– Lehet-e szerencsém az úrral egy pár szót négy szem közt szólanom?
– Tessék iró-szobámba fáradni.
– Tudom, hogy az úr szép ésmeretei által a könyvkereskedői világban némi vagyonkát szerzett már magának, de ez még sem annyi, hogy magát gazdagnak mondhatná.
– A könyvárusok csak azok után élnek, kik magokat a tudományokra és művészetekre adják. Ezek kevesen vannak, s azért amazoknak nehéz meggazdagodni.
– Én az urat szerencséssé teszem.
– Abba ugyan édes-örömest megegyezek.
– Egy kincs van nálam, mellyet az úr kezeibe szándékom letenni.
– Rúdaranyat hoz az úr, vagy drágaköveket, vagy banknotákat?*
– Eh, távol legyen! Itt van, nézze az úr, ez a kézirat a nagy kincs. A teremtés munkája óta ennél mélyebb, jelesebb, érdekesebb valami meg nem jelent. Ez minden dolog lét-titkának felfedezése. Kifejtetik itt, mikép teremtette isten a mennyet és a földet, s miért lett ez vagy ama dolog épen úgy, amint lett és nem másképen.
– Oh, oh!
– Csodálkozik az úr, ugy-e? Annyi százados tudatlanság után nekem volt fentartva, az igazság fátyolát felfednem. Kéziratom tartalma egy metaphysicai értekezés, melly Newtonnak és Kantnak minden munkáira homályt vonand.
– Én egészen el vagyok bámulva.
– Úgy van, amint mondom, kedves úr. De el is képzelheti kegyed, hogy illyes mi nem öt-hat nap alatt készül ez itt harminc évi elmélkedésimnek s fontolgatásimnak gyümölcse. Az úr a munkát álló táblákkal fogja nyomatni s legelőször is egy millió példányt húzatni le.
– Egy milliót?
– Nos, hány lakosa van a világnak? Az én munkám az egész embernemet érdekli. Tegyük, hogy minden, aki olvasni tud, csak egy példányt vesz is, melly kereset! mennyi nyereség!
– Melly számolat!
– Íme tehát, köszönje meg az úr, én ezt a drága munkát, melly az urat, gyermekeit és egész ivadékát szerencséssé teendi, egy csekélységért, nyomorult száz tallérért, az úrnak adom.
– De miért nem nyomatja ki az úr ön költségén? ez a kaput* nekem valamennyire kopottnak látszik; melly jó volna…
– Arany és ezüst engem nem kecsegtet; én megvetem e nyomorú érceket. Hír, dicsőség, halhatatlan név a cél, melly után törekszem; egyedül ez illet ollyakat, kik, mint én, magokat az emberiség javára feláldozzák.
– Van-e az úrnak neve, kedves úr?
– Kinek nincs neve?!
– Azt akarom mondani, valljon az úr neve a tudós világ előtt ismeretes-e?
– Most írok legelőször.
– Úgy igen sajnálom, hogy az úr ajánlatát el nem fogadhatom. Ha az úrnak híres, ismeretes neve lett volna, kéziratát, jó vagy rosz, elfogadtam s jól megfizettem volna, anélkül, hogy bele tekintsek.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 228–231. l.