– Uram, mióta ösmeri ezen asszonyságot, hogy karját nyújtja neki?
– Nincs szerencsém őt ismerni.
– Ez gyalázat, mellyet ön rajtam s rajta követ el. Tudja-e, hogy ez hitvesem!
– Bizonyossá teszem kegyedet, hogy nem volt szándékom megbántani.
– Tanuljon becsületes asszonyt tiszteletben tartani. Ön tudja a becsület törvényeit, kövessen.
– Sajnálva veszem észre, hogy ön azt bántásnak veszi, ami csupán véletlenség (történet) munkája.
– Ön mentegetései hasztalanok. Vakmerőségét én meg fogom büntetni tudni. Jerünk!
– Én illyet nem szoktam magamnak kétszer mondatni, kivált, ha becsületem forog fenn.
– Ez esetben ön nem fog magára váratni.
– Szabad választásra hagyom a fegyvereket. Pisztollal akar-e ön víni, vagy karddal?
– Pisztollal. Itt van kettő, egyenlően megtöltve. Válasszon.
– Én ezt veszem. Nem hoz ön secundánsokat?*
– Nincs rá szükségem.
– Nekem sincs. Ha önnek tetszik, itt megállhatunk.
– Legyen! (Nem bánom.) Mérjük ki a távolságot – hat lépés –, jól van. Lőjön ön előbb, ön a bántott rész.
– Pisztolom nem sült el, most az úron a sor.
(Az asszonyság, ki ezen beszédek egy részét hallotta, szaladva jő.)
– Meg nem engedhetem, uraim, hogy illy csekély tárgyért, millyen mostani vitájoké, egymás élete ellen törjenek. Ha valaki bűnös volna, én volnék az; olly szerencsétlen valék, hogy a sétahelyen (Promenade) megcsuszamodtam (megsikamlottam) s elestem. Ezen úr olly jó vala, hogy fölemelt s karját nyújtotta; elfogadtam azt, s kérém, vezetne haza, amit meg is tett.
– Ha így van a dolog, önnek köszönettel tartozom s bocsánatot kérek.
– Mindenekben csak kötelességemet teljesítém. Megbocsátom önnek tévedését.
Vörösmarty Mihály: Ungrische Sprachlehre, 1832. 95–97. l.