– Mutasson nekem az úr finom posztó mustrákat.
– Itt a tábla, méltóztassék választani. Csíkosat parancsol nagysád vagy tarkázottat?
– Egy színűt akarok.
– Itt van egy darab szürke posztó, melly a zöldbe megy által, s igen módi, én már sokat adtam el belőle.
– Lássuk nyalábban.
– Íme; felnyitom. Ez a posztó a legjobb fajta, s felette erős.
– De színe, úgy látszik, nem igen tartós; félek, hogy megkopik.
– Jót állok, hogy gyapjúban van festve.
– Igen fényes, s az áztatásban durva lesz.
– Bocsánatot kérek, e posztó tökéletes nyíretű és sajtolatú. Megmutatom a belső végét, ez csak az eleje. A szőr ellen tetszik tapintani.
– Milly széles? és hány réf kell nekem egy kaputhoz,* melly posztóval béllelve és elég bő legyen?
– Széle 9 nyolcad réf. Egy réf s három negyed fog kelleni nagyságodnak a bélléssel együtt.
– Hogy adja az úr réfét?
– Húsz talléron.
– Ez igen drága. Mondja meg az úr utolsó árát, nem szeretek alkudni.
– Nem is lehet semmit lealkudni, ez szabott ára. Tessék csak tekintetbe venni a posztó jóságát, ez a legfinomabb posztó.
– Ötven forintot adok az úrnak.
– Lehetetlen valamit engednem. Nem tartottam magas áron, ez a gyárbeli ár.
– Így tehát meg kell adnom, amit az úr kíván. Vágja le, ami szükséges, és mérjen jól.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 68–71. l.