– Nem volna igen szerénytelen a kisasszony életkorát kérdenem?
– Nem vagyok olly hiú, hogy korommal titkolódjam. Huszonöt esztendős vagyok.
– Arca eleven színéről ítélve; csak tizennyolcnak mondanám kegyedet.
– Ön hízelkedik. Jól tudom, hogy ifjú éveim elhaladtak, s már visszafelé megyek.
– Illy szeretetreméltó személy, mint kegyed, soha sem lehet idős. Egyébb-aránt is kegyed élte virágában vagyon. Nálom már különben van, én már meghaladtam a negyvenötöt. Nem de öregnek látszom már?
– Nem mondhatnám (azt nem találom), inkább ön naponként ifjúdni látszik.
– Tulajdonképpen még nincs kedvem halni, minél inkább korosodik az ember, annál erősebben ragaszkodik az élethez.
– Valóban jól teszi az ember, ha olly későn hal meg, mint csak lehet, s hacsak lehetséges éppen csak nagy kora miatt.
– A hirtelen halálnak is van kelleme.
– A kor gyarlósága nagy teher, s az általmenetel életbül halálba rövidebbnek tetszik.
– Aki, mint ön, boldog s nőtelen létére szabad, gondtalan életet él, ne legyen egyébre gondja, mint nappai hosszabbítására.
– Éppen ez igen egy forma (egy alakú) életmód az, melly nékem már visszatetszeni kezd. Egy vén, nőtelen szomorú teremtmény.
– Miért nem választ ön egy társnét magának, a ki hátra lévő napjait kellemessé tenni törekedjék?
– Tartok tőle, hogy nem találandok olly szeretetre méltó hölgyet (fehérszemélyt), mint kegyed.
– Az nem sok bajba fog kerülni.
– Sőt olly sokba, kisasszony, hogy bátorkodom önt kezemmel megkínálni.
– Kegyed megpirít, hogy tanácsot adtam, melly önzőnek (önhaszonlesőnek) látszik.
– Ha kegyed elfogadja ajánlatomat, ezen tanács életem boldogságát fogja tenni eszközleni.
Maller Péter: Magyar nyelvtudomány 1833. 36–38. l.