– Igen örülök, hogy szerencsém van az úrral találkozni. Egész ritkaság az urat láthatni.
– Valóban nekem is rég nem volt szerencsém. Én ritkán megyek ki.
– Én pedig több ízben valék már az úrnál, de mindig azt mondák, hogy nem lehet kegyeddel szólani.
– Igaz; kapusomnak meg van hagyva, hogy senkit se bocsásson be. Ha az embernek olly igen sok a dolga, szeret maga lenni. A látogatók alkalmatlanok gyakorta, s nekem olly sok a barátom. – Azonban felette fájlalom, hogy nem leheték szerencsés, az urat fogadhatnom.
– Azt a kis jegyzéket akartam az úrnak által adni.
– Sajnálom, hogy fáradott az úr. Hogy és mint szolgál egészsége?
– Köszönöm; igen jól. Tudja az úr, hogy némi vásárlatokat tett nálam…
– És a nemzetes asszony?
– Köszönöm; egészséges. Nagy örömet csinálna nekem az úr, ha ezt a számadást kifizetni…
– De kedves gyermekei, szinte egészségesek? Ezek gyönyörű gyermekek. Valóban az ember szerencsésnek mondhatja magát, ha illy szeretetre méltó kisdedei vannak.
– Az úr igen nyájas. Ez az adósság olly régi; már több három esztendejénél, mióta az urat kifizetésére kérem.
– Oh, ezerszer bocsánatot kérek; valóban rútul elfeledtem. Ha az embernek úgy tele van dologgal a feje, látja az úr… Mennyivel tartozom az úrnak?
– Épen nálam van a jegyzék. Tessék. Száz tallér.
– Csekélység. (Félre) Átkozott találkozás!
– Elhiszem, hogy csekélység az úrnak; de nékem épen most olly igen nagy szükségem van pénzre, hogy felette lekötelezne az úr, ha ezt a csekélységet kifizetné.
– Adja ide, kérem. Majd általnézem s elmegyek az úr előtt.
– Jobb szeretném, ha bejőne az úr.
– Ne féljen semmit. Nálam a jegyzék; nem feledem el az urat.
– Az úrnál a jegyzék, de bezzeg nálam még nincs a pénz.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 196–199. l.