fejér személyek is.
VISZDOMI. Bocsásson meg a kisasszony eggy falusi embernek, aki tréfájával megsérteni valóban nem akarta.
JULIS. Kérem az urat, ne magyarázza mondásomot rosszra.
FRANKFI. A bornemiszákot az én húgom nagyon védelmezi. Mást szokott ő a ludak iránt való hasonlatosságra felelni, de most az urat, mint új vendéget, megkíméllette.
VISZDOMI. És e felelet mibül áll vallyon?
FRANKFI. Csak abbul, hogy a bort a medvék is nagyon szeretik.
VISZDOMI. Igaz. De a ménesit vagy a tokajit csak kimártogattya még is a kisasszony eggy kis édességgel?
JULIS. Orvosság gyanánt ollykor.
VISZDOMI. Így hát a ludak közé nem tartozik.
AZ ASSZONY. Ülve tetszik kávézni vagy állva?
VISZDOMI. Ammint asszonyságod szokta.
AZ ASSZONY. Kellyünk fel tehát. Az ifiak nehezen várják az ebéd végét. Kedves egésségére vállyon az uraknak.
VISZDOMI. Hasonlóképpen kívánom, s alázatosan köszönöm asszonyságodnak hozzám mutatott szívességét.
Verseghy Ferenc: Ungarische Sprachlehre, 1805. 379–383. l.