Az örökség

 

– Ah, kedves tens úr, mikép fogja ezt elviselni! Én egy igen szomorú hírnek vagyok hozója.

– Mi baj? Valamellyik hitelezőm talán annyira elfeledte magát, hogy engem fenyegetni mer?

– Nem az; a szerencsétlenség, mellyet hirdetnem kell, sokkal nagyobb. Az úr isten… mi mindnyájan halandók vagyunk… kérem, ne essék kétségbe.

– Mit akarsz ezzel a nyavalygással?

– Nagybátyja urát a guta megütötte.

– Mit hallok? nagybátyám meghalt?

– Most adta ki lelkét; az én karjaimban múlt ki.

– Melly szomorú eset!

– A tens urat, úgy látszik, nagyon szerette. Egy órával halála előtt még emlegette.

– A derék, a jeles férjfiú! hihetőleg mindenes örökösének nevezett (mindenét nekem hagyta). De szólj, kérlek, bizonyosan meghalt?

– Én fogtam fel utolsó sóhajtását; magam fogtam be szemeit.

– Isten adjon neki örök nyugodalmat! ő jó helyt van: ne irigyeljük enyhe szendergését.

– Hiszed, hogy sokat hagyott maga után?

– Ládái pénzzacskókkal vannak tele.

– Oh, kegyetlen Párka!* azt ragadod el tőlem, kit e világon legjobban szerettem. Nem, soha sem fogom magamat e veszteség felett vigasztalhatni; egész életemen ált fogom szeretett nagybátyám kora elhunytát siratni. Ő a legérdemesebb, legerényesebb férjfiú volt.

– Bizonyos vagyok benne, hogy többel bírt száz ezer tallérnál.

– Menj szaporán, s tedd meg a temetkezési szükséges rendeléseket. Tartsák készen a hatlovas nagy halottszekeret. Akarom, hogy a temetés minden kigondolható pompával történjék. Márvány emléket fogok sírjánál emeltetni, mellynek dicső sírverse boldogult nagybátyám magas tulajdonait a maradékra (utókorra) áltvigye. Behúzatom az egész házat tetőtől talpig feketével; minden ember gyászt és fátyolt viseljen, s az egész várost meghívatom, hogy az elhunytnak a vég tiszteletet adja meg.

– Úgy! majd el is felejtém; ezeket a papírosokat zsebében találtam, s magamhoz vettem, nehogy valamiképp idegen kézre kerüljenek. Meglehet, hogy némi tudósítások lesznek közöttök a boldogult életéről, mellyeket a tekintetes úr a plebanus úrral közölhet, ki felette a halotti beszédet fogja tartani.

– Lássuk. Hm, orvosi és gyógyszerárusi jegyzékek; adósságai jegyzéke, s ez igen tetemes. Hah, itt a fő, a végrendelet. Halljuk: „Testemet a földnek, lelkemet istennek…” jól van.

– „N. szomszédomnak, ki irántam mindenkor igaz barátságot mutatott, hagyom házamat bútorostul; kocsisomnak kocsimat és lovaimat; komornokomnak ruhatáramat; stb. stb.”

– Hogy hogy, s a tens urat elfelejtette volna?

– Rendes; én itt egy sereg hagyományost látok, de az én nevem nincs közöttük. Ah, íme: „Mi pedig onokaöcsémet illeti, kinek soha legkisebb hajlandóságát sem tapasztaltam, aki ezen kívül tékozló és korhely…” Oh, vén kobak!

– Olvassa csak, tens uram, „és az én intéseimre soha sem ügyelt: ki kellene őt örökségemből egészen tagadnom”: … Milly gonoszság!

– „azonban minthogy még fiatal s magát megjobbíthatja: örökségemnek huszad részét neki hagyom. Elégedjék meg vele.”

– Hány kocsit rendeljek kíséretül?

– Hagyd abba; nincs miért sietni.

 

Csaté Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 213–217. l.




Hátra Kezdőlap Előre