I.
– Igaz-e, kisasszony, mit a városban beszélnek? Azt mondják, hogy a kisasszony rövid időn belül férjhez megy.
– Tudja az úr, milly keveset lehet hinni azon futékony híreknek, mellyeket gyakran csak időtöltésből terjegetnek.
– De ezt még is örömest hiszik.
– Megnevezheti az úr a személyt (férjfit) is, kinek engem szántak?
– Ez egy igen jeles és a kisasszony kezére méltó férjfiú.
– Kíváncsi vagyok hallani.
– Minek a tettetés? Az egész világ tudja, hogy a kisasszony nagy vagyonú úrnak van odaígérve.
– Ám, minthogy már tudja az úr, hasztalan volna titkolnom. Igen is, én egy férjfival fogok szövetkezni, ki engem szeret, s kinek indulatja őszintén viszonoztatik. Megkért engemet, s szüléim megegyezését megnyeré. A jegyváltás már megtörtént, s a szerződés is alá van írva.
– Van szerencsém a kisasszony jegyesét ismérnem: ő egy igen kellemes külsővel a szívnek és észnek minden szép tulajdonit egyesíti. Engedje meg kegyed, hogy a szerencsés választáshoz, mellyet tett, örvendezzek. Éljenek mindketten sokáig azon boldogságban, mellyre mind ketten olly igen méltóak.
– Igen örülök az úr becses barátságának e tanúságán, melly barátságot én továbbra is kikérek. Az esketés a jövő héten lesz, tiszteljen meg az úr jelenlétével.
– Én e kegyes meghívást örömmel fogadom el.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 131–133. l.
II.
– Fiam, azt hallom, házasodol. Ki a személy, ki meg tudta nyerni kedvedet, s mi adhat neki erre just?
– Atyám, az én hölgyem szelíd, kellemes, szép és jó.
– Nem azt kérdem. Hány őst mutathat?
– Ősöket?
– Mellyik nemzetségből származik? melly ágról szakadt?
– Ezt nem tudom.
– Nem tudod? Ez az első, mi után egy nemesnek tudakozódni kell, valahányszor egy kisasszonnyal szóll.
– Bocsánat, kedves atyám; ez nem jutott eszembe. Én eddig csak szép szemeit láttam.
– Elő kell vala adatnod nemeslevelét, címerét, irományait (okleveleit).
– Úgy hittem: erényei (rényei, virtusai) elegendők.
– Erényei? Hah, veszem észre; nem polgárlány-e kedvesed?
– Megvallom, nem olly szerencsés, hogy nemes vérből származott volna.
– Elfajult fiú, s így követed-e (tartod-e meg) parancsaimat? megfeledkezel szüleidről, rangodról, híredről; pórnéppel keveredel! Nem, én egy illy balszövetséghez soha sem adandom megegyezésemet.
– Édes atyám!
– Atyád? nem atyád többé. Nézzd ezt a származásfát, tíz dicső ivadéknak tanúját! Tekintsd e címert, mellyen fejér mezőben vörös kereszt látszik; eleid ezt a keresztesháborúkból hozák magokkal.
– Azt hiszem, hogy csak személyes érdem tarthat becsületre számot.
– Mit hallok? te eleid hamvaiban gázolsz?
– Hölgyemet a szív és ész legjelesb tulajdoni teszik nemessé.
– Neved a nemesek sorából ki fog töröltetni, minden nagy születésű megvet s kerülni fogja társaságodat.
– Én ezen kegyvesztést hitvesem boldogító karjaiban fogom elfeledni. Egyébiránt is vagyona minden szükségen felül emel.
– Hát gazdag?
– Jegypénze (hozománya) 100 000 tallér.
– Miért nem mondtad ezt mingyárt? Ez megmásítja a dolgot. Vannak esetek, midőn a mennyiséget millyenség helyett vehetni.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 180–182. l.