I.
– Barátom, mért jársz olly lassan?
– Mivel beteges vagyok.
– Istenem! Beteg vagy te? Mi bajod tehát?
– Náthám van, főfájásom, és fogfájásom is egyszersmind.
– Mind ez a bajad?
– Igen is, barátom, s még ezeken kívül a hideg is lel.
– Miolta?
– Két hét olta.
– Szánakodásra méltó vagy. Veszel-é tehát orvosságot?
– Már sokat is vettem, s a többi között annyi sok kinát, hogy már minden eledelem úgy tetszik kinaszagú.*
– De ugyan mért nem maradsz otthon, mivel beteg vagy? megengedi ugyan a kimenetelt a te orvosod?
– Igen is, barátom, nemcsak megengedi azt, hanem megparancsollja is.
– Vigyázz arra, mit rendel, és légy békességes tűréssel.
Medinger J. V.: Frantzia grammatika, 1804. 264–265. l.
VIII. Pesti Divatlap melléklete 1846. 31. szám
II.
– Miért ked olly szomorú, uram?
– A szívem fáj.
– Talám a ked lépe meg van dagadva.
– Nem hiszem én azt, mindazáltal kételkedem, hogy a tüdőm és májjam egészségesek légyenek.
– Hát jó-e a ked gyomra?
– Úgy tetszik, mert alkalmas ételbéli kívánságom, sőt emésztésemet is tapasztalom.
– Bükkendez-e fel az epe sár a gyomorból néha?
– Nem uram, nem igen vagyok hajlandó a haragra.
– Mindazáltal kell valami hibájának lenni a belső részének.
– Azt hiszem magam is.
– Valami szakadást nem érez a hát belől?
– Nem, de a vesémben érzek néha fájdalmat.
– Hát nem találtatik-e a veséjében kő (calculus)?
– Nem mondhatom. Ottan-ottan érzek valami fájdalmot lehellésemben.
– Talán calculusa van.
– Nem lehetetlen.
– Mért hajtja meg magát ked annyira?
– A hasam fáj.
– Meg kell a köldökét kenni.
– Mivel?
– Szerecsén dió olajjal, akár másféle erős olajjal.
– Azért is hozatok mindjárt.
– Mi van a hátán?
– A hátgerincem valamennyire görbe.
– Gondolám, hogy kinőtt hátú.
– Nem nagy a különbsége.
– Egy kevéssé utána vonnya a forgócsontját is.
– Nemrég ficamodott ki.
– Ne sajnálja a száját kinyitni.
– Miért?
– Meg akarom nézni belől az ínyét.
– Én semmit sem érzek az ínyemen.
– Én sem látok semmit rajta, de a ked nyelve vastag, ámbár nem dagadt meg.
– Nem, nekem úgy is mindenkor kemény a nyelvem, de kérem, nézze meg, ha az én nyeldeklőm nem sértődött-e meg; mert a szóllás nehezemre van.
– Én a nyeldeklőn semmit sem veszek észre, talám a torok makkja megdagadt, vagy az áll kapcája.
– Az is meglehet.
– Tessék a nyakát melegen tartani, és a torkát a szájmosogatóvízzel rotyogtatva kiöblinteni.
– Azt fogom cselekedni.
– Szolgája az úrnak, jól van még az úr?
– Igen is, uram, én jól vagyok, istennek hála testemre, lelkemre és elmémre nézve.
– Én is, csak hogy egy kisség fáj a fejem, és az agyvelőm gyengélkedik.
– Nehány csepp spirituszt kell tölteni a feje tetejére.
– Hát jó-e az?
– Igen is, uram, erősíti az agyvelőt.
– Hát a haj miatt elhat-e oda?
– Óh, igen is.
– Hát van annyi ereje a spiritusznak, hogy a koponyán által hasson?
– Kétség kívül.
– Hát nem jobb volna-e, ha én a spirituszt az orrom előtt tartanám, vagy ha gyapotra csepegtetvén egynehány cseppet az orrom lyukába dugnám?
– Nem: az igen erős volna: hanem ha az ábrázatát égett borral, bor spiritusszal megmosná, vagy pedig homlokát, vak szemét kenegetné,* ezáltal erősíttetne az agyvelő is.
– Tehát azt fogom cselekedni; köszönöm jó tanácsát.
– Honnan van az, hogy az úrnak a szeme szőre és a szemöldökje világosabb, mint a haja?
– A kegyelmedé is úgy van.
– Azt én nem vettem észre, hogy honnan légyen az.
– Csak onnan tetszik, hogy a szem szőr és szemöldök fejérebb, mert a haj sokkal sűrűbb.
– Mi lehet az úr jobb szeme héjján?
– Az úgynevezett árpa szem.
– Hát nem fáj-e?
– Csak egy kevéssé.
– Hát nem lehet segíteni rajta?
– Nem szükséges.
– Miért nem?
– Idejére elvész magába.
– Mi okon sántál az egy lábával?
– A csontok és a lábhajlások nincsenek helyén.
– Hát a sarka és a talpa is fáj?
– Nem, csak a csontok és a láb hajlása, sőt a kis lábam ujjai is azért fájnak, mivel tyúkszem van rajta.
– Van-e szömölcse is a lába ujján?
– Egyetlen egy van a bal kezem kis ujján.
– Miért nem veszti el az e félét?
– Mi módon?
– Szalonna bőrrel dürgőlje, és azon szalonnabőrt vagy csepegés alá, vagy pedig árnyékszékbe vesse.
– Próbált orvosság-e az?
– Igen is, én nemcsak egyszer éltem vele, s mások is.
– Megcselekszem, de lehet-e úgy a tyúkszemet is elpusztítani?
– Nem, én azt megpróbáltam, de híjjában.
– Hát a bőr megint sima lesz-e, ha a szemölcs elvész?
– Ó! Igen is.
– Mondják némellyek, hogy a húson által éppen a csontig elhat.
– S miért nem a velőig?
– Fáj nékem a jobb fülem és a jobb felől való fogaim is.
– Talám van már odvas foga?
– Igen is, egyik odvas.
– Húzassa ki azt, illy formán nem fog a füle is többé fájni.
– Az még jobban fog fájni.
– Igen is, de csak egy két minutum alatt, mert mihelyt a fog kint van, megszűnik a fájdalom.
– Még ma a fog vonóhoz küldők és kihúzatom, ha az a fog húsnak nem ártana.
– Nem hiszem én azt; azomban a fog tisztítóval megtisztíthatja egy kissé fogait.
– Nincsen fog tisztítóm nékem.
– Végy egy tollú szárat.
– Az is jó.
– Bizonyoson az úrnak szüksége van rá.
– Úgy van, néha a fejem fáj, néha a fogaim.
Paap János: Hathangú ének… 1796. 4–6., 8–10., 12–16., 20., 22–24. l.
III.
– Mi baja önnek? Roszul érzi magát?
– Fogam fáj.
– Az gonosz baj. Ha csúz, nincs mit tenni, mint tűrni: a fájdalom szűnni fog, mihelyt az arc dagadni kezd.
– Nem, ez egy üres, megromlott fog.
– Öntesse be kegyed.
– Ez, úgy hiszem, nem fog segíteni; az ideg is meg van támadva.
– Ez esetben nem tehet ön jobbat, mint ha kihúzatja.
– De az igen fáj ám. Hogy a fájdalmat enyhítsem, egy kevés szekfű olajba mártott gyapotot (pamutot) tettem a fog üregébe.
– Az csak palástoló szer.
– Több romlott fogaim vannak, ha mind kihúzatnám, utoljára mind a két sor fogamat elveszteném.
– Nem él ön fogporral, hogy fogait tisztítsa, zománcaikat (mázaikat) megtartsa, s az ínyét erősítse?
– Minden reggel kiöblítem szájamat friss vízzel s ahhoz nekem sem kefe, sem por, sem gyökerek nem köllenek: arra egyedül ujjomat használom.
– Ez a legegyszerűbb eszköz.
Vörösmarty Mihály: Ungrische Sprachlehre, 1832. 96. l.