– Hogyan röst! ön még ágyban van! Hisz azt ígérte tegnap este, hogy virradatkor fog fölkelni. A mamája nem lesz önnek elégült, ha megtudja, hogy fejét még a vánkoson nyugtatja. Ah! mit látok! ön körösztvánkosa egészen véres. Önnek orra vére folyt.
– Nem vettem észre, s még most se tudnám, ha ön nem jött volna.
– Szivacsot kell keresnem, mert ön arca egészen be van mázolva.
– Kérdezze meg anyámtól, hogy akarja-e, hogy fürdőt vegyek.
– Töstént vizet melegítek, hogy önnek lábvizet adhassak. Holnap egészen megfürdik. Siessen öltözködni, s vigyázzon, hogy a lábtyúját kifordítva ne húzza föl, mint gyakran tesz.
– Levágná kérem a lábujjkörmöket? Azt tartom, hogy hosszúak.
– Mindjárt hozok ollót. Önnek tyúkszemei vannak, melyek fájhatnak; ezentúl nem kell oly szűk topányt viselnie.
– Hol vannak a lábtyúim?
– Mindjárt adok alsólábtyút.
– Nem tudom, hol vannak a topányaim.
– Jobb, ha nemezcipőt húz, csak akkor húzza föl a topányát, ha kimegy. Istenem, hogy prüsszög. Ön az egész házat hangoztatja.
– A por végett prüsszögök.
– Hogy mondhatja azt, hogy itt por van, hisz még nem söpörtem.
– Az mindegy, por van.
Szaváry Antal: Magyar–francia–angol társalgás, 1852. 190–194. l.