– Szereti kegyed a madarakat és madarászatot?
– Nagyon; otthon egész fészket tartok egy kalitkában, melly olly nagy, mint ez a szoba.
– Micsoda madarakat tart kegyed?
– Minden félét: csízeket, kanárikat, tengelicéket, cinegéket, vörösbegyeket, csalogányokat, pacsirtákat, pintyeket, zöld harkályokat (zsolnákat), fürjeket, rigókat, barázdabillegetőket, fülemiléket, verebeket.
– Nem tart kegyed kolcsagot, sast, sólymot és héját is?
– Tréfál kegyed; hisz ezek ragadozó-madarak, mellyekre szintolly keveset hajtok, mint a vízi-bikára és bagolyra.
– Eljő velem kegyed? én itt közelében, abban a kis erdőben (ligetben) egy tanyát (ti. madárfogó-tanyát) ütöttem fel.
– Szívesen elmegyek. Hozzon kegyed sípot.
– Itt van egy, de nem lesz rá szükségünk; nekem igen jó hívóim vannak.
– Hálóval vagy léppel (vesszővel) fog kegyed?
– Hálóval is, léppel is. Nézze csak kegyed azt a falka seregélyt, melly amott repül.
– Hah, ha puskánk vagy fúcsövünk volna; egyetlen egy sem maradna ott.
– Nem ám, mert mind elrepülne.
– Nem lő kegyed soha fenyvest, szalonkát, foglyot, vadrécét (kacsát) vagy vad-ludat reptében?
– Én csak házi madarakat fogok.
– De csitt, itt vagyunk a kunyhónál.
– Bemenjek?
– Igen, csendesen. Ha látja kegyed, hogy a madarak az étekre csapnak: rántsa meg a zsineget, s a háló azonnal összecsappan.
– Oh, itt jön egy egész csapat!
– Húzzuk, hamar!
– Csak egy sincs! átkozott madarak! de hát hová lehettek? hisz épen most hallottam őket itt csipegni.
– Talán bizony minket fütyöltek ki.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 146–148. l.