– Úgy hallottam, hogy nagysád komornát (szobalányt) keres; én szolgálatomat jöttem ajánlani.
– Meg tud-e felelni a szolgálatnak?
– Két esztendeig voltam uraságnál s tudok minden asszonyi munkát, ú. m. varrni, kötni, főkötőt fölkészíteni, ruhát varrni.
– Tud-e hajat ékíteni?
– Valamennyire.
– Van-e jót-állója?
– Bizonyítványom van azon asszonyságtól, akinél szolgáltam.
– Miért hagyta el a szolgálatot?
– Nem tudom, miért küldött el asszonyom. Azt mondá, hogy még igen lenge* vagyok. Igyekezni fogok, hogy e hibáról leszokjam.
– Mi volt fizetése?
– Száz tallér; egy arany újesztendei ajándék s az ócska ruha.
– Ez sok. De vásárhulladékra csak nem tart számot?
– Ez csak a szakácsnékat illeti.
– Tud-e hallgatni? – A napokban csak azért küldöttem el dajkámat, mivel csevegett. Tudakolódni fogok volt asszonyánál.
– Erre kérem is nagyságodat.
– Mi a neve? (Hogy hívják?)
– Lizi; szolgálatjára.
– Ez igen szokott (aljas) név. Rózsának fogom nevezni; érti-e?
– Amint nagyságodnak tetszik.
– Igazán hívem akar-e lenni?
– Lehetetlen, hogy ez nehezemre essék: nagyságod olly jónak látszik.
– Jól van; felfogadom. Holnap mingyárt beállhat. Itt a felpénz.
– Köszönöm alássan. Mindent el fogok követni, hogy nagysád kegyét megérdemeljem.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 172–173. l.